Istenjojók 2. rész

Jojószerű gondolatmodellt eredményez Immanuel Kant erkölcsi érve is.

1. Mint a XVIII. század nagy filozófusa kifejti, Istennek azért kell léteznie, hogy értelmet adjon az erkölcsnek. Amennyiben van Isten, a jó cselekedetek elnyerik jutalmukat, a rossz cselekedetek a büntetésüket, és az erkölcsös ember racionálisan cselekszik. Amennyiben nincs Isten, az erkölcsös ember irracionálisan cselekszik.

Ha végiggondoljuk, Isten létét közvélekedés szerint az irracionálisan gondolkodó emberek szokták feltételezni, akik Kant szerint racionálisan gondolkodnak. Isten nemlétét ellenben az állítólag racionálisan gondolkodó emberek szokták feltételezni, akik -- mint látjuk -- irracionálisan gondolkodnak.

Az ember alapállapota, hogy hisz a természetfelettiben, folyamatosan összefüggéseket keres, mindent mindennel összekombinál, mintákba, alakzatokba rendezve a külvilág rendezetlen adatait. Ennek során magából indul ki, úgy véli, mindennek lelke és tudata van. Ha leáll az autója, a jelenséget rakoncátlankodásnak véli, és feltételezi, hogy ha belerúg a kerekébe, a járgány meggondolja magát, elkezd rendesen viselkedni. Ösztönös meggyőződés, hogy különböző hókuszpókuszokkal magunk felé hajlíthatjuk a világegyetem nagy erőit, így jutván hírnévhez, vagyonhoz, szerelemhez, hatalomhoz, bármihez, amire épp szükségünk van. Se szeri, se száma a technikáknak, praktikáknak, talizmánoknak, babonáknak, személyes vélelmeknek. Ezek egyikének tűnhet az is, hogy a jó cselekedeteknek jutalma, a rossz cselekedeteknek büntetése van.

A valamelyest tanult ember jojózni kezd: elgondolkodik, és a babonák többségének megalapozatlanságát látva arra jut, a jó cselekedetek jutalma is bizony ebbe a kategóriába tartozhat. Egyre "racionálisabbá" válva  lesz egyre irracionálisabb, az ésszerű gondolkodás jegyében belemerül az ésszerűtlenség mocsarába, és -- hacsak a lelkiismerete, az intuíciója, a maradék józan esze vagy egy páli fordulat ki nem vezeti -- bele is ragad, ott dagonyázik, míg meg nem érinti a földi élet végessége.

Hosszú-hosszú út, mire az értelmet kereső ember a félokosságok mocsarán átkelve rendezett tudatállapotba jut, ahogy például Kantnak sikerült. A jojó visszatér a kiinduló paradox helyzetbe: tudásra áhítozó lények vagyunk, nem tehetünk mást, mint hogy keressük és gyarapítjuk ismereteinket, de akinek az ész a végső célja, elveszíti azt, míg akinek nem végső célja az ész, útközben megszerzi azt is.