Most, hogy az ügynökakták nyilvánosságra hozatali vitája nyomán előtérbe került a szocialista rendszer kritikája és az iránta érzett nosztalgia, érdemes 25 év távlatából mérleget készíteni. Jó volt nekünk a legvidámabb barakk, van mit visszasírni, vagy ellenkezőleg, siralomvölgy volt, és szabadulásunkat indokolt ünnepelni? Talán úgy célszerű feltennem a kérdést, hogy mi volt jó és mi volt a rossz a Kádár-rendszerben.
A pozitívumokkal kezdem: a szocializmus alatt jobb volt Magyarországon élni, mint a keleti tömb szinte bármely országában. Magasan jobb volt nekünk, mint Románia lakóinak. Ugyanakkor nem voltunk a legvidámabb barakk, Jugoszlávia sokkal szabadabb volt, plusz hozzánk képest valóságos jóléti csoda. Hangulati pozitívum, hogy bár Kádár idején jóval szegényebbek voltunk, mint ma, ez nem volt feltűnő, mert a puritán alkatú nagyfőnökre tekintettel a pártelit diszkréten dőzsölt.
Jól működött a társadalmi mobilitás, sokkal jobban, mint ma. Félfeudális országból a szocializmus alatt félpolgárivá lettünk, ahol a legszegényebb tehetségnek is volt esélye, ha áttért a kommunista vallásra. Pozitívum, hogy romák tömegeit állították munkába. Ám ennek nagy ára volt. A nemkívánatos származásúak és gyermekeik előtt a rendszer agresszíven elrekesztette az érvényesülés útját -- elvetve a sértettség és megosztottság mára szárba szökkent magvait.
Az Új Gazdasági Mechanizmus később látszólagos jólétet eredményezett, a legendás '70-es években évente két-három alkalommal jelentős narancs- és banánszállítmányok érkeztek. A látszat sajnos csalt. A jólétet hitelből finanszírozták, és ezek a hitelek vezettek nem csak a szocializmus gazdasági összeomlásához, hanem a kontraproduktív elvárásokon keresztül a máig tartó jóléti deficithez is. A társadalom öntevékenység helyett azóta is felülről várja a megoldásokat.
Nézzük a negatívumokat: a szocializmus idegen fennhatóságot jelentett, a magyar döntéseket Oroszország irányította. Kádár János semmit sem tehetett orosz jóváhagyás nélkül, és minden manőverező képességét latba vetve sem ért el annyit, mint Horthy, akinek sikerült több ponton keresztülhúznia a német számításokat. Kádár engedelmesen vérbe fojtotta az '56-os forradalmat, Horthy ellenben megmentette a budapesti gettó szinte teljes lakosságát.
A Kádár-diktatúra legpuhább szakaszának szabadságszintje távolról sem közelítette meg a nyugati demokráciák legszűkebb szabadságszintjét. Nem lehetett szabadon beszélni, de még gondolkodni sem. A másként gondolkodókat kíméletlenül tönkre tették -- kivéve a kádergyerekeket, akik a későkádári időkben minden lehetőséget megkaptak arra, hogy az új kapitalista berendezkedés gazdasági-szellemi elitjévé váljanak, és 2010-ig uralkodjanak a családjuk által letaposottak fölött.
A Kádár-rendszer üldözte a nemzettudatot, tiltotta a nemzeti ünnepek méltó megtartását, szőnyeg alá söpörte a határon túli magyarok érdekeit, és egyben a hazai kisebbségeket is elnyomta. A mai napig az ebből eredő identitástorzulást kompenzáljuk.
Összegezve, minden jóban volt valami rossz, és minden rosszban volt valami jó a Kádár-éra alatt is. Az előnyök-hátrányok mérlegét megvonva indokolatlannak tartom a nosztalgiát, ugyanakkor érthető, hogy 60-70 éveseink többsége számára szép volt e kor: fiatalok voltak és bohók. Az ő lelkükben a történelemtudomány általános megállapításai sohasem írhatják felül a magántörténelmi élményeket.
A pozitívumokkal kezdem: a szocializmus alatt jobb volt Magyarországon élni, mint a keleti tömb szinte bármely országában. Magasan jobb volt nekünk, mint Románia lakóinak. Ugyanakkor nem voltunk a legvidámabb barakk, Jugoszlávia sokkal szabadabb volt, plusz hozzánk képest valóságos jóléti csoda. Hangulati pozitívum, hogy bár Kádár idején jóval szegényebbek voltunk, mint ma, ez nem volt feltűnő, mert a puritán alkatú nagyfőnökre tekintettel a pártelit diszkréten dőzsölt.
Jól működött a társadalmi mobilitás, sokkal jobban, mint ma. Félfeudális országból a szocializmus alatt félpolgárivá lettünk, ahol a legszegényebb tehetségnek is volt esélye, ha áttért a kommunista vallásra. Pozitívum, hogy romák tömegeit állították munkába. Ám ennek nagy ára volt. A nemkívánatos származásúak és gyermekeik előtt a rendszer agresszíven elrekesztette az érvényesülés útját -- elvetve a sértettség és megosztottság mára szárba szökkent magvait.
Az Új Gazdasági Mechanizmus később látszólagos jólétet eredményezett, a legendás '70-es években évente két-három alkalommal jelentős narancs- és banánszállítmányok érkeztek. A látszat sajnos csalt. A jólétet hitelből finanszírozták, és ezek a hitelek vezettek nem csak a szocializmus gazdasági összeomlásához, hanem a kontraproduktív elvárásokon keresztül a máig tartó jóléti deficithez is. A társadalom öntevékenység helyett azóta is felülről várja a megoldásokat.
Nézzük a negatívumokat: a szocializmus idegen fennhatóságot jelentett, a magyar döntéseket Oroszország irányította. Kádár János semmit sem tehetett orosz jóváhagyás nélkül, és minden manőverező képességét latba vetve sem ért el annyit, mint Horthy, akinek sikerült több ponton keresztülhúznia a német számításokat. Kádár engedelmesen vérbe fojtotta az '56-os forradalmat, Horthy ellenben megmentette a budapesti gettó szinte teljes lakosságát.
A Kádár-diktatúra legpuhább szakaszának szabadságszintje távolról sem közelítette meg a nyugati demokráciák legszűkebb szabadságszintjét. Nem lehetett szabadon beszélni, de még gondolkodni sem. A másként gondolkodókat kíméletlenül tönkre tették -- kivéve a kádergyerekeket, akik a későkádári időkben minden lehetőséget megkaptak arra, hogy az új kapitalista berendezkedés gazdasági-szellemi elitjévé váljanak, és 2010-ig uralkodjanak a családjuk által letaposottak fölött.
A Kádár-rendszer üldözte a nemzettudatot, tiltotta a nemzeti ünnepek méltó megtartását, szőnyeg alá söpörte a határon túli magyarok érdekeit, és egyben a hazai kisebbségeket is elnyomta. A mai napig az ebből eredő identitástorzulást kompenzáljuk.
Összegezve, minden jóban volt valami rossz, és minden rosszban volt valami jó a Kádár-éra alatt is. Az előnyök-hátrányok mérlegét megvonva indokolatlannak tartom a nosztalgiát, ugyanakkor érthető, hogy 60-70 éveseink többsége számára szép volt e kor: fiatalok voltak és bohók. Az ő lelkükben a történelemtudomány általános megállapításai sohasem írhatják felül a magántörténelmi élményeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése