Laikus töprengés Húsvét előtt

Amennyi vita övezi azt a kérdést, hogy Jézus-e a Megváltó, annyira kevés szó esik arról, mi a megváltás, és kell-e nekünk egyáltalán. Mintha azon vitáznánk, hogy az ESP vagy a VSA-e az üdvözítő menetstabilizáló rendszer, és egy szót sem szólnánk arról, miért ülünk autóba, mire jó nekünk az autózás mint olyan, amikor gyalog vagy biciklivel is járhatnánk. Húsvét közeledtével érdemes elgondolkodni a megváltás fogalmán.

Megváltás: kiváltás a szolgaságból/rabságból. Hát rabok vagyunk? Szolgák lennénk? Esetleg rabszolgák, és észre sem vesszük? Az ószövetségi teremtéstörténet szerint Ádám és Éva engedetlensége miatt büntetés sújt minden embert, miattuk véges a földi életünk, miattuk lesnek ránk ragadozók, mérges kígyók, járványok és betegségek, miattuk kell "homlokunk verejtékével" megdolgoznunk a betevő falatért. Pedig az élet tökéletes lehetne, ha folyamatosan engedelmeskednénk Istennek, és nem térnénk le állandóan az általa mutatott útról.

Álljunk meg egy pillanatra! Ez az ókori zsidó világkép, Mózes I. könyve írja le. Komolyan gondoljuk, hogy még mindig irányadó, a 21. században? A zsidók közül is sokan vélik úgy, hogy ez egyszerű mese: Mózes, leánykori nevén Benedek Elek, élénk fantáziájú ember volt, nem kell őt komolyabban venni, mint egy másik ókori szerző Odüsszeusz-sztoriját a szirénekkel. Ám ha a teremtéstörténet merő kitaláció, akkor lennie kell jobb alternatív magyarázatnak az emberi létállapotra, öregségre, betegségre, halálra. Alaposan körülnézve nem találunk ilyet. Hihetnénk például, hogy Napisten kegyéből élünk, és létünk a halál után láthatatlanul csordogál tovább a megszokott mederben -- vigyünk egy nagy fazék töltött káposztát a sírba, az sokáig eláll, legalább két hétig ehetjük a szellemegzisztenciában. Ez 21. századibb Mózesnél? Hihetnénk azt is, hogy életünk bűn-erény mérlege alapján alacsonyabb vagy magasabb létformában születünk újra, ganajtúróként vagy félbuddhaként. Ez semmivel sem hihetőbb, viszont sokkal bonyolultabb a mózesi változatnál. Hihetnénk azt is, hogy a lét után a nemlét van, pontosabban nincs, és ennyi. Íme a legegyszerűbb magyarázat mindenre: csak! Ezt a magyarázatot azonban az ember nem fogadja el -- elvileg lehetséges kivétel, de én még nem találkoztam ilyen emberrel, hiszem, ha látom. Mózes teremtéstörténete akár allegóriaként is felfogható, de nincs nála jobb, logikusabb, rendezettebb, értelmesebb, elfogadhatóbb. Tetszik vagy sem, a zsidó-keresztény kultúrkörben élő 21. századi ember továbbra is a Mózes I. könyvében szereplő ókori zsidó világképben hisz. (Előbb-utóbb új mozgalom indul majd "Mózes is pártus herceg volt" jelszóval, de annyi baj legyen.)

Ha elfogadtuk az ókori zsidó világ- és emberfelfogást, akkor a következő lépésben elfogadhatjuk, hogy az emberi léthelyzet javításának módja a "megváltás", vagyis az Istennel szembeni engedetlenség által ketrecbe zárt, a "bűn" szolgaságába állt ember megszabadítása ebből a tökéletlen állapotból. Kötelező elfogadni a megváltást? Dehogy. Bárki maradhat tökéletlen, az kevésbé stresszes, legalábbis bizonyos határok között. Csak az a gond, hogy aki a tökéletlenség mellett dönt, az logikusan nem akar határok között maradni. Ha akarna, akkor a tökéletesedés mellett döntene. A tökéletlenségnek nincs ésszerű korlátja, és mivel a korlátok nélkül élő ember nem csak magára hat, kellemetlenné válik az embertársak számára. Egyfelől tehát az emberiség közös érdeke, hogy az egyén akarjon tökéletesedni, másfelől az egyén életében is kakukktojás a nemleges döntés, hiszen az élet minden mozzanata a tökéletesedésről szól: születésünktől kezdve ügyesedünk, járni és beszélni tanulunk, egyre rendszerezettebben gondolkodunk, egyre többet tudunk. A művészi vagy szakmai kiteljesedés szintén a tökéletesedésről szól. Nem logikus, hogy az életünket átható sokféle tökéletesedés mellett egyszer csak szeszélyesen nemet mondjunk a tökéletesedés végső, ókori zsidó világkép szerinti formájára.

A tökéletesedési mozgalom nem Jézussal, hanem Ábrahámmal kezdődött. Mózes I. könyvéből tudhatjuk, hogy Isten szövetséget köt Ábrahámmal: Ábrahám hisz és engedelmeskedik, cserébe Isten  nagy néppé teszi az utódait. Az engedelmesség közelebb visz Istenhez, boldogabbá, kiteljesedettebbé, tökéletesebbé teszi az életet. Ábrahám istenfélő életvitele nyomán kialakul egy erkölcsi hagyomány, amely sikert és boldogságot hoz a szabálykövetőknek, amíg és amilyen mértékben betartják az egyezséget. Az Istentől elfordulók magukat büntetik: babiloni, majd egyiptomi fogságba, végül római uralom alá kerülnek. Egyiptomból Mózes vezeti ki a népet, amely minden évben megünnepli a szabadulást: a pészah, a közhiedelemmel ellentétben, szó szerint nem a "kovásztalan kenyér ünnepe", hanem az "elkerülés"-é. Isten megparancsolta a szolgaságból szabadulni vágyó népnek, hogy minden család áldozzon fel egy hibátlan fiatal kost, és a vérével kenje be az ajtófélfát, hogy megmeneküljön az egyiptomi elsőszülötteket megölő tizedik csapástól. A bárány vérével kent ajtó láttán Isten továbbhaladt, kihagyta a jelölt házat, így a zsidó családok elsőszülöttei megmenekültek. Pészahkor ezt az elkerülést ünneplik.

A Messiás Jézus szándékosan időzíti pészah idejére a halálát: így jelzi a zsidó hagyományba illeszkedő, szimbolikus módon, hogy nincs szükség több élő áldozatra, ő egyszer és mindenkorra megmentette a zsidókat, megszabadította őket az engedetlenség rabságából, vérével végérvényesen megadta nekik az örök élet lehetőségét. Az utolsó vacsorán (ez a zsidó széder estéje) kenyérrel és borral kínálja tanítványait,  mondván, a kenyér az ő teste, a bor az ő vére, és meghagyja nekik, hogy ezzel a rítussal emlékezzenek meg róla.

A terv világos, de váratlan fordulat következik be. Jézus szándéka szerint a zsidóknak el kellett volna fogadniuk az ő áldozatát, és követniük kellett volna a tanítását, ők azonban másféle Messiásra vártak. A rabbinikus hagyomány szerint a Messiás egy földi király, aki felszabadítja az idegen uralom alól, és az egész emberiség uralkodójává teszi a zsidó népet. Jézus három évig tartó tanító körútja arról szól, hogy ez az elvárás elbizakodott és téves, a Messiás nem "önök kérték" típusú, hanem olyan, amilyet Isten küld, akár tetszik a vallási vezetésnek, akár nem. Isten szövetsége nem kívánságműsor, a feltételeket ugyanis Ő szabja, a nép dolga az engedelmesség. Ábrahám engedelmes volt, Keresztelő János kortársai -- ezen belül is a vallási-tudományos elit -- viszont nem. Jézus kereszthalála után a zsidók egy része elfogadja őt Messiásnak, ám a többiek azóta is várják az általuk elképzelt alakban, győzedelmes földi királyként. Sokáig feszült viták zajlanak a két csoport között, majd mintegy ötven évvel később a "zsidók" hivatalosan kiközösítik a "názáreti követőit", akik messiáskövető (görögül: krisztoszkövető) néven új közösséget hoznak létre. Jézusra emlékezve megosztják egymással a kovásztalan kenyeret és a bort, és pészah idején "Húsvét" néven immár a zsidó Messiás eljövetelét, kereszthalálát és feltámadását, valamint a benne hívőknek és tanítását megtartóknak ígért örök boldogság lehetőségét ünneplik.

Húsvétra készülődve a 21. század embere elgondolkodhat egyfelől azon, hogyan tojhat csokitojást az elevenszülő nyúl, és vajon az Istennel (ó)szövetséget kötő Ábrahám is pártus herceg volt-e; másfelől azon, hogy személy szerint mit jelent számára az ókori zsidó világkép szimbolikus és tényleges beteljesedése, az örök élet örömhíre, és a hitben-cselekedetben tökéletesedés mint az örök boldogság felé vezető út.