Ellenzékiként az ember kétféle forgatókönyvben szeret gondolkodni: 1. a kormány halogasson, ne csináljon semmit, és bukjon bele; 2. a kormány lépje meg a szükséges lépéseket, legyen tőlük népszerűtlen, és abba bukjon bele. Ellenzékiként nehezen elképzelhető, sőt kifejezetten bosszantó forgatókönyv az, amelyik lehetővé teszi, hogy a kormány úgy hozza meg a szükséges intézkedéseket, hogy nem lesz népszerűtlen, nem bukik bele. Ellenzékiként minden megnyilvánulásunk e hibrid forgatókönyv megakadályozására, és a két elfogadható forgatókönyv valamelyikének lepergetésére irányul.
Tehát ha a kormány nem cselekszik, bíráljuk a tétlenségért. Ha cselekszik, akkor egyrészt nem értünk egyet a konkrét intézkedéssel, másrészt megpendítjük, hogy ennél a tétlenség is jobb. Persze, nekünk.
A kormány aktív támogatójaként az ember a fenti két forgatókönyvet az ellenzék főszereplésével igyekszik megvalósítani. Ha tehát az ellenzék nem nyilatkozik, bíráljuk a kukaságáért. Ha nyilatkozik, akkor egyrészt nem értünk egyet a nyilatkozattal, másrészt leszögezzük, hogy ennél a hallgatás is jobb lett volna. Naná, nekünk!
Senkit nem beszélek le a közélet filmjének kedve szerinti megrendezéséről, pusztán tükröt tartok, hogy rálátást nyerjünk megnyilvánulásaink taktikai hátterére. Magyarországon kulturális hagyomány jobb kezünkkel a fejünk felett átnyúlva vakargatni a bal fülünk tövét, ellenben legalább annyira nehezünkre esik tudatosítani cselekedeteink összetett motivációját, mint két pont között megtalálni a legrövidebb utat.
Feltételezem, hogy a becsali hozzászólások önmagukban hordják jutalmukat (az érzet: hű, de furfangos vagyok, most aztán úgy megaszondtam, hogy ha rám hallgat, betegre boldogítja magát a kis piszok). Egy a bökkenő: e sanda forgatókönyvek alkalmazása implicite feltételezi, hogy van egy hősöm, és neki szánom az igaziként megálmodott filmem főszerepét. Ha nincs, értelmetlen az egész ténykedés, öncélú a csavaros kavarás. A legtöbb magyar választónak már rég nincs közéleti hőse, következésképp vagy sürgősen példaképet kellene találni, vagy le kéne állni a kontraproduktív technikákkal, és együttműködve javítani a közéletet.
Tehát ha a kormány nem cselekszik, bíráljuk a tétlenségért. Ha cselekszik, akkor egyrészt nem értünk egyet a konkrét intézkedéssel, másrészt megpendítjük, hogy ennél a tétlenség is jobb. Persze, nekünk.
A kormány aktív támogatójaként az ember a fenti két forgatókönyvet az ellenzék főszereplésével igyekszik megvalósítani. Ha tehát az ellenzék nem nyilatkozik, bíráljuk a kukaságáért. Ha nyilatkozik, akkor egyrészt nem értünk egyet a nyilatkozattal, másrészt leszögezzük, hogy ennél a hallgatás is jobb lett volna. Naná, nekünk!
Senkit nem beszélek le a közélet filmjének kedve szerinti megrendezéséről, pusztán tükröt tartok, hogy rálátást nyerjünk megnyilvánulásaink taktikai hátterére. Magyarországon kulturális hagyomány jobb kezünkkel a fejünk felett átnyúlva vakargatni a bal fülünk tövét, ellenben legalább annyira nehezünkre esik tudatosítani cselekedeteink összetett motivációját, mint két pont között megtalálni a legrövidebb utat.
Feltételezem, hogy a becsali hozzászólások önmagukban hordják jutalmukat (az érzet: hű, de furfangos vagyok, most aztán úgy megaszondtam, hogy ha rám hallgat, betegre boldogítja magát a kis piszok). Egy a bökkenő: e sanda forgatókönyvek alkalmazása implicite feltételezi, hogy van egy hősöm, és neki szánom az igaziként megálmodott filmem főszerepét. Ha nincs, értelmetlen az egész ténykedés, öncélú a csavaros kavarás. A legtöbb magyar választónak már rég nincs közéleti hőse, következésképp vagy sürgősen példaképet kellene találni, vagy le kéne állni a kontraproduktív technikákkal, és együttműködve javítani a közéletet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése