A kormány, az ellenzék és a választó úgy viszonyul egymáshoz, ahogy a bíróságon az ügyész, a védőügyvéd és a bíró. Az ügyész, akár elvtelenül is, hosszú börtönbüntetést akar a vádlottnak. Ezért kapja a fizetését. Az ügyvéd, akár elvtelenül is, fel akarja mentetni. Ezért fizetik. Mindketten technokratán gondolkodnak, magabiztosan igyekeznek elérni, ami elérhető. Kettejük erőegyensúlyára épül az úgynevezett kontradiktórius igazságügyi eljárás.
A bíró meghallgatja az ügyészt, és nem legyint, hogy "á, ezt csak azért mondja, mert sittet akar". Meghallgatja az ügyvédet is, nem mondja, hogy "á, ezt csak azért mondja, mert sikerdíjat akar". Tisztában van ezekkel a háttérszempontokkal, ám nem tartja őket sem irrelevánsnak, sem döntőnek. Mérlegeli az érveket, és úgy határoz, ahogy igazságosnak tartja. Mérlegelés közben igyekszik kerülni az olyan gondolatmeneteket, mint "a vádlott bizonyára ártatlan, mert olyan csinos", "az ügyvéd bizonyára hazudik, mert nem szimpatikus nekem", "az ügyészség adatai tévesek, mert éhes vagyok, és esik az eső". A bíró tisztában van azzal, hogy sok múlik a döntésén, ezért igyekszik felelősen mérlegelni, körültekintően határozni.
A választónak is így kellene vizsgálnia a kormány és az ellenzék nyilatkozatait: meghallgatni az érveket, mérlegelni az információkat, majd a közérdek szerint dönteni.
Ha tehát azt hallja a kormánytól, hogy a gazdaság piros, az oktatás kék, a rendőrség fehér, akkor joggal feltételezi, hogy ezt azért (is) mondja a kormány, mert hatalmon akar maradni. Ettől függetlenül célszerű megvizsgálnia, milyen a tények tükrében a gazdaság, az oktatás, a rendőrség. Milyen volt tavaly, merre tart ahhoz képest idén, várhatóan milyen lesz jövőre és azután. Célszerű kerülnie az olyan gondolatmeneteket, mint: "hazudik a kormány, mert nem tetszik a képe".
Mivel az ellenzék feladata, hogy igyekezzen elvenni a kormánytól a hatalmat, a fentiekkel szemben azt fogja állítni, hogy a gazdaság rózsaszín, az oktatás zöld, a rendőrség fekete. A választó joggal feltételezi, hogy az ellenzék azért (is) állítja, amit mond, mert hatalmat akar szerezni, ettől függetlenül célszerű megvizsgálnia, milyen is a tények fényében a gazdaság, az oktatás, a rendőrség. Milyen volt tavaly, milyen lehetne idén, jövőre és azután. Célszerű kerülnie az olyan gondolatmeneteket, mint: "hazudik az ellenzék, mert nem szimpi a búrája".
Könnyű ezt mondani: az említett fals gondolatmenetek sokkal nehezebben kerülhetők el, mint gondolnánk, az érzelmi logika ugyanis a legfelső szintig átszínezi a gondolkodásunkat. Ha nekem szimpatikus a kormány, és nem következtetek egyből arra, hogy mindenben igaza van (így könnyen utolérhetném a sánta logikámat), attól még úgy határozhatom meg magamban a "közérdeket", hogy a kormánynak a saját közérdekfogalmam szerint igaza legyen. Ez a logikai bakugrás már sokkal nehezebben érhető tetten. Másokkal ütköztetve a "közjó" meghatározását kiderül, hogy ők egész más jelentést tulajdonítanak neki. Erre célszerű gyanút fogni és egyezkedni, több forrásból tájékozódni.
Ha az ellenzék antipatikus nekem, akkor túl nyilvánvaló bakugrás lenne egyből hazugnak tételeznem. Meghatározhatom viszont úgy a "közjó"-t, hogy az a számomra kívánatos eredményt hozza. Másokkal ütköztetve a közjóról alkotott elképzelésemet kiderülhet, hogy számukra egész mást jelent. Ilyenkor érdemes gyanút fogni és tárgyalni, több forrásból szerezni az információkat.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a magyar közéletben a "közjó" fogalmáról két nagy értelmezési iskola létezik: 1. a közjó a demokrácia, a fékek-ellensúlyok, az egyéni szabadságjogok, az esélyegyenlőség, a diszkrimináció- és rasszizmusmentesség együttese; 2. a közjó a közösségi érdek, az erős gazdaság, a jólét, a közbiztonság, az összetartás együttese*. Ebből következik, hogy "közjó"-ra hivatkozva a két iskola hívei egészen más értékítéletet alkothatnak ugyanarról a tényanyagról, miközben a saját táborukon belül következetesek maradnak. A teljesség kedvéért a 3. iskolát is meg kell említenem: számos híve szerint a közjó nem releváns, nem annak alapján kell döntést hoznunk. Ezek a választók úgy tartják, arra kell szavazni, aki egyénileg a leghasznosabbnak tűnik. Még nem tisztázták magukban, mi a különbség a személyi vagyonkezelő és a miniszterelnök között, ahogy az sem világos számukra, mi különbözteti meg az erősorrend alapján működő maffiát a közösségi szempontok szerint működő államtól. Ha tisztán akarunk látni a zűrzavarban, kénytelenek vagyunk rákérdezni, vitapartnerünk melyik közjóértelmezési iskolához tartozónak vallja magát.
Összegezve: a választónak pártatlan bíróhoz hasonlóan lenne célszerű megítélnie a közügyeket, és az érzelmi logikát kerülve, higgadt mérlegeléssel kellene a közjót szolgáló megoldások mellett letennie a voksát. Ehhez természetesen több forrásból kell ismereteket szerezni. A magyar társadalom fokozatosan közeledik ehhez az állapothoz, de még hosszú az út. A higgadt mérlegeléstől való távolság egyenes arányban áll a fejlett demokráciától és jóléttől való távolsággal.
*Álláspontom szerint az 1. és 2. iskola nem elméletben, hanem csupán a megvalósítás sorrendjében különbözik. A fejlett demokráciák ma már csak szükséghelyzetben kényszerülnek választani a kétféle közjófelfogás közül. A harmadik iskola hívei részint törpe kisebbségben vannak, részint pedig börtönben ülnek. Magyarország azonban nem fejlett jóléti demokrácia, hanem demokratikus és jóléti felzárkózást hajt végre. Az átmenet során az 1. és 2. szempontsor időről időre összeütközik. Gyakran döntenünk kell, hogy adott pillanatban az 1. vagy a 2. a fontosabb-e, és átmenetileg úgy tűnhet, mintha kibékíthetetlen ellentétben állnának. Valójában abból tudhatjuk majd, hogy kellően megközelítettük az áhított demokratikus és jóléti állapotot, amikor nyilvánvalóvá válik a kétféle szempontrendszer összeegyeztethetősége.
A bíró meghallgatja az ügyészt, és nem legyint, hogy "á, ezt csak azért mondja, mert sittet akar". Meghallgatja az ügyvédet is, nem mondja, hogy "á, ezt csak azért mondja, mert sikerdíjat akar". Tisztában van ezekkel a háttérszempontokkal, ám nem tartja őket sem irrelevánsnak, sem döntőnek. Mérlegeli az érveket, és úgy határoz, ahogy igazságosnak tartja. Mérlegelés közben igyekszik kerülni az olyan gondolatmeneteket, mint "a vádlott bizonyára ártatlan, mert olyan csinos", "az ügyvéd bizonyára hazudik, mert nem szimpatikus nekem", "az ügyészség adatai tévesek, mert éhes vagyok, és esik az eső". A bíró tisztában van azzal, hogy sok múlik a döntésén, ezért igyekszik felelősen mérlegelni, körültekintően határozni.
A választónak is így kellene vizsgálnia a kormány és az ellenzék nyilatkozatait: meghallgatni az érveket, mérlegelni az információkat, majd a közérdek szerint dönteni.
Ha tehát azt hallja a kormánytól, hogy a gazdaság piros, az oktatás kék, a rendőrség fehér, akkor joggal feltételezi, hogy ezt azért (is) mondja a kormány, mert hatalmon akar maradni. Ettől függetlenül célszerű megvizsgálnia, milyen a tények tükrében a gazdaság, az oktatás, a rendőrség. Milyen volt tavaly, merre tart ahhoz képest idén, várhatóan milyen lesz jövőre és azután. Célszerű kerülnie az olyan gondolatmeneteket, mint: "hazudik a kormány, mert nem tetszik a képe".
Mivel az ellenzék feladata, hogy igyekezzen elvenni a kormánytól a hatalmat, a fentiekkel szemben azt fogja állítni, hogy a gazdaság rózsaszín, az oktatás zöld, a rendőrség fekete. A választó joggal feltételezi, hogy az ellenzék azért (is) állítja, amit mond, mert hatalmat akar szerezni, ettől függetlenül célszerű megvizsgálnia, milyen is a tények fényében a gazdaság, az oktatás, a rendőrség. Milyen volt tavaly, milyen lehetne idén, jövőre és azután. Célszerű kerülnie az olyan gondolatmeneteket, mint: "hazudik az ellenzék, mert nem szimpi a búrája".
Könnyű ezt mondani: az említett fals gondolatmenetek sokkal nehezebben kerülhetők el, mint gondolnánk, az érzelmi logika ugyanis a legfelső szintig átszínezi a gondolkodásunkat. Ha nekem szimpatikus a kormány, és nem következtetek egyből arra, hogy mindenben igaza van (így könnyen utolérhetném a sánta logikámat), attól még úgy határozhatom meg magamban a "közérdeket", hogy a kormánynak a saját közérdekfogalmam szerint igaza legyen. Ez a logikai bakugrás már sokkal nehezebben érhető tetten. Másokkal ütköztetve a "közjó" meghatározását kiderül, hogy ők egész más jelentést tulajdonítanak neki. Erre célszerű gyanút fogni és egyezkedni, több forrásból tájékozódni.
Ha az ellenzék antipatikus nekem, akkor túl nyilvánvaló bakugrás lenne egyből hazugnak tételeznem. Meghatározhatom viszont úgy a "közjó"-t, hogy az a számomra kívánatos eredményt hozza. Másokkal ütköztetve a közjóról alkotott elképzelésemet kiderülhet, hogy számukra egész mást jelent. Ilyenkor érdemes gyanút fogni és tárgyalni, több forrásból szerezni az információkat.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a magyar közéletben a "közjó" fogalmáról két nagy értelmezési iskola létezik: 1. a közjó a demokrácia, a fékek-ellensúlyok, az egyéni szabadságjogok, az esélyegyenlőség, a diszkrimináció- és rasszizmusmentesség együttese; 2. a közjó a közösségi érdek, az erős gazdaság, a jólét, a közbiztonság, az összetartás együttese*. Ebből következik, hogy "közjó"-ra hivatkozva a két iskola hívei egészen más értékítéletet alkothatnak ugyanarról a tényanyagról, miközben a saját táborukon belül következetesek maradnak. A teljesség kedvéért a 3. iskolát is meg kell említenem: számos híve szerint a közjó nem releváns, nem annak alapján kell döntést hoznunk. Ezek a választók úgy tartják, arra kell szavazni, aki egyénileg a leghasznosabbnak tűnik. Még nem tisztázták magukban, mi a különbség a személyi vagyonkezelő és a miniszterelnök között, ahogy az sem világos számukra, mi különbözteti meg az erősorrend alapján működő maffiát a közösségi szempontok szerint működő államtól. Ha tisztán akarunk látni a zűrzavarban, kénytelenek vagyunk rákérdezni, vitapartnerünk melyik közjóértelmezési iskolához tartozónak vallja magát.
Összegezve: a választónak pártatlan bíróhoz hasonlóan lenne célszerű megítélnie a közügyeket, és az érzelmi logikát kerülve, higgadt mérlegeléssel kellene a közjót szolgáló megoldások mellett letennie a voksát. Ehhez természetesen több forrásból kell ismereteket szerezni. A magyar társadalom fokozatosan közeledik ehhez az állapothoz, de még hosszú az út. A higgadt mérlegeléstől való távolság egyenes arányban áll a fejlett demokráciától és jóléttől való távolsággal.
*Álláspontom szerint az 1. és 2. iskola nem elméletben, hanem csupán a megvalósítás sorrendjében különbözik. A fejlett demokráciák ma már csak szükséghelyzetben kényszerülnek választani a kétféle közjófelfogás közül. A harmadik iskola hívei részint törpe kisebbségben vannak, részint pedig börtönben ülnek. Magyarország azonban nem fejlett jóléti demokrácia, hanem demokratikus és jóléti felzárkózást hajt végre. Az átmenet során az 1. és 2. szempontsor időről időre összeütközik. Gyakran döntenünk kell, hogy adott pillanatban az 1. vagy a 2. a fontosabb-e, és átmenetileg úgy tűnhet, mintha kibékíthetetlen ellentétben állnának. Valójában abból tudhatjuk majd, hogy kellően megközelítettük az áhított demokratikus és jóléti állapotot, amikor nyilvánvalóvá válik a kétféle szempontrendszer összeegyeztethetősége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése