Gerald Durrell írja egyik könyvében, hogy téved az az állatkerti látogató, aki néhány állatfajta szűk ketrece láttán szánni kezdi szegény párát, amiért ilyen nyomorult körülmények között kell sínylődnie. Gyakran az a helyzet, hogy az illető állat a természetben is ilyen -- csak kevésbé összkomfortos -- helyen és körülmények között él. A szánalom abból indul ki, hogy az állat olyan, mint mi, hozzánk hasonlóan éli az életét, tehát hasonlóak az igényei. Ez súlyos tévedés, a megfelelő állatkerti körülmények kialakítását tessék a szakemberekre bízni -- írja Durrell.
A büntetésvégrehajtást is ilyen szakszerűtlenül véleményezzük, és itt nem elsősorban a zsúfoltságra vagy a higiénia hiányára gondolok, bár egy zsúfolt cella sok esetben szebb és tágasabb, mint ahol az elítélt a gyermekkorát, illetve a szabad életét töltötte. Sokkal fontosabb eltérések mutatkoznak a normaszegők gondolkodásmódjában és kommunikációjában: a testi-lelki erőszak világában élők számára a szép beszéd általában a gyengeség jele, felhívás egy keringőre; a gumibot olyan, mint a tanár kezében a kréta; bármiféle megbánás vagy életreform-ígéret csupán technokrata kijutási taktika.
Sajnos a szakemberek még nem tartanak azon a magatartáskutatási szinten, amelyet Durrell elért az állatkertek lakóival. Más szóval, nem igazán értik, mi a normaszegés oka és háttere, kezelni sem tudják, ezért jobb híján a többség lágy szívére apellálva pénzt is ezer év türelmet kérnek. Addig tessék fizetni, és ne tessék az eredményekre rákérdezni -- idő kell ezekhez a dolgokhoz, kérem.
Javaslom, hogy mondjuk ki az aranyszabály hátterében álló kényes, de kézenfekvő igazságot: mindenki magából indul ki. Ha egy normaszegővel kommunikálni akarunk, azt kell megnéznünk, hogyan kommunikál ő másokkal, azt kell modellezni, emulálni, és máris létrejön a kommunikációs interfész (csatlakozási felület). Sajnos a lágyszívűek jobb, ha nem nézik végig a kommunikáció folyamatát, de ez a realitás. Ha azt akarjuk megtudni, milyen körülmények között hajlandó egy normaszegő változni, utána kell járnunk, mivel motivál másokat, hogy az ő útjára térjenek. Módszertanát átvéve nála is változást tudunk elérni. Itt természetes korlátokba ütközhetünk, ha kiderül, hogy normaszegőnk napi félmillió ígéretével teszi embertársait magához hasonlóvá, hiszen mi nem tudunk neki ennyit kínálni. Ilyenkor be kell látni, hogy az illető a büntetésvégrehajtás eszközeivel legfeljebb féken tartható, át nem alakítható. Reményünket legfeljebb a spontán beálló hormonális változásokba és a normaszegési piacról való kiöregedésbe vethetjük, melyek eredményeképp emberünk nem rehabilitált, hanem nyugdíjas normaszegő lesz.
Természetesen előfordulnak nyomozati és ítélkezési hibák, vannak végzetes botlások, melyek mögött nem elvetemült, pusztán csak szerencsétlen ember áll, akin lehet és kell is segíteni. Ezek az átlagemberre hasonlító személyiségek egyszerű munkavállalói tesztekkel kiszűrhetők, fejleszthetők, rehabilitálhatók, ám ehhez olyan hosszú távú nyomonkövetési megoldások is kellenek, amelyek az emberiség szabadságközpontú része számára elképzelhetetlenek. Választásra kényszerülünk: vagy tartósan korlátozzuk a normaszegőt a rehabilitációja, társadalomba visszailleszkedése érdekében, vagy lemondunk a rehabilitációjáról, annak minden következményével.
A büntetésvégrehajtást is ilyen szakszerűtlenül véleményezzük, és itt nem elsősorban a zsúfoltságra vagy a higiénia hiányára gondolok, bár egy zsúfolt cella sok esetben szebb és tágasabb, mint ahol az elítélt a gyermekkorát, illetve a szabad életét töltötte. Sokkal fontosabb eltérések mutatkoznak a normaszegők gondolkodásmódjában és kommunikációjában: a testi-lelki erőszak világában élők számára a szép beszéd általában a gyengeség jele, felhívás egy keringőre; a gumibot olyan, mint a tanár kezében a kréta; bármiféle megbánás vagy életreform-ígéret csupán technokrata kijutási taktika.
Sajnos a szakemberek még nem tartanak azon a magatartáskutatási szinten, amelyet Durrell elért az állatkertek lakóival. Más szóval, nem igazán értik, mi a normaszegés oka és háttere, kezelni sem tudják, ezért jobb híján a többség lágy szívére apellálva pénzt is ezer év türelmet kérnek. Addig tessék fizetni, és ne tessék az eredményekre rákérdezni -- idő kell ezekhez a dolgokhoz, kérem.
Javaslom, hogy mondjuk ki az aranyszabály hátterében álló kényes, de kézenfekvő igazságot: mindenki magából indul ki. Ha egy normaszegővel kommunikálni akarunk, azt kell megnéznünk, hogyan kommunikál ő másokkal, azt kell modellezni, emulálni, és máris létrejön a kommunikációs interfész (csatlakozási felület). Sajnos a lágyszívűek jobb, ha nem nézik végig a kommunikáció folyamatát, de ez a realitás. Ha azt akarjuk megtudni, milyen körülmények között hajlandó egy normaszegő változni, utána kell járnunk, mivel motivál másokat, hogy az ő útjára térjenek. Módszertanát átvéve nála is változást tudunk elérni. Itt természetes korlátokba ütközhetünk, ha kiderül, hogy normaszegőnk napi félmillió ígéretével teszi embertársait magához hasonlóvá, hiszen mi nem tudunk neki ennyit kínálni. Ilyenkor be kell látni, hogy az illető a büntetésvégrehajtás eszközeivel legfeljebb féken tartható, át nem alakítható. Reményünket legfeljebb a spontán beálló hormonális változásokba és a normaszegési piacról való kiöregedésbe vethetjük, melyek eredményeképp emberünk nem rehabilitált, hanem nyugdíjas normaszegő lesz.
Természetesen előfordulnak nyomozati és ítélkezési hibák, vannak végzetes botlások, melyek mögött nem elvetemült, pusztán csak szerencsétlen ember áll, akin lehet és kell is segíteni. Ezek az átlagemberre hasonlító személyiségek egyszerű munkavállalói tesztekkel kiszűrhetők, fejleszthetők, rehabilitálhatók, ám ehhez olyan hosszú távú nyomonkövetési megoldások is kellenek, amelyek az emberiség szabadságközpontú része számára elképzelhetetlenek. Választásra kényszerülünk: vagy tartósan korlátozzuk a normaszegőt a rehabilitációja, társadalomba visszailleszkedése érdekében, vagy lemondunk a rehabilitációjáról, annak minden következményével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése