2011. október 15., szombat

Így működik a gazdaság

Röviden összefoglalom Roger E. A. Farmer: How the Economy Works című korszakos művét (Oxford University Press, 2010), amely áttörést hozhat a Hayek vs. Keynes vitában, valamint a jelenlegi és jövőbeni válságok, recessziók kezelésére is átgondolt megoldást kínál.

A klasszikus közgazdaságtan alapjait a skót felvilágosodás két nagy gondolkodója, Adam Smith (Wealth of Nations, 1776) és David Hume (Of Money) fektette le. Smith egységes elméleti keretbe foglalta a gazdaságról szóló ismereteket, Hume pedig megalkotta a pénzforgalom mennyiségtanát. Léon Walras (1876) kidolgozta a piac és az egyéni döntések viszonyát leíró gazdasági egyensúly modelljét. Vilfredo Pareto 1920 táján matematikailag bizonyította, hogy a piac jobb döntéseket hoz az egyéni jólét szempontjából, mint a központi tervgazdaság. A Pareto-elv azonban bizonyos technológiai és magatartási előfeltevések megléte esetén posztulálja a szabad piac hatékonyságát, következésképp az utókor közgazdászai a mai napig vizsgálják, vajon mi az oka a piac rendszeresen visszatérő működési zavarainak, illetve azok hogyan orvosolhatók.

A szabad piac hívei Smith és Pareto alapján vallják, hogy a jólét fokozásának leghatékonyabb eszköze az önérdek követése; hogy nem szabad hinni az egyén érdekét a fejük felett "képviselő"-knek, többek között a kormánynak. A klasszikus elmélet szerint az egyéni profitérdekeltség automatikusan optimalizálja a termelést és a foglalkoztatást. Tessék kapaszkodni, a munkanélküliek e szerint saját döntésük alapján nem dolgoznak: egy kis szabadidőre vágytak vagy irreális bérre tartanának igényt. Farmer megállapítja, hogy az amerikai autóiparból 2008-ban tömegesen elbocsátott dolgozók nem fizetés nélküli szabadságra vonultak, hanem tartósan leépítették őket, tehát a reálgazdaság fényében a munkanélküliség klasszikus felfogása egyszerűen tarthatatlan.

Hume pénzelmélete szerint a gazdaságban lévő pénzmennyiség és az áruk mennyisége határozza meg az árakat. Tehát ha megduplázzuk a pénz mennyiségét, akkor elvben kétszeresére emelkednek az árak. Rövid távon másképp működik a reálgazdaság, szögezi le a Nobel-díjas Milton Friedman: ha szerdán egy helikopterről ledobott pénzköteggel megkétszerezik a gazdaságban lévő pénz mennyiségét, csütörtökön elvben dupla árakra kellene ébrednünk. Tapasztalatból tudjuk, hogy ez nincs így, a változáshoz több idő kell. Az elmélet és a gyakorlat közötti eltérést a "gazdasági súrlódási erő"-nek tulajdonítják a szakemberek. Walras egyensúlymodellje szerint a munkaerő-piaci kereslet és kínálat idővel megfelelő bérszinten kiegyenlíti egymást, azaz beáll a teljes foglalkoztatottság. Az 1929-es Világválság idején 6 egymást követő évben 15% felett volt a munkanélküliség, ennek hatására a közgazdászok megkérdőjelezték a klasszikus gazdaságelmélet működőképességét.

Arthur C. Pigou (Industrial Fluctuations) kidolgozta a hegy-völgy ciklusok hátterét: az okok között említi a téves optimizmust/pesszimizmust, a mezőgazdaság időjárás miatt ingadozásait és a szakszervezeti vitákat. Elmélete szerint a hullámvölgyek nem tarthatnak sokáig, hamar helyreáll a teljes foglalkoztatottság. John Maynard Keynes (General Theory, 1931) arra jutott, hogy a reálgazdaság nem rendelkezik a folyamatosan optimális működést szolgáló korrekciós mechanizmusokkal, ezért kormányzati beavatkozásokkal kell ügyesen irányítani. A klasszikus közgazdaságtan szerint például recesszió idején fokozottan törekedni kell az államháztartási egyensúlyra. Keynes szerint éppen ellenkezőleg, hitelből finanszírozott kormányzati beruházásokkal kell helyreállítani a kínálat és a vásárlóerő egyensúlyát. Keynes elméletéből ered az államháztartási deficit világszerte tapasztalható növekedése.

