Egy ország, ahová ne menekülj

Ha azzal a felkiáltással hagynád el Magyarországot, hogy itt rasszizmus van, kétszer is gondold meg, merre indulsz. A New York Times vasárnapi számában ez olvasható egy szörnyű helyről, ahol bőrszín alapján igazoltatnak: "Március 7-én az igazságügyi miniszter tájékoztatta az ország közvéleményét, hogy 'mindenki erősen szubjektív képet alakít ki arról, miért igazoltatták. Akit már elítéltek, úgy érzi, hogy mindig őt igazoltatják, miközben ránézésre nem állapítható meg, hogy az illető bűnt követett-e el.' "

Jonas Hassen Khemiri író nyílt levélben válaszolt a miniszter asszonynak.

"Érdekes szóhasználat az 'akit már elítéltek', mert pontosan ez történik velünk. Mindannyiunkkal, akik eleve bűnösök vagyunk, míg ártatlannak nem bizonyulunk. Mi svédek, akik nem illünk az idejét múlt szőke, kék szemű sztereotípiába, ahogy egy igazi svédnek ki kellene kinéznie. Tapasztalatból kételkedünk hazánk nemzetközi hírében, miszerint olyan paradicsom, ahol az esélyegyenlőség mindenkié.

        Emlékszünk a szégyenre és a megaláztatásokra.

    Hatévesen az apámmal útlevélellenőrzés felé haladunk, és neki izzad a tenyere, krákog, a haját igazgatja, a nadrág hátuljába törölve fényesíti a cipőjét.

    Minden rózsaszín bőrűt átengednek. De apánkat megállítják. Véletlennek véljük, csakhogy ez a jelenet évről évre megismétlődik.

      Hétévesen, iskolakezdéskor apám elmagyarázza a társadalmi helyzetet, retteg, hogy idegenségét a gyerekei is öröklik. Azt mondja: 'ha úgy nézel ki, mint mi, akkor mindig ezerszer jobbnak kell lenned mindenkinél, ha azt akarod, hogy ne utasítsanak el'.

       Nyolcévesen elhatározom, hogy az osztály éltanulója, a világ legnagyobb strébere leszek.

     Kilencévesen akciófilmeket nézek, amelyekben sötétbőrűek nőket erőszakolnak, embert rabolnak, lopnak, csalnak, hazudnak, és bunkó módon beszélnek.

      Tízévesen először kergetnek meg a skinheadek, de nem utoljára.

      Tizenkét évesen lemezboltban nézelődöm, észreveszem, hogy a biztonsági őrök cápaként keringenek körülöttem. Walkie-talkien beszélnek egymással, alig pár lépéssel mögöttem jönnek. Mozogj kicsit sem bűnözősen. Sétálj normálisan. Lélegezz nyugodtan. Menj oda a CD-s polchoz, és úgy vedd le azt a Tupac-lemezt, hogy jelezd, nem áll szándékodban ellopni.

  Tizenhárom évesen történeteket hallok. Egy barátom bátyját betuszkolták egy rendőrségi teherautóba és összeverték. Apám barátját, N-t begyűjtötte egy rendőrségi őrjárat, és detoxikálóba zárták, mert akadozva beszélt. A rendőrök csak másnap jöttek rá, hogy valami más lehet a baj, és az intenzíven megállapították, hogy tüdőembóliája van. A barátnője azt mondta a temetésén: 'bár felhívtak volna, elmondtam volna nekik, hogy soha egy korty alkoholt sem iszik'. Ezalatt egy idegengyűlölő lézertávcsöves puskával ostromolta városunkat, hét hónap alatt tizenegy sötét hajú embert lőtt le, és a rendőrség nem lépett közbe. ...

      Egy napon a Központi Pályaudvar előtt álltam, jegyzeteltem egy füzetbe (mert bár közgazdaságtant tanultam, titokban arról álmodoztam, hogy író leszek).

    Egyszer csak hozzám lépett egy nagydarab, fülhallgatós ember, elkérte a személyimet, majd a rabomobilhoz vonszolt.

      A jelek szerint megfeleltem egy személyleírásnak. Úgy látszik, hasonlítottam valakire. Húsz percet ültem a teherautóban. Egyedül. De mégsem igazán egyedül. Mert száz járókelő is benézett, tekintetük azt suttogta: 'Na tessék. Megint egy. Íme egy újabb, aki pontosan az előítéleteink szerint viselkedik.'

     Bárcsak ott lettél volna velem a rendőrségi teherautóban. De egyedül ültem ott. Minden arra járó tekintetébe belekapaszkodtam, próbáltam érzékeltetni, hogy nem vagyok bűnös, csak rossz helyen álltam a magam külsejével.

     De nehéz egy rabomobil hátsó üléséről az ártatlanság mellett érvelni. És lehetetlen a társadalom részének lenni, ha mindenki folyamatosan azt feltételezi, hogy nem vagy az.

     Húsz perc múlva elengedtek. Nem kértek bocsánatot. Nem volt magyarázat. Csak ennyi: 'Most elmehet.'

     Tudva, hogy mások még rosszabbul járnak, a hallgatást választottam a szavak helyett. Végül is, én itt születtem. Beszélem a nyelvet. Engem nem fenyeget a kitoloncolás.

    Teltek az évek, és a politikusok új mozgalmat indítottak, hogy lekapcsolják a papír nélkülieket. A rendőrök átkutatták a bevásárlóközpontokat, félbeszakították az esküvőket, oda álltak az ingyenklinikák elé. A családokat, akiknek már itt születtek a gyerekei, olyan országokba toloncolták vissza, ahol a gyerekek sosem jártak.

    Mindenki 'csak a munkáját végezte'. A biztonsági őrök, a rendőrség, a vámtisztek, a politikusok, az emberek.

     És semmi sem változik. A kis intenzitású elnyomás tovább él, mivel képtelenek vagyunk átalakítani a megmerevedett nemzeti önképünket.

     Ma este valahol Stockholmban, egy bár előtt a nem fehér csoportok egyenletesen eloszlanak, hogy ne tudja őket egy kupacban feltartóztatni a kidobó ember.

     Holnap akinek külföldi hangzású neve van, az az élettársa vezetéknevét használja majd, ha lakást akar bérelni.

   Egy teljesen átlagos svéd, akinek a szülei történetesen máshonnan érkeztek, már ma is ráírja az állásjelentkezésére, hogy 'SVÉDORSZÁGBAN SZÜLETTEM ÉS NEVELKEDTEM', mert tudja, hogy különben mire számíthat.

   Mindenki tud erről. De senki nem tesz ellene. Ehelyett azok üldözésére koncentrálunk, akik a biztonságot keresve érkeztek ide. Azt a biztonságot, amelyet oly büszkén nyújtunk egyes állampolgárainknak."

Svédország rasszista, kirekesztő, rossz ország lenne? Szerintem semmi különös, nagyjából ez a nyugat-európai átlag. Inkább Magyarország jó hely, sokkal jobb, mint amit híresztelnek róla. Ezért hiába keresnéd a fenti hírt a független bal-lib médiában. Irányítói nem szeretnék, hogy tudj róla, nehogy reális magyarságtudatod alakuljon ki.