Az egyén és a közjó egyensúlyáról

Bal-liberális körökben téveszmék keringenek erről a témáról, a jobboldalon ellenben némi tájékozatlanság uralkodik vele kapcsolatban. A szocializmus folyamatosan a közérdekre hivatkozott az egyén elnyomása közben, ezért a rendszerváltás után reflexszerűen az egyén mindenhatósága vált irányadó nézetté. Ideje egyensúlyba hoznunk a két szempontot, és rendet raknunk a fogalmi zűrzavarban.

Minden társadalom működésének alapja, hogy az egyén, az együttélés érdekében, lemond bizonyos jogokról, bizonyos feladatokat átruház a közösségi feladatok kompetensnek tartott ellátóira. Minél fejlettebb egy társadalom, annál szélesebb ez a kör. Lándzsahegyezéshez és házépítéshez elég az egyéni összefogás, autópálya-építéshez, vasútfejlesztéshez, vízerőmű-létesítéshez viszont már állami szerepvállalásra van szükség. Egyéni megállapodás alapján nem lehet adót szedni, közrendet fenntartani, határt őrizni, Btk-t és Ptk-t alkalmazni, de még egy okmányirodát sem üzemeltetni. A szabadságban és individualizmusban élen járó Egyesült Államok kísérletezett magánvasút- és telefontársaságokkal, de hosszú távon ezek nem bizonyultak nyereségesnek, az állam egy idő múlva kénytelen volt őket átvenni. A már kiépített hálózatot azután lehet privatizálni, versenyterületté tenni, de mindennek megvannak a méretgazdaságból és ésszerűségből adódó korlátai. 

Például hiába építenének magánberuházók három párhuzamos autópályát Hegyeshalom felé azzal a felkiáltással, hogy győzzön a legkedvezőbb útdíjat a legjobb minőség mellett kínáló szolgáltató. Az úthasználók egyetlen autópályát sem tudnak eltartani, így mindhárom tönkremenne, csak előbb triplán tönkretenné a környezetet. A díjas autópálya műfaja kudarcot vallott, elviselhetetlenné tette a párhuzamos főutak forgalmát, lehetetlenné a faluk életét. A vidéki főutcák lakói fellélegeztek, amikor az országos érvényű (központi, állami) autópálya-matrica bevezetése véget vetett az éjjel-nappal ablakuk alatt dübörgő kamionforgalomnak. Ne feledjük, hogy ehhez előbb fel kellett vásárolni a magáncégek által épített M1 és M5 autópályát, és ez mintegy háromszor annyiba került, mint ha eleve az állam épített volna őket. Ez az elkerülhetetlen lépés jelentősen növelte az államadósságunkat.

Ha ennyire világos, hogy bizonyos feladatokat ésszerűtlen a szabadpiacra bízni, miként lelkesedhetnek különböző fórumok szerzői és kommentálói a miniatűr államért és a mindenható szabad versenyért? Alighanem azért, mert a közgazdasági egyetemek zavartalanul terjesztik a szabadpiacot istenítő téveszméket, nem néznek szembe a létező szabadpiaci konstrukciók gyakori kudarcával. A szocializmus bukása óta divat maradt az individualizmus dicsőítése és a kollektivizmus kategorikus elutasítása. Érthető, hogy ha az "átkosban" valakinek az életébe az anyukája mellett beleszólt még a tanárnő, az iskolaigazgató, a házmester, a szakszervezeti bizalmi, a munkahelyi kollektíva, a pártbizottság, plusz az egész munkásosztály, az szeretné, ha pár évtizedre nyugton hagynák, és sikítófrászt kap a "közösség", "közérdek", "közjó" és ezek változatai hallatán. A hozzáállás jogos és érthető ... volt a '90-es években. 

Húsz évvel később már érthetetlen és elfogadhatatlan is, mivel a veszélyezteti a magyar társadalom jólétét. Egyszerű példával: ha apád sokat ivott, és részegen vert gyerekkorodban, akkor érthető, ha kerülöd az alkoholt, de harminc évvel a történtek után már senkinek nem kell jó képet vágnia ahhoz, hogy egy sörösüveg láttán rettegve felüvöltesz, és zokogva követeled, hogy vigyék el azonnal a közeledből, kerül amibe kerül. A szocialista "közösség" okozta traumának is megvan az ésszerű gyógyulási ideje. Ráadásul a szocializmussal nem a közösség fogalmára hivatkozás volt a baj, hanem az, hogy a hatalmat egy klikk sajátította ki, és a közösségre hivatkozva évtizedeken át a közérdek ellen dolgozott. Azért kellett korlátozni az egyént, hogy ne mondhassa el a maga szempontjait, így ne derülhessen ki, mi lenne a valódi közérdek. Aki azt állítja, hogy a szocializmussal véget ért a társadalomra való hivatkozás lehetősége, ennyi erővel azt is mondhatná, hogy a koncentrációs táborok után jogtalan a munkát értékként emlegetni. Ideje szembenézni a múlttal, és baromságnak nevezni a baromságot.

Mi van akkor, ha a közjó valójában az egyéni érdekek összessége? Ez nagyjából így van, de nem automatikusan. Az egyénnek jó fél órával gyorsabban eljutni Győrbe, de hiába összegezzük ezt ötmillió példányban, magától nem lesz belőle autópálya. Autópálya akkor épül, ha az államapparátus a közjóra hivatkozva megszervezi, megfinanszírozza, megépítteti és üzemelteti. Gypsz Jakab állampolgár hiába tiltakozik, hogy ő nem akar Győrbe menni, nincs is autója, az aszfaltra szánt adóforintjaiból inkább moziba menne, a közjó nevében akkor is be kell fizetnie. Szabadon tiltakozhat, de ha nem fizet, a közösség által felhatalmazott erőszak-szervezetekkel találja szemben magát. Hogyan oldható fel az ellentét a közösségi érdek és az egyének között? Gypsz Jakab helyesen teszi, ha tiltakozó mozgalmat, aláírásgyűjtést, népszavazást kezdeményez, vagy akár pártot alapít a maga elképzeléseit népszerűsítve. Amennyiben sokan gondolkoznak hozzá hasonlóan, többséget szerezhet, és leállíthatja az autópálya-építést. Így működik a demokrácia.

Ezzel elérkeztünk az egyén és a közjó körüli félreértések lényegi területéhez: sok-sok magyar Gypsz Jakab nem akar népszavazásért dolgozni, nem akar pártot alapítani, nem akarja választáson megmérettetni a népszerűségét. Azt szeretné, ha egy gondolatolvasó cár atyuska mindezt megoldaná helyette. Lelke mélyén tudja, hogy nem számíthat többségre, ám magasról tisztelteti a többség álláspontját. A liberális értelmiség nem titkolja, hogy számára egyre megy, mit akar a többség, ha az "primitív", "rasszista", "fasisztoid", "vadmagyar". Az ilyen többség számára nem mérvadó, figyelmen kívül hagyható, a tudata tetszőleges módon átprogramozható és átprogramozandó. Például az egyéni szabadság és a szabad verseny/piac körüli szemfényvesztéssel elérhető, hogy a politikailag korrektté tett társadalom feladja a közérdekét, és a liberális kisebbség célrendszerével azonosulva elszegényedjen, eladósodjon, gazdasági rabszolgává váljon.

Mire jó a közjó, és mire nem? Hol vannak a fékek, ellensúlyok? Hány évtizedig lehet a közjóra hivatkozni? Mindössze három évig, a negyedikben már a választásra kell készülni, népszerűséget kell növelni. A demokratikus választások rendszere automatikusan fékezi a közjóval való esetleges visszaéléseket. Fejlett demokratikus országokban az ellenzék szintén a közjóra hivatkozva teszi le alternatív javaslatait az asztalra. A magyar társadalom akkor lesz fejlett, ha az Együtt 2014 és jövőbeni megfelelői a kormányhoz hasonlóan a közjót emlegetik az egyén helyett, és a társadalom javát árnyaltabban tudják megfogalmazni, mint hogy "bárki, csak ne ezek" legyenek hatalmon!

Ha választani kell kenyér és alkotmánybírósági jogkörök közül, melyik a közjó? Mindkettő, a Maslow-féle szükséglethierarchia sorrendjében. Akinek nincs létbiztonsága, az nem az alkotmánybírósági állásfoglalások, hanem a Jobbik retorikája iránt lelkesedik, ilyen egyszerű a helyzet. Közjót akarni csak a szükséglethierarchia aljától felfelé haladva lehet, ez a sorrend azért is reális, mert ez kap többségi támogatást. Ma, 2013-ban munkalehetőséget és gazdasági fellendülést kell teremteni, azután erre építve lehet a közállapotokat cizellálni, az alkotmányt szorgalmiban sormintával díszíteni,  esélyegyenlőségi bezzegországgá válni, örömkönnyeket csalva a "függetlenül" liberális nyugati megfigyelők* szemébe. Mindez reálissá, fontossá és aktuálissá válik, amint a szükségletek hierarchiájában elérkezünk a megfelelő szintre. Azon a szinten a közjó éppen az említett szempontokban testesül majd meg. Csak el kell jutnunk odáig, pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen. Úgy érdemes. Aki más sorrendet hirdet, át akar verni, el akarja venni tőled és utódaidtól a jólétet.

*Ha "függetlenül" liberális nyugati megfigyelő vagy, teljesen logikus, hogy alapvető értéknek tartod a cizellált közállapokat, mert a társadalmad eljutott a megfelelő szintre a hierarchiában. Az viszont nem logikus, hogy egy jóval alacsonyabb szinten tartó átmeneti társadalommal szemben is alapelvárásként fogalmazod meg, és az sem logikus, hogy az érintett társadalom névértéken veszi a képmutatásodat.