Keréknyomás és gazdaság

Az emberiség döntő többsége nem alkotója vagy alkalmazója a "tudománynak", hanem a vívmányok gyakorlati felhasználója, és jól érzi magát ezen a szinten.

Tanultuk, hogy a gázok térfogata melegben nagyobb, hidegben kisebb. Ebből következik, hogy ha lemegy a hőmérséklet, akkor kisebb lesz a nyomás a kocsikerékben, utána kell fújni. Ha melegszik az idő, le kell belőle engedni. A gyakorlatban ez nem így működik, azt tapasztaljuk, hogy tavasszal nem kell leengedni a kereket, mert közben távozott belőle annyi levegő, hogy a nyomás nagyjából rendben lesz. Csak nagyjából, mert a négy kerék között kisebb-nagyobb eltérések mutatkoznak. Nem tökéletes a tömítés, esetleg padkára hajtottunk, ütést kapott a felni, és a deformáció helyén szökik a levegő. Amennyiben tudományos eljárást szeretnénk követni, ismernünk kellene a spontán leeresztés ütemét, a tömítések minőségét, a szelep légzáró képességét, továbbá az aznap várható hőmérsékletet, adott időpontban, adott úton, meghatározott sebesség mellett. Ezeket az információkat sehogyan sem tudjuk begyűjteni, így aztán sokkal egyszerűbb megoldáshoz folyamodunk.

Megállunk a benzinkútnál, leparkolunk a pumpa mellett, kerekenként megnézzük, mit mutat a (rejtélyes mértékegységű) skála, és a tank közelében feltüntetett (mértékegység nélküli) értékre korrigáljuk, plusz/mínusz egy-két tized, érzés és hangulat szerint. Közben nem igazán töprengünk, mennyit módosít a napszak, az út és a sebesség a most beállított értéken. Azt sem fontolgatjuk, mennyit téved a nyomásmérő műszer. Használhatnánk saját kontrollműszert, de nem szoktunk. A tudományos megközelítés tízszer annyi lépést, számolást, erőfeszítést igényelne, mint a gyakorlati megoldás. Az igazán kényelmesek adnak egy  százast a benzinkutasnak, és ő megoldja a feladatot. A módszer azért működik, mert bízunk a kútkezelőben, bízunk a műszer gyártójában, tervezőjében, a katalógusértéket kiszámító ember szaktudásában. Ha azt tapasztalnánk, hogy méltatlanok a bizalomra, és a kerekünk rendszertelenül lapos, vagy kidurran a túlnyomástól, méltatlankodnánk, és saját kezelésbe vennénk a kérdést.

Erre kényszerülünk a gazdaságban. Elméletben rendelkezésre áll a módszer, amellyel a jóléttermelés és a kereskedelem stabilan működtethető, az infláció és a deficit kézben, a növekedés pedig magasan tartható. A gyakorlatban azt tapasztaljuk, hogy ezek a tényezők rendszertelenül ingadoznak, az infláció és a deficit többnyire túlnyomásos, a növekedés meg kicsit puha vagy tök lapos. Egy idő múlva a növekedés átmegy defektbe, az infláció és a deficit pedig durranásközelbe kerül. Ekkor jönnek a megszorítások, pár évig a felnin autózunk, azután visszatér a korábbi felemás állapot. A klasszikus közgazdaságtan "szakértői" azt állítják, végig minden a tankönyv szerint történt, számukra végig minden világos volt, mindent meg tudnak magyarázni, így a probléma nem velük, hanem az elégedetlenek fejében van, akik saját kezelésbe vennék a gazdaság ügyeit. Csakhogy a gyakorlati anomáliák elől nem lehet az elméletbe menekülni, ködös szakzsargonnal elintézni, hogy semmi sem működik úgy, ahogy a tankönyv szerint kellene.

Bajban lennénk, ha kézi pumpával és barkácsműszerrel kellene a magunk által kikísérletezett nyomásértékeket beállítani, de ha rákényszerülnénk, meg tudnánk oldani. Pontosabban, meg tudnánk találni azokat az embereket, akik nem a tankönyvet fordítják ellenünk, hanem megoldják a gyakorlati feladatot. Ez történik most a gazdaságban.