Keynes módszerével valóban bekövetkezett némi fellendülés a '30-as években, de Farmer leszögezi, hogy a közhiedelemmel ellentétben az amerikai gazdaság csak a II. világháború alatt állt vissza a válság előtti szintre, amikor is az állami költségvetés gazdasági súlya elérte az 50%-ot! Mindenesetre, Keynes módszere olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy Friedman 1965-ben ezt nyilatkozta a Times-nak: "Most már valamennyien keynesiánusok vagyunk". Alban W. Phillips 1958-ban kidolgozta a Keynes elméletét empirikusan igazoló Phillips-görbét, amely az infláció és a munkanélküliség 100 éves adatainak összevetése alapján arra intette a kormányokat, hogy egyszerre csak az egyiket határozhatják meg. Vagy alacsony munkanélüliséget érhetnek el magas infláció mellett, vagy alacsony inflációt magas munkanélküliség mellett. Az 1970-es olajválság látványosan cáfolta a Phillips-görbe érvényét (több éven át egyszerre volt magas a munkanélküliség ÉS az infláció), s ennek nyomán háttérbe szorult Keynes is.

A közgazdászok visszatértek Keynes kortásának, Friedrich A. von Hayeknek a szabad piac mindenhatóságába vetett feltétlen bizalmához. Friedman 1968-as elmélete szerint a munkanélküliség hosszú távon független az inflációtól, viszont van egy "természetes" szintje, amely a gazdaság fundamentumaitól, többek között a termelékenységtől függ. Az elméletet a gyakorlatban sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, mert a munkanélküliségi szintről mindig csak utólag mondhatjuk, hogy az volt a természetes. Robert E. Lucas Jr. 1972-ben kidolgozta a klasszikus gazdasági egyensúlymodellt továbbfejlesztő racionális várakozások modelljét: a piac e szerint sosincs egyensúlytalanságban, mert valójában a jövőbeni folyamatokkal kapcsolatos várakozások irányítják a vásárlók döntéseit, ezek a várakozások határozzák meg az áruk értékét és forgalmát, valamint a munkaerő-piaci helyzetet. Lucas modellje rehabilitálta a klasszikus közgazdaságtant. Egyik fő állítása szerint az amerikai munkavállaló 0,1%-ot sem hajlandó a jólétéből beáldozni a munkanélküliség csökkentése érdekében, tehát a kormány és a jegybank (Fed) teljesen feleslegesen erőlködik a racionális várakozásokkal szembemenve.

A jegybankelnökök többsége azonban neokeynesiánus, és Lucas elmélete nem vette el a kedvüket a gazdaság irányításától. A jegybank hagyományos megközelítésben kétféleképpen befolyásolhatja az események menetét: új pénzt nyomtathat, rövid távon keresletet élénkítve, hosszabb távon inflációt gerjesztve; államkötvényeket vásárolhat, ezáltal csökkentheti azok kamatát, hogy a gyenge hozam miatt több pénzt fektessenek be a tőzsdén, élénkítve a vállalatok termelését. A jegybank új pénze azonban csak korlátozottan érvényesülhet, mert Farmer felismerése szerint az emberek nem annak alapján költenek, hogy adott pillanatban mennyi pénz áll a rendelkezésükre, hanem az életszínvonal várható alakulása és a hosszú távú vagyoni helyzet alapján hoznak döntéseket. Recesszió idején ezért először hitelt vesznek fel ingatlanjaikra, eladják részvényeiket, hogy ne csökkenjen az életszínvonal. Ha a recesszió tartós válságba megy át, akkor viszont spórolni kezdenek a jövőbeni nehézségekre, és már hiába kapnak friss pénzt, nem fogják felhasználni.

A tőzsde látja el tőkével a reálgazdaságot. Ha a befektetők optimisták, emelkedik a nagyobb vállalatok részvényárfolyama alapján számolt tőzsdeindex. Ha a befektetők pesszimisták, akkor csökken az index. A részvények árfolyamát a gazdaság fundamentumai és a befektetői bizalom határozzák meg. A bizalom pszichológiai tényező, csak laza kapcsolatban áll a reálgazdaság adataival. A bizalom tömeges megrendelülése okozza a tőzsdekrach-hot. Egyénileg mindenki racionálisan dönt, amikor eladja a csökkenő árfolyamú részvényét, kollektíve mégis helytelen döntést hoznak. A krach előtti helyzet olyan, mint amikor szakadék közelében legel a bölénycsorda, és egy váratlan esemény hatására rossz irányba indul. A pánik gyakorlatilag megállíthatatlan, és katasztrófához vezet. Más szóval mind az optimizmus, mind a pesszimizmus önbeteljesítő jóslattá válik.

Farmer a 2008-as válság előzményei között említi a kereskedelmi és a beruházási bankok közötti határvonal eltörlését. A betétesek védelmére garanciaalapot hoztak létre az USA-ban (ahogy nálunk is), ám hogy a beruházási bankok kockázatosabb műveletei ne veszélyeztessék a lakossági betéteket, s a garanciaalapon keresztül az adófizetők pénzét, a két banki területet jogszabállyal választották el egymástól (Glass-Steagal Act, 1933). Bill Clinton demokrata elnök idején, 1999-ben liberalizálták a banki szabályokat, ám az átláthatóság érdekében előírták az eszközök és kötelezettségek aktuális piaci áron való nyilvántartását. Különösen ez utóbbi bizonyult súlyos tévedésnek, és a kockázatos beruházási banki ügyletekkel kombinálódva rövidesen kirobbantotta a subprime válságot. Súlyosbította a helyzetet, hogy 2001-től kisebb gazdasági recesszió kezdődött, amelyet az ingatlanberuházások élénkítésével igyekeztek elmulasztani. Ehhez rengeteg ingatlanhitelre volt szükség, a Fed a hitelfelvétel ösztönzése érdekében nulla közelére csökkentette az irányadó jegybanki kamatlábat.

A hagyományos jegybanki politika szerint legkésőbb két-három éven belül erőteljesen meg kellett volna emelni a kamatot, hogy a dübörgő gazdaságot minimális mértékben megterhelve helyreálljon a normál inflációs és kamathelyzet -- és a nullszaldós elvárással működő jegybank visszaszerezze a befektetett pénzt. Ezt a ciklikus jegybanki viselkedést szakszóval "nagy mérséklésnek" (Great Moderation) nevezik. A gazdaság azonban nem kezdett dübörögni, a Fed ezért nem emelt kamatot, következésképp az ingatlanokat túlterhelték igen vonzó kamatú hitelekkel. A beruházási bankok kockázatos hitelállománya buboréknak bizonyult, 2008-ban hirtelen megrendült a bizalom, a pánikhelyzet megrendítette a tőzsdét és az egész ingatlanpiacot. A bankok eszközállománya (melyet 1999 óta csupa jó szándékból aktuális piaci értéken kellett nyilvántartani) padlót fogott, a bankok ezért hirtelen kamatot emeltek, hogy papírforma szerint ne menjenek tönkre. Ettől azonban a hitelesek buktak be. A pánik Európára is átterjedt, és hamarosan kialakult a világméretű recesszió.

A Fednek korábban nem volt érkezése kamatot emelni, így a nulla közeli rátát már csökkenteni sem tudta, hogy a klasszikus módszerrel ösztönözze a kilábalást. Kénytelen volt hát tehetetlenül szemlélni az eseményeket. A folytatást már ismerjük: a kínosan elhúzódó válság átalakította az USA, Európa és hazánk társadalmi-politikai erőviszonyait.

Farmer középutat keres Keynes és Hayek között, megőrizve mindkét módszertan előnyeit. Javaslatai az amerikai gazdaság fellendítésére: a kormány csak hatékonyságot növelő központi beruházásokat indítson, sőt az a legjobb, ha a fellendítésre szánt friss pénzt egyszerűen csekken küldi el minden állampolgárnak. A 800 milliárdos mentőcsomag fejenként 2700 dolláros ajándékutalványt jelentene (melyet rövid távon fogyasztásra kell felhasználni, félretenni tilos). Az esetleges kormányzati programok a jövőbe való beruházást testesítenek meg, tehát vagy hatékonyságnöveléssel kell járniuk, vagy pedig kimutathatóan meg kell térülniük a jövőbeni adóbevételekből. Fontos újításként a Fed lehetőségeit ki kell terjeszteni a tőzsde forráspótlására. Létre kell hozni egy tőzsdei indexalapot, amely az összes részvény árfolyamát figyelembe veszi, a vállalatok nagysága szerinti súlyozással. Recesszió idején a Fed pumpáljon forrást az indexalapba, ezáltal akadályozza meg a pánikszerű összeomlást. A tőzsdeindex emelkedése esetén aztán fokozatosan vonja ki az állami forrásokat, hogy működése nullszaldót eredményezzen. Az utóbbi száz évben nem az a kérdés, szabályozzuk-e a piacot, hanem az: hogyan. Beavatkozásunkkal ugyanis nem szabad csökkentenünk a lehetséges mértékig szabad verseny előnyeit.

E. A. Farmer könyve közérthetően elmagyarázza a gazdaság legtitokzatosabb szakszavait, érhetővé teszi a folyamatokat, ráadásul új megoldást javasol a jövőbeni recessziók kezelésére. A gazdasági-monetáris összefüggések iránt érdeklődők számára nélkülözhetetlen alapmű.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése