Néhány hete még nem sikerült megnéznünk Az ajtót. Mire odaértünk, elfogyott az összes jegy. Nem bosszankodtam, egyenesen örültem, hogy a közönség vevő erre a régen várt filmre. Hamar lecsengett az érdeklődés, tegnap már csak a nézőtér harmadán ültek.
Ami csalódást keltett: a külföldi főszereplők; Szabó István régóta dolgozik nemzetközi stábbal, a Mephistóban, német történetről lévén szó, ez semmi gondot nem okoz. Ralph Fiennes A napfény ízében egyetemes élményt ad, továbbá illik is a történetbe, hisz az éppen az idegenségről szól. Szabó Magda azonban magyar remekíró, a történet egésze hazai, nagy lehetőség lett volna egy hiteles szereplőgárdával filmre vinni. Értem én, hogy koprodukció meg támogatás, és hogy ezért ellenszolgáltatás is jár, de kár volt lenyúlni az aprópénzt, és cserébe nem írni filmtörténelmet. Helen Mirren és Martina Gedeck igyekeznek, ám egy pillanatra sem tűnnek igazinak.
Bosszantó a hanghordozás: mintha egy visszhangos kultúrteremben ünnepi műsort próbálnának szappanoperákon nevelkedett szereplők. Végig mindenki modorosan beszél, kivéve az idomított állatokat. Ez nem a színészek hibája, hanem a rendező gyengesége. Még a kiváló Koncz Gábor is csak árnyékát hozza a tőle megszokottnak, meggyőződésem szerint önhibáján kívül. Jiři Menzel rossz ripacsként hat az ikonikusnak szánt epizódszerepben, és erről bizony a mögötte pucsító Szabó István tehet.
Ilyen ócska filmzenét régen hallottam. Rendben, hogy állítólag a közelben lakó főorvos csellózza, de akkor miért nem ablakon át hallatszik időnként, miért nyeszereg kamarazene akusztikával órákon át az unalmas dallam, akár odaillik, akár nem? A film hangvilága teljesen koncepciótlan, mintha nem jutott volna rá sem idő, sem pénz, sem fantázia.
Gedeck Szabó Magdája éppen annyira nem Szabó Magda, amennyire nem Szobotka Tibor az Eperjes által játszott figura (aki nem hiszi, olvassa el a Megmaradt Szobotkának című könyvet). Sem külsőleg, sem belsőleg nincs közük a megformált emberekhez. Szabó Magdáról szinte semmit nem tudunk meg, holott Az ajtó kulcsregény és önéletrajz is egyben. A filmbeli Magda hol bundában, hol ünnepi glancban-göncben, hol fürdőruhában bájolog, miközben Tibor ismeretlen helyekre távozik, vagy éppen érkezik valahonnét. Hová? Honnét? A történet végére csak kliséket sejthetünk, holott ennél sokkal több tudható, és filmre is vihető lett volna mindkettőjükről.
A lakókörnyezetről szintén alig derül ki valami, de az a kevés is riasztó: a pár utcás környéken ott gebeg a főrendőr, a főorvos, a kis maszek boltos, meg az írónő, akinek bejárónő kell. Úgy érzi, másként nem tudna írni, agyonnyomná a kétfős háztartás gondja. (Jeanne, kenjen un petit sandwich-et az úrnak.) Aki eztet elhiszi, szamarabb egy lónál. A rendező szolgaian asszisztál a kádári időkre jellemző élethazugsághoz. A szoci-arisztokrácia képmutató mindennapjaiból látunk itt szépelgő jeleneteket, a leghaloványabb kritika nélkül, mintha nem is a megnyomorított, szürke szegénységbe süllyedt Magyarországon járnánk. Ez szégyenletes. Mivel a film cselekménye időben egybeesik a gyermekkorommal, ez úton jelzem, hogy a látottaknak semmi közük a kor általam ismert magyar valóságához. (Igaz, nem Pasaréten laktam, hanem a létező szocialista Magyarország különböző pontjain.) Ha rosszindulatú akarnék lenni, azt mondanám, hogy Magyarország egészére nézve pofátlan hazugság ez a miliő. Jóindulatú leszek, így inkább azt mondom, hogy szirupos giccs Kodacolor Gold felfogásban. Valósághű, akár egy tányér berlini Gulasch.
A film strukturálatlan. Emerenc még ki sem ment az ajtón, mikor már visszamászik az ablakon, szünet nélkül, minden irányból támad ágseprűvel és fasírttal, folyik a vízcsapból is a gumiarcával. Remekül tagolta volna a cselekményt mindannak ábrázolása, amit az előzőekben hiányoltam.
Végezetül, ami tetszett: a regényben sok oldalt kitöltő álságos nyavalygás kompaktálása. A legtöbb nagy művészhez hasonlóan, az írónő mérhetetlenül önző, alkotás közben mindent és mindenkit felemészt maga körül. Emerenc csupán nyersanyagként felhasználható díszlet az életében. Zseniális ragadozó ösztönével beférkőzik a bizalmába, miközben tudja, hogy kimondatlanul is teljesíthetetlent ígér neki: apró tettekben, jelenlétben megnyilvánuló elkötelezettséget, példányszámot és jogdíjat nem hozó törődést. Halála után aztán gombostűre tűzi, hogy jobban leírhassa, megörökíthesse, mint egy ritka lepkét, akinek "úgy sajnálja" a pusztulását. A képmutató moralizálás alighanem már Szabó Istvánt is zavarta, ezért arányba hozta a történésekkel, és kiegészítette egy maga által kreált bocsánatkérő véggel. Ezt díjaztam -- volna, ha meg tudnám neki bocsátani az osztályon aluli párbeszédet.
Magdika: Boldog vagy?
Évike: Tulajdonképpen igen.
(P)fuj, fuj, fuj!
Szintén tetszenek a gyönyörű nyelvezetű regényből egy az egyben átemelt tömör, mégis jambikusan szökellő párbeszédek. Szabó Magda valóban remekíró. A "gazda" szóhasználatban megvillan valami ("minden férfi hülye"), majd nyom nélkül elenyészik. Emerenc minihorrorja a magyar ugaron gyanúm szerint részben a szerző boldogtalan, torzó egzisztenciájának kivetülése, ettől függetlenül néhány pillanatra magával ragad, mint a gépszíj, aztán a kihagyott lehetőségek mikrokozmoszába visszahullva ásítok: mikor lesz már vége?! Úgy nyikorog ez Az ajtó, hogy csak egy kanna olaj meg egy jó rendező tudná működőképes állapotba hozni. Aki nem mazochista, olvassa inkább a könyvet.
Ami csalódást keltett: a külföldi főszereplők; Szabó István régóta dolgozik nemzetközi stábbal, a Mephistóban, német történetről lévén szó, ez semmi gondot nem okoz. Ralph Fiennes A napfény ízében egyetemes élményt ad, továbbá illik is a történetbe, hisz az éppen az idegenségről szól. Szabó Magda azonban magyar remekíró, a történet egésze hazai, nagy lehetőség lett volna egy hiteles szereplőgárdával filmre vinni. Értem én, hogy koprodukció meg támogatás, és hogy ezért ellenszolgáltatás is jár, de kár volt lenyúlni az aprópénzt, és cserébe nem írni filmtörténelmet. Helen Mirren és Martina Gedeck igyekeznek, ám egy pillanatra sem tűnnek igazinak.
Bosszantó a hanghordozás: mintha egy visszhangos kultúrteremben ünnepi műsort próbálnának szappanoperákon nevelkedett szereplők. Végig mindenki modorosan beszél, kivéve az idomított állatokat. Ez nem a színészek hibája, hanem a rendező gyengesége. Még a kiváló Koncz Gábor is csak árnyékát hozza a tőle megszokottnak, meggyőződésem szerint önhibáján kívül. Jiři Menzel rossz ripacsként hat az ikonikusnak szánt epizódszerepben, és erről bizony a mögötte pucsító Szabó István tehet.
Ilyen ócska filmzenét régen hallottam. Rendben, hogy állítólag a közelben lakó főorvos csellózza, de akkor miért nem ablakon át hallatszik időnként, miért nyeszereg kamarazene akusztikával órákon át az unalmas dallam, akár odaillik, akár nem? A film hangvilága teljesen koncepciótlan, mintha nem jutott volna rá sem idő, sem pénz, sem fantázia.
Gedeck Szabó Magdája éppen annyira nem Szabó Magda, amennyire nem Szobotka Tibor az Eperjes által játszott figura (aki nem hiszi, olvassa el a Megmaradt Szobotkának című könyvet). Sem külsőleg, sem belsőleg nincs közük a megformált emberekhez. Szabó Magdáról szinte semmit nem tudunk meg, holott Az ajtó kulcsregény és önéletrajz is egyben. A filmbeli Magda hol bundában, hol ünnepi glancban-göncben, hol fürdőruhában bájolog, miközben Tibor ismeretlen helyekre távozik, vagy éppen érkezik valahonnét. Hová? Honnét? A történet végére csak kliséket sejthetünk, holott ennél sokkal több tudható, és filmre is vihető lett volna mindkettőjükről.
A lakókörnyezetről szintén alig derül ki valami, de az a kevés is riasztó: a pár utcás környéken ott gebeg a főrendőr, a főorvos, a kis maszek boltos, meg az írónő, akinek bejárónő kell. Úgy érzi, másként nem tudna írni, agyonnyomná a kétfős háztartás gondja. (Jeanne, kenjen un petit sandwich-et az úrnak.) Aki eztet elhiszi, szamarabb egy lónál. A rendező szolgaian asszisztál a kádári időkre jellemző élethazugsághoz. A szoci-arisztokrácia képmutató mindennapjaiból látunk itt szépelgő jeleneteket, a leghaloványabb kritika nélkül, mintha nem is a megnyomorított, szürke szegénységbe süllyedt Magyarországon járnánk. Ez szégyenletes. Mivel a film cselekménye időben egybeesik a gyermekkorommal, ez úton jelzem, hogy a látottaknak semmi közük a kor általam ismert magyar valóságához. (Igaz, nem Pasaréten laktam, hanem a létező szocialista Magyarország különböző pontjain.) Ha rosszindulatú akarnék lenni, azt mondanám, hogy Magyarország egészére nézve pofátlan hazugság ez a miliő. Jóindulatú leszek, így inkább azt mondom, hogy szirupos giccs Kodacolor Gold felfogásban. Valósághű, akár egy tányér berlini Gulasch.
A film strukturálatlan. Emerenc még ki sem ment az ajtón, mikor már visszamászik az ablakon, szünet nélkül, minden irányból támad ágseprűvel és fasírttal, folyik a vízcsapból is a gumiarcával. Remekül tagolta volna a cselekményt mindannak ábrázolása, amit az előzőekben hiányoltam.
Végezetül, ami tetszett: a regényben sok oldalt kitöltő álságos nyavalygás kompaktálása. A legtöbb nagy művészhez hasonlóan, az írónő mérhetetlenül önző, alkotás közben mindent és mindenkit felemészt maga körül. Emerenc csupán nyersanyagként felhasználható díszlet az életében. Zseniális ragadozó ösztönével beférkőzik a bizalmába, miközben tudja, hogy kimondatlanul is teljesíthetetlent ígér neki: apró tettekben, jelenlétben megnyilvánuló elkötelezettséget, példányszámot és jogdíjat nem hozó törődést. Halála után aztán gombostűre tűzi, hogy jobban leírhassa, megörökíthesse, mint egy ritka lepkét, akinek "úgy sajnálja" a pusztulását. A képmutató moralizálás alighanem már Szabó Istvánt is zavarta, ezért arányba hozta a történésekkel, és kiegészítette egy maga által kreált bocsánatkérő véggel. Ezt díjaztam -- volna, ha meg tudnám neki bocsátani az osztályon aluli párbeszédet.
Magdika: Boldog vagy?
Évike: Tulajdonképpen igen.
(P)fuj, fuj, fuj!
Szintén tetszenek a gyönyörű nyelvezetű regényből egy az egyben átemelt tömör, mégis jambikusan szökellő párbeszédek. Szabó Magda valóban remekíró. A "gazda" szóhasználatban megvillan valami ("minden férfi hülye"), majd nyom nélkül elenyészik. Emerenc minihorrorja a magyar ugaron gyanúm szerint részben a szerző boldogtalan, torzó egzisztenciájának kivetülése, ettől függetlenül néhány pillanatra magával ragad, mint a gépszíj, aztán a kihagyott lehetőségek mikrokozmoszába visszahullva ásítok: mikor lesz már vége?! Úgy nyikorog ez Az ajtó, hogy csak egy kanna olaj meg egy jó rendező tudná működőképes állapotba hozni. Aki nem mazochista, olvassa inkább a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése