Középosztállyal a demokráciáért

Most, hogy az EU csendben lemondott Magyarország megleckéztetéséről, érdemes újra feltenni a kérdést: ezek szerint minden rendben van velünk? Szerintem nincs, általános optimizmuson dacára bizonyos fokig én is aggódom a magyar demokráciáért. Veszélyforrásnak látom a tájékozatlanságot, valamint a részvétel és a tulajdonosi szemlélet hiányát.

Ókori mintánk, az athéni demokrácia Kr.e. 508-322-ig tartott, és kizárta a nők, a rabszolgák, valamint a más városból származó polgárok részvételét. Megtiszteltetés volt, ha valaki szavazhatott. A hanyatlás éveiben hasznot is hozott: pénzért vásárolták a voksokat. Ennek a demokráciának háború vetett véget. A római demokráciának szintén: sok kiváló szenátusi szónok addig-addig vitázott, míg egy rátermett hadvezér, Julius Caesar vette át az uralmat. Azóta is így jár minden cselekvésképtelen demokrácia. A megosztottan sodródó országok kormányrúdját előbb-utóbb egy erős kéz ragadja magához, mint például Argentina és Görögország válságos időszakaiban. Magyarország vidám himnuszba kívánkozó történelmi szerencséje, hogy olyan időben vált cselekvésképtelenné (2002-2010), amikor külső fenyegetés és ütőképes hadsereg híján nem egy tábornok, hanem "csak" egy kétharmados, erős kormány került hatalomra. Hálát adhatunk, hogy felülről vezérelt reformdemokráciába, és nem valódi diktatúrába sodródtunk bele. Még hálásabbak lehetünk, ha az alaptörvény és felépítményei segítségével fokozatosan arra kanyarodunk, amerre a nyugati típusú demokráciák haladnak.

A nyugati demokráciák alapvető jellemzője, hogy a társadalom többségét a szorgos munkából élő, önállóan és felelősségteljesen gondolkodó középosztály alkotja. E demokráciák azért működnek viszonylag jól, mert a döntéseket gyakorlatilag azok hozzák, akik képesek és hajlandók is eltartani az államot, valamint a segítségre szorulókat. Utóbbiakat nem nyomják el, főként mivel nincsenek eltarthatatlanul sokan. A középosztály megengedheti magának, hogy szociálisan érzékeny legyen, bár válság idején -- mint most -- azért választ trendszerűen jobboldali kormányt, mert az a szociális szolidaritás csökkentését, ezáltal a középosztály terheinek enyhítését ígéri. A középosztály mérsékelt, nem kíván radikális megoldásokat, beéri az ésszerűség-célszerűség uralmával.

Magyarország a kádári konszolidáció idején került legközelebb ahhoz, hogy jelentős középosztállyal rendelkezzen. Csakhogy a látszólagos jólét hitelre épült, ezért, valamint a kapitalizmusba való átmenet miatt hamar szétesett a középosztály díszletegzisztenciája. A gazdasági változások kevesek vagyonosodásához és sokak elszegényedéséhez vezettek, még tovább gyengítve a vékonyka középréteget. Az első szabad választást, nem meglepő módon, a szabadság eszménye irányította, a másodikat már a nyugdíjasoknak tett ígéretek. Azóta olvasható visszatérő gondolatként, hogy a magyar közügyeket nem az adófizetők, hanem a többségben lévő eltartottak döntik el. A 2010-es választási eredmény úgy születhetett meg, hogy az eltartottak egy része az adófizetők mellé állt, lássuk be, nem igazán tudva, mire szavaz. Ez egyfelől kárhoztatható, másfelől jobb, mint az alternatívája.

Ha a társadalom többsége kedvezményeket várókból áll, és ők rövid távon gondolkodnak, mint a lefizetett athéni szavazók, akkor a maximális haszon reményében megkopasztják a munkából élőket, és összeomlik a gazdaság. Az adófizetők radikalizálódnak, és olyan erős embert keresnek, aki feje tetejéről a talpára állítja a világot. A Fidesz érdeme, hogy nem várta meg a görög mintára történő teljes gazdasági szétesést, hanem egy rövid távon biankó programmal szerzett hosszú távra szóló mandátumot, hogy megspóroljuk a saját kárunkon okulás keserves folyamatát.

A következő időszak sikere szempontjából döntő, hogy többségbe kerülnek-e a szorgos munkából élő adófizetők, és hogy a kormány megőrzi-e a szimpátiájukat. Az eltartottakat még egyszer nem lehet homályos programmal az adófizetők/teherviselők* mellé állítani, most már csak a közért tenni akarók hatalomgyakorlásba való bevonása segít. 

Itt térek vissza az első bekezdésben felsorolt veszélyekre. A magyar demokráciát fenyegeti egyrészt a tájékozatlanság, amely irreális elvárásokhoz, majd általános kiábrándultsághoz és közönyhöz vezet. Akkor jutunk előre, ha a mindenkori kormánytól nem toronyórát várunk láncostól, hanem a nyugati országokban szokásos, munkával szerzett jólét lehetőségét -- és ha tanulással, iparkodással ki is használjuk azt. A második veszélyforrás a részvétel hiánya. Akinek ma némi esze van, az kimarad a politikából, akinek pedig még több esze van, azt kizárják belőle. A magyar politikára eddig a nyers erő dominanciája és a hétköznapi erkölcs teljes figyelmen kívül hagyása volt a jellemző, a nyugati típusú fejlődéshez pedig mindkét területen önmérsékletre lesz szükség. A nemzet IQ-ja két-három éven belül be kell kerüljön a közéletbe, különben oda az államhatalom legitimitása. A harmadik veszélyforrás a tulajdonosi szemlélet hiánya. Aki adót fizet, az nem arra törekszik, hogy minél több segélyt kapjon, hanem arra, hogy az állam minél ésszerűbben-célszerűbben használja fel a pénzét. Úgy gondolkodik, mint az állam egy-két milliomod részének tulajdonosa: valamiért valamit vár cserébe, és abban érdekelt, hogy a kormány egyensúlyban tartsa az államháztartást. A segélyezett ellenben önálló teljesítmény nélkül vár, sőt emberi jogaira hivatkozva egyenesen követel minél nagyobb kegyet, fittyet hányva az államháztartás reális lehetőségeire. Ebből következik, hogy szorgos és felelős középosztály nélkül nincs demokrácia, mert nincs kivel, nincs szociális szolidaritás, mert nincs miből, és nem létezik európaiság sem, mert nincs mire.

A magyar demokrácia sorsát nem az érte sopánkodók hazai és nemzetközi sajtóvisszhangja, hanem az adófizetők és az őket képviselő párt(ok) közötti összhang határozza meg.

*Az adófizetőkhöz hasonlóan fontos szerepük van a teherviselőknek, többek között azoknak, akik a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát biztosító gyermekeket vállalják és felnevelik.