Az erkölcstan szabályai 2. rész

(1. A jó és a rossz egyéni, közösségi és világállapot szinten értelmezendő, ezek a szintek ellentmondó értelmezést eredményezhetnek.
2. A jó tett hosszú távon, de többnyire még életünk során elnyeri jutalmát, a rossz tett pedig büntetését.
3. A hatás részben a cselekvőn, részben a szerettein jelentkezik, sokszor észrevétlenül.
További szabályok keresztényeknek:
4. Az élet végén egyéni mérleg készül, ennek során a cselekvő átlátja tetteinek globális következményeit, és úgy ítéli meg magát, ahogyan egy számára közömbös embertársa tetteit értékelné.
5. Főszabályként kevés ember egyenlege elegendő az örök boldogság elnyeréséhez, ezért van szükség mások bűneinek elengedésére és az isteni kegyelemre.)

2. A jó tett hosszú távon, de többnyire még életünk során elnyeri jutalmát, a rossz tett pedig büntetését.

Ez egy legtöbbünkben működő intuitív feltételezés, tapasztalati adatokkal csak félig-meddig igazolható, viszont emberségünk lényegéhez tartozik, hogy szilárdan meg legyünk róla győződve.

Tapasztalati igazolás:

• Vizsgáld meg részletesen, hosszú távon az erkölcstelen ember életét, és látni fogod, milyen sokba kerül neki az erkölcstelenség. Rövid távon kevés munkával sok pénzhez jut, de nem boldog, mert nem tisztelik, nem becsülik. Normaszegő viselkedése a hétköznapjaira is kiterjed, emberi kapcsolatai sérülnek. Hosszú távon elveszíti a pénzét, az egészségét, és nyomorultul pusztul el. Persze ritkán szenved és pusztul el annyira nyomorultul, hogy ezzel az áldozatai, károsultjai elégedettek lennének -- ellenkező esetben felesleges lenne hosszasan elmélkednünk az erkölcsről.

Szükségszerűség:

• Tudjuk, hogy a közösségek erkölcs nélkül szétesnek, de azt is tudjuk, hogy ez a felismerés nem kényszerít mindenkit erkölcsös viselkedésre. Kant rámutat, hogy az erkölcsös cselekvésnek egyetlen racionális oka lehet, mégpedig egyrészt a jutalom reménye, másrészt a büntetés veszélye. Aki nem hisz a jutalomban/büntetésben, és mégis erkölcsös, az irracionálisan viselkedik. Mivel a földi jutalomra/büntetésre csak félig-meddig lehet számítani, a túlvilági jutalomban/büntetésben (más szóval, a természetfeletti igazságtételben) is szükséges hinni. Ez Kant morális istenérve, amely korántsem győz meg mindenkit.

• A humánetológia feltárta, hogy az erkölcs alapja részben a gyermekkori érzelmi kötődés, részben pedig egy evolúciós játékelméleti stratégia. Szüleinkhez, testvéreinkhez érzelmileg kötődünk, megtapasztaljuk, hogy a normaszegés helytelenítést, szomorúságot, fájdalmat vált ki belőlük, amivel együttérezve (empatizálva) fokozatosan normakövetővé válunk. A játékelméleti tudás velünk született, ösztönösen együttműködő, bizalomra épülő játszmákra törekszünk. A bizalom alapja az erkölcsi tőke, azaz a jó cselekedetek révén összegyűjtött megítélésbeli vagyon. A humánetológusok racionális őrültnek nevezik azt az embert, aki nem együttérző, és bizalmi játszma helyett maximális rövid távú nyereségre törekszik. Úgy okoskodik, hogy mivel rövid távon hasznosabb normaszegően viselkedni, számára ez a racionális döntés -- így követ el a józan ész nevében csőlátó, esztelen tetteket. Humánetológiai értelemben a mának élők, a bűnözők, az antiszociális emberek és a pszichopaták mind racionális őrültek.

Ősidők óta minden kultúra kidolgozta a maga transzcendentális jutalom-büntetés modelljét. A hinduizmus karmának nevezi az erkölcsi tőkét, amely részben életünkben, részben újjászületésünkkor kamatozik. A buddhizmus továbbfejlesztette a tant: az erényes ember újjászületve addig emelkedik a létformák hierarchiájában, míg el nem éri a boldog beolvadást (nirvánát). Kínai felfogás szerint az univerzum személytelen törvényei emberi beavatkozás nélkül szolgáltatnak igazságot, még az élet vége előtt. A judaista istenkép szerint sorsunk az Örökkévalóval letárgyalt alku eredménye, jogi ügylet: a mózesi törvény betűjének betartásáért áldásra, földi gazdagságra, a törvény megszegéséért pedig enyhe rosszallásra és közepes jómódra, esetleg némi betegségre számíthatunk -- a földöntúli rész bizonytalan, irányzattól függ, hogy az igaz ember Ábrahám jobb oldalára ülhet-e a mennyben, vagy a maximalizálandó földi örömélményeket követően meghalunk, és annyi. A judaizmust megreformáló Jézus szigorúbb és transzcendensebb tant hirdet: Isten elégedetlen az etnobiznisszel, ezért nem kivételez többé, hanem az egész emberiségnek a lehető legjobbat akarja. Felmondja a régi, kontraproduktívvá vált jogi konstrukciót, és új lelki szövetséget hirdet minden ember számára. A mózesi törvény betűjével szemben kizárólag a tartalom érdekli, de még az ilyen értelemben erkölcsös élet sem jár automatikusan földi jutalommal, a számlák az örök életben egyenlítődnek ki. Az emberiség azonban az örök élettel is bizniszelni kezdett, egyensúlyra törekvés helyett a test sanyargatását, a földi igazságtalanságokban való mazochista kéjelgést, a spekulatív transzcendentális befektetést tette erénnyé. Erre válaszul alakult ki az embert újra középpontba emelő humanizmus. Csakhogy az emberiség a humanizmussal is bizniszelni kezdett, egyensúlykeresés helyett visszatért a mának élés, a maximális földi örömkeresés startmezejére, azaz a társadalmak létét fenyegető racionális őrülethez. Elmondhatjuk, hogy mindent kipróbáltunk, és az intuitív földi-transzcendentális egyensúlykeresésen kívül semmi sem vált be.

Arra a kérdésre, hogy pontosan mi a jutalom-büntetés mechanikája, többféle intuitív választ adhatunk, ám ezek csak adalékok az összképhez.

• A normaszegő ember bizalmi tőkét veszít, így játékelméleti hátrányba kerül, és ez egy idő múlva láthatóvá, érezhetővé válik az életében.
• Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik, azaz addig ismételjük többféle összefüggésben az erkölcstelen cselekedeteket, amíg vissza nem ütnek.
• A jó cselekedet lepkeszárny effektust indít el, követhetetlen áttételeken keresztül visszahat ránk és szeretteink életére.
• Isten személyesen törődik velünk, a cselekedetek-következmények logikáján keresztül ösztönöz lelki nemesedésre.
• Valójában nem Isten teszi ezt, hanem egy, a tudatunkban létező mindenható entitás, ami/aki úgy viselkedik, mint Isten.*

Ha nem lennénk emberek, másképp is feltételezhetnénk, ám ezáltal tényleg nem lennénk emberek, ami messzemenően kellemetlen következményekkel járna, elsőként azzal, hogy nem állna módunkban feltételezésekkel élni.

*Erről jut eszembe: egyes irodalomtudományi feltételezések szerint Shakespeare életművét valójában nem Shakespeare írta, hanem egy másik, rejtélyes ember, aki máig tisztázatlan okból Shakespeare-nek hívta magát, és akit mit sem sejtő kortársai Shakespeare-ként ismertek. Ez mindjárt egészen más megvilágításba helyezi az életművet, ugye?

Következő rész: http://verteslaszlo.blogspot.com/2013/02/az-erkolcstan-szabalyai-3-resz.html