Digitális tudományfilozófia

A modern technika fényében világosan láthatjuk a természettudomány és a "valóság" közötti kapcsolatot.

Induljunk ki a hang digitalizálásából: fogunk egy analóg hangot, és matematikai eljárással leképezzük, azaz számsorrá alakítjuk. Az analóg hang fokozat nélküli, a digitális modellünk véges számú fokozatból áll. Mondjuk, meghatározzuk, hogy 100 fokozatú a hangerőskálánk, a szintek közötti értékeket lefelé vagy felfelé kerekítjük. Tapasztalatból tudjuk, hogy az emberi fül 20 - 20 000 Herz rezgésszám-tartományban érzékel, ezért megelégszünk ennek a feldolgozásával. Minden rezgésről legalább három mintát veszünk, így 20 kHz digitalizálásához másodpercenként 60 000 minta kell. Mi lesz a hang teljességével? Ami nem fér bele a modellbe, azt levágjuk, kidobjuk, nincs rá szükség. Az így rögzített modellt azután tetszésünk szerint alakíthatjuk, sokszorosíthatjuk, kiemelhetjük a mély vagy a magas hangtartományát, gyorsíthatjuk, lassíthatjuk, rákeverhetjük más felvételekre, szintetizált hangokkal egészíthetjük ki, mielőtt hallható analóg jellé alakítanánk vissza. Ehhez mikrofont, felvevő elektronikát, adathordozót, lejátszó elektronikát és hangszórót használunk. A hangszókkal és a rögzítéssel szemben egyre igényesebbek vagyunk, szeretnénk a lehető legélethűbb hanghatást elérni. Tehát értelemszerűen egyre több hangerőfokozatot és egyre szélesebb frekvenciatartományt kell leképeznünk. Egyre több pontra teszünk mikrofont és aztán hangszórót, hogy tökéletesítsük a térhatást (a házimozi rendszerek 3-6 hangcsatornával működnek, egy korszerű moziterem akár tizenkettővel, de aligha állunk meg ennyinél). Ahogy a modellünk finomodik, egyre büszkébbek vagyunk az okosságunkra, ügyességünkre, találékonyságunkra. A hang digitalizálása közben nem a hang analóg lényege érdekel bennünket, hanem az, hogy számunkra kellemes, kényelmes és kereskedelmileg is hasznos terméket tudjunk belőle előállítani. Nem a fokozatmentesség végső megértése és kezelése a célunk, hiszen tudhatjuk, hogy sem száz, sem ezer, sem milliárdszor milliárd fokozattal nem tudjuk a hangot MAGÁT leképezni. Ha elvi fenntartásaink lennének ezzel kapcsolatban, akkor az analóg gramofontechnikát tökéletesítenénk, és nem tértünk volna át a digitális rendszerekre. Nincs elvi kifogásunk, mert pénzre váltható végfelhasználói élményre törekszünk, és kitapasztaltuk, hogy száz dinamikai fokozat bőven elég hozzá. (A youtube ennél jóval kevesebbet biztosít, jelentősen szűkebb frekvenciatartományban, és ez nem akadálya a népszerűségének.)

E példa alapján rátérhetünk a természettudományos modellek és a valóság kapcsolatára. A matematika, a fizika, a kémia a hang digitalizálásához hasonlóan bánik a "valósággal". Tudjuk, hogy a természetben nincs tökéletes egyenes, háromszög, négyszög vagy kör, nincs egyenletes sebességű, egyenes vonalú mozgás, nincs tiszta vegyület. Ezek a kategóriák a leképező rendszerünkben, az agyunkban léteznek. Tanulmányaink során mi tesszük őket bele, hogy képesek legyünk kezelni és alakítani a "valóságot". Tudjuk, hogy a "valóság" analóg és megismerhetetlen. Tudjuk, hogy soha nem lesz olyan modellünk, amellyel a "valóságot" MAGÁT le tudnánk képezni, ezért eleve lemondunk erről: egyszerűsítünk, kategorizálunk, rendszerezünk, hogy véges elménkbe kényelmes, kellemes és kereskedelmileg hasznos modellt gyűrhessünk be róla. Mi lesz azzal a résszel, ami a modellünkkel nem kezelhető? Levágjuk, kidobjuk, nincs szükségünk rá. Így is kezelhetetlenül sok a digitális adat, könyvbe tesszük, archiváljuk, és egy mutatórendszert tanulunk mellé: "a részleteket lásd X szerző Y című művében, illetve a Z című honlapon). A nyelv a hangerő-fokozatokhoz hasonlóan digitalizál, amikor kategóriákra egyszerűsít. A nyelvet leírva digitálisan rögzítjük a már digitális információkat.

Az ily módon duplán digitalizált adatokkal különböző műveleteket végzünk, fúrjuk-faragjuk, belső összefüggéseket keresve jobbra-balra konvertáljuk őket. A valóságról készült digitális modelljeink analóggá visszaalakítása akkor történik meg, amikor a tudásunkat kényelmes, kellemes, kereskedelmileg hasznos felhasználói élménnyé változtatjuk: házat építünk, pelenkát és gőzvasalót, műlábat és műszívet, repülőt és hibrid autót gyártunk. A visszaalakítás során az elméleti egyenesekből, háromszögekből, négyszögekből, körökből, egyenletes sebességű, egyenes vonalú mozgásokból, és tiszta vegyületekből újra tökéletlen analóg "valóságot" hozunk létre, egyre bonyolultabban, egyre hasznosabban, így aztán egyre büszkébbek vagyunk okosságunkra, ügyességünkre és találékonyságunkra. Olyannyira, hogy úgy háromszáz éve, a tudomány mindenhatóságát hirdető felvilágosodás és pozitivizmus keretében az indokoltnál többet feltételezünk a lehetőségeinkről és képességeinkről. A görögök számára még világos volt, hogy a mért tapasztalati adatokkal dolgozó mértan célja a mérnöki munka segítése, hogy a tudomány az alkotás céljából alkotott modellek rendszere, és nem a "valóság" kulcsa. A modellek bonyolódásával mára elhalványult ez az ismeret.

A természettudományokról ésszerűen gondolkodva tudatosítanunk kell, hogy amikor elméletet konstruálunk, akkor nem a "valóság" megismerésével, megfejtésével foglalkozunk, hanem azzal, hogy számunkra kényelmesebbé, kellemesebbé és hasznosabbá tegyük. Ez a célja és hatóköre tudományos modelljeinknek, gondolati következetlenség, elbizakodott illúzió ennél többet feltételezni róluk.