2012. március 29., csütörtök

Habemus papam

Ezt a mozifilmet láttam ma este a barátaimmal. A soványka sztori egyetlen gegre épül: a frissen megválasztott pápa megijed a feladattól, összeomlik, és visszavonul a szobájába. Pszichoanalitikust hívnak, aki az álmairól, fantáziáiról, vágyairól faggatná, de nem engedik, így nem tud mit kezdeni. Mivel hivatalosan még nem közölték a pápa nevét, titoktartás végett ráadásul ott fogják a Vatikánban. Erre az elvált feleségét ajánlja, aki  a szülői szeretetdeficit kisgyermekkori hatásaival foglalkozik. Úgy viszik el hozzá a pápát, hogy nem közlik, kiről van szó. Az első homályban tapogatózó beszélgetés után a pápa máris jobban érzi magát, sétálni akar, majd egy, a kíséretétől őt elválasztó kamion fedezékében elszalad. Járja Róma utcáit, beül egy kávézóba, buszozik, este egy olcsó szállodában vesz ki szobát. A vatikáni lakosztályba svájci őrt költöztetnek azzal, hogy egyen-igyon a pápai ételből, és időnként mozgassa a függönyt, mintha a pápa egyre jobban lenne. A várakozás unalmát egyhítendő, a bíborosok másnap a pszichológus vezetésével röplabda bajnokságba kezdenek. Közben a szállodában egy hiányosan öltözött, zaklatott színész kerül elő, aki Csehovot szaval színi utasításokkal együtt. A pápáról kiderül, hogy betéve tudja Csehov darabjait, mert a testvére színésznő. A zaklatott színészt mentő várja a recepció előtt, ám másnap egy Csehov-darabot játszó színházban találjuk mind őt, mind a pápát. A bíborosok is megjelennek, örömmel fedezik fel, és vastapssal ünneplik megkerült pásztorukat. Ő azonban a Vatikánba visszatérve kiáll az erkélyre, majd közli a hívekkel, hogy képtelen egyházfőként vezetni őket. Mindenki lehervad, és ennyi, depi end.

A filmet pódiumbeszélgetés követte, melynek szakértői egy rabbiképzős tanár, egy kultúrantropológus és egy vallásszociológus voltak. A témához képest furcsa összeállítás meglepő hangvételt hozott. Azt emelték ki, hogy a film a fent és lent világának kontrasztjával jelzi, hogy az archaikus, hierarchikus egyházi szervezet mennyire eltávolodott, elszakadt a hívektől, és egyébként II. János Pál milyen konzervatív pápa volt, amikor a jugoszláv menekülttáborokban történő óvszerosztás ellen beszélt.

Jó darabig türelmesen hallgattuk ezt a gyakorló katolikus állásponttól fényévekre lévő fejtegetést, majd a hallgatóság folyamatos elszivárgását némileg lassítva néhány észrevételt tettünk arról, hogy a pápák úgynevezett konzervativizmusa nem véletlen, és aligha fog változni, hogy az egyházi hierarchia nem problémaforrás, hanem a működőképesség záloga, hogy egy igényes bölcsész ne elégedjen meg trendi külső kliséknek az egyházra erőltetésével, hogy az egyház sokkal pozitívabb értékrendet közvetít, mint a média, hogy a pápalátogatások lényege nem a költség, nem is az, hogy megint mit nem nyilatkozott az óvszerrel, abortusszal kapcsolatban, hanem az agyonhallgatott lelki-erkölcsi tanítás. Mondanom sem kell, a szakértők meg ezzel nem értettek egyet. Az egyik néző megkérdezte, vajon más országban is ennyire pártpolitizál-e az egyház, mint nálunk. A szakértők szerint természetesen nem, szerintünk meg az a természetes, hogy az egyház Jézushoz hasonlóan részt vesz a közéletben és a politikában, egyenesen ez a dolga. Későre járt, ezzel a témával zártuk az izgalmassá vált vitát.

Idő hiányában bennem maradt néhány gondolat, röviden leírom őket.
- Nagyon hasznos, ha nem hagyjuk rá a vehemens egyházbírálókra a ténybeli tévedéseket és a valóságtól elrugaszkodott fejtegetéseket. Ettől nem sértődnek meg, hanem belátják, hogy a keresztények mégsem akkora lúzerek, mint gondolták.
- Az egyház nem konkrét pártok mellett kampányol, hanem arra buzdítja a híveket, hogy az egyház céljait támogató pártok valamelyikére szavazzanak. Nálunk sajnos politikai vízválasztó a kereszténység, egyedül a Fidesz-KDNP nevezhető egyházbarátnak, az összes többi párt aktívan egyházellenes. Ezért aztán a tudatos keresztény csak egyetlen pártra szavazhat, de ez nem az egyház hibája, és nem is az egyház fog ezen változtatni. Amerikában a pártok módszeresen ráhajtanak a nagyobb létszámú közösségek szavazataira, így törekednek például a "Jewish vote", a "black vote, a "Hispanic vote" és a "Christian vote" megszerzésére. Magyarországon is komoly szavazatelőnyhöz juttatná az élelmes pártokat egy "Christian vote" megszerzésére irányuló verseny, és a fekete-fehér különbségek megszűnésével az egyházi útmutatás is több opcióra terjedhetne ki. Hajrá, pártok, szálljatok ringbe a keresztény szavazatokért!
- Furcsa, hogy rendre olyanok kifogásolják a pápa álláspontját óvszer/abortusz/papi nőtlenség tekintetében, akik akkor sem tartoznának az egyházba, ha a pápa a szájuk íze szerint prédikálna. Ugyanakkor biztató ez az egyházra irányuló figyelem, annak jele, hogy bírálói elutasítva is irányadónak tartják, sértve érzik magukat attól, amit a keresztények gondolnak az életmódjukról, értékrendjükről. Pedig ahogy én nem kapom fel a vizet egy siita vallási előljáró prédikációitól, úgy nem világos, hogy egy ateista vagy más vallású miért foglalkozik a pápai állásponttal. Ha például az ember leánya kamaszként fellázadt a családja ellen, otthagyta az ősöket, és saját törvényei szerint él, állítása szerint boldogabban, akkor elvben mit számít neki az apai álláspont a miniszoknyáról vagy a szabados életmódról? Az ember leánya ezek szerint mégsem olyan biztos a dolgában, talán tudat alá szorított lelkiismeret-furdalás gyötri, talán belső bizonytalanságát kompenzálja külső harciassággal. Szerintem a katolikus egyház folyamatos bírálata bonyolultabb hátterű, és többről szól, mint ami a felszínen megjelenik.

Jóleső érzéssel állapítottam meg, hogy az egyház -- és általában a keresztény tanítás -- továbbra is botránykő. Ez ugyanis azt jelenti, hogy bíráltan, elutasítottan is mértékadó, illetve a tömegek potenciális szimpátiájának rémét vetíti a másként gondolkodók elé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése