Paradoxonok könyve 27. rész

27. Az első mozgató paradoxonja – Arisztotelész és a legjobb logikánk szerint a mozdulatlan mozgató nem lehet más, csak Isten, miközben ez egy igazolhatatlan és cáfolhatatlan emberi axióma

Arisztotelész mozgató – mozgatott viszonyként fogalmazta meg az ok – okazati viszonyt, és
úgy tette fel az alapkérdést, hogy ha a világon minden mozgó dolgot mozgat valami más, akkor vajon mi lehet az első mozgató, amely mozdulatlanul mozgat minden egyebet. Az első mozgató csak Isten lehet – jelentette ki. Mai nyelven: ha Isten nem Ádámot teremtette, akkor vajon az első egyszerű élőlényt, az evolúció kiinduló pontját teremtette-e, vagy az életet esetleg „véletlenül” elindító anyagot, vagy ha az anyag előtt energia volt, akkor az energiát, vagy ami az előtt volt, vagy az előtt, vagy az előtt, és így tovább... Logika csapda, hogy ugyan sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudjuk ezt a feltevést, de talán maga a feltevés sem szükségszerű. Fontoljuk meg az alternatívát.

Mi van akkor, ha nem tesszük fel, hogy az ok – okozati lánc bármely (sokadik) pontján Isten áll? Ez esetben az ok – okozati lánc vagy a végtelenbe nyúlik, azaz soha sehol nem ér véget, vagy ahol véget ér, ott olyan okot kell feltételeznünk, amely nem okozata semminek, hanem belátható módon önálló léttel bír. Az a gond, hogy – Istenen kívül – nem ismerünk ilyen tényezőt, ezért az oksági láncot végtelennek kell feltételeznünk, ami az agyunk számára nonszensz: nem hasonlít az érzékszervi tapasztalatainkra, sem az intellektuális modelljeinkre.

Példa: a védőügyvéd érvelhetne úgy, hogy a vádlott kezében volt a fegyver, közvetlen közelről meghúzta a ravaszt, kirepült a golyó, meghalt az áldozat, de a golyó és az áldozat között feltételezhető ismeretlen tényezők végtelen lánca zárja el előlünk a bűnösség bizonyításának lehetőségét. Azaz elvi okból nem tudjuk kijelenteni, hogy a ravaszt meghúzó ember összefüggésben állna az áldozat halálával, illetve hogy felelőssége lenne ezzel kapcsolatban. Lehetne így érvelni, de nincs az a bíróság, amely elfogadná az érvelést. Hétköznapi tapasztalatainkban nincs végtelenbe nyúló oksági lánc. Az agyunk tiltakozik a végtelenbe nyúló oksági láncok ellen, butaságnak/átverésnek tartjuk őket. Ragaszkodunk az ok – okozati láncok lezárához, éppen ebben látjuk a logika lényegét.

Valószínűleg ezért igyekszünk lezárni a mozgatók láncát akkor is, ha nem tételezzük fel Isten létét: azt mondjuk, hogy az anyag örök, és nem kell megteremteni. Vagy az energia örök, nem igényel teremtést. Vagy az anyag előtti állapot örök, vagy az az előtti, vagy az az előtti, stb. A gond, hogy az örök anyag / energia / valami nem logikusabb, mint az örök Isten. Ha azért nem feltételezzük Isten létét, hogy intelligensebben közelítsünk a kérdéshez, akkor kudarcot vallunk, mert sem az anyag örök létét, sem az oksági lánc végtelenségét nem intelligensebb, nem racionálisabb feltételezni. A személytelen örök létező feltételezése valójában kevésbé logikus a személyes örök létezőénél, mert a sorrendjük nem tetszőleges. Nem tételezhetjük fel, hogy egy esetleges mindenható Isten véletlen anyagi folyamatok eredménye, mert akkor már definíció szerint nem mindenható. Az anyagról viszont feltételezhetjük, hogy a mindenható Isten teremtésének eredménye. Istent feltételezni eggyel logikusabb, mint az anyag vagy bármi más, személytelen tényező örök létét. Racionálisabb(nak tűnő) feltevés, hogy a szomszédban lévő ház azért áll ott, mert az előzetesen létező Lajos bácsi szándékosan felépítette az üres telekre, mint azt, hogy azért lakik a szomszédban Lajos bácsi, mert az előzetesen létező ház véletlenek összjátékával létrehozta őt. Hétköznapi tapasztalataink szerint személyek hoznak létre élettelen alkotásokat, és nem fordítva. Az ateisták helyében nem lennék büszke arra az ötletre, hogy az előzetesen létező ház véletlenül keletkeztette Lajos bácsit.

Példa: a Lego elemeket egymásra rakva mindenre tudunk másik elemet rakni, kivéve a lezáró elemet. Isten ilyen lezáró elem. Az anyag/energia/stb. nem alkalmas záró elemnek, Isten viszont igen. Azonban ahogy a Lego záró eleme emberi alkotás, az oksági láncot lezáró Isten is az, amennyiben mi, emberek határozzuk meg a lezárást lehetővé tevő tulajdonságait, feltételezve, hogy Isten teremthet, de Őt nem teremtette senki, mert öröktől fogva létezik. Az oksági láncot a saját definíciónkkal zárjuk le, de arra nézve nincs adatunk, hogy a záró tényező tényleg olyan-e, vagy hogy egyáltalán létezne. Valójában ez a kiinduló kérdés. Az oksági láncot definícióval lezáró logikánk körkörös, az alapkérdést vizsgálva visszajutunk az alapkérdéshez.

Mi van akkor, ha az agyunk igényel ok – okozati viszonyokat, miközben a valóságban nincs ok és okozat? Ha ezt feltételezzük, megállt az eszünk: ok – okozati logikával nem tudjuk kijelenteni, hogy nincs ok – okozati logika, mert az olyan lenne, mint kalapáccsal a kézben kijelenteni, hogy nem csak beverhető szeg nem létezik, hanem a kezünkben lévő kalapács sincs.

Dr Jekyll szerint minden paradox. Mr Hyde szerint mi magunk is paradoxon vagyunk. Dr Jekyll egyszer végre egyetért.

Kétféle rálátást nyerhetünk az első mozgató kérdésére: vagy azt mondjuk, hogy a létező Isten ok – okozati logikával elérhetetlen számunkra, ami lehet a legjobb alternatívánk, de attól még nem elég meggyőző, mert nincs ilyen tapasztalatunk; vagy azt, hogy az Isten-kérdésben megismétlődik a szakadás élő és élettelen között. Ugyanazért nem boldogunk Isten létének vizsgálatával, amiért a nemlét – lét vizsgálatával sem. Nem tudjuk megmondani, mi különbözteti meg a létet a nem léttől úgy, hogy az kellő pontossággal meg legyen mondva. Ahogy a vak ember szemszögéből nem tudjuk elmagyarázni, mi a szín, mert nem tudjuk személyes tapasztalatához kötni vagy hasonlítani. Mi az, ami a nem élőből élőt csinál? A mozgás? Az anyag is mozog. Az akarat? Az anyag is tud úgy viselkedni, mint ha akarata lenne. Egy tócsa tetején lebegő, mozgó, összeolvadó, szétváló olajpöttyőkről például senki nem gondolja, hogy élnek. Egy élőlényről általában azonnal tudjuk, hogy él. Az anyagcsere, vagy a szaporodás lenne a titok? Ezek mechanikus folyamatok, nem visznek közelebb az élet minőségi ugrásának megértéséhez. Érezzük, hogy az élet magasabb minőségű az élettelenségnél, és tapasztaljuk, hogy a magasabb minőség lerontható, ám az alacsonyabb minőség nem javítható fel. Ha egy élőlényt baseball ütővel verünk, tudunk belőle élettelent csinálni. Az élettelent üthetjük bármivel, nem lesz belőle élő. Angol bölcsesség szerint: a tojásból tudunk rántottát csinálni, de a rántottából újra tojást már nem.

Összegezve: a színt el tudjuk magyarázni annak, aki tapasztalja, de neki felesleges elmagyarázni. Aki meg nem tapasztalja, annak nem tudjuk elmagyarázni, legfeljebb tanúsíthatjuk, hogy a színek gyönyürűek. Istent is csak annak tudnánk elmagyarázni, aki eleve úgy gondolja, hogy van – aki nem gondolja úgy eleve, annak nem elég az oksági láncot definíciós úton Istenben végződtetni. Tanúskodni sem elég, ahogy a történelem bizonyítja. Isten talán a legalkalmasabb logikai záróelem, de attól még nem elég meggyőző záró elem. Szélesebb megközelítésben azonban Isten nem csak a léte felől vizsgálható, hanem funkcionális igazságként, a következményeinek hasznossága felől, erkölcsi szükségszerűségként, valamint az alternatívákhoz viszonyítva is; mindezekre sort kerítünk a későbbi részekben.