Tóth Mari esete a nottinghami bíróval

A HVG legalább negyedik számát olvasom a választások óta, és kedvetlenül állapítom meg: értelmezési paradigmát váltott a lap. A baloldali kormány idején a legkisebb jónak is örültek, és a legnagyobb rossz sem tűnt akkorának, mintha az ellenzék kerülne hatalomra. Most, a jobboldali kormány alatt a legnagyobb jó sem elég nagy, és a legkisebb rossz is felnagyítandó, elemzendő, de úgy, hogy az olvasó ne is értesüljön a kormány esetleges érveiről. Minek is?! Úgy tűnik, a szerkesztők szerint a HVG-olvasó világképe eleve elrendelten balra hajlik - ha nem, akkor meghajlítják. Hmm.

Csak ismételni tudom az angolszász újságírás alapszabályait:
1. adjunk választ az alapkérdésekre (angolul "WH" kérdések: who, what, when, where, why + how für alle Fälle)
2. a cikk egy világos tételmondattal induljon, amit a fenti alapkérdésekre adott válaszok segítségével kifejt
3. adjon teret az olvasónak az értelmezésre azzal, hogy mindkét (vagy több) lehetséges oldal érveit is korrekt módon leírja.

A rugalmatlanabb felfogásúak kedvéért lássuk azt is, mit nem szabad(na):
1. hiányosan tálalni vagy követhetetlenül szétszórni a lényegi információkat
2. a cikk egésze nem mondhat ellent az indító gondolatnak (pl. az állítjuk, hogy India le akarja védetni a jógát, aztán a cikk végére kiderül, hogy erről szó sincs)
3. kihagyni vagy érzelmi körítéssel átélhetetlenné tenni az ellenérdekelt fél érveit (pl. a kormány egyes bankokra és biztosítókra nem vet ki különadót, de a kivételek felsorolásán kívül nem tudjuk meg, hogy a kormány mivel indokolja a mentesítésüket)
4. sokszorosan alárendelt szerkezetekkel nehezíteni a lényegi gondolat megértését, hogy végül csak a tényanyagnak ellentmondó érzelmi üzenet menjen át.

Az újságírás angolszász gyakorlatának szabályait lapjaink nem alkalmazzák, az említett tilalmakat pedig lépten-nyomon megszegik. Jobbra és balra is találunk erre példákat bőven, én most azért foglalkozom a baloldali újságírás problémáival, mert ahogy a kormány kétharmaddal rendelkezik a parlamentben, és ez sokak szerint veszélyes túlsúly, úgy a baloldali média négyötödös többséggel rendelkezik a közvélemény alakításában, és ez ugyancsak sokak szerint veszélyes túlsúly. Ráadásul a baloldal nem két hónapja, hanem a rendszerváltás óta van kvázi-monopolhelyzetben a véleményformálás terén, legfeljebb a hajdani 95%-os hegemóniáról lecsúszott a még mindig agymosásveszélyes 80% környékére. Nota bene, az alkotmányos rendért aggódó baloldal a médiában nem tart igényt fékekre és ellensúlyokra, mondván, hogy lapot bárki alapíthat. Igaz, és alapítottak is kellő számban, elvben tehát meglenne a lehetőség a kiegyensúlyozott tájékoztatásra. A jobboldali kormány működése alatt közszolgálatibbá válhat, ezáltal sokat javulhat a jobboldali újságírás, ha nyolc év dühöngés után most nem kezd egyszerre zelótaként nyalizni. Súlya a véleményformálásban akár 25%-ra is nőhet, háromnegyedessé "törpítve" a baloldali fölényt...

A médiapiac spontán, önkorlátozatlan működésében azonban veszélyes csapda rejlik: hosszú távon arra kárhoztat bennünket, hogy féligazságokból próbáljuk összekombinálni a valóságot csak azért, mert újságíróinknak (pontosabban az őket foglalkoztató ideológiai aktivistáknak) derogál a korrekt tényközlés. Természetes lenne, hogy a baloldali lap balra torzít, a jobboldali meg jobbra torzít ezerrel? Ez kizárólag akkor nem probléma, ha a közvélemény többsége minimum egy bal- és egy jobboldali orgánumból tájékozódik rendszeresen, kiegyensúlyozottan, és platóni kritikai gondolkodása segítségével, az objektivitás igényével naponta átgondolja, összerakja a többféle manipulált képből a maga hiteles valóságértelmezését... Tessék mondani, sacc/kb. ma a közvélemény hány százaléka alkalmazza az iménti eljárást? Talán egy százalék, de szerintem ezzel is sokat mondok. A "szabad" médiaverseny nem eredményez korrekt tájékoztatást. Mivel a baloldal súlya négyötöd körül van a nemzet agyaiban, ennek megfelelő arányban a baloldali újságírást terheli a felelősség a korrektségért; és ez meglepően keveset jelent a gyakorlatban: ha minden tényleíró cikkben választ találunk az alapkérdésekre (ki, mit, hol, mikor, miért, hogyan), akkor a továbbiakban nem probléma a tényanyag baloldali értelmezése. Félreértések elkerülése végett: az nem baj, hogy a baloldali érzelmű/gondolkodású újságíró baloldali újságírást folytat - váljék mentális egészségére. Egy demokratizálódó köztársaságnak nem gondolatrendőrségre, hanem tisztességes tájékoztatásra van szüksége. Az olvasó a korrektül bemutatott információk alapján kialakíthatja a maga álláspontját. Az viszont már baj, ha az újságíró elhallgat, átcsoportosít, homályosít, érzelmeskedik, mert biztosítani akarja, hogy csak az övével megegyező értelmezés születhessen meg az olvasó fejében.

Mondandóm lényege, hogy pillanatnyilag sem a baloldal, sem a jobboldal újságírói nem tűrik az olvasó másként gondolkodását, következésképp nem értelmiségiek, nem demokraták, továbbá szellemileg tisztességtelenek (minden tiszteletem a kivételeké, de sajnos úgy tűnik, őket mindenhonnan kiebrudalják). Még nagyobb baj, hogy miközben a jobboldal tematizáló újságíróit a közvélemény többsége - helyesen - nem tartja értelmiséginek, demokratának, szellemileg tisztességesnek, addig a baloldal hasonló színvonalú és praxisú tollnokait alapértelmezetten értelmiséginek, demokratának, szellemileg tisztességesnek tekintik, holott erre nem szolgálnak rá, amíg nem alkalmazzák a tisztességes újságírás szabályait. Én leszek az első kalapemelő, ha végre elkezdik.

A baloldali értelmiség pillanatnyilag vérig sértett Tóth Mariként, vagyis inkább kékharisnyás Lady Marianként néz farkasszemet a nottinghami bíró gyanánt lefestett jobboldali kormánnyal. Minden, baloldali berkekben fogant közéleti írás lényege: megerőszakolhatsz, piszok bíró, de a lelkemet sosem kapod meg - inkább a méreg, a tőr, vagy ugrás a toronyból, ha már vége az élhető világnak. Több szempontból is problémás ez a magatartás. Először is, a jobboldaliak erősen vitatják, hogy a Fidesz-kormány nottinghami bíró lenne, érdemes lenne őket is érdemben (ha másért nem, sag schon, egy kis multikulturális élményért) meghallgatni. Másodszor, kire gondoljunk, ha Lady Marian Robin Hoodért kiált? Gyurcsányra, Mesterházyra? Ők jöjjenek lányszabadítani fehér lovon? Vicces ötlet. Harmadszor, a Fidesz-kormány szerintem nem önfeledt románcot, hanem korrekt együttműködést kér a baloldaltól. Felesleges ezért naponta padödőben eltáncolni a hattyú halálát. Elég a médiában válaszolni a "WH" kérdésekre.

Htb. - a HátTérmunka Becsülete

A munkahelyi esélyegyenlőség esélyei című gondolatmenetben jelzett leghatékonyabb esélyegyenlőségi intézkedést, a háztartásbeli/gyermeknevelési munka megbecsültségének növelését szeretném bővebben kifejteni. Ha a gyermeket nevelő, háztartásban dolgozó nők a szakképzettségüktől és teljesítményüktől függően tisztességes fizetést kapnának ebben a munkakörben, egycsapásra megszűnne a nők és férfiak közötti bérkülönbség, és a munkahelyi esélyegyenlőség mozgalom elérné a célját.

Hogyan állapíthatjuk meg a gyermeknevelés/háztartásbeli munka értékét? Egyszerűen úgy, hogy az előző év béreit elosztva a munkaórák számával kiegyenlítődjék a férfiak és a nők órabérkülönbsége. Nehezebb feladat jól belőni a gyermeknevelés és a házvezetés mozgó bérkomponensét. Mennyiségi tekintetben mekkora különbség van az egy gyermeket nevelő és a négy gyerekes anya munkája között, minőségi szempontból mekkora a különbség egy általánost is nehezen elvégző és egy csúcsszakember felnevelése között? Nem utolsósorban, mennyit akarunk ebből a hatalmas különbségből a bérben megjeleníteni? Valószínűleg tompítani kell a különbségeket, hiszen a cél a társadalom homogénebbé tétele, az áthidalhatatlan szakadékok felszámolása. (Nem is szólva arról, hogy a gyereknevelés tényleges eredménye menet közben csak nagy torzítással, utólag meg minek(?) mérhető.) A legösztönzőbb megoldás egy közvetett indikátor, azaz szakirányú végzettség szerinti bérezés lenne. Alap-, közép- és felsőfokú tanfolyamokat kellene indítani a családon belüli gyermeknevelésről/személyiségfejlesztésről/tehetséggondozásról, és a gyermeküket nevelő édesanyák/édesapák bérét ez a szakirányú végzettség határozná meg (természetesen vészfékek beépítésével a bántalmazás és az iskolai bukdácsolás kiszűrésére). Egy alapfokú gyermeknevelési tanfolyamot végzett szülő valószínűleg sokkal könnyebben kezeli a gyermekével kapcsolatos problémákat, mint a szakképzetlen, így valószínűleg jobb életesélyeket is ad a gyermekének, tehát lényegesen magasabb fizetést érdemel. A középfokú szakirányú végzettséggel rendelkező szülő valószínűleg jobban menedzseli a gyermeke előrejutását, a felsőfokú végzettségű pedig ... valószínűleg nagyon ráér az elmélettel foglalkozni. A szakképzési rendszernek nyilvánvalóan megvannak a gyakorlat alapján meghúzható értelmes határai. A háztartásvezetésnek csak a legkisebb gyerek 6-8 éves koráig van értelme, ezért addig kellene honorálni, de csak akkor, ha a htb. a gyerek 6 és 8 éves kora között gondoskodik a szabadpiaci foglalkoztathatóságáról, azaz végzettséget szerez, tanfolyamot végez, személyiséget fejleszt.

Az esélyegyenlőség jegyében akár az is előírható, hogy a jogosultsági időszakok negyedét-felét a férfinak kelljen igénybe vennie, mert ez igazságosabbá teszi a családok belső tehermegosztását, és javítja a nők munkaerő-piaci esélyeit. Mivel azonban a htb. munkakör a fentiek szerint jól fizető állássá válik, vonzó karriert jelenthet a férfiak számára is, akik szerintem minden kényszer nélkül is nagy számban választanák hosszabb-rövidebb időre ezt a jövedelemszerzési formát.

Gyónás és képmutatás

A katolikus egyházban rendszeresített gyónást azzal kritizálják, hogy lehetővé teszi, netán egyenesen ösztönzi a bűn-feloldozás-bűn-feloldozás jellegű képmutató ciklus kialakulását. Vitatom ezt a nézetet.

A gyónás hatalmas találmány, a világ első erkölcsi TQM rendszere. A modern vállalatirányításban egyre több helyen alkalmazzák a japán teljeskörű minőségirányítási rendszert (angolul Total Quality Management, röviden TQM), amely a hagyományos minőségellenőrzésnél fejlettebb megoldás, és neki köszönhető többek között a japán autók legendás megbízhatósága, valamint a japán ipar világgazdasági sikere. A TQM rendszer ellenőrzi a gyártás minőségét, értékeli az alkalmazott eljárásokat, majd ajánlásokat fogalmaz meg a továbbfejlesztésükre, és azután megköveteli az ajánlások alkalmazását. A következő körben ismét értékeli a gyártás minőségét és az eljárásokat, ajánlásokat fogalmaz meg, és így tovább, körbe-körbe. A TQM rendszer végtelen ciklus, célja a minőség folyamatos javítása, a szüntelen fejlődés biztosítása. Nem véletlen, hogy csak a legnagyobb és leghatékonyabb cégek vezetik be: költséges, elkötelezettséget igényel, ráadásul kényelmetlen is, mert nem csak lehetővé teszi, hanem ösztönzi a kialakult gyakorlat akár legfelső vezetésig terjedő kritizálását. Kinek jó ez? Annak, aki minőséget akar, és komolyan gondolja. A legjobban teljesítő cégek között évente minőségdíjat osztanak.

A gyónás folyamata ugyanez kétezer évvel korábbi, személyes változatban. Célja az egyéni élet minőségének optimalizálása a szűkebb és tágabb közösség, az egész emberiség érdekében. Első lépésként a keresztény ember értékeli cselekedeteinek minőségét (lelki tükröt tart maga elé, vagyis lelkiismeret-vizsgálatot tart). Pontról pontra megvizsgálja, miben tért el gondolattal/szóval/cselekedettel/mulasztással a tízparancsolattól és/vagy a krisztusi szeretetparancstól. A minőségi problémákat leltározza, majd a gyónás keretében megbeszéli a minőségügyi tanácsadóval (lelki atyjával), aki ajánlásokat fogalmaz meg a jövőbeni optimális minőség érdekében. A keresztény ember vállalja az ajánlások alkalmazását, majd távozik. Néhány hét/hónap elteltével ismét értékeli viselkedésének minőségét, ismét konzultál a minőségügyi szakemberrel, ismét vállalja az ajánlások alkalmazását, és így tovább, egy egész életen át tartó tanulás keretében. Az eljárás a keresztények reménye szerint örök tagságot biztosít a Minőség Klubban.

Ezek után lássuk, milyen alapon kritizálják a keresztény minőségirányítási rendszert. 1. A leggyakoribb kritika szerint egyesek cinikusan visszaélnek a rendszerrel, nem tartják be az ajánlásokat, újra és újra ugyanazokat a minőségi hibákat követik el, miközben magukat szuper színvonalúnak titulálják, esetleg le is nézik minőségügyi rendszerben nem résztvevő embertársaikat. Nos, ahogy a vállalatok termékminőségét végső fokon a fogyasztók bírálják el, az egyén esetében a szűkebb és tágabb környezetre gyakorolt hatás dönt a minőségről. Hiába mondja az autógyár, hogy ő a legszuperebb, ha hetente lerobbannak a járgányai. Hasonlóképpen hiába állítja a keresztény, hogy ő a minőség etalonja, ha lerobban az élete (piál, bekattan, elválik, besavanyodik) és/vagy boldogtalanná teszi a körülötte élőket (intrikál, zsarnokoskodik, erkölcscsőszködik). A fogyasztók döntése megfellebbezhetetlen, viszont átgondolandó. Ha ugyanis a keresztény csak 10%-kal él erkölcsösebben a környezeténél, akkor egyik megközelítésben jelentősen elmarad a krisztusi ideáltól, tehát menjen a fenébe! más megközelítésben viszont 10%-kal mégiscsak jobb minőséget állít elő, tehát dicséretet érdemel. Tisztán gazdaságossági szempontból úgy is érvelhetünk, hogy ha az illető 10%-kal erkölcsösebb, de ehhez 20%-kal többet erőlködik, akkor nem éri meg kereszténynek lennie. Ebben az esetben a kritika úgy hangozhat, hogy a kereszténység sok munkával kevés erkölcsi javat állít elő, tehát nem hatékony. Ha a 24 karátos arany kétszer annyiba kerül, mint a 14 karátos, viszont négyszer akkora munka előállítani, akkor jogos a kritika, hogy a tiszta arany előállítása nem hatékony. Másfelől, ha egy kétszer finomabb vacsorát négyszer annyi munkával lehet előállítani, az nem ütős érv arra, senki se próbálkozzon vele.

Nyilvánvalóan a világon mindennel vissza lehet élni, így a TQM rendszerrel és a gyónással is. Ha egy vállalat csak falból vezeti be a TQM-et, folyamatosan selejtet termel, és nem alkalmazza az ajánlásokat, akkor az a vállalat értelmetlenül erőlködik a TQM háza táján, mert semmi előnyét nem látja az egésznek. Ehhez hasonlóan a gyónással való visszaélés is sok erőlködéssel jár, bármiféle haszon nélkül. Pontosabban, a látszatgyónó némi felszíni presztízsre tehet szert, de gazdaságtalanul éri el az eredményt, mert nem keresztényként kevesebb befektetéssel több presztízshez jutna. A TQM-mel való visszaélés nem érvényteleníti a minőségügyi rendszert, nem hitelteleníti a minőségügyi tanácsadót, és önmagában nem ad alapot a TQM rendszer kritikájára. A gyónással való esetleges visszaélések sem teszik jogossá a gyónás rendszerét érő kritikákat.

A munkahelyi esélyegyenlőség esélyei

A férfiak világszerte jelentősen nagyobb fizetést kapnak ugyanabban a munkakörben, mint a nők. Európában a legkisebb órabérbeli eltérés az olaszoknál (4,5%), a legnagyobb Észtországban van (30%). Magyarország (17,5%) középtájon helyezkedik el, Dánia, Írország és Svédország(!) szomszédságában. (Forrás:http://ec.europa.eu/social/main.jsp?catId=685&langId=en) A mérési módszer egyszerűsít ugyan, mert figyelmen kívül hagyja a munkakört, csak az összkeresetet osztja vissza egy főre, de a becslések szerint az azonos munkakörben dolgozó nők is jóval kevesebbet keresnek a férfiaknál. Az esélyegyenlőségi mozgalom célkitűzése: azonos munkáért azonos bért, azaz az ugyanabban a beosztásban dolgozó nők keressenek ugyanannyit, mint férfiak. A fenti adatsor tanúsága szerint a törekvés eddig inkább deklarációkban megnyilvánuló, mint valóságos sikert aratott, szerintem nem véletlenül. Az alábbiakban egy potenciálisan sikeres, viszont nehezen kezelhető következményekkel járó módszert módszert elemzek a bérviszonyok igazságosabbá tételére, majd javaslatot teszek egy bátor, ám garantáltan eredményes és társadalmilag holisztikusan hatékony megoldásra.

A fenti honlapon megjelölt okok (diszkrimináció, szegregáció, hagyomány, sztereotípiák - forrás: http://ec.europa.eu/social/main.jsp?catId=682&langId=en) helyett szerintem a nők a következő fő okok miatt keresnek kevesebbet: 1. HR közvélekedés szerint nem ők a fő családfenntartók - ergo nekik kevesebb is elég; 2. a gyermekvállalás miatt évekre kiesnek a munkából; 3. gyakrabban maradnak otthon a beteg gyermekekkel; 4. gyengébb az érdekérvényesítő képességük; 5. alulértékelik a teljesítményüket.

A fentiek közül az 1. és az 5. ok hátrányos megkülönböztetés (a nők egyre gyakrabban családfenntartók, és a legtöbb munkakörben a férfiakkal egyenértékű vagy akár jobb teljesítményt nyújtanak), a 2., 3. és 4. ok viszont célszerűtlenül átlagolt gazdasági megfontolás. A nők nem ugyanabban az életkorban és nem ugyanannyi gyermeket vállalnak, továbbá nem ugyanannyiszor beteg a gyerekük - a férjük is otthon maradhatna betegségük esetén, ha az nem járna nagyobb jövedelemkieséssel. A személyzeti vezetők az általános tapasztalatokból kiindulva, de végső soron a hasukra ütve megállapítanak egy negatív átlagkülönbséget, és annyival kisebb fizetést kínálnak az álláshelyekre jelentkező nőknek.

Részletes felméréssel meg lehetne határozni, mekkora gazdasági különbséget jelent az, hogyha egy 40 éves dolgozó nem 15, hanem csak 5 éves szakmai gyakorlattal rendelkezik, ha évente három héttel többet hiányzik a munkából, és bizonytalan az elérhetősége a következő öt évben. Lehet, hogy rosszul ítélnek a HR vezetők, és a különbség nem 15, hanem 25 százalék. Az is lehet, hogy mindössze 5 százalék. Nehéz lenne azonban vitatni a különbség meglétét. Ha a vállalatokat fűnyíróelvű esélyegyenlőségi jogszabályokkal arra szorítanánk, hogy tekintsenek el e jelentős különbségektől, akkor illegális megoldásokra kényszerítenénk a döntéshozókat: valahogy megtalálnák az általuk vélelmezett különbségek fizetésbeli érvényesítésének a módját.

Igazságos megoldást jelenthet a komplex egyéni helyzetértékelés alapján, nemre tekintet nélkül megállapított bér: milyen a végzettsége, mennyi gyakorlata van, mikor alapít családot, hány gyereket vállal, mennyire elérhető túlórára, hétvégére, hányszor marad otthon családi okból, stb. E módszer szerint ha egy férfi bevallottan nagycsalád alapítására készül, és a feleségével egyenlően osztozik a neveléssel járó feladatokban, akkor ezzel arányosan éppúgy kisebb fizetésre számíthat, mint egy hasonló paraméterekkel rendelkező nő. A bevallott és a tényleges paraméterek közötti különbséget időszaki értékeléssel lehet kezelni, pl. évente utólag megvizsgálva nemcsak a teljesítményt, hanem az otthon töltött időt, a túlórakészséget, stb., majd a bér mozgó komponenseként, mondjuk, +/- 30%-ig érvényesíteni a tapasztalt eltéréseket. (Pl. Kovács úr szinglinek ígérte magát, viszont 5 év alatt 3 gyereket vállalt, és 50%-ban ő maradt velük otthon: ezért visszamenőleg 20% fizetéscsökkentés kap, amit vagy helyben visszafizet, vagy a következő időszakra már csökkentett béréből vonnak le.) Az így kialakuló bérviszonyokat alighanem célszerűtlennek és igazságtalannak tartanánk, de kétségkívül ez biztosítaná a vállalatok által igényelt egyenes gazdasági logikát, plusz a bérezés valóban az egyén korrekt módon értékelt gazdasági hasznosságán, és nem az előítéleteken múlna.

Kovács úr meg törhetné a fejét, hogyan nevelje felére csökkent fizetéséből az előre be nem vallottan vállalt gyerekeket. A nem kívánt mellékhatások kezelése állami beavatkozást igényel. Az aktuális kormány dönti el, hogy a társadalmi igazságérzet és célszerűség alapján mit hogyan kompenzáljon - csakhogy nem a vállalatok kontójára, hanem a társasági adó megfelelő elosztásával. Kovács úr és úrhölgy akár a fizetéseik 100%-ával is támogathatók a gyermeknevelés évei alatt, ha, mondjuk, a fenntartható népesedés/nyugdíjrendszer kialakítása érdekében a kormány ezt célszerűnek látja. Ugyanígy az államnak kell vállalnia Kovács úr jövedelmének kompenzálását, ha a gyermeknevelésből visszatérne, ám időközben már mást vettek fel a munkahelyére. Megfontolandó, hogy a gyermeknevelésből visszatérő nők ma ennél nagyobb védelmet élveznek, hiszen törvény tiltja az elbocsátásukat. Valódi esélyegyenlőség esetén erről le kéne mondani, mert torzítja a korrekt gazdasági logikát, és célszerűtlen HR kockázatterítéssel hozzájárul a nők alacsonyabb bérezéséhez. Azaz ha ragaszkodunk a teljes fej káposztához, akkor le kell mondanunk a kecskéről - ha megelégszünk fél kecskével és fél káposztával, akkor meg az elvi szempontjaink maradéktalan érvényesüléséről kell lemondanunk.

Az előbbi felemás megoldással szemben valódi áttörést hozhat a háztartásbeli nők hivatalos, állami fizetése: ha a vállalt gyermekek száma és gyermeknevelés terén nyújtott teljesítményük szerint tisztességes fizetést kapnának, akkor könnyen a nulla közelébe kerülne a férfiak és nők órabére közötti különbség. Ez csak látszólag ütné az esélyegyenlőségi aktivisták másik célját: hogy a nők elsősorban ne a háztartási munkában fussanak be karriert. Szerintem egyszerű módszerrel el lehet érni, hogy a gyermeknevelés szakképzett, megbecsült foglalatosság legyen, sőt hogy a férfiak tülekedjenek átvenni a biológiailag átvállalható részt - de ez már külön kifejtést igényel.

Összefoglalva: az esélyegyenlőséget az egyén gazdasági értékének pontosan megfelelő bérezés biztosítja ugyan, csak aztán győzze az állam kompenzálni a mellékhatásokat. Ha az állam cselesen a vállalatokra hárítja át a kompenzáció egy részét, akkor az elkerülhetetlenül HR általánosításhoz, kockázatterítéshez, és esélyegyenlőségi szempontból kifogásolható megoldásokhoz vezet. Az esélyegyenlőséget leghatékonyabban a családon belüli gyermeknevelés/htb. munkakör megbecsültségének fokozása szolgálja.

Így neveld a sárkányodat

Hol és mitől maradt el a rendszerváltás, ha elmaradt? '89-ben a szovjet sereg árnyékában aligha lehetett volna másféle alkut kötni, mint ami megköttetett. Ha Antallt nem értelmezik úgy, mint aki a Horthy-féle múltba akar visszalépni, talán az ellenzék betartása sem olyan elemi. Ha Horn nem a Valutaalap kritikátlan kiszolgálója, akkor talán maradt volna nemzeti tulajdonú gazdaságunk, és nem lett volna szükség újabb elemi betartásra. Ha a Fidesz nem igyekszik úttörőcsapatként átlökdösni az öreg néninek tekintett társadalmat a történelem főutcájának túloldalára, talán csak 2006-ben bukik meg, és a helyét egy modern, megújult, őszinte szociáldemokrata értékektől vezérelt baloldal veszi át, s idén senkinek sem kéne bal- vagy jobboldali túlsúlytól aggódnia. Szerintem a választók és a politikai elit kölcsönös félrenevelése az oka annak, hogy nem így történt. Az utóbbi évek nem a közjóért folytatott vetélkedésről, nem a kompromisszumkeresésről, sokkal inkább az ádáz szócsatákról és szőrszálhasogató elménckedésekről szóltak a magyar politikában: nem baj, ha mindenkinek rossz, csak az ellenfélnek ne legyen jó. Nem nagy bölcsesség, hogy minden közösségnek jót tesznek a működőképes megoldások, a társadalmi csoportok közötti nagy ellentéteknek pedig a politikai elit a haszonélvezője. A kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva a politikai elit sikerrel fanatizálta a választók kisebbik részét, és idegenítette el a nagy többségét. Hivatalba lépett az új kormány, amelytől nem csak csodát várnak három napon belül, de még az sem lesz elég. Az első intézkedések között több hosszú távon potenciálisan hátrányos is volt: a mérsékelt köztársasági elnök lecserélése, a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat kifüggesztésének előírása, a médiaszabályozás, az alkotmánybíróság tagjainak jelölése, és ez csak a kezdet. Vajon azt hiszi a kormány, hogy a választók díjazzák majd a demokratikus ellenőrzés gyengítő, kemény hozzáállást? Ha elhiszik, hogy ezúttal tényleg tetszettünk forradalmat csinálni (a választófülkékben), akkor elképzelhető. Csakhogy úgy tűnik, a közvélemény többsége retorikai fordulatnak vagy egyenesen badarságnak tartja ezt a forradalomsztorit. Még ha elfogadnák ezt a Fidesz alkotta értelmezést, akkor is célszerű emlékezni a forradalmak utáni vezetés törvényszerű bukására, a forradalmi célok kiüresedésére, és az azt követő restaurációkra illetve diktatúrákra. Szóval a forradalmi út alighanem zsákutcába visz. Remélem, nem sokáig erőltetik már a kormánykommunikációban.
Nagy a veszélye annak, hogy a kemény ellenzéki betartást látva a kormány bevadul, csak azért is a nem jobboldali gondolkodásúakat ellehetetlenítő törvényeket hoz, és ott sem köt kompromisszumot, ahol a közvélemény többsége már egyezkedne. Így hamar elveszíti a választók támogatását, elszakad a népétől, és megérne a bukásra... ha újabb félelmek és feszültségek keltésével el nem tudja érni, hogy az emberek többsége a kisebbik rossznak tartsa. Célszerű lenne elkerülni ezt a forgatókönyvet. Alternatívaként belső megtisztulás nélkül térhet vissza a baloldal, és ott folytatná, ahol nyolc év után közkívánatra abbahagyta. Ezt a forgatókönyvet is célszerű lenne elkerülni. A közösségnek az lenne a leghasznosabb, ha négy évente váltakozó kormányok egyre kisebb kilengésekkel vinnék előbbre a Magyar Köztársaságot a jóléti demokrácia irányába. Szeritnem az értelmiség sokat tehet ezért.

Ha a baloldali értelmiség a jobboldali kormány minden intézkedését ab ovo bírálja, miközben nem kínál eredményes alternatívát, azzal csak az eddigi fanatikus táborokat tartja egyben, és gátolja a politikai intézkedéscsomagok értelmes megbontását. Természetesen egy nagyon is elképzelhető jövőbeni fordított választási eredmény után a jobboldali értelmiség visel majd hasonló felelősséget. A politikai csomagok értelmes megbontásával kísérletezik az LMP, eddig sikerrel. A közállapotainkra pedig jellemző, hogy a média minden áron bele szeretné hergelni a jobb vagy a baloldali táborba. Nehéz a politikai senkiföldjén megmaradni, gondolhatnánk - de szerintem nem erről van szó,és az LMP sem erre tesz kísérletet. Bizonyos elvek szerint alakítja ki az álláspontját úgy, hogy sem a baloldalt, sem a jobboldalt nem tekinti szalonképtelennek.

Ezt a modellt kellene követnie az értelmiségnek is: lehet ugyanis eltérő értékekben gondolkodni úgy, hogy egyik politikai tábort sem tartjuk fasisztának/hazaárulónak, és tudunk építő bírálatot mondani anélkül, hogy demagógiába csúsznánk át. Ha 0-tól 10-ig terjedő skálán mérnénk a pártok megítélését, akkor a jobboldal hívei most 6 és 10 közötti osztályzatot adnak a maguk oldalának, és 0-1-et a baloldalnak. 5 környékén gondolja azt a választó, hogy ugyan semmirekellő a pártja, de még mindig jobb a riválisnál. A baloldali érzelmű szavazók 5-6-ot adnak a saját oldaluknak, és 0-1-et a jobboldalnak. A jó stratégia az lenne, ha mindkét tábor értelmisége 5-6-os tartományban tartaná a magáét,és 4-5 tartományban a másik oldalt. Kegyelmi állapot állt elő, mert most olyan közel kerültünk egy kiegyensúlyozott helyzethez, amennyire az spontán módon elképzelhető. Ha a jobboldali értelmiség határozott kritikával illetné a saját oldalát, akkor jó eséllyel meghallgatásra találna. Ha a baloldali értelmiség határozott kritikával illetné a saját oldalát, akkor szintén. Sőt még akár át is beszélhetnének a másik táborba úgy, hogy nem fogadnák süket fülek a mondandót.

Hogyan lehet konstruktív kritikát megfogalmazni? Egyszerűen: úgy, hogy nem akarjuk a megszólított vesztét; az üzenetünk nem csapdaállítás, nem a szakadék felé taszító stratégia része - hanem a közösségi jólétének, összetartozásának gondolata ihleti. Nem kell ennél több a meghallgatáshoz, és jaj annak, aki az ilyen szándékkal megfogalmazott kritikára süket.

Drámai cselekményvezetés és hatásmechanizmus

A zárt görögös dramaturgiák (tragédia, komédia) lekerekített, távoli hatást gyakorolnak, mint a kőszobrok. A görögök az egyensúlyt és az arányosságot hangsúlyozták a művészetben, sikerült is tökélyre fejleszteniük. A tragédia az utolsó előtti pillanatban indul, a történet a főhős bukását hozza, ezáltal katarzist, lelki emelkedettséget okoz. A történet azonban megfellebbezhetetlenül és végérvényesen lezárul, a befogadó nyugtázza, hogy felemelő élményben volt része, és ezzel vége is a hatásnak. Az esztéták szerint a tragédia optimista világképet tükröz, mivel a nemeslelkű hős áldozata árán jobbá lesz a világ.
A komédia a főhős útjába vetett látszatakadályokat felszámolva jut el a happy endig, szórakoztató, nem oktató-nevelő műfaj. A befogadó lelke nem emelkedik a hétköznapi világ fölé, egyes esztéták ezért pesszimista műfajnak tartják. A történet itt is lezárul, ez távolságot eredményez az amúgy sem felemelő mondanivaló és a befogadó között.
E két dramaturgiai szerkezet körbejárható, a befogadótól szerkezetében és hatásában is különálló konstrukcióként jelenik meg.

A modern irodalom igyekszik a befogadó lelkébe hatolni, ezért eltér a görög dramaturgia szabályaitól. Erre több lehetőséget dolgoztak ki.
1. Befejezetlen történet: a végkifejlet előtt elvágott cselekményt a befogadó gondolja tovább. Akkor igazán hatásos, ha a vég teljesen világos, csak egyféle lehet, és ez a vég a befogadó várakozásával ellentétes, ezáltal feszültséget kelt. A befogadó kénytelen egy darabig gondolkodni, nem tud szabadulni a mű hatásától. 100 éve nagy újítás volt, mára közhelyessé vált.

2. Elidegenítés: Bertolt Brecht módszere, meghatározott pontokon leállítja a cselekményt, magyarázó, távolságkeltő részeket iktat be. A befogadó perspektívába állítja a történetet, így könnyebb az elemzés, azonban elvész az érzelmi hatás.

3. Ambivalens lezárás: a görög szabályoktól kissé eltérően végződő történet. A szokatlan befejezés megtöri a harmóniát, a befogadót elgondolkodtatja. Ritkán népszerű a nagyközönség szemében.

4. Ambivalens történetvezetés: a cselekmény egyes elemeinek és/vagy szereplőinek ellentmondásos ábrázolása. A történet egésze konvencionális, nem a struktúra egésze, hanem annak egyes részei lepik meg az olvasót, de csak utólag. Így összekombinálható a közönségsiker és az érzelmi-gondolati hatás.

5. Ellenüzenetek: a drámai konstrukció viszi előre a történet egészét, az egyes epizódok viszont a nagy konstrukciónak ellentmondó üzeneteket sejtetnek. E furfangos megoldással feszültség keletkezik, a hatás tudat alatti. Akkor hatásos, ha a főkonstrukció nagyon egyértelmű, az ellenüzenetek pedig nem.

A táborvezetőnek még mindig igaza van

Ha valaki magára ismert a korábbi "Kire szavaz, aki nem szavaz?" fejtegetésemben említett "A táborvezetőnek mindig igaza van" kategória leírásából, és azóta hamuval hintett üstökével veri lelkiismeret-furdalás apasztotta mellkasát, sietnék megvigasztalni: egyáltalán nincs kockafeje.

A fejlett demokráciákban (UK, USA) bevett gyakorlat, hogy egész családok generációkon át ugyanarra a pártra szavaznak töretlen vallásos áhítattal, ahogy 150 éve őrzik ükpapa AT&T részvényeit is - ki tudja, egyszer még jól jöhet a patinás 'blue chip'. Egy észak-angol bányászcsalád sarja mesélte nekem a minap, hogy multilevel marketing hálózatban megtollasodva arra eszmélt: már nem munkáspárti, mint összes rokona az elmúlt évszázadban, hanem konzervatív. "Hey" - rikkantotta vidáman - "miért ne szavazhatnék ezentúl a Labour helyett a Torykra?" Tényleg, miért is ne? A demokráciának alighanem jót tesz, ha az önérdemből suskához jutott egyén felfedezi magában a lappangó értékmegőrzőt (idegen szóval konzervatívot), a frissen elszegényedett plutokrata vagy középosztálybeli meg ráébred, milyen áldásos érték a szolidaritás (legalábbis abban a formában, hogy másoktól kapjuk, és nem kell visszaadni). A szociális helyzettel együtt változó politikai hovatartozás spontán folyamat eredménye, talán mosolygunk rajta, de gond nélkül együtt tudunk vele élni. Statisztikailag igaza volt Marxnak: a lét meghatározza a tudatot, és Hofinak is: ha megiszod a lét, elmegy a tudat.

Ugyanakkor nehezen viselhető, és káros a demokráciára az elvtelen szavazóautomataság: ha tudom, hogy a pártom messze nem méltó a bizalmamra, mégis rá szavazok, botcsinálta Macbethként kilencszázkilencven ismerősnek bizonygatom évekig ezerrel, hogy szép a rút és rút a szép, nem töröm rá a pártajtót a helyi képviselőre, nem ondolálom medveordítással a haját, nem írok panaszlevelet, újságcikket, nem tüntetek, nem sztrájkolok, és csak titokban panaszkodom, nehogy esetleg a gaz ellenséget népszerűsítsem, nem ragaszkodom pártom egyetlen ígéretének a betartásához sem, megelégszem azzal, hogy míg választottam visszaél az átvert szavazók bizalmával, legalább addig sincs hatalmon az ellenzék. Ez bizony a demokrácia súlyos félreértése, és nagyon sok pénzbe kerül, sajnos nem csak az elvtelen fanatikusoknak, hanem az egész közösségnek.

Egy kormány munkáját a GDP, a jólét, a társadalmi kohézió és szolidaritás, a korrupció mértéke, és még néhány, későbbi fejtegetés tárgyát képező mutatószám minősíti, s a józan ész azt diktálja, hogy egy x-y összetételű koalíció látványos eredménytelensége esetén az x és y pártra szavazók tiltakozzanak - legalábbis hangosabban, mint a mindig harcra és bírálatra kész ellenzék támogatói. Cserébe a később hatalomra kerülő ellenzék híveitől is elvárhatják ugyanezt, így majdnem mindenki nyer az ügyleten. Csak majdnem mindenki, ugyanis a politikai elit komoly pénzt veszít, sokezer milliárdnyi balról-jobbról ellenőrzött, ergo le nem nyúlható forintot, sőt még dolgozni is kényszerül a választók érdekében. Ki-ki fontolja meg: bevállalható-e ez az ár?

KC GYIK - mindaz, amit tudni akartál a kopogtatócéduláról, de sosem merted megkérdezni

Mi a kopogtatócédula (kc), hivatalos nevén ajánlószelvény?
- A választási értesítő levélben kiküldött kitöltendő cetli, amivel valamelyik párt helybeli jelöltjét támogathatod.

Szóval hol van ez az izé... ajánlószelvény?
- Abban a borítékban, amiben a választásra jogosító értesítést kaptad.

Ki kell-e tölteni az ajánlószelvényt?
- Nem, de a kis pártok jelöltjei csak akkor tudnak elindulni, ha kellő számú ajánlószelvényt gyűjtenek össze. Ha fontosnak tartod a parlament sokszínűségét, a demokrácia minőségét, akkor célszerű kitöltened a szelvényt. Ezúttal az MDF, az LMP és a Jobbik indulása múlhat rajta.

Hány ajánlószelvény kell egy pártnak az induláshoz?
- Minden választási körzetben 750 db, országosan 132 ezer, mivel 176 választási körzet van.

Mekkora egy választási körzet?
- Nehéz jó összesítést találni, az alábbi térképek korábbi választási eredményeket ábrázolnak, itt látszik az egyes választókerületek nagysága.
http://www.visionpolitics.hu/index.php?page=oldal&cikk=342

Arra kell szavaznom, akinek az ajánlószelvényt adtam?
- Nem, nincs ilyen összefüggés. Az ajánlószelvény az induláshoz kell, aztán arra szavazol, akire akarsz.

Csak a helyi jelöltnek adhatom a szelvényt?
- Igen, az ajánlószelvény csak a helybeli jelöltre kitöltve érvényes, alá is kell írnod.

Mire jó ez a cetlis butaság?
- Célja, hogy kiszűrje a viccből elindított, komolytalan pártokat. Az elemzők szerint nem ez a legjobb megoldás, de amíg más nincs, együtt kell élnünk vele. Churchill szerint a demokrácia is ilyen: nem tökéletes, de még nem találtak ki jobbat.

Nem élnek vissza a személyes adataimmal?
- Nem valószínű. A szelvények a helybeli jegyzőhöz kerülnek, ő ellenőrzi a neveket, címeket, személyi számokat, és csak a helyesen kitöltött szelvények érvényesek. A személyi adataid már eleve rajta vannak a választók jegyzékén, ahhoz képest nem közölsz magadról újdonságot.

Mi van, ha csak azért sem adom a cetlit?
- Semmi, legfeljebb egy kis párt miattad nem indulhat a körzetedben. Talán meg akarod őrizni az utókornak (cuki pici perforált Magyarország térkép van a jobb felső sarkában), bekeretezteted, kirakod a falra, így majd elmesélheted az unokádnak, hogy ezzel a furfangos húzással támogattad réges-régen, 2010-ben a kétpártrendszer kialakulását.

Mire szavaz, aki nem szavaz?

Mindennapos beszélgetéseim során egyre többen mondják morogva, búsan, ingerülten vagy épp kárörömmel, hogy ők bizony nem mennek el szavazni. Indokként arra hivatkoznak, hogy már minden pártban csalódtak, a politikusok mind gazemberek, már a politika szó hallatán is hányingerük támad. Megkísérlem számba venni, fúj, nem! inkább vegyelemezni, hány ingerük is támadhat.

1. A zagresszív kismalac
Zagresszív polgártárs(nő) mindig mérges, mindenkire. Az autósokra, hogy ők is használják az utat, a nőjére/pasijára, hogy kaja mellé még inni is kér, a gyerekre, hogy mér' alszik vagy mér' van ébren, mér' beszél, amikor hallgathatna naphosszat. S persze dühös a politikusokra, akik mindig/soha (...) - ide tetszőleges kifejezés írható.
Kismalacnak nem a politikával, hanem a világgal, vagyis tulajdonképpen önmagával van baja. Lehetetlen, önző elvárásait soha senki nem tudja, nem is fogja teljesíteni. Neki dührohama támad attól, hogy felkelt a nap, és haragja csak fokozódik, ha este meg lenyugszik - mármint a nap, ő nem fog soha.
Ingere egyszerre Shakespeare-i: ide nekem az oroszlánt is! és ottliki: nysgm!

2. A táborvezetőnek mindig igaza van
(Emlékeztetőül idézem az úttörő és építő táborokban kifüggesztett szabályzatot.
1. A táborvezetőnek mindig igaza van.
2. Ha a táborvezetőnek mégsincs igaza, automatikusan az 1. pont lép érvénybe.)
Az ebbe a csoportba tartozó ember számára egyetlen párt létezik, csak arra szavaz, soha másra. Viselkedését mindig meg tudja indokolni azzal, hogy a többi párt vezetője ördög, tagsága gazemberekből áll, ha véletlenül jót tesz e párt, azt csak gazemberségét átmenetileg álcázandó teszi. Emberünk addig a határig ismer objektív tényezőket, ameddig azok pártjának kedveznek. Ha nem, hirtelen minden relatívvá válik, azaz az 1. pont lép életbe.
Ha pártja menthetetlenül lehanyatlik, akkor eszébe ötlik, hogy ő nem megy el szavazni.Ingere összetett, így értelmezhető: igazságtalanság, hogy az egyetlen párt, amelyben hiszek ellehetetlenült (nem a saját hibájából, hanem csakis a többi párt gazembersége miatt), így aztán szabadságom utolsó morzsájával megtagadom a többi gazember párttól a szavazatomat.

3. Hun gyütt be maga?!
A Markos-Nádas duó repertoárjából kölcsönzött zseniális sor arra utal, hogy az ebbe a kategóriába tartozó ember baljósan elvont, az ő életétől idegen birodalomnak tekinti a politikát, és éppen annyira vágyik közelebbi kontaktusra e sertések általi elfogyasztást valószínűsítő korpakeverékkel, mint amennyire óhajtja egyetemi katedráról kvantummechanikai előadás keretében bizonyítani, hogy az elektronok atomon belüli pillanatnyi helyzete objektív okokból nem határozható meg.
Ő nem foglalkozik a politikával, morogva elszenvedi, ha gondosan elsáncolt magánéletébe közéleti behatolás történik, ilyenkor kétségbeesetten keresi a kiutat.
Ingere a menekülés, el, ki, vissza, a magánszférába, ahol többé-kevésbé kézben tudja a tartani az életét.

Rossz hírem van: aki nem megy el szavazni, az is szavaz, csak pontatlanul. Nem tudni ugyanis, hogy az alábbi lehetőségek közül pontosan mire szavazott.
1. Senkire nem szavazok, minden párt menjen a fenébe, és tegyen tisztasági fogadalmat.
2. Még nem alakult meg az a párt, amilyet én elképzeltem, ezért nem szavazok.
3. Már tönkrement az egyetlen párt, amelyikre szavaztam volna.
4. Csináljatok, amit akartok, én majd helyeslem.
5. Csináljatok, amit akartok, én majd helytelenítem.
A nem szavazók a lábukkal szavaznak, mondják az elemzők, de nem teszik, hozzá, hogy a láb mint szimbólum igen széles szemantikai tartományban értelmezhető - talán ezért van, hogy nem mutogatnak vele a jeltolmácsok. Esetleg padödő vagy méhbalett formájában táncolhatnák el keservüket a távolmaradók az alkalomra összegyűlt szociálpszichológusok kamerája előtt. Na jó, szóljon, akinek jobb ötlete van, nyitott vagyok.

Ha a pártvezetők önreflexióra hajlamos emberek lennének, akkor egy alacsony részvétellel megtartott választás után hosszas lelkiismeret-vizsgálatot tartanának. Persze nem teszik, mert ez ellentmondana a személyiségprofiljuknak. Csak annyira érdekli őket az árvák és özvegyek könnye, azaz a fent sorolt típusba tartozó nem szavazók távolmaradása, mint győztes csapat csatárát a kispadon maradt pótjátékos lelkivilága.

Javaslom, hogy egészítsük ki a szavazószelvényt ezzel a ponttal:
- Egyik pártra sem szavazok
Indoklás:..................
A válaszokat kiértékelve sokkal pontosabb képet kapnánk. De hogyan fogadtassuk el a változást? A pártoknak nyilvánvalóan nem érdekük, hogy explicit kritikákat lehessen ellenük megfogalmazni ebben a hivatalos formában. Egy mozgalom népszavazás keretében elérhetné a választási törvény módosítását, csakhogy azok mennének el népszavazni, akik amúgy is szavaznak, és nekik nem fontos ez a pont. Akinek meg fontos lehetne, az nem jár szavazni...

Svájc Schaffhausen kantonjában kötelező a voksolás, aki nem jelenik meg, az 3(!) frank bírságot fizet. A szomszédos Ausztria két tartományában ugyancsak kötelező a részvétel, de gyengén szankcionált. Ennek ellenére magasabb a szavazók aránya, mint a többi tartományban. A Wikipedia alábbi cikke tartalmazza a kötelező szavazást elrendelő országok meglepően hosszú listáját:
http://www.idea.int/vt/compulsory_voting.cfm
Érdemes tanulmányozni.

Megfontolandó, hogy talán még a fiskális deficitjénél is súlyosabb demokráciadeficittel küszködő Magyar Köztársaság kötelezővé tegye a választásokon való részvételt, az állampolgársággal járó kötelezettséggé nyilvánítva azt. Ha a cetlire felkerül az imént javasolt "Egyik pártra sem szavazok" sor meg az indoklás, maradéktalanul elégedett leszek.

Lidérces und nonszensz agri cool túra

Igricin roma termelőszövetkezetet hoztunk létre - dicsekszik az LMP szórólapja, a közismerten mélyszegény Pasarét jelöltje pedig leszögezi, hogy a roma kultúrához való gyakorlati hozzáértését egy sikerrel megvalósított uborkaprogram szavatolja. Persze, az én világgazdasági guruságomat meg egy "az alkotmányos szentkoronatan kandidátusa" feliratú oklevél garantálja, melyet a makaó nevű kártyajáték keretében szereztem bizonyos Dr. Popovics nyugalmazott ellentengernagytól egy Rangoon felé tartó gőzkenu fedélzetén - tessék?! na, de komolyan. Kifejtem.

Kr.e. 46: Caesar megreformálja a mezőgazdasági munkák alapján empirikusan kialakult római naptárat; a magyarok Etelközben (egyes történészek szerint valójában párszáz kilométerrel arrébb, Manci és Teca közben) legeltetik állataikat. Stirlitz még nem sejt semmit.

Kr.u. IX. sz.: Megszilárdult és virágzik a földbirtokon alapuló feudális társadalom. A magyarok letelepednek a korábban Pannon Strandfürdőként ismert, időközben leengedett vizű Kárpát-medencében, ahonnan hébe-hóba kilovagolnak, szórakozni Európa költségén. Stirlitz gyanítja, hogy Árpád nem Attila unokája, de még nem tud biztosat.

Kr.u.XI. sz.: I. István 'korlátozott földrajzi térségben történő hasznosításra' szabadalmaztatja Földművelés márkanevű félig zárt technológiás rendszerét, ám egy mérsékelt sikerű marketingkampány ráébreszti, hogy a magyarok tartósan ódzkodnak az újdonsült vircsafttól. Koppány lázad, nagyot koppan, azután elhallgat. Stirlitz megkezdi a mezőgazdaság mint hungaricum témakörbe vágó szláv jövevényszavak szótárának szerkesztését.

Kr. u. XX. sz.: Karinthy a magyar hajszálgyökeres rögvalóság bemutatására megírja "Márgakubikus kend vagy csorvasz himpellér?" című főművét. Stirlitzet letartóztatja a GESTAPO, és deportálják, mielőtt befejezhetné a mezőgazdasággal kapcsolatos szláv jövevényszavak magyar megfelelőinek szótárát - hagyatéka torzóban marad, a szótárat azóta sem tudta befejezni senki.

Kr.u. XXI. sz.: Az Európai Unió bővítési biztosa megkérdezi magyar tárgyalópartnerétől, hogy a KAP betűszó melyik összetevőjét nem érti: azt, hogy Közös, Agrár vagy Politika?

E rövid "történeti" áttekintéssel szerettem volna érzékeltetni, hogy aligha magyarok találták ki a földművelést, aligha magyarok fejlesztették tökélyre, aligha magyarok vannak az élvonalában, és alig(ha) élnek meg belőle - bárhol a világon, de különösen Magyarországon. Minden tiszteletem a betegségeknek és vaddisznónak egyaránt ellenálló duplacsövű vasmagos dinnyekukorica, valamint a génkezelt üszögmentes pálinkacseresznye zseniálisan high-tech nemesítőié, de megjegyezném, hogy ellenpontozásként Szabolcsban minden évben sikerül fán rohasztani - állítólag kereslet híján - párszáz hűtőháznyi low-tech almát.

Akinek nem tűnt fel, a világ fejlett államai az iparukkal, és nem a mezőgazdaságukkal teremtettek jólétet. Manapság divatos tudásalapú gazdaságról beszélni, de kevesen tudják, mit jelent. Elárulom a fejlett országokban már publikus titkot. A tudásalapú gazdaság lényege, hogy tudjuk, hol és kivel kell olcsón gyártatni, miközben a termék hasznának java része nálunk marad. Magyarország ebben az összefüggésben tudatlanságalapú, ami nem szégyen, de nem is nagy dicsőség (Reb Tevje után szabadon). Csakis akkor nem szégyen, ha nem vagyunk büszkék rá, és igyekszünk változtatni rajta. Mármost, aki azt mondja, hogy a romák felzárkóztatásához pont a mezőgazdaság hiányzik, az kimeríti a "tudatlan és büszke rá" tünetegyüttes ismérveit.

A magyarok en bloc nem szeretik a mezőgazdálkodást, bizonyság erre az alkalmazott szókészlet. Öcsém falun él, spanyolul agricultor-nak, németül bauer-nek, angolul farmer-nek nevezhetnénk. Magyarul hogy mondjuk ezt? Az öcsém falun él, földműves? Gazda - van kutyája is? Kisgazda? Földtúró? Paraszt? Cserben hagynak a szavaink, és ez nem véletlen. Kerülő megoldással azt mondhatjuk: az öcsém falun él, gazdálkodik. Mivel, a tűzifával vagy a szénával? A magyarok és a mezőgazdaság kapcsolata ilyen nonszenszek gyűjteménye. Nézzünk szembe a ténnyel, hogy Magyarországon a földművelés lenézett mesterség, pedig 1000 év alatt igazán összegyűjthetett volna némi presztízst magának. Sebaj, itt az új lehetőség: időközben feudális, ipari, fogyasztói társadalmakból környezettudatos fogyasztói társadalom felé haladunk, amelyben a mezőgazdaságnak ismét főszerepe lehet.

Ha izgat, hogy a kenyai földimogyoró aflatoxin szintje harmincszor magasabb a rákkeltő határértéknél, hogy az ipari hatékonysággal termelt húst emberre káros hormonokkal pumpálják tele, ha nem szeretnénk trópusi gyümölcsökből felfrissíteni a DDT lassan halványodó emlékét a szervezetünkben, ha az étel ára mellett marginális megfontolásként a minősége is számításba jön, akkor érdemes ellenőrzött forrásból, szükségképpen drágábban vásárolni a mezőgazdasági termékeket. A drágábban eladott termékből nagyobb bevételt szerezhet a paraszt (figyeljük meg, milyen negatív hangzású a szó; mondanivalómat kidomborítandó, szándékosan kínzom vele magamat és az olvasót), jobban megélhet a föld műveléséből, nagyobb az esély rá, hogy a gyermekei is ezt a mesterséget választják, és jól érzik majd magukat falun - szembemenvén a városba menekülés máig tartó tendenciájával. Ugye egyetértünk, hogy ez szép terv? Talán abban is, hogy megvalósítható, ha bioélelmiszer termelésben és helyi feldolgozásban, közvetlen értékesítésben gondolkodunk. De ki meri azt állítani, hogy már megvalósult a fényes jövővel kecsegtető álom!? Márpedig egy jóindulattal vegetálónak mondható hagyományos mezőgazdaságba minek rángatnánk bele népes kisebbségünket, mely történelme során soha nem művelt nagy számban földet, és kifejezetten lenézi az egész mesterséget? (Mi, nem romák is lenézzük, alaptalan a helytelenítés. A nem roma embert gádzsónak mondják, ami parasztot jelent. Tessék ebből kvantumfizikai műveletek nélkül összerakni az elemi kultúrlogikát.) Teremtsünk előbb virágzó nem roma mezőgazdaságot Magyarországon, aztán propagáljuk roma nemzettársainknak.

A tudományra éhezőknek kultúrantropológiai párhuzammal is szolgálhatok: az indonéz kormány nagy erőkkel igyekszik letelepíteni a yamanomo indiánok őserdőben vándorló kis közösségét (a hatóságok erősen motiváltak: ki akarják vágatni a föld tüdejeként működő erdőt, s útban vannak az erdőlakók). A yamanomo indiánokat ez kihalással fenyegeti, ugyanis hagyományosan vadásznak, fő növényi táplálékuk a kizárólag egyetlen pálmaféleség törzséből készülő lisztpép, melyet csak vándorolva találnak megfelelő mennyiségben. A letelepedett létről, a földművelésről mindössze három elkeseredett szóval tudnak nyilatkozni: "fúj", "piha" és "phü". Minden idegszáluk tiltakozik az életmódváltás ellen. Sajnos várható, hogy az erősebb végül lenyomja a gyengét, és már a vérre menő tétmérkőzés korai szakaszában is világos, hogy e szégyenletes folyamat éppen annyira erősíti majd az indonéz-yamanomo partnerséget, mint amennyire a magyarországi romákat gádzsó-roma zászló alá integrálja az uborkatermesztés nevű ötletpótló termék.

Ez nem elkeseredett kritika: tudtok ti jobbat is, LMP-sek. Közel természetazonos aroma helyett elő az igazival!

Vive la resistance ... passive

Felemás tapasztalatokat szereztem a Lehet Más a Politika Pártnak ajánlószelvényeket gyűjtve: telefonon felhívott ismerőseim mintegy harmada adta oda a céduláját, holott nem egyértelmű, hogy az LMP-re szavaznak. Alighanem a személyes kapcsolatunkat értékelték ezzel a gesztussal. Becsengettem néhány közeli szomszédhoz, a szemközti bácsitól mindjárt három cetlit is kaptam. Mindkét fiával megbeszélte, hogy töltsék ki az LMP részére. Más szomszédok szabadkoztak, hogy ők nem ennek a pártnak akarják adni, vagy hogy még meggondolják. Nem győzködtem őket, mert az önrendelkezés joga a demokrácia lényegéhez tartozik. Végül tágabb környezetemben kezdtem becsöngetni, teljes sikertelenség mellett, és ez először felbosszantott, aztán elgondolkodtatott. Tipizálom a reakciókat. 1. válasz: Már elvitték - az esetek legalább felében nem igaz; 2. válasz: Másnak adom - egy Fidesznek gyűjtő ismerőstől tudom, hogy neki sem adták, az MSZP és a Jobbik gyűjtőivel is beszélni kéne, de az esetek többségében kifogásnak tűnik ez a szöveg; 3. válasz: Még meggondolom - bár így lenne, mert ez némi agymunkát ígér - de talán csak kivár az illető, hátha valaki fizet érte...; 4. válasz: Egyik pártnak sem adom - a demokrácia halála a sok agresszív kismalac; 5. válasz, ez a kedvencem: Köszönöm, nem kérek semmit. Utóbbi kettőnek komoly történelmi háttere van, ezt elemzem röviden.

Magyarország múltjának jelentős része idegen uralom és gyarmati viszonyok között telt, 150 év török megszállás, 250 év Habsburg Birodalom, 40 év orosz megszállás... Ha ezt összeadjuk... De várjunk csak egy percet! 1100 évből mindössze a török 150 év volt igazi megszállás, az is csak az ország harmadát érintette. A Habsburg uralom magyar urakkal valósult meg, az orosz befolyást ugyancsak magyar elvtársak érvényesítették. Az uralkodó idegen erő mindig talált készséges magyar segédkezet, így a sajátját csak ritkán szennyezte be az igába hajtás napi mocskával. A '48 utáni Bach-korszak passzív ellenállása nem kivételes időszak, hanem főszabály a magyar nép hatalomhoz való viszonyában, és itt nem az idegen hatalomra kell gondolni, hanem bármely aktuális hatalomra, legyen az elnyomó vagy felemelő, kizsákmányoló vagy gazdaságélénkítő, vérnősző vagy vidám barakk. Nagyurakkal nem jó egy tálból cseresznyézni, köszönjük, nem kérünk semmit, hagyjanak nyugodtan vizelni. Évszázadok logikája és tapasztalata áll emögött, nehéz vele vitába szállni: a feudalizmus nem a jobbágyok társadalmi integrációjáról, hanem röghözkötéséről szólt; az európai kereszténység védőbástyájaként nem túlfizetett amerikai zsoldosok, hanem kajánul beáldozott mongoloid gyalogok voltunk egy nemzetközi sakkjátszmában; a Habsburg időkben adózni nem hajlandó szalonrebellis nemeseink nyaltak felfelé és tapostak lefelé az éléskamrának tekintett hazában - s ez, lássuk be, ritkán szül rokonszenvet a taposottak körében; Trianon főként az önrendelkezésüktől következetesen megfosztott kisebbségek talpra állásának, és nem holmi mitikus nemzetközi összeesküvésnek a következménye (aki nem hiszi, nézze meg, hogyan csonkította meg saját hazáját, népét, tengerpartját és a világban elfoglalt helyét az agresszív szerb hatalom az 1990-es években, hátha talál párhuzamot); végül a szocializmus új földesurai garázdálkodtak modern jobbágyaik közös vagyonával, míg utóbbiak máig büszkék legnagyobb hőstettükre: "nem léptem be a pártba". Ez már döfi. Hiába sírsz, Sárkányölő Szent György, lenyomtak a toplistáról! Csak félig ironizálok, mert az alternatív stratégia eddig soha nem bizonyult kifizetődőnek. Aki ugrált, az évszázadon át mindig rosszul járt, az aktív önrendelkezés lehetetlensége átitatta a kultúránkat. Mit pattogsz, mint kecskesz.. a deszkán? - kérdezik egymástól a kisiskolások. Jaj, kisfiam, csak ki ne menj az utcára! - óvják unokáikat a nagymamák március 15-én és október 23-án. A maguk szempontjából teljesen igazuk van, saját családtagjaik sorsán tapasztalták a japán mondást: a kiálló szöget be kell verni. Ezek után kérdezem, vajon bölcs vagy frivol az Antall Józsefnek tulajdonított bon mot: "Tetszettek volna forradalmat csinálni..." Tetszett volna a fenének. De akkor mitől volt vagy lesz rendszerváltás? Lesz-e egyáltalán?

A "rendszerváltás" nehezen fordítható angolra, éleslátó közelítéssel vagy "rezsimváltásnak" vagy "politikai-gazdasági változásoknak" mondjuk; legnagyobb vívmánya ugyanis, hogy a népi vagyon haszonélvezetével végig informálisan rendelkező pártarisztokrácia hivatalosan bejegyeztette rá a tulajdonjogát (persze annak jutott több és jobb, aki jó helyen volt jó időben - mintha a csúszópénzt osztották volna el sietősen egy hatalmas földrengés miatt mindjárt összedőlő kórházban; hé, skacok, az aneszteziológus csajnak nem jutott! nem baj, ő úgyis azt hitte, ingyér gyógyítunk; most már spuri, mert nyakunkon a födém), hacsak nem számítjuk vívmánynak azt, hogy a kapun belüli munkanélküliségből kapun kívüli munkanélküliség lett. Nem csoda, hogy a kívül rekedtek visszavágynak a belső udvar meghittségébe, abba a szellemi félhomályba, ahol nem volt ildomos firtatni: komám, te semmi hasznos mesterséghez nem értesz, nem kéne valami életképes szakmát tanulnod? És ahol rengetegen elhitték, hogy a nem firtatott probléma nyilván nem is létezik. Ők most nagyon haragszanak a munkaerőpiac "feltalálójára", az őket lépes kelepcéből szöges csapdába csaló hatalomra. A "rendszerváltás" a magántulajdon és az édes összefonódás áldását hozta az elitnek, a társadalom egészének azonban csak a Petőfi-versből ismert kutya éhesen ázó-fázó farkasszabadságát adta. (Fázunk és éhezünk. S átlőve oldalunk. Részünk minden nyomor… De szabadok vagyunk! Sekély e kéj - ez már egy másik versből való.)
Ha az elit megpróbálja működtetni a megszerzett vagyont, akkor akár új egyensúly is kialakulhatott volna, a nép ha nem is részvényes, legalább továbbra is dolgozó lehetett volna a szocializmus alatt sajátjának mondott üzemben. Az elit azonban attól való félelmében, hogy visszaveszik a koncot, egyből tovább is passzolta külföldi befektetőknek, akik a saját hazájuk piacának és dolgozóinak védelmében (nem tévedés: a saját hazájuk piacának és dolgozóinak védelmében) inkább lehúzták a rolót, és szélnek eresztették a mieinket. Tegyük oda a felelősséget, ahová való. Ez nem a külföldi befektetők hibája, hanem a mi elitünké (melynek szerepével kapcsolatban visszafogottan nem rakom egymás mellé az "otthon" és az "elárusító" szavak szinonimáit, inkább leszögezem, hogy e szerep higgadt, tabumentes elemzésére, a tényleges felelősség korrekt érvényesítésére van szükség, diszkont jelenérték-számítással kombinálva, tekintettel a közben eltelt jelentős időre). Sokakkal egyetértve úgy gondolom, az értelmiség zsigeri indulatból vagy pénzért kollaboráló többsége tehet róla, hogy a társadalom túlnyomó része fejében még nem állt össze a teljes kép. Így lehetséges, hogy az egyik nagy tábor szerint a külföldi befektetőkkel van baj, a másik főirány szerint pedig a külföldi befektetőket szidókkal. Kétszer kettő három vagy öt? Szerintem hosszas tárgyalás után megállapodhatnánk egy ésszerű középértékben.

Tudat alatt azonban metszően kegyetlen, éles a népi logika, a mindenkori hatalom és az elit közé egyenlőségjelet tesz, majd valahol az álom és valóság határán azt mondja: köszönöm, nem kérek semmit. Egy-két esetben próbálkoztam ellenérvekkel: uram, nem terméket kínálok, hanem az ön ajánlószelvényét venném át az LMP részére, ha lehet. Nem lehetett, mert a kollektív tudattalan protuberanciái makacs dolgok. Abba már bele se kezdtem, hogy "tudja, 2004-ben csatlakoztunk az Európai Unióhoz, és az EU tárgyalásain tolmácsolva szerzett tapasztalataim alapján felelősséggel állíthatom, hogy 27 tagállam közül mi vagyunk az egyetlenek, akik nem értünk egyet az alapvető nemzeti érdekeinkben, azokat nem képviseljük következetesen, pedig most először a történelmünk során rajtunk kívül senki sem akadályoz bennünket az érdekérvényesítésben; nincs összeesküvés, hanem önfiunk vágja sebünket, nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal; demokratikus önrendelkezésre és együttműködésre van szükség frusztrált tétlenség, revansvágy vagy éppen önlesajnáló bécsi cukrászdanyitás helyett; ráadásul az általam képviselt párt az ön elengedhetetlenül fontos részvételi hajlandóságával karöltve esélyt jelent az értelmes párbeszédre, az önérvényesítésre, s ennek jegyében kérném, töltse már ki azt a búbánatos cetlit, mert állampolgári részvétel nélkül nem lesz itt demokrácia, munka nélkül nem lesz jólét, együttműködés nélkül nem lesz béke, szőlő, lágy kenyér meg lágy idomú Etce Tera" - szóval ebbe már bele se kezdtem, mert egyrészt sok idő, másrészt a tudatalatti protuberancia leng, mint az inga vasfoga, és különben is, a vasút ellen nem lehet, ezt tudja minden képzavarfestő. Annyi mindenképpen világos, hogy a magyarok a demokrácia régi-új vezetőit is idegen elitként utasítják el, húzódoznak a hatalom ügyeibe való érdemleges beleszólástól, nem tudván, hogy ezzel saját magukat vetik ki a külső sötétségbe, hol sírás van és fogaknak csikorgatása.

Az amerikai állampolgárok heti átlag egy óra önkéntes munkát végeznek a közösségük fejlesztéséért, testi és lelki értékekért, és ezért nem pénzt, hanem köszönetet várnak, de még azt sem követelik. Abban nevelkednek, hogy ki-ki a saját szerencséjének kovácsa, de a földön fekvő embert felemeljük, és nem lábbal... Az amerikai társadalom nem etalon, viszont minden fogyatékossága dacára a működő demokrácia csúcsa. Amit ott nem tud elérni Jupiter, azzal itt csak a hatökör próbálkozik. Gyors fejszámolás után úgy vélem, a magyar önkéntes munkavégzés átlaga egy perc alatt van - nem hetente: évente, de lehet, hogy évtizedente. Tetszenénk megdolgozni a társadalmunk szebbé tételéért, sokan, sokat, ingyen, sértődés nélkül. Lehet, hogy ahová kopogtatócéduláért becsöngettem, ott ezt a kimondatlan hátsó véleményemet orrintották meg rapid módon, és vágták rá az instant választ: "Köszönöm, nem kérek semmit!" Azaz: told el innen a pártod szekerét. Menj, okoskodj lakásod legkisebb helyiségében. Orvos, gyógyítsd meg önmagadat. Én ingyér csak dühöngök, nem dógozok.

Lassan azért változik e hömpölygő tudattalan folyam folyásiránya, mert egyre többen látják úgy, hogy a tétlenség kimaradás, és a kimaradás fájdalmasan sokba kerül. Ellentmondanék fenti gondolatmenetemnek, ha megsértődnék, és nem munkálkodnék tovább a társadalom szolidárisabbá, tudatosabbá tételén, az alulról épülő demokrácia vázszerkezetén. De vigyázat, a munkához szigorúan úgy állok, hogy más is odaférjen.

1 kis háttér:
Volunteering in the United States
Forty-four percent of adults over the age of 21 volunteered with a formal organization in 2000. Of these formal volunteers,63 percent reported they volunteered on a regular basis, monthly or more often. Volunteers to formal organizations averaged just over 24 hours per month of volunteering time.
An estimated 83.9 million adults formally volunteered approximately 15.5 billion hours in 2000.
The formal volunteer workforce represented the equivalent of over 9 million full-time employees at a value of $239 billion.
Forrás: http://209.85.135.132/search?q=cache:6jdcVM8mQ70J:www.independentsector.org/PDFs/

Adalékok a fasizmus természetrajzához

Aki azt gondolja, hogy a demokratikus közélet és a magánboldogság előfeltétele a fasizmus hagyományos és megújuló formái elleni küzdelem, az remélhetőleg tudja a választ az alábbi kérdésekre.
1. Mi a fasizmus?
2. Mitől működött a II. világháború előtt és alatt?
3. Mitől újul ki rendszeresen?

A fasizmus eredeti, szűken értelmezett jelentése: Benito Mussolini olasz tekintélyuralmi rendszere, amelyet a fascia (vessző) szóról neveztek el. Mai megközelítésben így fordíthatnánk: Összefogás Mozgalom. Ez eddig nem hangzik veszélyesnek.
Fasizmus alatt manapság Adolf Hitler nemzeti szocialista diktatúrájára szoktak gondolni, bár ezt a rendszert helyesen nácizmusnak kellene hívni. E rendszert Hitler kudarcba fulladt világhódító hadjárata, precízen kivitelezett titkos haláltábor programja és máig borzongatóan perverz indulatkorbácsoló beszédei fémjelzik. A nemzeti szocializmus nem elég riasztó elnevezés, főleg, ha meggondoljuk, hogy Magyarországon a világháború után "népi szocializmus"-nak neveztük a kommunista diktatúrát. A szavak alapján még összekevernénk a kettőt. A szovjet propagandatisztek is átérezhették a probléma súlyát, ők találták ugyanis ki, hogy az ellenük harcoló európai országokat egyszerűen "fasiszta" országoknak kell nevezni. A volt szovjet területek lakói ma is úgy tudják, hogy a magyarok en bloc fasiszták, és ezzel el vannak intézve. A maguk szempontjából tán elég ennyit tudni Közép- és Kelet-Európáról, de nekünk, helyben lakóknak árnyaltabb névhasználatra célszerű törekednünk. Mellesleg: Julius Caesar hódító hadjáratai során Galliának nevezett minden Nyugat-Európai területet a mai Franciaországtól Írországig, mivel azidőtájt jórészt kelták lakták. Azon viszont nem csodálkozunk, hogy a ma ott élők ennél árnyaltabb nevekkel illetik magukat (pl. angol, breton, baszk, stb.). Érdemes példájukat követve precizíroznunk a terminológiát.

Ne nevezzük fasizmusnak Hitler diktatúráját, mert az valójában nácizmus volt. A haláltáborokat nácik üzemeltették, mai SS-nosztalgiázó követőiket neonáciknak, és nem újfasisztáknak kellene nevezni. A neonácik definíció szerint a nácikat utánozzák, nem a fasisztákat. Másrészt a II. világháború alatt Hitler szövetségeseként hírhedtté vált magyar mozgalmárokat "nyilaskeresztes"-nek hívták, nem fasisztának, nem nácinak, és nem is helyes ma rájuk így hivatkozni. A nyilaskeresztesek mai nosztalgiázó híveit újnyilasoknak célszerű hívni, nem másként, a félreértések elkerülése végett.

Nézzük ezek után a mai magyar helyzetet. Neonácik léteznek nálunk ma is, ők vonulnak fel a Vér és Becsület Napján, ők nosztalgiáznak az SS hőstetteiről, ők bizonygatják, hogy Jacob von Gypsenhauser Unter- und Obersturmbahnführer ezredes és haláltáborparancsnok nem volt rossz ember, ennek bizonyságául elég megnézni a rendezett bélyeggyűjteményét meg az ápolt muskátlikat a parancsnoki barakk ablakában... Nos, e nosztalgiázók felháborító téveszmékben tajtékzanak balgatag, de szerencsére számuk nem haladja meg a Hannibal Lecter Fan Club magyar tagságát.

Léteznek Magyarhonban újnyilasok is, ők koszorúzzák meg Szálasi sírját, és bizonygatják nagy komolyan, hogy a közéletet a nagy előd "az ellenszegülők pedig helyben felkoncoltatnak" végű napiparancsa szellemében lehet és kell is rendbe tenni. Ők is téveszmékben szenvednek, de csak annyira, mint az utcai szemetelés ellen "Nem bántja a szemét, maga szemét?!" feliratú plakátokkal küzdő vagy az állatvédelem oltárán emberáldozattól sem visszariadó aktivisták. Úgy tűnik, a magyar bravúros lovas nemzet, csak a ló egyik vagy másik oldalán jön igazán elemébe, középen nem érzi jól magát.

Ha csak az előbbi két problémás csoport létezne Magyarországon, nem ültem volna neki ennek a szösszenetnek. Mit mondhatunk a sokkal népesebb Magyar Gárdáról, a Jobbikról, az árpádsávos tüntetőkről? Fasiszták ők - vagy Kiszeraméra Bávatag?

Kezdjük a nemrég jogerősen betiltott Magyar Gárdával. A Gárda Országos önjelölt rendfenntartó és félelemkeltő funkcióját tekintve Mussolini feketeingeseire és Hitler barnaingeseire hasonlít erősen, úgyhogy betiltása csak helyeselhető. Elvben tehát kipipálhatunk egy rubrikát a demokrácia veszélyforrásainak listáján. A gyakorlat viszont a régi viccre emlékeztet:
A pártpropagandista érdeklődik egy faluban.
- Mondja, bácsikám, van maguknál vallásosság?
- Nincs, kérem. Bár igény az vóna rá...
Be lehet tiltani egy szervezetet, de az azt létrehozó indulatokat és szándékokat nem tilthatjuk be, mivel a demokrácia lényege a gondolati és lelkiismereti szabadság. Ha sokan akarják folyamatosan megalakítani a Magyar Gárdát, akkor meg kéne velük beszélni, miért is törekednek erre? Esetleg kiderülne, miért tartják szükségesnek átvállalni a hagyományosan a rendőrségre és a hatóságokra tartozó funkciókat? Talán elégedetlenek az előbbiek működésével? Ha igen, mi jogos és mi nem az elvárásaikból, aggályaikból, hiányérzeteikből? Azám, csakhogy itt az antifasizmus megmattolja magát: ha a gárdaalapítás fasiszta szándék, és fasisztákkal nem tárgyalunk, akkor nem derül ki, milyen jogos igényeik lehetnek. Ha viszont nem derül ki (mert definíció szerint fasisztának egyetlen igénye sem lehet jogos), akkor nem is tudunk ellene tenni, azaz kiszolgáltatjuk magunkat a fasiszta de minimum -oid szervezet új formában való visszatérésének. Mi az antifasiszták érdeke? Hogy ne legyen (széles körben népszerű) fasizmus, vagy hogy folyton harcolni lehessen ellene? Érdemes ezen elgondolkodni. Javaslatom: összegyűjteni a gárda jogos szempontjait, megoldani őket, és ezzel mauzóleumba küldeni a mozgalmat.

Mi a helyzet a Jobbikkal? Észak-Írországban az IRA önpusztító terrorját megelégelő, gyakorlatias emberek megalapították a Sinn Fein pártot, melyet a közvélemény az IRA politikai szárnyának nevez. A Jobbik hasonló módon a Magyar Gárda politikai szárnya. Törvény- vagy demokráciaellenes ez? Nem, hiszen a párbeszéd (még a radikális csoportokkal is) többet ér a karhatalom alkalmazásánál. Európa szerte léteznek szélsőséges pártok, amelyek a helyi közösségek befelé fordulását, a nemzetköziségből való kilépést propagálják, nem vállalva felelősséget javaslataik gazdasági-társadalmi következményeiért. Mivel biztosak lehetnek benne, hogy az ötleteik nem valósulnak meg, ez rendben is van. Olyanok, mint a nagyszájú kocsmai verekedő, aki egy sokkal erősebb emberre mutogat bőszen:
- Fogjatok le, mert nem állok jót magamért.
Csak addig kiabál, amíg biztos benne, hogy fogják. Ha elengedik, egyből elhallgat. A Jobbik erejét az adja, hogy az utóbbi 8 év kormányzása során a baloldal nem foglalkozott a valós problémákkal, az ellenzék pedig inkább magát, mint az általa képviselteket igyekezett helyzetbe hozni. Ha kormányváltás jön, és a jobboldal végre nekiront a gyakorlati feladatoknak, a Jobbik jó eséllyel úgy meggyengül, hogy az antifasizmus teljes eszköztárát be kell majd vetni az életben tartására. Ugyanis a Jobbikra mutogatva lehet igazán ártani a Fidesznek, ami az antifasizmus vezéralakjainak fontos, ha nem éppen fő célja.

Hogy állunk az árpádsávos zászló alatt tüntetőkkel? Felemás módon. Az árpádsávos zászló az árpád-házi királyok lobogója, elfogadott nemzeti jelkép, benne van a címerben, rajta van a személyi igazolványon, és megtalálható sok más hivatalos helyen. Mégis van vele kapcsolatban egy kis bökkenő. Az a tény, hogy a II. világháborúban a nyilaskeresztesek elbitorolták, és kissé átalakított formában a deportálásokkal, gyilkosságokkal is összefüggésbe hozták elég ok a használatának átgondolására. Jogos a vészkorszak túlélőinek és leszármazottaiknak az aggálya, az árpádsáv bizony vitatható jelképpé vált, használata ellenjavallt, hiába nem ütközik a törvény betűjébe. Természetesen az árpádsávos felvonulók is tisztában vannak ezzel, kajánul éppen így szeretnének borsot törni az őket minden más tekintetben kiválóan sakkban tartó baloldal orra alá. Az árpádsávos oldalhoz kötődő gazdasági-politikai javaslatokat nyolc éve megfontolás nélkül félresöpri a baloldali kormány, és cserébe nem baloldali eredményeket, hanem korrupciót és karhatalmat ad. Ha rajtam múlna, én bizony nem vonulnék fel árpádsávos zászlóval. Ha rajtam múlna, én bizony nem hagynám figyelmen kívül a felnőtt társadalom kilencven százalékának jogos problémáit. Sajnos nem rajtam múlik, ezért csak megállapítom, hogy a társadalmi jelenségeknek mindig van okuk, melyeket kezelve azok megoldhatók. A közéleti konszenzust egy új társadalmi szerződés megkötésével lehet megteremteni.

Végezetül: a fasizmus, nácizmus, radikalizmus, a mindenkori szélsőség csakis kellően frusztrált társadalomban marad jelentős tényező. Az I. világháborúban végletekig megalázott Németország bosszúszomja fújta Hitler vitorlájához a hátszelet, enélkül ma sztálinizmusnak vagy maoizmusnak kéne hívnunk az erőszakos szélsőség mumusát. Ha nincs Trianon, akkor nincs magyar vészkorszak, nincs Szálasi-jelenség sem, mert nem kap tömeges támogatást. Ha nincs öszödi beszéd és szétvert tüntetéssorozat, ma nincs Jobbik sem. Nem kötelező szembenézni az összefüggésekkel, csak praktikus.

Közösségi pragmatizmus kontra antifasizmus

Lépjünk fel radikálisan a szélsőségek ellen, tüntessük el a demokráciából az egyre népszerűbb Jobbikot, rekesszük ki a kirekesztőket - ja, és küzdjünk fegyverrel a békéért. Felületes pillantásra értelmesnek tűnő, valójában alapvető fogalmi ellentmondásokkal terhelt ötletekben tobzódik a közélet baloldala. A magyar (és a nemzetközi) baloldal paradigmája szerint a fasizmus volt az ősbűn, az rontotta meg a világot, mely csak a fasizmus kiirtásával (de legalábbis mindennapi elátkozásával) tehető ismét széppé, jóvá, igazságossá. Na és ki volt a legnagyobb fasiszta? Hát Hitler. Nem Mussolini a maga "vessző"paripájával, őt már el is felejtettük. Kik Hitler mai barátai, azaz a neonácik? Hát az árpádsávosok. Árpáddal vagy a sávokkal van baj? - esetleg a nyilas rémuralommal? Nem könnyű eldönteni mai, eszmeáradattól mámoros baloldali fejjel, de szerencsére nem is szükséges: vesszen, akinek a véleményformálók szerint vesznie kell! Ám a magyar közélet minimum két oldalból áll, és az előbbitől, azaz az egyiktől definíció szerint különbözik a másik.

A magyar jobboldal, avagy az ősi juss tábora szerint a magyar nyelv a teremtés ősnyelve, bolygóközi, sőt intergalaktikus kommunikációs eszköz. Magyar volt Jézus (állítólag Ádám is) meg a szent család. A magyarok szépek, okosak, szerények, szorgos-dolgos nép. Miért nem tejjel-mézzel folyó ország Magyarország, kérdezhetnénk? Hát mert elárultak minket. Kik? Mindenki, aki szerint a magyarok nem olyan szépek, okosak, szerények, szorgos-dolgosak, hogy ajándékba kapják a nemzetközi közvéleménytől saját munkájuk gyümölcsének tízszeresét, természetesen évente. Merthogy Magyarország a Kárpátok Svájca, a független szabadságvágy és a szabad függetlenségvágy hazája, melyet a plázák hazájává züllesztett a nem magunkfajta (ergo megbosszulandó) bitang siserehad. Próbáljuk meg az utóbbi mondatot lefordítani tetszőleges európai nyelvre. Nem fog sikerülni. Európa valószínűleg ezért nem érti, mit nyavalyognak folyton ezek a magyarok? Az ügyeinkkel még egyáltalán foglalkozók legyintenek egyet, és azt gondolják: épp elég nekünk a magunk baja, bizonyítsák szépségüket, okosságukat, szorgos-dolgosságukat úgy a magyarok, hogy megoldják a sajátjukat. A szerénységüket meg azzal támasszák alá, hogy nem hirdetik világszerte: figyelem, emberek, ma még félkézzel kapaszkodva, de holnap (iszonyú erőbedobással és halált megvető bátorsággal, allé-'opp) talán már elengedett kézzel ülünk a bilin!

Jó lenne, ha e minimum két paradigma vezérképviselete és harcos fanklubtagjai kommunikálni tudnának egymással. Az alábbiakban bebizonyítom, hogy a. miért elvi lehetetlenség a két tábor közötti értelmes kommunikáció; b. a gyakorlatban miért lehetséges, sőt elengedhetetlen mégis.

Az antifasiszta tábor szerint minden rossz okozói a fasizmus, a szélsőséges mozgalmak, a rasszizmus, az előítéletek. Ha ezek megszűnnek, beköszönt a szép (és jó, virágzó) új világ. Az, hogy pillanatnyilag épp a szélsőségek vannak feljövőben, plusz Magyarország nem szép, nem virágzó, nem bizonyít semmit. Az emberek becsaphatók, akár tömegesen, hosszú időre is, minden külső, objektív ok nélkül téveszmések, bűnbakkeresők. Itt akár el is gondolkodhatnánk, hogy objektív ok nélkül senki sem keres bűnbakot, de csitt... még kirúgnak a fanklubból. Minél több a szélsőséges, annál vadabbul harcolnak ellenük a demokraták, addig, amíg be nem köszönt a jólét. Annyit azért elismer e tábor, hogy hosszú harcra lehet számítani. Az érvelés légmentesen zárt, a valóság foszlányai sem képesek belehatolni, hiszen ha nagy a nyomor, akkor nagy a bűnbakképzés, ergo nagyon antifasisztának kell lenni, ha még nagyobb a nyomor, akkor még nagyobb a bűnbakképzés, és így tovább, körbe-körbe.

Az ősi juss fanklub tagjai ugyancsak zárt rendszerben gondolkodnak: ha nagy a nyomor, nagy az árulás, ergo nagyon árulóellenesnek kell lenni, ha még nagyobb a nyomor, még nagyobb az árulás, i tak dalse unzóvájter. Ez a logika nem jobb, bár nem is rosszabb, mint a másik oldalé. Elvben nincs olyan üzenet, ami áttörheti a két tábor közötti falat.

A gyakorlat azonban attól szép, hogy gyakorlati: más országok rég feltalálták a GDP-t, eddig azzal mérték a jólétet, és most dolgoznak a pontosabb és fenntarthatóbb öko-GDP-n. Nekünk még a GDP 1.0-t kell felfedeznünk. Gyengébbek és elvben gondolkodók kedvéért: a GDP egy állam közössége (a nemzet) által előállított javak összessége. A GDP mindig nagyobb, ha a nemzet tagjai egymással együttműködve dolgoznak, mint ha betartanak egymásnak. Az a kőművesbrigád, amelynek tagjai együtt építenek mindig sikeresebb lesz, mint az, amelynek fele épít, fele meg visszabont. Akkor is nagyobb a GDP, ha a nemzet tagjainak tulajdonában vannak a termelést lehetővé tevő eszközök, az értékesítést lehetővé tevő hálózatok, mert így a termelés és eladás hasznát is a nemzet számolja el, eredeti ógörög logikai axiómával szólva: stipi-stopi bibibí. Na, ennyi dióhéjban a GDP 1.0, lehet agyalni a GDP 2.0-n.

A Magyar Köztársaság mai objektív problémái a termelő ágazatok alulteljesítése, a túlzott importfüggőség, az alacsony hazai tulajdon és hozzáadott érték, az alulfoglalkoztatottság, a demokrácia és a közélet deficites működése, az igazságszolgáltatás lassúsága és bizonytalansága, a köz- és vagyonbiztonság (vagy legalábbis ezek érzetének) alacsony foka, az ezekből eredő frusztráltság és szélsőséges indulatok, valamint az egészre elvi malasztot vagy huszáros hagymázt ígérő politikai osztály viselkedése. Aki mindezt végiggondolja, az ki tud lépni az önhergelő táborokból, s elindulhat kőművesbrigádot keresni.

Magyar-magyar tolmácsolás, Oltsoó Áron - 1. rész - Mi a nemzet?

Mottó: zongoraórát adok-veszek (ismeretlen szerző)

Minden a magyarok kalandozásaival kezdődött. Jobban mondva már Etelközben összebalhéztak azon, ki megy nyugatra és ki nem. A magyarok egy része helyben maradt, és ma olyan madzsarnak vallja magát, aki elvesztette az arcát. Nem arról van szó, hogy üresen néz rá vissza a tükör, ha borotválkozni akar, hanem így mondják az őshazában, ha valaki gyáva volt, ezért nincs többé tekintélye, önbecsülése. De térjünk vissza a kalandozásokhoz.
A königsbergi és az augsburgi vereség után ismét két fő irányba érveltek magyar őseink, az ősi magyarok: a. raboljuk csak tovább Európa népeit, mit számít egy-két vereség? b. ha a Kárpát-medencében akarunk maradni, akkor le kell telepednünk, alkalmazkodnunk kell a környezetünkhöz, radikális szerkezetváltással királysággá kell alakulnunk, és fel kell vennünk a királyságot legitimáló kereszténységet. Ezt a vonalat képviselte Géza fejedelem és Rómában tanult fia (ki azelőtt Vaj volt, míg Aszpik apát fel nem kente a trónra). Az a. pontban említett másik irányzat pedig így érvelt: tartsuk meg a táltosok és sámánok közreműködésével gyakorolt ősi vallást, és addig járjunk a kútra, míg belénk nem üt a ménkő. Ezt képviselte Koppány mozgalma, amely később nagyot koppant, és négy részre szakadt, hogy aztán Kun Lászlótól Szálasi Mátyásig búvópatakként törjön elő a hajszálgyökeres anyaföld rögvalóságából.
Egész történelmünket végigkíséri ez a kettéhasadt hozzáállás mindenhez, amiben csak az egységtől remélhetünk sikert. Ha esetleg kétféle érvényes megközelítés vinné sikerre az ügyünket, gyorsan előtör egy harmadik, hogy a másik kettőt hitelképtelenné téve jól pofára ejtsen bennünket. Matematikai képlettel szólva ha "n" úton érhetünk sikert, akkor n+x irányba indulunk, ahol x>=1, és ahol x mindig erősebb n-nél. N-nélfogva egy ezeregyszázéves ősmagyarnak már a könyökén jönne ki a folyamatos önsorsrontás, és én is épp annyira unom, amennyire egy szláv, sváb, magyar, tán mongol, török, cigány, zsidó és még ki tudja miféle ősökkel büszkélkedhető mély(érzésű)magyar unhatja ezt a fordított sikertörténetet.
Tolmácsként keresem a kenyerem, és meg is találom, akár a jég hátán is, bárhová dugták. A magyar nyelven kívül angolul sikerült még rendesen megtanulnom, és meglehetős gyakorlatra tettem szert a különböző kultúrák, nyelvek és érdekek közötti közvetítésben. Közéletünk záptojást gyümölcsöző n+x képletét felismerve elhatároztam, hogy ezentúl magyar-magyar tolmácsolást is vállalok, hátha akkor jobban megértjük egymást, mi mély(érzésű) és híg(velejű) magyarok - ki-ki válassza ki a ráillő inget.
Első kísérletként tegyük fel, Arisztid azt mondja: "nemzet", mire Tasziló demokratikusan a szemébe néz, majd herén térdeli. Arisztid görnyedtéből felegyenesedve lehazaárulózza Taszilót, aki "fasiszta csürhe" felkiáltással előkapja a nyereg alatt puhított csatabárdot. E kommunikációs helyzetben toppan elő a magyar-magyar tolmács, és így csillapítja a vérnőszést fontolgató nemes feleket:
- Kedves Tasziló, a "nemzet" nem szitokszó. A Magyar Köztársaság összes állampolgárát plusz a határon túli magyarokat foglalja magában, szinonimája a "közösség". Kedves Arisztid, a herén térdelés túlzott reakció azon aggodalom kifejezésére, hogy a "nemzet" fogalmából esetleg kihagyták azt, akire egy adott pillanatban haragszanak a közösségi érdekekben gondolkodók. Továbbá a herén térdelés helytelen, fájdalmas tévedés a károdra, de ettől még nem hazaáruló, aki a közösség fogalmából sérelmesen kihagyottnak érzi magát. A "hazaáruló" szándékosan, haszonért, és nem elvi meggyőződésből okoz kárt a közösségének. A közösségének jószándékú elvi meggyőződésből kárt okozó személyt jelentéstanilag helyesen az "önjelölt hamis próféta" szóval célszerű illetni. Kedves Tasziló, a "fasiszta csürhe" kifejezés Benito (alias Duce) Mussolini seregének levitézlett elemeire alkalmazandó, és semmi esetre sem a Magyar Köztársaság közösségi érdekekben gondolkodó állampolgáraira, így célszerű kétszer is meggondolni a kifejezés használatát.
Magyarázatom után Arisztid biztosítja Taszilót, hogy természetesen ő is a nemzet része, mire Tasziló lemond a demokratikus herén térdelés alkalmazásáról, Arisztid bocsánatot kér a kellő időben nem cáfolt hipotetikus kihagyásért, Tasziló pedig a térdével nem hipotetikusan okozott fájdalomért, majd nagy barátságban búcsúznak el egymástól. Ezt a konfliktust megoldottuk - Oltsoó Áron.

Út a vadonba

Másfél évvel a bemutató után végre megnéztem az Út a vadonba c. filmet, és azóta is a hatása alatt vagyok.
Gyönyörű és fájdalmas utazás az amerikai természetbe, személyiségfejlődés, az emberiség elfogadása a felemelő vég előtt, gyönyörű zene és képek, minden benne van a katartikus élményhez.
Sean Penn hatalmasat alkotott - remek forgatókönyvből és egy valós történetből. Emlékműsor ez egy fiú halálára, aki a természetben akarta megtalálni az élet lényegét, s végül az emberi közösség vállalásáig jutott el. A fejlődése finoman, árnyaltan kidolgozott, számtalan szereplő igyekszik megérinteni a lelkét, kapcsolatot teremteni vele, de ez csak későn sikerül. Az utóbbi hónapok legjobb filmje számomra.

Az előítéletekről elfogulatlanul

Az előítéletekről megszokott előítéletesen gondolkodni: néhány plakát és meggyőzés kérdése, és az eleve helytelen, téves előítéletek megszűnnek, elolvadnak, mint a tavalyi hó. Tapasztalatom szerint a valósággal mit sem törődő emberek szeretik ezt gondolni. Ez a téveszme megnyugtatja őket, és addig sem kell tényleges problémák megoldásán törni a fejüket, amíg ilyen mesékbe ringatják magukat.
Az előítéletek ugyanis nem eleve helytelen, hanem egy részminta alapján általánosított ítéletek. Mindig van reális alapjuk, tapasztalatra vagy hallomásra épülnek, és makacsok, kitartóak, mint a kőszikla. Nemzedékről nemzedékre öröklődnek, a félig elfelejtett általánosítások a leghaloványabb megerősítő jelre teljes pusztító fegyverzetben ugranak újra elő. Az előítélet úgy rombol, hogy elpusztítja a jó irányba különbözőt, és visszarángatja az előre kialakult negatív kerékvágásba. Ha úgy gondolod, te nem vagy előítéletes, olvasd el az alábbi példákat:
1. Óvodás korodban csúnyán néztek rád a Kossuth utcában.
    Iskolás korodban ugyanott meg akartak verni.
    Egyetemista korodban csúnyát mondtak rád egy kerítés mögül.
    Felnőtt korodban egyszer jól megkergetett egy harapós kutya.
    Hány jó dolognak kell veled történnie a Kossuth utcában, hogy ne számíts valami rosszra, ha arra jársz?

2. Átadják neked egy csillogó BMW kulcsait. Beülsz, minden szép, új kinézetű belül.
    Elfordítod a slusszkulcsot, pörög az önindító, de nem történik semmi.
    Még egyszer próbálkozol, megint semmi.
    Az ötödik próbálkozásnál mintha majdnem bepöccenne a motor.
    Megnézed a benzinszintet, tele a tank.
    Hányszor indítasz még, mielőtt elhiszed, hogy ez a kocsi - minden látszat ellenére - nem fog beindulni?

3. Új háziorvos érkezik a faludba, csak ő van egyedül, nincs miből választani.
    Beteg leszel, megjelensz nála. Ő sárga foltos köpenyben, kócosan, ápolatlanul fogad.
    Meg se vizsgál, az elmondásod alapján felfirkant valamit a receptre, majd rád se nézve a kezedbe nyomja.
    Hány gyógyult beteg beszámolója győz meg arról, hogy ez a háziorvos tényleg érti a dolgát?

Az előítéletek ellen tagadással nem, csak gyakorlati ellenpéldák következetes bemutatásával lehet hatni. Az első esetben a Kossuth utcában sok-sok pozitív élményt kell biztosítani számodra, és ezekre úgy felhívni a figyelmedet, hogy ne menekülhess vissza a magad zárt világába (én úgyis tudom, amit tudok, ha meggebednek a kedvességtől, akkor is).
A BMW példája érdekes, mert fogadok, hogyha legközelebb beülsz egy hasonlóba, már benned motoszkál a kétség: mi van, ha ez sem indul? Ez azért van, mert a BMW márkára vonatkozó pozitív előítéled sokkal hamarabb megdől, mintha negatív lenne. Elég egy ellenpélda, és máris kételkedsz.
A háziorvostól rendes, ápolt, átgondolt viselkedést vársz, számodra ez valószínűsíti a szakértelmet. Ha a külső jegyek ellentmondanak, akkor legalább egy tucat boldog gyógyult beteg személyes beszámolója kell hozzá, hogy egyáltalán átgondold a véleményedet.
Mi következik mindebből: hülyeség azt gondolni, hogy a családon belüli erőszak és a romák megkülönböztetése ellen plakátkampányolni kell. (Előbbire még részletesebben is kitérek majd.) Teljesen felesleges. Pozitív példák bemutatásával többet lehet elérni, de hosszú idő és rengeteg példa kell hozzá, valamint ezek egybe kell, hogy vágjanak a gyakorlatban tapasztaltakkal. Még így is jelentős tömegek menekülnek majd vissza a maguk zárt, belső ítéletei mögé. Csak a pozitívumok következetes, visszajelzést is váró kommunikálásával érhetünk el valami eredményt, és azt azonnal tönkreteszi az első negatív példa. Ne becsüld le a negatív előítéletek erejét, mert nem fogod megérteni a körülötted lévő világot.

Az "agnosztikusok"-ról

Hosszasan vitatkoztam egy magát agnosztikusnak nevező barátommal arról, hogy van-e valódi agnoszticizmus. A szó görög jelentése "nemtudás". Azaz az agnosztikus nem tudja, hogy van-e Isten, de nyitva tartja a lehetőséget, nem foglal állást.
Szépen hangzik a dolog, de a gyakorlatban ki tartja nyitva a lehetőséget? Az, aki Isten parancsait igyekszik megtartani, az Istenben hívőket tiszteletben tartja, és valóban keresi Istent a világban (csak nem találja). Barátom ezzel szemben a tudománnyal ellentétesnek, butaságnak tartja a hitet, nem érti, hogy ép ésszel gondolkodó vallásgyakorlók miért járnak templomba, negatív véleménye van az egyházakról általában, de a keresztény egyházakról különösképp, és a személyes, testi találkozáson kívül nem tud elképzelni olyan gyakorlati bizonyítékot, amely Isten létéről meggyőzné. Ez egyáltalán nem "nemtudás", hanem harcias hitellenesség. Meg is mondtam barátomnak, nem örült neki, és nem is fogadta el.
Kevesen ismerik az "agnosztikus" szó eredetét. Rá-google-tam, és megtudtam, hogy 1869-ben találta ki az angol T.H. Huxley, mert már unta a hitét vagy annak hiányát firtató kérdéseket, rosszul esett neki, hogy lépten-nyomon leateistázzák, lesajnálják, és boldogan nyugtázta, hogy a kérdezők kivétel nélkül zavarba jönnek, majd békén hagyják, ha közli velük, hogy ő "agnosztikus". Hát ennyi. Az "agnosztikus" eredeti jelentése: "ateista vagyok, de mivel te elítélnél, ha ezt a szemedbe mondanám, inkább elegánsan kertelek". Ez rendben is van, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy az angol kultúrában a beszélgetőtársnak ellentmondani nagyon komoly vétségnek számít. Ha két angol beszélget az időjárásról, és az egyik szerint nagyon meleg ma az idő, a másik szerint pedig nem, ezt kifejezetten bunkóság szó szerint kimondani. Ehelyett ilyesmit mond az udvarias angol: "én ma különösen jól bírom a meleget". Belátható, hogy a "Hisz ön Istenben, uram?" kérdésre adott "Én, uram, agnosztikus vagyok." válasz udvarias társalgási formula, semmi köze a görög filozófusokhoz. A magyar kultúra szókimondóbb, a "Hogy van?" kérdésre is szabad "Jaj, olyan rosszul vagyok, majd meghalok." választ adni (egy angol ettől beájulna, igen faragatlannak vélné a beszélgetőpartnert). Így aztán javaslom, hogy a magyar hitellenesek agnoszticizmus helyett inkább ennyit mondjanak: "Nem hiszek Istenben, de szerintem ez magánügy, hívőkkel nem akarok erről a témáról vitatkozni." Nem mondom, hogy jólesik hallani, de elismerem, hogy egyenes, korrekt válasz.

Daniel Stein, tolmács

Most fejeztem be a könyvet, döbbenetes mestermű - még döbbenetesebben elszúrt befejezéssel. Mintha egy kozmikus katedrálist épített volna fel Ulickaja, majd a befejezés előtt kihúzná a kupolát tartó oszlopokat. Három-négy részletben közli, hogy  a szereplők nem is léteztek vagy nem úgy hívták őket, nem ott éltek, hanem máshol, a szerelmi szál nem történt meg, a szélsőséges szál is kitalált... Brechti elidegenítés? Végiggondoltam, és nem hiszem.
Brecht tudniillik a közönség kliséelvárásai ellen lázadt, meg-megszakítva darabjai hatását, eltávolítva a nézőt az átélés élményétől. Ő még őszintén kísérletezett, de azóta kiderült, hogy így a katarzis is elmarad. Ulickaja más eset. Ha az apró, bocsánatkérő visszavonásokat elhagyja, vallásos coming-out lesz a könyv: toleráns a hittel, kereszténységgel, ortodoxiával, zsidósággal, izraelita irányzatokkal, sőt a Holokauszt traumájától vallást vesztett zsidókkal is. Egy dolog hiányozna belőle: a fogyasztói vagy entellektüell jókedvükben közönyös vallástalanok egyenjogúsítása - talán ezért írja 15 oldallal a befejezés előtt: "Daniel viszont egész életében egyetlen, egyszerű gondolatot követett: higgyetek, ahogy akartok, az a ti magánügyetek, de tartsátok be a parancsolatokat, viselkedjetek méltóan. Ahhoz egyébként, hogy az ember jól viselkedjék, még csak nem is kell föltétlenül kereszténynek lenni. Lehet az ember semmi is. Egy utolsó agnosztikus, egy földhözragadt ateista. Daniel választása azonban Jézus volt, hitte, hogy Jézus megnyitja a szíveket, s az Ő nevével az emberek megszabadulnak a gyűlölettől, a gonoszságtól..." Nos, a könyv szerencsére nem erről szól. Ha Ulickaja így gondolkozna, aligha írta volna meg. Daniel hatalmas, hiteles alak, az előbbi idézettel alighanem vitatkozna. Ulickaja gyáván megfutamodik a saját műve elől, nehogy szaván fogják, vagy a történet mondanivalója alapján ítéljék meg. Egy kis nyalizás a kritikusok, a nemzetközi mérvet adó irodalmárok irányába? Olvassátok el, aztán döntsétek el magatok.

A zsidó reformációról

Aki foglalkozik az izraelita felekezetek témájával, sűrűn hall ortodoxokról és neológokról, haszidizmusról, elvétve a status quo ante irányzatról is. A reformirányzatok között - logikátlanul - nem szokás említeni a keresztény felekezeteket, pedig akár közéjük is sorolhatjuk őket.
Kr.u. 30 táján a nagy zsidó rabbi, a názáreti Jésua (kit széles körben nazirnak, Isten szentjének tartottak) megújította a zsidó vallást. Azt tanította, hogy személyén keresztül Isten elküldte a világba a messiást (ezt az izrealita kortársak által is megtapasztalt csodákkal és gyógyításaival bizonyította), római kereszten elszenvedett véráldozatával lemosta az emberiségről az eredendő bűnt, feleslegessé tette az égő és egyéb tárgyi áldozatot, s ettől kezdve a híveknek külsőségek helyett a lélek tisztaságára, a szív szándékára kell összpontosítaniuk ahhoz, hogy elérjék szerető atyjuk (ki a valóságban nem bosszúálló, kegyetlen, féltékeny típus), a világ teremtő egyetlen istene társaságában ujjongva tölthessék az örök életet. Ennek bizonyságául Jésua a kereszthalála utáni harmadik nap hajnalán feltámadt, és többször megjelent tanítványai előtt, akiket arra utasított, hogy az egész emberiséggel ismertessék meg a lelki értékekkel (és a szerető Isten kegyelme által) elérhető örök boldogság tanát.

Jésua mozgalmát a zsidó keményvonalasok kiközösítették, a keresztáldozat irányzat hívei Görögországba menekültek, és onnan térítették meg tanításuknak a világ népeit. A keresztáldozat mozgalma később több táborra szakadt, megreformálták, ma külsőségeiben is jelentősen különbözik az izraelita szertartásoktól. Pedig mindössze négy új könyvet tett érdemben hozzá a Szövetség Könyvéhez.

A népet váltott nyelv

Sok példát ismerünk a világtörténelemből arra, hogy egy nép nyelvet vált: a gallok átvették a hódító rómaiak nyelvét, és a mai napig peckesen büszkék rá; a románok állítólag a Balkánon vándorolva vették át a római birodalom utódnépei által beszélt későlatint, és tagadják, hogy valaha is mást beszéltek volna; az angolok a normann hódítók nyelvét népi salátástálba téve bekeverték a maguk ógermánjával, és Shakespeare korára létrehozták a világ legkönnyebben tanulható, legpoprap-esebben énekelhető, a turisták és diplomaták körében legnépszerűbb nyelvét - büszkeségük természetes. Mi történt eközben velünk, magyarokkal: talán évszázadokig újságot olvasgattunk karosszékben hátradőlve? Nem éppen.

Mi a fentiek fordítottján dolgoztunk ezer évig, ezerrel. 1241-ben a tatárjárás kiirtotta a magyar lakosság háromnegyedét, így aztán IV.  Béla telepeseket hívott Ausztriából, Németországból, hogy ne néptelenedjen el az ország. Szláv szomszédnépeink természetes módon beljebb húzódtak a Kárpát-medence közepe felé, és a Magyar Királyság alattvalóiként néhány évszázad alatt (vegyesházasságok és kulturális szimpátiák okán, kényszer nélkül) ezek a régi-új népcsoportok elkezdték magukat magyarnak vallani. Épp időben, hogy a Török Birodalom ellen már magyarként harcolhassanak. (Zrínyi Miklós horvát-magyarként, Hunyadi János erdélyi magyarként, Dugonics Titusz valószínűleg szerb-magyarként). A török hódoltság 150 éve alatt az ország lakossága durván megfeleződött, és újra német-szláv betelepülőkkel töltődött fel, akik az évszázadok során szintén magyarnak kezdték magukat vallani. A folyamat lassúságára jellemző, hogy Petőfi (kit szlovák anyukája és szerb apukája "predesztinált" arra, hogy a XIX. század legnagyobb magyar költője, mai "népi" kifejezésmódunk megalkotója legyen) korában a magyar vándor színjátszás még csak szegény rokona lehetett az akkortájt egyeduralkodó pesti németajkú színházaknak, Pest-Buda egyesítésekor a budai oldal zömmel németül beszélő burgerekből állt, a Buda környéki falukban 1970 táján még inkább svábul mint magyarul beszéltek az utcán, és e falvakban a mai napig a magukat sváb-magyarnak valló "ős"lakosok viszik a prímet. Sokáig tartott, de megtörtént a csoda: a magyar nyelv és kultúra népet váltott! Számoljunk utána: a honfoglaló magyarok génjeiből megmaradt a negyedük fele, majd annak durván a kétharmada (szászok, polgárosodás, Osztrák-Magyar Monarchia, zsidók, cigányok, miegymás, szovjet "felszabadítás", +ez +az), azaz sacc/kb. egy tizenkettede. Ha nem hiszed, számolj utána. A mai Magyarország lakosságának génállománya tizenegy tizenketted részben nem magyar. (Matematikai fogyatékkal élő honfitársaim kedvéért: génállományunk mindössze 8,5% származik Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm törzseiből.) Ebből több dolog is adódik. 1. Ne csodálkozz, ha nincs ázsiai ferde szemed - de ha az van, azon se lepődj meg (őseid közt kunok is lehettek, mint Adynak vagy Szabó Magdának). 2. A tejérzékenység elég gyakori, ez az ún. ázsiai gén hatása. Én pl. rosszul viselem a tejet, de sok barátomnak semmi baja vele. 3. Fajtiszta magyarnak senki sem nevezheti joggal magát, mondjuk a cigányokkal, zsidókkal szembeni ellenérzések okán sem. 4. Genetikusan kevert nép a magyar, kultúrája pedig hagyományosan befogadó. Ezt kéne ma is folytatni. 5. Mit jelent ezek után a Magyarország a magyaroké szlogen? Sztem semmit és sokat, de erre később még visszatérek.

Árpád vérei, magyar hajszálgyökerekből táplálkozó, turulkarmú, kuruclelkű honfitársak! A nagy magyarkodás genetikailag alaptalan, kulturálisan nevetséges, a hiányzó pozitív identitást nem így kell kompenzálni. Ám semmiképp se hamarkodjuk el a következtetéseket.
Liberál-világpolgár emberjogi bajnokok, figyeljetek! Igenis van sokszínű magyar közösség, van magyar társadalom, van (elárult) nemzeti érdek, van közös haza - csakhogy nem a külsőre, névre különböző csoportokkal szemben, hanem velük és értük, mindannyiunkért, a gyermekeink jövőjéért. Ezért már érdemes összefogni.

Sokszínűség vagy antirasszizmus?

Sokan és régóta "harcolnak" a "rasszizmus" ellen, nem zavartatva magukat a "rasszisták" érveitől. A "rasszizmus" meg mintha nem csökkenne, sőt. Mit csinálnak rosszul?

Az emberi gondokodás mechanikáját kutatók szerint az agy nem képes a tagadó mód feldolgozására. Példa: ne gondolj a piros színre! (Mire gondoltál? Persze, hogy a pirosra.)
Az agy csakis igenlő állításokkal tud valamit kezdeni, ezért jó a pozitív gondolkodás. Mit jelent az "antirasszizmus" pozitív megfogalmazásban? A sokszínűség igenlését.
A sokszínűségbe belefér zsidó, cigány, meleg, keresztény, nagycsaládos, szingli, apáca, liberális, nacionalista - feltéve, hogy a társadalom javát akarja. Szerintem a nagy többségük azt akarja.

Mielőtt egyoldalúnak nyilvánítanál, alkalmazom a pozitív gondokodást egy másik területre is: a keresztények bűn elleni küzdelme azért olyan reménytelen és mulatságos, mert a bűn ellen, és nem az erényÉRT hajtanak. Az egyházi reformmozgalmak már kezdik feszegetni ezt a kérdést, és az ifjú generáció számára lassan evidenciává válik ez a pozitív megfogalmazás: Isten az emberek boldogságáért adta a nekünk az élet szabályait. Ha ezeket megszegjük, akkor a saját boldogságunknak teszünk keresztbe.

A társadalom minden csoportja úgy biztosítja a kohéziót, hogy jobbnak állítja magát a többi csoportnál. Ez még nem rasszizmus. A rasszizmus azt jelenti, hogy más etnikumok gyűlöletén keresztül valósul meg a csoportkohézió. Ez elítélendő, de a rasszizmus érve itt sem hoz áttörést, mert a "rasszista" csoport nagyon is jól érzi magát ebben az állapotban. A ütős érv inkább úgy szól, hogy a többi csoport gyűlölete a saját csoport sorsát, jövőjét veszélyezteti, ezért kell inkább a saját identitás szépségére összpontosítani. Éljen a sokszínűség!

A vezérürünek mindig igaza van?

1. A vezérürünek mindig igaza van.
2. Ha a vezérürünek mégsincs igaza, akkor automatikusan az 1. pont lép életbe.
Így néz ki a politikai szekértáborok szabályzata. Persze aki gondolkodik, az jól tudja, hogy a másik tábor vezérürüjének sosincs igaza, és a híveit folyamatosan manipulálják, hogy ne essen szét a tábor. E gondolkodó ember természetesen felismeri a nyaklótlan elménckedés veszélyeit, így aztán nem kérdőjelezi meg, hogy a saját vezérürüjének mindig igaza van-e, s ha mégsem, akkor automatikusan..?

Értelmességi chartát!

A '90-es évek elején baloldali protestmozgalomként jött létre az Értelmiségi Charta - természetesen a jobboldal ellen. A dokumentum aktualitását vesztette, de nem avult el a jobboldal elleni értelmiségi összefogás. Jelszavai a szélsőség, a nacionalizmus, a fasizmus elleni közös fellépés, az emberi jogok előmozdítása, a melegek fősodorba emelése, a családon belüli erőszak (elvi) visszaszorítása. Ezek nem értelmetlen, csak gyakorlatiatlan célok: egyik probléma sem a jobboldal elleni közös fellépéssel szorul vissza, és az emberi jogok előremozdításának záloga sem a jobboldal összfrontos letámadása.
A mai válságban szélre tolják a választókat az indulatok, a "mindegy mit, de azt nagyon" stílusú frusztráltság jegyében. Ha Mo. hármas válságban van, azaz 1. globális; 2. helyi túlköltekezési; 3. erkölcsi/gondolati gödörcsoportban, akkor abból kettőt magunknak ástunk a megosztottsággal, a problémák unpraktikus megközelítésével.

GDP-t termelni összefogással lehet, közös, hosszú távú célokkal. Aki jól dolgozik, azt meg kéne fizetni, aki rosszul dolgozik, azt szép szóval kéne meggyőzni. (Ehhez képest ma sültgalamb automatákkal szokás kampányolni.) A jólét nem alanyi jog, hanem a szorgos, konstruktív munka eredménye. Ehhez a baloldali és a jobboldali választóknak kell összefogniuk úgy, hogy a gyakorlati ügyek tárgyalásából ne maradjon ki egyetlen érintett csoport sem, és a megoldások ne a fejük felett, hanem az ő aktív közreműködésükkel szülessenek.

Mindezt egy új Társadalmi szerződésben tervezem papírra vetni, e dokumentumot becézem Értelmességi chartának. Remélem, lesz belőle valami. 1 fecske nem csinál nyarat, de a cybertérben röpködő gondolatokat lassan utoléri, egybegyűjti és igazolja a józan ész tőlünk függetlenül is közelítő nyara.

XXI. század, erkölcs vagy szenvedés?

Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács című remekművét olvasom - párhuzamosan Hemingway: Fiesta: The Sun Also Rises címűjével. Előbbinek zsidók a főszereplői, utóbbinak Párizs, mindkettő háttere a XX. század.

Erről jutott eszembe, hogy a XX. század népirtásai az Istentől elforduló, erkölcstelenségben tobzódó, tudományt ajnározó emberiség rémtettei, nem valamiféle véletlen eredményei. Sokáig azt mondták, Auschwitzben meghalt a történelem, nem létezhet Isten, ha ezt megengedi. Ekkora baromságot! Olyan ez, mint amikor a tapasztalatlan, ám agresszív kismalac alkatú gyerek lelöki az asztalra állított forró vasalót (minek oda ez a vacak?!), a vasaló ráesik a lábára, megüti, aztán meg égetni kezdi. Erre a gyerek elkezd ordítani, hogy milyen ócska élet ez, fájós, sistergő lábbal szidja a sorsot, amiért rámérte a külsőnek érzett csapást. Rendíthetetlenül meg van róla győződve, hogy vasalónak nincs helye az asztalon, továbbra is lelöki az összes vasalót, amit meglát. Fogalma sincs okról és okozatról. Ez volt a XX. század. Sajnos a XXI. század gyermeke is csak lassan tanul.

Aki elfordul Istentől és erkölcstől, az maga kéri a fejére a bajt. Persze ebből több kérdés is adódik: a. mi/ki Isten? b. mi az erkölcs? c. az erkölcsös élet megóv minden bajtól?
Isten egy, a zsidók, muszlimok, keresztények Istene, az egyiptomiak, hinduk, görögök, rómaiak főistene. A lényegét tekintve egy, a megjelenési formái kultúrafüggőek. Pl. a szentháromság Istene továbbra is egy, három megjelenési formában.
Mi az erkölcs: a tízparancsolat szellemisége + az embertársak magunkkal szimmetrikus szeretete. Lényegét tekintve ez is egységes, bár kultúrafüggő utasításai vannak. A katolikus és református vagy a zsidó erkölcsök közötti különbségek hajhászása helyett az erkölcs lényegét kell meglátni és gyakorolni, megélni. Aki erre nagyképűen nem hajlandó, ahhoz a világmindenség legyen irgalmas.

Packázzunk mi is?

Se szeri, se száma a hivatal és az állam packázásának: feleségem A4-es kérdőívvel tért haza a munkahelyről, melyben felszólítják, nyilatkozzon a nem adóköteles, de adóalapot növelő jövedelmeiről. Fenyegetésként a legmagasabb adókulcsot emlegetik. Átnéztem, fél óra értelmezés után arra jutottam, hogy nincs ilyen jövedelme/jövedelmünk. A normál családi pótlék nem számít ilyennek. Ehhez egy kb. 30 pontból álló leírást kellett átolvasnom. A dolgozók töredékének lehet ilyen komplikált jövedelme, akkor meg minek szórakoztatnak vele mindenkit? Miért nem írják le érthetően, mire vonatkozik, és mire nem?
4. osztályos fiam tankönyveinek átvételére mentem, már egy éve ki kellett tölteni a nagycsaládosok kedvezményére jogosító papírt, azzal, hogy csak így lesz ingyenes a tankönyv. Átvételkor közölték, hogy majd az iskolában kapja meg a könyveket a gyerek, viszont hoztam-e családi pótlék szelvényt, mert különben teljes árat kell fizetni. Akkor minek töltöttük ki a papírt? Ahhoz is mellékeltünk egy csp. szelvényt, azt lenyelték? Vagy abban reménykednek, hátha kisebb lett azóta a család?
Javaslatom: írjunk rendszeresen levelet a pénzügyminiszternek, hogy a saját családjával szórakozzon, ne a miénkkel. Ha nem válaszol, emeljünk panaszt a köztársasági elnöknél, mert nem ésszerű és nem demokratikus, hogy az állam jobb keze ne tudja, mit csinált a bal. Figyelem: ne a saját szféránkban adjuk tovább a packázást, mert annak rossz vége lesz. Annál reklamáljunk, aki mindezért felel: oktatásügyben az oktatási miniszternél, adóügyekben a pénzügyminiszternél - fellebbvitelként a közt. elnöknél, majd az Alkotmánybíróságnál, mindig írásban, hogy nyoma legyen.