Még mindig sok a naivan idealista választó, aki azt hiszi, hogy a jó politikus fán terem, vagy a gólya hozza, de akárhogy is jön a világra, leghőbb vágya, hogy adófillérjeinkkel jól sáfárkodva ingyen és bérmentve üdvözítse hazáját. Három példán szeretném bemutatni, miért kártékony ez az elképzelés.
Tegyük fel, hasonló naivitással nézünk körül a mobilszolgáltatók piacán. Elképzeljük, hogy akár egy forint/perc díjért is telefonálhatnánk, havidíj lehetőleg ne legyen, az SMS-ekért pedig fizessenek nekünk! Csalódottan állapítjuk meg, hogy nincs olyan szolgáltató, amelyik megfelelne elvárásainknak, de ez nem szegi kedvünket véglegesen, valakivel azért leszerződünk, aztán jövőre újra körülnézünk. Érdekes, egy év elteltével sem javult a helyzet, nincs havidíj nélkül egy forint/perces szolgáltatás, és az SMS-ért továbbra sem akarnak nekünk fizetni. Sebaj, újra kompromisszumot kötünk, remélve, hogy jövőre hátha... Ahogy telnek-múlnak az évek, egyre morózusabbak leszünk, a fenébe kívánjuk az ideálunktól galádan eltérő szolgáltatókat, keserűen állapítjuk meg: nincs igazság a földön. Pedig ha reálisan gondolkodnánk, akár örülhetnénk is a létező szolgáltatók egyre javuló kínálatának.
Tegyük fel, meggyőződésünk, hogy az a jó autó, amelyik százon nulla benzint fogyaszt. Nulla fogyasztás felett definíció szerint már nem lehet jó egy autó. Amelyiknek tankja, tanksapkája vagy ezekre utaló kis fedele van, eleve gyanús, tisztességes autónak nincs, legalábbis ne legyen üzemanyagtartálya! Minek neki? Piaci körképünk döbbenetes módon azt mutatja, hogy nincs az elgondolásunknak megfelelő autó, sőt egyik mocsok verda többet zabál, mint a másik. Szitokszavakat mormolva nézelődünk tovább, nem engedve igényeinkből. Folyamatos frusztrációnkat legszívesebben tettlegességgel vezetnénk le, szétrúgnánk a karosszériáját annak a szemét rohadék járgánynak, amelyik nem hajlandó nulla benzinnel száguldani. Hogy marná szét a rozsda az összeset, aztán bontóba velük! Pedig ha reálisan gondolkodnánk, belenyugodnánk a menetdinamika és a fogyasztás közötti csaknem lineáris összefüggésbe, és boldogan autóznánk a létező típusokkal.
Sok-sok csalódás után a magyar választó igazán beletörődhetne, hogy a politika nem a föld felett lebegő képzelet világa, hanem a lehetséges művészete. Ha a közvélemény reális elvárásokat támasztana, akár örülhetne is, hogy egyre színvonalasabb politikusok egyre inkább teljesítik őket. A belátás hangulatát a harmadik példa szemlélteti.
Metróalagútban vagyunk, száguldó szerelvény közeledik. Előttünk két sínpár. Az egyikre egy embert kötöztek, a másikra kettőt. Mellettünk a váltó, kezünkben a döntés. Ha az első sínpárra tereljük a vonatot, egy ember meghal. Ha a másik sínpárra irányítjuk, az két ember életébe kerül. Ha elfutunk, nem használ, a vonat így is, úgy is megy valamerre. Ha nem cselekszünk az is rossz, ha cselekszünk az is. Milyen jó lenne, ha lenne harmadik vágány, és nem feküdne rajta senki! Milyen jó lenne, ha szárnya nőne a vonatnak! Siránkozhatunk, hogy a rohadt életbe, itt emberhalál lesz. Kardunkba dőlhetünk, mondván: ilyen világban jobb nem élni. És örülhetünk is, hogy hurrá, a rosszabbik forgatókönyvhöz képest megmentünk egy életet!
Így működik a politika, kedves olvasó. Amikor választasz, az egyik vagy a másik sínpárra irányítod a szerelvényt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése