A 2014-es választáshoz közeledve heves viták várhatók, többek között a gazdaságról. Minek alapján mondhatjuk, hogy jó vagy rossz a magyar gazdaság állapota? Természetesen egy alternatív forgatókönyvhöz viszonyítva.
Más szóval, vizsgáljuk meg, hogy ugyanolyan nemzetközi adottságok mellett többre ment volna-e a létező baloldal a gazdasággal. A magyar baloldal -- eltérően az európai baloldali pártoktól -- kizárólag a nemzetközi piacok működésére bízza a helyzetünket, így ha jó a nemzetközi piac, akkor mintegy fél év fáziseltolódással jó nekünk, ha rossz, akkor meg rossz. Ha 2013 év végén a nemzetközi gazdaság pocsék, akkor egy baloldali forgatókönyv szerint 2014 tavaszára a mi helyzetünk is épp olyan lesz. Tehát ha a jobboldali forgatókönyv a nemzetközinél akár hangyányival is jobb helyzetet eredményez, akkor hiába tudnánk élénk fantáziával még sokkal virágzóbb állapotot elképzelni, a jobboldal jó munkát végzett a reális keretek között, és érdemes ismét rá szavazni.
Ha önmagában szeretnénk megvizsgálni a jobboldal teljesítményét, akkor egyrészt azt nézhetjük, hogy mennyiben tudta függetleníteni a gazdaságot a nemzetközi folyamatoktól, másrészt azt, hogy milyen távolságra van a nemzet IQ-jával elérhető ideáltól. A "szabadságharc" akkor eredményes, ha belföldi fogyasztással képesek vagyunk GDP-t növelni, amikor a térség országai és Európa egésze nem. Ebben az összehasonlításban a jobboldali gazdaságpolitika sikere a térség növekedéséhez képest értékelhető. A nemzet IQ-ja eddig nem tudott átfogó koncepcióval szolgálni, alternatív javaslatai mind a baloldali forgatókönyvekhez való visszatérést vagy egy etelközi népmese megvalósítását szorgalmazták. Folyamatosan vizsgálom, miről mit gondol a nemzet esze, eddig még nem találtam a Fidesz koncepciójához mérhető elképzeléseket. Egyelőre illúzió tehát, hogy a létező jobboldal bármit tanulhatott volna a nép gazdasági zsenijeitől, illetve hogy elmaradt volna egy elképzelt ideáltól. Mivel a gazdaság átalakulásához sok év kell, az elindított szerkezeti változások haszna 5-10 év távlatában mérhető. Aki szeretne erről reális képet kapni, vagy kajánul azt gondolja, hogy egye meg a Fidesz, amit főzött, az szintén újra rá szavaz két év múlva.
Ezek lennének az ésszerű megfontolások, ám a reálgazdaság reális értékelése elméleti lehetőség marad. A többség nem fogékony a kifinomult distinkciókra, a "szakma" pedig kivétel nélkül pártos, legfüggetlenebbnek mondott megállapításai is politikai célokat szolgálnak. A nép fia úgy értékeli majd a helyzetet, hogy ránéz a kerítésre, és ha az nincs kolbászból, akkor rossznak mondja a gazdaságot; vagy az ellenzéki médiumok fantáziáiból indul ki, és kifogásolja, hogy miért nincs kétszámjegyű növekedés akkor, amikor a világgazdaság nulla táján stagnál. Ez a magyar választó hozzáállása, minden reálpolitikát folytató pártnak együtt kell vele élnie. Mivel a többség képtelen lesz a gazdaság állapotát akár csak hozzávetőleges objektivitással értékelni, a pártok érzelmi üzeneteket fogalmaznak majd meg. A baloldal szerint a növekedés határa a csillagos ég lett volna, de a jobboldal elszalasztotta a lehetőségeket, a jobboldal pedig nemzeti retorikával igyekszik hitelteleníteni a kritikát.
Akinek nem tetszik ez a stratégia, alkalmazza önként a második és harmadik bekezdésben írt szempontokat.
Más szóval, vizsgáljuk meg, hogy ugyanolyan nemzetközi adottságok mellett többre ment volna-e a létező baloldal a gazdasággal. A magyar baloldal -- eltérően az európai baloldali pártoktól -- kizárólag a nemzetközi piacok működésére bízza a helyzetünket, így ha jó a nemzetközi piac, akkor mintegy fél év fáziseltolódással jó nekünk, ha rossz, akkor meg rossz. Ha 2013 év végén a nemzetközi gazdaság pocsék, akkor egy baloldali forgatókönyv szerint 2014 tavaszára a mi helyzetünk is épp olyan lesz. Tehát ha a jobboldali forgatókönyv a nemzetközinél akár hangyányival is jobb helyzetet eredményez, akkor hiába tudnánk élénk fantáziával még sokkal virágzóbb állapotot elképzelni, a jobboldal jó munkát végzett a reális keretek között, és érdemes ismét rá szavazni.
Ha önmagában szeretnénk megvizsgálni a jobboldal teljesítményét, akkor egyrészt azt nézhetjük, hogy mennyiben tudta függetleníteni a gazdaságot a nemzetközi folyamatoktól, másrészt azt, hogy milyen távolságra van a nemzet IQ-jával elérhető ideáltól. A "szabadságharc" akkor eredményes, ha belföldi fogyasztással képesek vagyunk GDP-t növelni, amikor a térség országai és Európa egésze nem. Ebben az összehasonlításban a jobboldali gazdaságpolitika sikere a térség növekedéséhez képest értékelhető. A nemzet IQ-ja eddig nem tudott átfogó koncepcióval szolgálni, alternatív javaslatai mind a baloldali forgatókönyvekhez való visszatérést vagy egy etelközi népmese megvalósítását szorgalmazták. Folyamatosan vizsgálom, miről mit gondol a nemzet esze, eddig még nem találtam a Fidesz koncepciójához mérhető elképzeléseket. Egyelőre illúzió tehát, hogy a létező jobboldal bármit tanulhatott volna a nép gazdasági zsenijeitől, illetve hogy elmaradt volna egy elképzelt ideáltól. Mivel a gazdaság átalakulásához sok év kell, az elindított szerkezeti változások haszna 5-10 év távlatában mérhető. Aki szeretne erről reális képet kapni, vagy kajánul azt gondolja, hogy egye meg a Fidesz, amit főzött, az szintén újra rá szavaz két év múlva.
Ezek lennének az ésszerű megfontolások, ám a reálgazdaság reális értékelése elméleti lehetőség marad. A többség nem fogékony a kifinomult distinkciókra, a "szakma" pedig kivétel nélkül pártos, legfüggetlenebbnek mondott megállapításai is politikai célokat szolgálnak. A nép fia úgy értékeli majd a helyzetet, hogy ránéz a kerítésre, és ha az nincs kolbászból, akkor rossznak mondja a gazdaságot; vagy az ellenzéki médiumok fantáziáiból indul ki, és kifogásolja, hogy miért nincs kétszámjegyű növekedés akkor, amikor a világgazdaság nulla táján stagnál. Ez a magyar választó hozzáállása, minden reálpolitikát folytató pártnak együtt kell vele élnie. Mivel a többség képtelen lesz a gazdaság állapotát akár csak hozzávetőleges objektivitással értékelni, a pártok érzelmi üzeneteket fogalmaznak majd meg. A baloldal szerint a növekedés határa a csillagos ég lett volna, de a jobboldal elszalasztotta a lehetőségeket, a jobboldal pedig nemzeti retorikával igyekszik hitelteleníteni a kritikát.
Akinek nem tetszik ez a stratégia, alkalmazza önként a második és harmadik bekezdésben írt szempontokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése