Shoppingolhatunk-e demokráciát?

Fukuyama legújabb könyvében arról ír, hogyan valósulhat meg korunkban az autokráciából a demokráciába való átmenet: a központi hatalom csak olyan tempóban/mértékben adhatja át a jogköreit, amilyen mértékben a nép alkalmas azok átvételére. Ha korán delegálják a népre a hatalmat, éppúgy nem tud vele mit kezdeni, mint Tolsztoj felszabadított muzsikjai az újdonsült önállósággal – az állam összeomlik (lásd a szabadsággal élni nem tudó Ukrajna szomorú esetét), a nép egy új diktátor karjaiba veti magát. A demokratikus átmenet útját járó országok sorsa, így a miénk is különböző félautoriter vezetők kezében van. Ha jó a Kedves Vezető, akkor fejlődik és demokratizálódik az ország. Ha rossz a vezető, akkor visszafejlődik. Imígyen szóla Fukuyama.

Messzemenően egyetértek e bölcs gondolattal. Esetünkben a sikeres átmenethez nem a magyar liberálisok által két évtizede nyomatott „demokratikus minimum”-ra, hanem nemzeti (közösségi) minimumra van szükség. Ennek tartalma értelmezésemben: 1. fenntartható GDP-növekedés; 2. közbiztonság; 3. ésszerűen működő demokrácia; 4. társadalmi kohézió; 5. közéleti részvétel. Ha az első kettőt képesek vagyunk biztosítani, akkor fejlődhet mind az öt terület. Ha nem tudjuk garantálni a jövőálló jólétet és a közbiztonságot, akkor hiába sulykoljuk a 3-5. témát, csak felhergeljük vele a társadalmat, a valós igények iránti süketségünkkel megágyazunk a radikalizmusnak (momentán a Jobbik Gárdának).

A „demokratikus minimum” hungaro-liberális változata olyan, mint a felfújható guminő. Tökéletesek az idomai, nem kér enni, nem veszekszik, mindig rendelkezésre áll – épp csak életre nem kelthető. Ezt a műszépséget űzik-hajszolják csodaszarvasként liberális honfitársaink húsz éve. A „demokratikus minimum” arról szól, hogy mindjárt az átmenet legelején megalkotjuk ideálisnak gondolt intézményrendszerünket, és akkor is ragaszkodunk hozzá, ha a nép láthatóan nincs rá felkészülve, ha nincs a közösség hasznára, sőt... Fukuyama arra int, hogy ép ésszel kell adagolni az önállóságot, különben rosszul sül el. A liberális „demokratikus minimum” valójában esztelen túlhajtás, idealista maximum egy olyan országban, amely a demokratikus változások óta e fennkölt eszmék jegyében tönkretette a nemzeti gazdaságát, a mezőgazdaságát, a munkavállalók jogait és jövedelmét, a romák foglalkoztatottságát és oktatását, szétverte a társadalom összetartását, felvirágoztatta a korrupciót és a bűnözést, s az ország szegényebb térségeiben megszüntette a közbiztonságot. Ezért fordultak el a választók a nyóckeres lózungokkal rózsadombi egzisztenciáért haknizó SZDSZ-től, a nagytőkések vezette MSZP-től, ezért fordulnak a lúdasmatyiból közben gőgösgúnárrá vált Fidesz mellett a kakastollal turulkodó Jobbik felé. Akár radikális lépések, akár a demokrácia átmeneti korlátozása árán is némi jólétet és közbiztonságot akarnak. 

A magyar liberálisok szerinti demokráciamodell a valóságban sehol sem létezik, lévén a létező demokráciák különböző pozitívumaiból összemontírozott robotkép, amelyről elegánsan leretusálták a számukra negatív részleteket: legyen olyan a demokrácia, mint az USA-ban, de az emberek ne higgyenek Istenben (az amerikaiak 70%-a hisz), ne feleljen az egyén a sorsáért (mert ez felelőssé tenné a romákat a felemelkedésükért); a svédekhez hasonlóan legyünk szociálisan érzékenyek, de ne adózzuk szét magunkat; a franciákhoz hasonlóan legyünk szekuláris életigenlők, de ne legyünk arrogánsan öntudatosak; a németekhez hasonlóan legyünk filoszemiták, de ne toljuk ezerrel a hazai ipart. Fel kéne végre ismerni, hogy – Nobel-agy ide vagy oda – nem kell nekünk pápábbnak lennünk a pápánál; éppen elég, ha egy konkrét, létező demokráciamodellhez igyekszünk felzárkózni, teljesítve annak népi/közéleti feltételeit, értelemszerűen vállalva annak előnyeit és hátrányait. Ha közben néhány hangulatjavító szocialista vívmányt is meg tudunk őrizni (de legalább a GYES-t!) anyagi csőd nélkül, huncut, aki tiltakozik.

Javaslom, hogy az amerikai demokráciamodellből induljunk ki. Tetszik vagy sem, a modern demokráciát az USA találta ki, mindennapi életünk összes vívmánya az amerikai életforma alapján terjedt el. Az USA modellje önálló gondolkodásra, öntevékeny, felelős közéleti részvételre, rengeteg fizetett és önkéntes munkára, viszonylag alacsony adókra, vékonyka szociális védőhálóra, szabályozott bevándorlásra, önszabályozóan kiegyensúlyozott médiára, elképesztő versenyképességre, valamint a világ legcsapásképesebb hadseregére épül. Törődjünk bele, hogy csak olyan mértékben tudunk felzárkózni e modellhez, amilyenben megteremtjük annak hazai feltételeit. Legyünk reálisak: ne gondoljuk, hogy a létező demokráciamodellek bármelyikére felkészültebbek vagyunk. Nem állunk közelebb sem a francia, sem a svéd, sem a brit, sem a többi modellhez. Ez van, ebből kell főzni.

A jelenlegi össznépi magyar karakter kb. akkora demokráciát tesz lehetővé, amekkora kialakult. Ha több demokráciát akarunk, fejlesszünk karaktert, különben csak hülyítjük magunkat.

Mi a tényleges demokratikus minimum (vagyis aminél kevesebb esetén visszacsúsztunk az autoriter rendszerbe)? Válaszom: a négy-nyolc évenkénti többé-kevésbé szabad választás lehetősége, karhatalom bevetése nélkül. Ha ezt nem biztosítjuk, akkor kár volt a semmiért feladni a szocializmust. Azért elég négy-nyolc évente választhatni, mert két ciklus simán kibekkelhető, és azért elég többé-kevésbé szabadon, mert addigra már úgyis akkora többség akar változást, hogy a hatalom semmilyen legális/féllegális trükkel nem képes elnyomni az ellenzéket. Akinek ez kevés, azt emberileg teljesen megértem, lelkes EU pártiként csak biztatni tudom: haladja meg a tér-idő és a geopolitikai helyzet adta korlátokat, nyisson Bécsben cukrászdát, füvezzen Hollandiában, vállaljon gyereket Svédországban, pincérkedjen Spanyolhonban, kőműveskedjen német földön, ügyeljen Észak-Skóciában, aztán húsz év múlva megbeszéljük, mennyivel több egyéni és közösségi boldogságot, mennyivel fájintosabb demokráciát sikerült összeshoppingolnia.

Ej, galambocskám, Imre Imrics Kertyészev

Kiváló adalék került elő múltkori gój-zsidó konfliktusmegfejtésemhez ( http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/03/tabuk-nelkul-zsido-goj-konfliktusrol.html ).

Forrás: http://www.spiraveronika.hu/dery_tibor.pdf

"Börtönbeli válságában Déry sokkal fájdalmasabban éli át identitása ellentmondásait, mint előtte vagy utána bármikor:

'„Azért mégiscsak megkérdem magamtól, hogy milyen jogon vagyok magyar író. Apám szegedi zsidó, anyám bécsi zsidó, egész rokonságom, környezetem, barátaim zsidók (…) természetesen nem állok faji alapon, de nem az lett volna a dolgom, hogy a zsidóságot írjam meg? De milyen nyelven? Anyámmal németül beszéltem, apámmal magyarul, de természetesen sokkal kevesebbet. Amióta íróvá lettem, a magyar lett az anyanyelvem. (…) Életem kettőssége és tragédiája: német zsidó családból jöttem magyar írónak, polgár voltam, s kiugrottam a polgárságból, hogy kommunista lehessek. Mi vagyok, mi vagyok hát? Egy elátkozott keverék, amelynek se fajtában, sem osztályban nincs helye.”'

Önazonossága alkotóelemei között hirtelen feloldhatatlan ellentéteket észlel, a korábban adekvátnak tetsző paradoxonok érvényét megkérdőjelezi, holott valóban szuverén és hiteles választásokat hordoznak. A Déry-jelenség értelmezhetetlen annak felismerése nélkül, hogy magyar íróvá lenni volt élete legfőbb célja és ambíciója. És a hangsúly legalább annyira esik a magyarra, mint az íróra. A fenti bekezdés kulcsszavai az „író”, a „magyar nyelv” és a „kommunista”. Amit e szférákban (magyarság, irodalom, baloldaliság) magával hozott a monarchiabeli zsidóság örökségeképpen, nem őbenne nem fértek össze harmonikusan, hanem kint a világban vált a viszonyuk problematikussá a jobb- és baloldali totalitarianizmus hatására. Az az identitás-választás, amelyet itt megkérdőjelez, nem volt sem magától értetődő, sem személyes erőfeszítés nélkül való, nem nélkülözte a hűséget önmagához és választott értékeihez. A hasonló környezetből származó, részben hasonló utakon járó Kösztler Artúr mint Arthur Koestler lett világhírű angol író, Németh Andor a nyilas uralom alatt élt át belső meghasonlást identitásában, Fejtő Ferenc végül francia író lett (bár sosem szűnt meg a térség problémáival foglalkozni), de nyomon követhetnénk a monarchikus magyar zsidóság első világháború utáni útját és sikereinek állomásait Bécstől Berlinig, Freiburgtól Londonig és Hollywoodig." (Spira Veronika)

Szép, őszinte vallomás ez egy magyar-zsidó identitású nagy magyar író vívódásáról, a feloldhatatlan belső paradoxonról, amellyel oly sokan küszködnek némán-frusztráltan ma is. Ha Spiró ezt megértené, alighanem átírná az életművét. Ha ezzel Imre Imrics Kertyészev szembenézett volna, másfélszeresen is megérdemelte volna a Nobel-díjat.

A Sorstalanság két epizódjából kiderül, hogy megkapta a lehetőséget a szembenézésre, de nem élt vele: 1. a lágerben jiddisül szólítja meg egy galíciai zsidó, ám a főszereplő német nyelven válaszol, hiszen nem beszéli annak jiddis változatát; erre a másik megvetően közli vele: "di bist ká jid, di bist á ségec" (kb. nem vagy te zsidó, csak egy jöttment csirkefogó). A főszereplő nem sokat gondolkozik ezen, rendületlenül halad tovább a narratíva. 2. A főhős a józsefvárosi pályaudvaron összeterelt transzportosokkal együtt alig várja már, hogy végre megszabaduljanak a bunkó magyar csendőröktől, átkerüljenek a snájdig német officírek irányítása alá, majd kiutazzanak német kultúrhonba, ahol tisztességes szállás, munka, rendes ellátás vár rájuk... Gyakorlatias szemlélő azt gondolná, hogy ez egyszerűen nem lehetséges, ez csak elbeszélői fogás, épeszű ember sec-perc kirakja a puzzle-t. Ám Kertész kitartó, 60 évvel később Berlinből nyilatkozza, hogy a történtekért kizárólag a magyarokat hibáztatja, hogy a magyar nyelv zárvány, és mennyivel jobb Németországban.

Eltérek a szokásos optimista zárlattól: ha a Fidesz-kormány nem teremt vad, kiszámíthatatlan bizalmatlanságot, a saját választóitól is elforduló klikkhangulatot ("Fel a kezekkel, emberek, pofa befog, kétharmad van nálam, és nem félek használni!"), akkor lenne esélyünk megbeszélni sok-sok ügyet. Akkor kialakulhatna az a befogadó közbeszéd, amelyben zsidó-magyarok, magyar-zsidók és pannon-magyarok hátsó gondolat nélkül vállalnák a maguk sokszínű hátterét, az egész politikai-kulturális nemzet javára. Ej, Imre Imrics Kertyészev, ej mi mindannyian! Ha a Fidesz bölcsebben kormányzott vóna, az én gój-zsidó optimizmusom is tovább tartott vóna.

Nyögjük a díjat

Az Economist április 9-i száma hosszú tematikus összeállítást közöl a fejlett világ nyugdíjválságáról. A tanulságos körképből az derül ki, hogy a társadalom elöregedése szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a nyugdíjrendszereket. Emelni kényszerülnek a nyugdíjkorhatárt, korlátozni az elő- és korkedvezményes nyugdíjba vonulást, csökkenteni a nyugdíjakat, öngondoskodásra bírni a dolgozókat -- és ez mind kevés lesz ahhoz, hogy az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában hosszú távon megóvják a nyugdíjasok többségét az elszegényedéstől. Magyarország drasztikus nyugdíjpénztár-államosítása rövid bekezdést kapott, 15 szó erejéig rivaldafénybe kerültünk, és ez nem szégyen: más országok is radikális, népszerűtlen lépésekre fognak kényszerülni.

Nem vagyok nyugdíjszakértő, az alábbi rövid eszmefuttatást az össztársadalmi ötletelés részének lehet tekinteni (nagyon remélem, hogy ezúttal lesz össztársadalmi ötletelés). Különben álszerény sem vagyok: a világ összes jóléti nyugdíjrendszere válságban van, a legszakértőbb illetékesek csak vakargatják a fejüket, ehhez képest akár én is lehetek szakértő, hiszen előremutató, kivitelezhető, eladható javaslataim vannak.

- A nyugdíjkorhatárt a várható élettartamhoz igazodva kéne megállapítani. Azaz a nőknek arányosan annyival később kéne nyugdíjba vonulniuk, amennyivel tovább élnek.
- A nyugdíjak értékvesztését úgy kéne ellensúlyozni, hogy 80%-ról indulhatna a nyugdíj, és évente 2%-ot emelkedne, egészen 120%-ig. Az első időszakban még sokan dolgoznak nyugdíj mellett, majd később elszegényednek az infláció miatt. Természetesen valamiféle indexálásra a jövőben is szükség lesz, az évi 2% ezen felül értendő.
- Átütő javaslatom, hogy az újonnan nyugdíjba vonulók csak a számítások szerint nekik járó állami nyugdíj 2/3-át kapják a saját jövedelmük alapján, amit a gyerekeik nyugdíjbefizetéseinek 1/3-a egészíthetne ki. Azaz minden dolgozó rendelkezhetne róla, hogy kinek adja a nyugdíjjáruléka 1/3-át. Ezzel a merész megoldással nyilvánvalóvá tennénk, hogy a gyermekvállalás valóban befektetés a jövőbe. Még jobb befektetés, ha jövedelmező szakmát tanul a gyerek, és hivatalos nyugdíjjárulékot fizet. Az intézkedés jelentős visszhangot váltana ki, kiválóan közvetítené a kormány üzenetét a társadalom felé.
- Végezetül az önkéntes magánnyugdíj-pénztárakról szeretnék szólni. A magánzás ösztönzése dugóhúzóba viszi a nyugdíjrendszert. Ha elhíreszteljük, hogy az állami nyugdíj elértéktelenedik, akkor mindenki az abszolút minimális befizetés felé tart majd, és tényleg elértéktelenedik a rendszer. Ezért meg kéne állapítani egy felső határt, például ha a magánnyugdíj több, mint kétszerese az állami nyugdíjnak, akkor felére csökkenne, háromszoros különbség esetén pedig megszűnne az állami nyugdíjjogosultság -- ezzel is tehermentesítve a nyugdíjrendszert.

Zöld erdőben a tücsök

...házasodni készül, ölelgeti a legyet, kéri feleségül -- így szól a ma különös aktualitást nyert gyermekdal. Heves vitákat vált ki pro és kontra az azonos neműek nemi kapcsolata, együttélése, amely a házasság elnevezésre is igényt tart, annak minden előnyével együtt. Vajon az azonos nemű szerelmesek elleni diszkrimináció, ha az alkotmány konkretizálja, hogy házasság egy férfi és egy nő (illetve egy nő és egy férfi) között jöhet létre? Szerintem nem. Nem erről szól a diszkriminációmentesség.

Ennek megértéséhez tisztáznunk kell néhány alapfogalmat. Az alkotmány egy állam alaptörvénye. Az állam egy nemzetközileg elismert határok között együtt élő emberek politikai-gazdasági közössége. E közösség életének, működésének alapjait szabályozza az alkotmány. A benne szereplő jogok és kötelezettségek az államban élő közösség (politikai nemzet) érdekeit szolgálják. Következésképp a jogok és kötelezettségek nem véletlen szeszélyből, hanem konkrét, nyomós okból kerülnek bele az alkotmányba.

A házassághoz fűződő jogok nem közvetlenül, állampolgári jogon, hanem a jogintézménybe belépve vehetők igénybe. A házasság évezredek óta a társadalom fennmaradását szolgáló intézmény, melynek keretében nők és férfiak lépnek házasságra, alapítanak családot, vállalnak és nevelnek gyerekeket, biztosítva az utánpótlást, a fiatalok felnevelkedésének hátterét. Ezért -- és nem vicces kedvű tudósok ötletelése nyomán -- kapcsolódnak a házassághoz/családhoz olyan különleges jogok, mint a házastárs öröklése és védelme, valamint hogy a gyerekek az apjuk vezetéknevét viselhetik, öröklik a szüleik vagyonát. Az 1 ffi + 1 nő + gyerekek formáció vallásilag is szentesített, a nyugati társadalom struktúrájának megkérdőjelezhetetlen alapja -- volt kb. 100 évvel ezelőttig. Azóta folyamatosan devalválódik: előbb az állami esküvő vette át az egyházi frigy szerepét, aztán jött a válás, majd az azonos neműek államilag elismert együttélése, aztán egyes országokban az azonos neműek házassága, végül a gyermekek azonos nemű párok általi örökbefogadása, és a melegjogi aktivisták tevékenysége nálunk is ebbe az irányba terelné a jogszabályokat. Az azonos nemű párok jogaiért küzdők azonban szem elől tévesztik a tényt, hogy a házasság alapértelmezetten heteroszexuális; a törvények azért nem nevesítették a heteroszexualitást, mert egészen a közelmúltig nem merült fel kétség e tekintetben. A heteroszexuális házasság és az általa alapított (heteroszexuális) család főszabályként gyermekvállalásra és -nevelésre alkalmas, a társadalom fennmaradását szolgálja, ennek alapján illetik meg az imént említett jogok -- melyek nem járnak alanyi jogon az együttjáróknak, a csókozóknak, a flörtölőknek, a papás-mamást játszóknak, az azonos nemű kapcsolatot folytatóknak, legyenek bármilyen kedves, aranyos, szeretetre méltó emberek. A heteroszexuális házasság és család kizárólag azért élvez előjogokat, mert a társadalom számára létfontosságú és hasznos. A homoszexuális házasság biológiailag kizárja a gyermekvállalást, főszabályként nem biztosítja a különneműek házasságától várható társadalmi eredményt, tehát nem is érdemel kiemelt védelmet. A homoszexuálisok e téren nincsenek diszkriminációnak kitéve, bárki mással azonos joguk van heteroszexuális házasságot kötni, heteroszexuális családot alapítani.

Egy demokratikus társadalom alkotmánya nem szórja két kézzel a házasság/család védelméhez hasonló előjogokat, de aki keres, az -- a mentelmi jog formájában -- talál analógiát: a parlamenti képviselők azért kapnak mentelmi jogot, hogy a hatóságok ne zaklathassák őket politikai okból, ne akadályozhassák őket az érdekképviseleti munkában. Ez kiemelt fontosságú az állam demokratikus működése szempontjából. Értelemszerű és természetes, hogy visszaélés, pl. korrupció vagy köztörvényes bűncselekmény (tudatos hazugsággal elkövetett rágalmazás, hamis tanúzás) esetén a mentelmi jog megszüntethető, erről a képviselőtársak döntenek, egyszerű szavazattöbbséggel. A mentelmi jog konkrét feltételekhez és célokhoz kötött, melyek alapja a társadalmi hasznosság, a közösség szempontjából értelmezett kiemelt fontosság. Képzeljük el, hogy Ghypsz Jakab előáll azzal: neki is joga van a boldogságra, ezt a mentelmi jogtól reméli, tehát ő is igényt tart rá, jóllehet, nem országgyűlési képviselő. Megkapja? Nem. Diszkrimináció ez? Nem. A diszkriminációmentesség ugyanis adott: Ghypsz úr indulhat az országgyűlési választáson, s ha megválasztják, megkapja a képviselői mentességet. Mi történne, ha esélyegyenlőségi aktivisták felkarolnák Ghypsz úr és sorstársai ügyét, követelve a mentelmi jog kiterjesztését alternatív "képviselőkre" -- mondjuk, először a megyei közgyűlésekre, majd az önkormányzatokra, civil szervezetekre, köztisztviselőkre, cégvezetőkre, vállalkozókra, alkalmazottakra, és így tovább? Kárt okoznának a társadalomnak. Ha fokozatosan kiterjesztenénk a mentelmi kört, akkor nem tízmillió mentelmi jogosult "képviselő" országa lennénk, hanem értelmetlenné válna ez a konstrukció, nem szolgálná a társadalom érdekeit, és mindenkitől meg kéne vonni a mentelmi jogot, ideértve az országgyűlési képviselőket is. Az aktivistáknak adandó helyes válasz így szól: a mentelmi jog nem közvetlenül, alanyi jogon, hanem az országgyűlési képviselőség jogintézményéhez kötötten jár; az esélyegyenlőség az esélyek, és nem az eredmények egyenlőségét jelenti -- azonos eredmény azonos feltételek teljesítésével várható. A diszkriminációmentesség azt jelenti, hogy az esélyt mindenki -- nemzetiségre, bőrszínre, korra, nemre, nemi beállítottságra, világnézetre, vallásra, stb. tekintet nélkül -- megkapja, sőt indokolt esetben segítséget, támogatást is igénybe vehet, hogy élhessen az eséllyel, de a feltételeket teljesítenie kell. Ha angoltanár akarok lenni, az esélyegyenlőség jegyében angolórát, fakultációs lehetőséget követelhetek, de diplomát nem kérhetek alanyi jogon.

A házassággal járó jogok igénybevételének egyik feltétele, hogy a házasság heteroszexuális partnerek között jöjjön létre. Ha a heteroszexuális házassággal járó jogokat fokozatosan kiterjesztenénk az azonos nemű párokra, a szinglikre, stb., akkor a "házasság" főszabályként már nem biztosítaná a rá ma jellemző társadalmi előnyöket, indokolatlanná válna a kiemelt védelme, azaz meg kéne szüntetni a hozzá kapcsolódó jogokat. Az azonos neműek házassága mellett kampányolók ennélfogva nem a homoszexualitással élőket ajándékoznák meg a boldogsággal (azt a magánélethez fűződő jog keretében ma is élvezhetik), hanem a társadalmat fosztanák meg attól a lehetőségtől, hogy támogathassa fennmaradásának zálogát. Szerintem ez -- tiszteletben tartva mindenki véleményalkotási szabadságát -- a Magyarországot sújtó demográfiai válság fényében meggondolatlanság lenne.

XXI. századi arccal a vasút felé

Az EU új tagállamai (a Cseh Köztársaság kivételével) leépítik a vasutat, a régi tagállamok pedig fejlesztik. Érthető: a modern vasút olcsó, kényelmes, biztonságos, akár 250-nel száguld, 1000 km-en belül környezetkímélő alternatívája a repülésnek. Nincs rajtam rózsaszín szemüveg, feltűnt, hogy a posztmodern német vasút kétszer-háromszor drágább is a mi jegyeinknél. Ennek ellenére nem kétséges, hogy ez a következő évtizedek leghatékonyabb közlekedési/szállítási módja.

Magyarország számára kettős haszonnal járna egy gyors ütemű vasútfejlesztés. Hazai szerelvényekkel láthatnánk el a vasúthálózatot, ami munkahelyeket és GDP-t hozna. Ha sikerül korszerű vonatokat, mozdonyokat gyártanunk, akkor exportra is termelhetnénk. Másrészt soha nem látott vidékfejlesztést hajthatnánk végre a vasút segítségével: tágabb körzetben lehetne ingázni a munkába, államilag támogatott mobilitás bérleteket lehetne bevezetni a bejárók részére. Ehhez persze újra kéne gondolni a vasúthálózatot, a budapestközpontú agy-küllő szerkezet helyett a jelenlegi határokra kéne optimalizálni az összeköttetéseket(még mindig Trianon előtti az elrendezés), átgondolt menetrenddel kéne elérhetővé tenni az országot, átlagban kétszeresére kéne gyorsítani a vonatokat, megszüntetni a késéseket, hogy megbízhatóan, időben odaérjünk. Ez lehetne Magyarország XXI. századi New Dealje. Már csak a kormány támogatása, a hozzáértők bevonása kell hozzá.

Verda ki a fejedből!

Pár napja az egyik EU-elnökségi rendezvényen kék villogóval ellátott fekete Audira lettem figyelmes -- konkrétan arra, hogy milyen kicsi. Közelebbről megvizsgálva Audi sport kupénak bizonyult. Sokféle diplomáciai autót láttam már, sport kupét még nem. Nem szoktak ilyenből kiszállni európai politikusok. Elgondolkodtam, vajon Lázár János híressé vált gondolata (ki mit szerzett, annyit ér) hivatalos kormányálláspont is egyben? Némi szociális érzékenységgel rendelkező állampolgárként a következő tényekre hívom fel az állami autóbeszerzésekről döntő polgártársak figyelmét.

Magyarország egyelőre nem jóléti állam. A lakosság harmada a létminimum környékén vegetál. Az úgynevezett megélhetési bűnözés oka a szociológusok szerint az, hogy a segélyből élők a létminimum alá kerülnek, és nincs más választásuk, mint bűnözni az életben maradásért. A segély kényszerűen legalább 15%-kal alacsonyabb a munkával kereshető jövedelemnél, máskülönben nem sokan akarnának dolgozni. A munkával elérhető jövedelem alapértelmezetten a minimálbér. Logikus, hogy ha a minimálbér a létminimumon van, akkor a segély alatta lesz. Az ún. megélhetési bűnözés ellen úgy tudunk tenni, hogy legalább 15%-kal a létminimum fölé toljuk a minimálbért. Ezt azonban nem lehet központilag elrendelni, mert beleroppan a gazdaság -- ne feledjük: a kormányváltás egyik célja éppen az volt, hogy elkerüljük a gazdasági összeomlást. A minimálbért jelentősen a létminimum fölé emelni csak pár év távlatában, a nemzeti vállalkozások felfuttatásával lehet. Ezt segítheti elő egy jól dolgozó kormány. Nagyon örülni fogok, ha végre sikerül, de ettől még mindig nem leszünk jóléti állam. Milyen autója legyen egy nem jóléti állam politikusainak?

Kellően nagy, erős és üzembiztos, de nem méregdrága, röviden: hivatalos, ám nem hivalkodó. Definíció szerint nem lehet tehát presztízsmárka, azaz Mercedes, Audi, szerintem még VW sem. Az üzembiztosság szempontjának kiválóan megfelel többek között a Toyota, az Opel és a Skoda is. Javaslom, hogy ebből a körből vásároljon az állam szolgálati autókat, és még a miniszterelnök se járjon Skoda Superbnél jobb autóval, mert ennek üzenetértéke van. Egy közepes presztízsű márka azt közvetíti, hogy politikusaink a köznép soraiból, a választók kegyéből kerültek a hatalomba, ahol az állampolgárok érdekeit képviselik/szolgálják. Ergo nem dőzsölnek, míg a nép harmada nyomorog vagy nadrágszíjbehúzva éldegél. Hogy ciki lenne Skodában megjelenni itt meg ott? Csak annyira, amennyire ciki egy "..., de büszke" helyzetben lévő országot irányítani.

Politikai erővonal-kereső készülékem jutányosan átvehető

A politikai erővonal részben hasonlít a mágneses erővonalra: rosszul alszik az ember, ha felette van az ágya; részben meg különbözik tőle: a politikai erővonal(ak) mentén lehet sikeres programot alkotni, választást nyerni. Saját, de közös bejáratú módszeremmel követhetők és kezelhetők ezen erővonalak -- csak online kapcsolatot kell hozzá tartani a választókkal és a valósággal.

A választó a Maslow-szükségletpiramis logikája szerint gondolkodik: az alsó 3 szinten ragaszkodik az élelmiszerhez, a létbiztonsághoz, a testi elégedettséghez. A 4. szinten elismerést vár, önkiteljesedést keres. Csak az 5. szinten jelenik meg az erkölcs, a közösségi tudat. (A szerző élete végén beépített egy 6. szintet is, a transzcendencia igényét, de erővonalméréshez elég, ha ellátunk az 5. szintig.) Amíg az alsó szintek igényei nem teljesültek, addig érdemben nem tudunk a felsőbb szempontokkal foglalkozni. Ha nincs GDP, nincs munka, nincs közbiztonság, akkor szép, szép a demokrácia, de momentán nem érdekli kellő számban a választókat.

A politikai erővonal ott húzódik, ahol kis szájmozgással nagy eredményt lehet elérni: a nemzeti gazdaság fejlesztése egyelőre csak beszédaktus, de máris komoly hatása van. A rendőri jelenlét fokozása instant optikai hatással jár. A határon túli magyarok megbecsülése rövid távon komoly közérzetjavulást eredményez. A családok támogatása boldoggá teszi a közösségben gondolkodókat. Aki legyint, hogy ez csak szómágia, gondolja végig, mi mozgatja a bizalmi indexet, a tőzsdék hangulatát, sőt a dollár, az euró, a forint árfolyamát.

A Fidesz ösztönös erővonal-keresője jól működik. Ez a magyarázata annak, hogy a baloldal morgása ugyan több ponton teljesen jogos, sőt én is osztom az elégedetlenséget, eddig mégis relatíve visszhangtalan maradt minden kritikai mozgalom. Az alkotmánybíróság megszorongatása nem mozgatott meg tömegeket, a magánnyugdíj-pénztárak államosítása nem váltott ki polgári engedetlenséget, a médiatörvényből nem lett népfelkelés. A gyermekek utáni adókedvezmény és az alkotmány ügyében az ellenzék már csak "savanyú a szőlő" effektust produkált. Az alkotmánybaneírjukbelekiadta népet továbbra sem lehet leváltani -- bár igény az lenne rá, mind kormány-, mind ellenzéki oldalon.

A rendszerváltás óta eltelt években a Maslow-piramis alsó négy szintje olyan erősen sérült, hogy az ötödikre most kevesen figyelnek (azok, akik ezt megengedhetik vagy a túlélésre fittyet hányva megengedik maguknak). A Fidesz-kormány retorikailag ügyesen virtuál-restaurálja az alsó szinteket, ezért átmenetileg elnézik neki a felső szint telesittezését. Ha a retorika működésképtelennek bizonyul, ha a felső szint teljesen tönkremegy, változik a helyzet. A hirtelen népszerűségcsökkenés éppen ezt a formálódó felismerést sejteti.

A baloldal azonban hosszú időn át következetesen, kolosszálisan félremenedzselte az alsó szinteket, ezért nehezen tud most hitelesen előállni azzal, hogy állítsuk helyre a demokráciát, és minden rendben lesz. Az erővonalak egész máshol húzódnak.

Mit kezdünk a gazdasággal? Külföldi befektetőkre vagy hazai vállalkozókra alapozzuk-e a növekedést? Az elkövetők üldözésével vagy az áldozatok toleranciájának fokozásával növeljük a közbiztonságot? Szakképzésre vagy filléres bérmunkára építjük a jólétet? Segélyfüggő állapotban tartott tömegekkel vagy önállóan gondolkodó polgárokkal akarunk választást nyerni? Halat vagy hálót osztunk hálát várva? Az ellenzéknek ezekre a kérdésekre kell helyes* választ adnia ahhoz, hogy az erővonalak mentén változást indíthasson.

*A helyes válasz nem az, ami a pártideológusok/értelmiségiek fejében van, hanem az, amit 2014-ben a választók többsége annak tart.

A Ford-sztori tanulságai

Ezt is beküldtem Fidesz bácsi levelesládájába.

2000 táján a Ford nagyképűen úgy döntött, hogy a hibrid autó komolytalan japán bóvli, magára valamit adó amerikai autógyár ilyet nem fejleszt. Különben is, látszólag rendben voltak a profitadatok. Csakhogy a Toyota Prius hamarosan bestseller lett, a Ford pedig -- hibrid alternatíva híján -- lépéshátrányba került. 2005-re megroggyant a nyereség is, 2006-ban pedig félreállt Bill Ford, az alapító dédunokája, és válságkezelő vezérigazgatót hoztak be. A hagyományos modelleket teletömték műszaki újításokkal, leárazták őket, így nagy nehezen elkerülték az összeomlást. Közben gőzerővel igyekeztek behozni a hibrid technológia terén felhalmozódott lemaradást. Sikerült: a 2010-es Detroiti Autóvásáron év autója címet nyert a Ford Fusion hibrid. Azért ismertetem az esetet, mert számos tanulsággal szolgál a hirtelen megroggyant népszerűségű Fidesz-KDNP kormány számára.

1. Nem minden a rövid távú profit. Ha a Ford időben felméri, mi várható 2-3-4 év múlva, megúszhatta volna a stresszes éveket. A Fidesz-KDNP esetében sem minden a rövid távú népszerűség. Ha megértik a népszerűséget alakító logikát, elkerülhető lett volna a 30%-os népszerűségi küszöb alá süllyedés. A népszerűséget persze 2,5-3-szor nehezebb visszaszerezni, mint elveszíteni, de az alázatos, szorgos munka eredményt hozhat.
2. Ha a vezér nem elég bölcs ahhoz, hogy szakértőnek adja át az első helyet, a Ford összeomlott volna. Gyurcsány már kipróbálta a lelépést, nem jött be igazán. Orbán esetében elég lenne egy valódi szakértőkből álló tanácsadó testület kinevezése, a tanácsukat azonban tényleg (és nem kamuból, hanem tuti frankón) meg kell fogadni. Róna Péter, Sólyom László, Stadler János, Tölgyessy Péter és Török Gábor a minimális konfiguráció.
3. A Ford romló megítélése a hagyományos Ford-modelleket is leértékelte. A Fidesz márkanév szintén rövid időn belül nagyot vesztett az értékéből. Mivel az eddigi intézkedések blöffnek bizonyultak, a másodosztályba csúszást csak húzónevek leszerződtetésével és érdemi áttörést hozó újításokkal lehet megúszni. Az újításokat -- horribile dictu! -- a hitelminősítők és a pénzpiacok osztályozzák, a közvéleményt pedig a médiumok tájékoztatják róluk.
4. A Ford felismerte, hogy a piac a király, és hogy a vásárlók kollektív döntései megfellebbezhetetlenek. A Fidesz-KDNP-nek célszerű szem előtt tartania, hogy a kormányzati munka vásárlóit választóknak hívják, és hogy kegyeiket GDP-vel, demokratikus jó közérzettel, társadalmi kohézióval lehet elnyerni.

A teve dicsérete

Honnan jött ez az állati ötlet? Nem az arab világ felkelései ihlették, nem is a Sivatagi show-ból emeltem el; a vakondról jutott eszembe. Az MDF, illetve konkrétan a Kalapos Hölgy parlamenti stratégiáját minősítette így a Fidesz, sejtetve, hogy a már csak nevében demokrata párt lepaktált a baloldallal, suttyomban átszavaz, és ezért nem bukik meg a sárga földig leszerepelt, kisebbségből virgonckodó MSZP-kormány. Én is egyetértettem ezzel a diagnózissal, érthetetlennek, sőt felháborítónak találtam, hogy az MDF körömszakadtáig ragaszkodik a demokráciához, a parlamenti sokszínűséghez, nem akar beolvadni a Fidesz "egy a tábor, egy a zászló" politikájába. Hát így nem lehet választást nyerni!

A Fidesz végre megnyerte a választást, a stratégia bejött. Az azóta eltelt szűk egy év azonban elgondolkodtatott: a Fidesz-kormány éppen attól került leszállóágba, hogy nem hozza a demokratikus, jogállami formát. Milyen jól jönne most egy épeszű, együttműködő MDF...

A kormány erőből nyomul, képtelen konszenzust, együttműködést teremteni. A kalapsimogatás persze ma sem sokat segítene, talán csak annyit mondhatunk, hogy "hát így jártunk". Az MDF-re szavazóktól azonban bocsánatot kérek, a hajdani részigazságuk egyre fokozódik, lassan eléri az egy-a-zászló igazságát. Együtt kellett volna, együtt kéne működnünk. Kéne a kecske meg a káposzta is, de főképp a teve. Vagyis a ló, melyet egy bizottság tervez. Az együttműködés arról szól, hogy senki sem maradéktalanul elégedett, mégis sikerül működőképes konstrukciót alkotni. A teve púpos, csúnyácska, lassú és esetlen is, de jár, felmálházható, használható. Nem úgy, mint a padlót fogott szabad madár, az egyre keserűbb magyar narancs -- és ki tudja megtippelni, milyen illata lesz a piros szegfűnek három év múlva, vagy hogy lesz-e más a politika? Sok-sok tevét kell még legyártanunk, hogy működni kezdjen az ország.

Újlatin közmondás

Cuius podium, eius odium. (Akié a pódium, azé az ódium.)

Újramorgás

Ezt küldtem a fidesz@fidesz.hu címre.

Kedves Fideszesek!

Remélem, sok-sok kritikus levelet kaptok mostanában, ezért olvasmányosan rövid leszek.

Bravó, Lázár Jánossal igazi VIP favoritot fogtatok. Ő aztán érti a nép nyelvét, együtt rezdül a választók lelkével, biztos befutó a következő választáson.
Bravó, a nyelvészeti bizottság tagjainak mindenhonnani kirúgásával sikerült 200-as szeget kalapálni a Fidesz koporsójába. Javaslom, tegyetek mellé még pár ácskapcsot is, az a biztos.

A kormány eddigi működését fogalmazásként osztályozom: Tartalom: 4/5; Helyesírás (jogállamiság/demokrácia + efféle badarságok): 2/3; Külalak: akkora-karó-hogy-kilóg-az-ellenőrzőből-édes-fiam
Felelős választóként gondolkodom, nekem nem mindegy, hová huzigálom az ixet, szóval mostantól szíveskedjetek stílusosan előadni az egyébként nekem többnyire szimpatikus tartalmat - vagy legalább tegyetek úgy, mint aki a választók kegyéből szeretne kormányon maradni.

Üdvözlettel: Vértes László

Ezt írtam, és archiválom, csalafinta tervem részeként: a baloldali szavazóktól is hasonló hozzáállást várok, ha odáig fajul a helyzet (egyre világosabb, hogy hamarosan odáig fajul).

Magán-közügyeink

Tíz éve már, hogy a családi szülinapok parázs vitáit elkerülendő, kijelentette háziasszonyunk, hogy ne politizáljunk. Kinek-kinek magánügye, mit gondol az országos politikáról. Ez felzaklatott: a politika görög szó, a polisz ügyeivel foglalkozást jelenti. Hogy lehet a közösségünk ügyeire azt mondani, hogy azok magánügyek?! Más kérdés, hogy konstruktív stílusban is elő lehet adni a politizálást, és nekünk eddig nem sikerült. Minden esetre, a politikai vélemény definíció szerint nem magánügy, ez a szöveg kerülő stratégia arra, hogy ne kelljen megvitatni a közös ügyeinket. Ékes bizonyíték, hogy a család egyetértő része azóta is rendszeresen politizál, az egyet nem értők háta mögött.

A vallás kapcsán is ugyanezt szokták mondani: magánügy. Ez szintén felzaklat. A vallás lényegéhez tartozó erkölcsi tanítás elismerése vagy tagadása közösségi ügy, mindannyiunk életét befolyásolja. Természetesen ez is kerülő stratégia arra, hogy az erkölcstagadókat békén hagyják. Ékes bizonyíték, hogy ők egymás között nagyon is kitárgyalják a vallásosokat, a közbeszédbe folyamatosan behozzák a vallás- és egyházkritikát, csak az ateizmus kritikáját szeretnék onnan kiszorítani.

A Fidesz két hete újabb 200-as szeget vert a koporsójába, amikor kirúgta a Ferihegy kontra Liszt reptér ügyben illetékes nyelvészeti bizottság tagjait, amiért azok leszavazták az átnevezést. Az ügy tegnap ért el minket, katolikus levelező listán (egyik tagunk nagybátyja szintén benne volt a bizottságban, és nem csak onnan, hanem közszolgálati állásából is repült). Én gyorsan reagáltam azzal, hogy tiltakozzunk a Fidesznél. Egy hozzánk közel álló baráti házaspár szóvá tette, hogy vallási levelező listán ne politizáljunk, kerüljük az indulatokat. Jöjjön létre egy külön allista erre a célra.

Még mindig nem értek egyet ezzel a kerülő stratégiával: hiba lenne a szívünknek kedves kormány ballépéseiről nem beszélni csak azért, mert érvek és érzelmek csaphatnak össze. Ki-ki felelős azért, hogy kire szavazott, az általa kedvelt pártot kritizálni olyan, mint a lusta gyerekét dorgálni: "tanujjá mer megbux". Ha nem kritizálunk, kockáztatjuk, hogy egy kormányváltással elvész az általunk igenelt kormányzati tartalom, mert a fürdővízzel a gyereket is kiöntik. Ez közösségi ügy, fel kell vállalni az egyet nem értést. Ha Buddhát követnénk, kívánatos lenne az indulatmentesség. Jézus követőiként elég az álügyektől (gumicsontoktól) óvakodnunk.

Adieu les complexes - Tabu nélkül a gój-zsidó konfliktusról

Nem lenne okosabb legyinteni: "milyen konfliktus?!", és hallgatni róla? Aligha van ennél nagyobb indulatokat kiváltó kérdés, amelyben az őszinte, keresetlen véleményeket rendszeresen visszavonják és/vagy megbánják, amelyben a nagy, összefoglaló művek a hülyeség csimborasszói, s amelyben az apró okosságokat ezerfelől, üvegcserépként kell összeszedegetni. Nem hályogkovácsolási viszketegségből írok róla, nem is azért, mert szeretek darázsfészekbe nyúlkálni, hanem mert a magyar közélet rákfenéjének, egyben kulcsának gondolom az ügyet: szerintem a kibeszéletlen gój-zsidó konfliktus miatt toporgunk egy helyben, és a továbblépéshez önkéntes terápiát kell vállalnunk. Első lépésben a konfliktus lényegével kell szembenéznünk. E lényeget az alábbi analógiával szeretném világossá tenni.

Képzeljük el, hogy Románia a XIX. század közepétől szinte korlátlanul hagyja érvényesülni a magyarokat, akik bekerülnek a gazdaság vérkeringésébe, vállalkozásokat indítanak mindenfelé, a Bukaresttől egészen a Duna-deltáig. Tehetségükkel és szorgalmukkal óriási eredményeket érnek el, komoly gazdasági, társadalmi és kulturális tényezővé válnak Románia életében. Boldog vegyesházasságokat kötnek, nem ragaszkodnak már görcsösen az anyanyelvhez, nagy műveket írnak románul. Sokan őszinte meggyőződésből, mások családi, formai és egyéb megfontolásból ortodox hitre térnek, és egyre hosszabban kell gondolkodniuk azon a kérdésen, hogy magyarnak vagy románnak érzik-e magukat. A válasz többnyire az, hogy mindkettőnek, és ez így jó, nem is szeretnének választani. Azután szörnyű tragédia történik: a II. világháború vége felé az országot megszállják, a magyarokat összeszedik, tömegesen deportálják, kivégzik, nagyrészt külső erővel, de a magyarok ellen hergelt román nép helyeslése mellett, az addig toleráns román hatóságok segítségével.

A túlélők visszatérnek, megállapítják, hogy az ellentétek oka alighanem a vallás és a magyarellenes sztereotípiák voltak, s arra szánják az életüket, hogy mindkettőnek véget vessenek. Jelige: minden román állampolgár egyenlő. A magyar közösség nem nyíltan, hanem informális kapcsolatokban (a rokonságban és barátságokban, szellemi-kulturális vonzódásokban) él tovább, már nem kötődik sem a nyelvhasználathoz, sem a valláshoz, inkább sejthető, mint látható. A magyar identitás nem szűnik meg teljesen, marad egy-két "nagymagyar", de ez a szemlélet nem meghatározó. A "nagymagyarok" egyébként szabadon repatriálhatnak, csak hébe-hóba látogatnak vissza Romániába. Beszélni ugyan nem szokás a magyarságról, de így legalább nincs is baj belőle.

A rendszerváltással újabb változás jön, a románok nemzeti öntudatra ébrednek, rejtett magyar hálózatokról kezdenek beszélni, ujjal mutogatnak a románul beszélő magyarszívű "hazaárulókra". A magyar-román identitású polgárok pedig indulatosan lebunkózzák a románokat, cáfolják, hogy bármiféle magyar hálózatok léteznének, és a Romániában tomboló magyarellenességben látják a problémák okát. Hatalmas a békétlenség, a románok többsége jobboldali, a magyar-románok többsége baloldali, együttműködés helyett engesztelhetetlen ellentétek vannak, Romániában nagyon rosszul mennek a dolgok. Van-e megoldás?

A tisztánlátás végett csak a végén térek vissza a magyarországi helyzetre, egyelőre maradjunk az analógiánál.

A románok döntő többsége szerint a magyarok vállalják nyíltan az identitásukat, egyszersmind fogadják el, hogy Romániában élve a román nemzet érdekeit kell képviselniük; továbbá tiszteljék a nemzet identitásához tartozó ortodox hagyományt és gyakorlatot, és maximum a számarányuknak megfelelően részesedjenek az ország gazdasági-kulturális életéből. Ezt az álláspontot jobboldali pártokon keresztül remélik érvényesíteni.

A magyar-románok döntő többsége szerint a jogállamiságból következően senki nem firtathatja az ő hovatartozásukat, identitástudat helyett az egész emberiségben kell gondolkodni, az ortodoxia elmaradott, a nemzet elavult fogalom, demokráciában nem vizsgálják, ki milyen mértékben részesedik egy ország gazdasági-kulturális javaiból. Különben ha bunkó nacionalista gőgből vizsgálnák, akkor sem találnának semmi aránytalanságot. Álláspontjukat a liberális és baloldali pártokon keresztül szeretnék érvényre juttatni.

Nagyjából középen állva én némi igazságot, némi hamisságot, és néhány csapdát látok mindkét érvrendszerben.
- Igaz, hogy a Romániában élőktől elvárható a román nemzet érdekeinek képviselete, nyilván addig a határig, amíg ez nem ütközik a magyar-román csoport érdekeivel. Ütközés esetén kollektív kisebbségi jogokra lehet hivatkozni, ezért (magyar kisebbség néven) célszerű kisebbséggé nyilváníttatni a magyar-románokat.
- Igaz, hogy egy nemzet egyik csoportja sem szerezhet a többi csoportot joggal zavaró mértékű befolyást a gazdaságban és a kultúrában. Hogy mi joggal zavaró, az már értelmezés kérdése, és főleg az érintettek közötti nyílt megbeszéléseken tisztázható. Szerintem megegyezhetnénk, hogy mostantól kiszorítósdi helyett bevonósdit játszunk.
- Igaz, hogy a román nemzet eddig híresen széthúzó, tehetséget gáncsoló, saját hibái miatt bűnbakért kiáltó hozzáállást mutatott, ezért nem kockázatmentes előállni, hogy "magyar-román vagyok, tehetséggel és munkával lettem sikeres". A románság reneszánsza azonban már elkezdődött, a nemzet megszólíthatóvá vált: "magyar-román vagyok, tehetséggel és munkával lettem sikeres, minden románt szívesen megtanítok arra, amit én tudok; gyertek, teremtsünk együtt jólétet".
- Igaz, hogy minél összetartóbb egy nemzet, annál elutasítóbb a többi nemzettel, ezáltal áttételesen a saját kisebbségeivel szemben -- kivéve, ha azok egyértelműen elfogadják a nemzet érdekeit, azaz szövetséget kötnek a nemzettel. A magabiztos nemzetek kiszámíthatóan arrogánsak, a bizonytalan identitású nemzetek ellenben frusztráltak és veszélyesek. Aki stabil világrendre vágyik, az önérvényesítő (asszertív) nemzetek sokszínű egyensúlyában gondolkodik.

- Hamis, hogy a tehetség és a szorgalom ellenére korlátozni lehet a magyar-románok előrejutását. Ez vesztes stratégia. Sokkal eredményesebb versenyképessé válni, átvenni a jó gyakorlatokat (például az oktatást, a műveltséget, az idegennyelvtudást, a tehetség felkarolását, a munkaetikát), és megegyezni a közös nemzeti érdekek mentén.
- Hamis, hogy demokráciában nem vizsgálják kinek-kinek a hovatartozását. Minden jól működő demokrácia átláthatóságot biztosít, kényes egyensúlyok egész sorát feltételezi, és elvárja polgáraitól, hogy ezek fenntartásán belső meggyőződésből dolgozzanak. Az egyensúlyok felborulása a jogállamiságot és a demokratikus fékek-ellensúlyok rendszerét is veszélyezteti. Egyensúlyhiány esetén vészhelyzetet hirdetnek, és ott bizony csorbulnak az állampolgári jogok, egészen az egyensúly helyreállásáig.
- Hamis, hogy az identitáshoz kötődő hagyományok levetkőzhetők. Az ortodoxia és a román nyelv/kultúra tisztelete része marad a román identitásnak. A magyar-román közösség ápolhatja a saját nyelvét/kultúráját, és értékként mutathatja fel. Vesztes játszmába kezd, ha ehelyett a román nyelvet/kultúrát vagy az ortodoxiát kezdi bírálni.
- Hamis, hogy az identitás "megszüntetve is megőrizhető". A fejlett nyugati demokráciákban a kisebbségek tagjairól keresetlenül megírják, elmondják, hogy azok, akik, és az emberek döntő többségét ez egyáltalán nem hozza indulatba. A magyar-román közösség vagy nyíltan, konfliktusok árán is vállalja kettős vagy többes identitását, vagy maradéktalanul felveszi a román identitást, azaz beolvad. Nincs harmadik út. A kriptomagyarság csak lebegteti a dilemmát, miközben torz identitást és örök, feloldhatatlan konfliktusokat okoz.
- Hamis, hogy a magyar-román emberek bírálata automatikusan magyarellenesség. Minden közösségben vannak bírálható egyének, akik mellett nem igazságos kiállni. Közösségellenesnek csak az alaptalan gyűlölködés nevezhető - azt viszont igazságos megközelítésben nevén lehet és kell is nevezni. Viszont küzdeni ellene éppúgy nem célszerű, ahogy a butaság ellen sem butaságellenességgel, hanem okossággal érhetünk el eredményt. Mellesleg nem nevezhető en bloc magyarellenesnek egy olyan társadalom, amely a nyelvi beolvadásig hagyta és hagyja integrálódni, érvényesülni a magyarokat.

- Csapda a zéró összegű játszmákban gondolkodás. A magyar-román oldal pozícióvesztése nem egyértelmű nyereség román oldalon, és fordítva. Ha a két csoport nem talál közös nevezőt, akkor mindketten vesztesek lesznek. Közös nevező lehet a nemzeti érdek, ám ehhez román részről le kell szögezni, hogy a velük sorsközösséget vállaló magyar-románok is a nemzet része, magyar-román részről pedig le kell szögezni, hogy e befogadó román nemzet részének tekintik magukat, és egyetértenek a nemzet érdekeivel.
- Csapda a végső győzelembe vetett hit. Nem lesz olyan állapot, amikor a román nemzet csak románokból áll, de olyan sem, amikor a román nemzet világpolgárrá válik, és elveszíti a lényegi megkülönböztető jegyeit. A nemzetek identitása részben mítoszokra, azaz a történelem "megszépítésére" épül, de ameddig ez nem fordul más nemzetek ellen, addig csak annyira üldözendő, mint az esti mese. Ami reálisan elérhető, az egy képlékeny modus operandi/vivendi, amelyben az egyensúlyt folyamatosan megkérdőjelezik, ám azt önmérséklettel és belülről jövő erőfeszítéssel folyamatosan sikerül megőrizni. A modus vivendi természetes része a folyamatos beszólogatás, bemutogatás, azaz a magyarozás és a románozás soha nem szűnik meg (ahogy az illemtan társadalmi elfogadottsága sem szünteti meg a bunkóságot), csak egyre inkább olyan megítélést kap, mint az utcai köpködés. Egy békés jóléti társadalom nem ökölbe szorult arcú rettegéssel, hanem humorral kezeli a Fradi és az MTK között röpködő vaskos jelzőket.

Ez utóbbi gondolat már átvezet a hazai helyzet konkrétumaira: akit lebüdös....znak, az joggal veti ellen, hogy genetikailag, nyelvileg, vallásilag és/vagy kulturálisan ez rendkívül pontatlan, ám helyesen dekódolja az ő megsértésére, megalázására irányuló szándékot. Ugyanígy: akit leszar....znak, az joggal veti ellen, hogy genetikailag, nyelvileg, vallásilag és/vagy kulturálisan ez rendkívül pontatlan, ám helyesen dekódolja a megsértésére, megalázására irányuló szándékot. A szándék kétségtelen, de sértés, megalázás valójában attól lesz belőle, hogy annak vesszük, elfogadjuk, és indulattal igazoljuk vissza a sikerét. Bye-bye, komplexusok! Több belátást és kompromisszumképességet várok gójoktól és zsidóktól egyaránt (gyönyörű a klezmer zene, Magyarország Közép- és Kelet-Európa egyik legbefogadóbb köztársasága -- ebből a kombinációból sokkal többet is ki tudnánk hozni). Egyelőre ugyanis kevesek által elfogadott evidencia, hogy közös jövő akkor is lesz, ha nem hiszünk benne, csak a minőségét befolyásolja alapvetően, hogy érte dolgozunk-e vagy ellene.

Csak konstrukció kérdése?

A kötelező magánnyugdíj-pénztárak államosítása heves vitákat váltott ki, most pedig a gyermekek alapján járó adókedvezmény korbácsolta fel az indulatokat. A közvélemény mindkét kérdésben erősen megosztott. A gyermekek utáni adókedvezmény ellenzőinek alapérve, hogy magánügy, ki hány gyereket nevel (lásd pl. a progressziv.blog.hu, lehetmas.hu posztjai és kommentjei között). Helyeslői szerint (akik közé én is tartozom) nem magánügy, hiszen többek között a nyugdíjunkat és az egészségügyi ellátásunkat a gyermekeink fogják fizetni. Vagy nem, ha egy kormányváltás gyökeres változást hoz. Vagy mégis, ha újból irányt váltunk, és így tovább, ad infinitum. Az ideológiai ellentétek kibékíthetetlennek tűnnek, közéleti béke csak az egyik oldal teljes győzelme esetén képzelhető el. Eszembe jutott, mi lenne, ha egyik tábor sem kényszerülne egy zéró összegű játszma keretében ledugni vélt igazát a másik torkán. Mi lenne, ha tárgyszerű, higgadt vitában alakulna ki az optimális (win-win) megoldás? Mivel az ésszerű szabad döntések híve vagyok, kidolgoztam az alábbi korszerű javaslatot.

Miért ne gondolkodhatnánk két opcionális, egymás mellett létező, átfogó rendszerben (à la 2 állam az 1-ben), mintha kétféle befektetési konstrukció közül választhatnánk egy bankon belül? Íme a jobb- és baloldali elképzelésekből összegyúrt választék:

1. csomag - Közösségi befektetési konstrukció
- 2 vagy több gyermeket vállalókra optimalizált
- a gyermekek után jelentős adókedvezmény jár, a tagok népszavazással hagyják jóvá az adószabályokat
- színvonalas ingyenes oktatást, olcsó felsőoktatást biztosít állami intézményekben
- színvonalas ingyenes/olcsó egészségügyi ellátást nyújt állami intézményekben
- a nyugdíjat az adott hónapban befizetett nyugdíjjárulékok fedezik, önkéntes magánnyugdíj-pénztári megtakarítás lehetséges, de nem kap jelentős szerepet

2. csomag - Öngondoskodó befektetési konstrukció
- kettő vagy kevesebb gyermekre optimalizált
- a gyermekek után nem jár adókedvezmény, az adószabályokat belső népszavazás hagyja jóvá
- színvonalas oktatást biztosít a résztvevők döntése szerinti önköltséggel, tetszőleges intézményben
- színvonalas egészségügyi ellátást nyújt tetszőleges költséggel, tetszőleges intézményben
- a nyugdíjat kisebb részben a konstrukció tagjainak nyugdíjjáruléka, nagyobb részben az önkéntes magánnyugdíj-pénztár fedezi (nagy hangsúlyt kap az előtakarékoskodás)

Az egyenlő működési feltételek biztosításához az alábbi játékszabályokra lesz szükség:
- induláskor minden nagykorúnak választania kell egy konstrukciót
- a belépés és a szavazati jog nem köthető minimális jövedelemhez, a konstrukción belül kockázatközösség és szavazategyenlőség érvényesül
- a résztvevők száma szerinti arányban a jelenlegi nyugdíjasok ellátását is finanszírozni kell
- csak kétszer lehet konstrukciót váltani, kizárólag 35 éves kor előtt, a váltás néhány évig jelentős hátrányokkal jár
- tilos a hitelfelvétel
- mindkét konstrukció résztvevőinek önfenntartó mértékű adóbevételt kell biztosítaniuk, de ebből nem szabad keresztfinanszírozni a nyugdíjakat és az egészségügyet
- a konstrukciók legfeljebb humanitárius segítséget nyújthatnak egymásnak, a tagok döntése szerint
- bármelyik konstrukció csődbe menetele esetén a tagok automatikusan a másik konstrukció felügyelete alá kerülnek, az azzal járó kötelezettségeket be kell tartaniuk, de öt évig nem szavazhatnak
- a közösen használt szolgáltatások (közigazgatás, közlekedés, stb.) finanszírozásáról évente meg kell állapodni, ennek hiányában automatikusan a magasabb költségjavaslat lép érvénybe
- a bevándorlási és vendégmunkás kvótákról évente meg kell állapodni, ennek hiányában automatikusan az alacsonyabb javaslat lép érvénybe
- ha a két konstrukció résztvevői három évig nem tudnak megállapodni a fenti két kérdésben, akkor a magyar állam békésen két államra bomlik, azaz létszámuk arányában felosztják egymás között az ország területét, és mindenki köteles a konstrukciója szerinti országrészbe költözni vagy konstrukciót váltani.

Javaslatom mellett komoly érvek szólnak. 1. Feleslegessé válik egymás életfelfogásának, világnézetének állandó kritizálása. Nem kell egyezkedni a gyermekek számáról, a munka/család szerepéről. Ki-ki a saját konstrukciójában bizonyíthatja az igazát. 2. Négyévente nem lesz a fél ország elégedetlen az éppen megválasztott kormánnyal. 3. Rengeteg költséget spórolunk meg azzal, hogy kormányváltáskor nem kell szétverni az előző konstrukciót.

Feltételezem, hogy mind a jobboldal, mind a baloldal teoretikusai megfontoltan, felelősséggel, jóhiszeműen javasolják a maguk megoldásait, azaz mindkét rendszer teljes értékű, autonóm -- legalábbis a hosszú távú életképesség vélelmével jön létre. Ebből következik, hogy a konstrukciók természetesen nem szólhatnak bele a másik tagjainak életébe, identitástudatába, kultúrájába, öltözködésébe, nemzetijelkép-használatába, esetleges vallásgyakorlásába vagy annak hiányába. A konstrukciókhoz tartozó média kizárólag a politikai korrektség határain belül számolhat be a másik konstrukció életéről, a szabálysértő beszámolókat a törvényességi felügyeletet ellátó közigazgatási apparátus kemény pénzbüntetéssel sújtja.

A mai korszerű technika nehézség nélkül lehetővé teszi, hogy mindenki a maga választotta konstrukció szerint éljen, feltéve, hogy vállalja és folyamatosan teljesíti a vele járó feltételeket. A két párhuzamos rendszer bevezetése alkotmánymódosítást igényel, mivel mindkét konstrukcióhoz egy-egy alminiszterelnök vezette önálló alkormány tartozik, amelyet a konstrukciók résztvevői autonóm módon választanak meg. Mindkét alkormány a parlament épületében, külön termekben ülésezik, egymással csak a konstrukciókon belül illetve azok viszonylatában nem szabályozott kérdéseket vitatják meg (gyakorlatilag a közösen használt szolgáltatások költségéről, a bevándorláspolitikáról és a vendégmunkáskvótákról egyezkednek). A két alkormány felett egy közigazgatási apparátus gyakorol törvényességi felügyeletet, az államelnök vezetésével. Az államelnököt közvetlenül választják a szavazók, a közigazgatási apparátust pedig népszavazással megerősített közbeszerzési eljárás keretében választják ki, alkalmanként 4 évre.

A közbeszerzési eljárás súlyozott szempontja, hogy a szolgáltató apparátus mennyiért vállalja a közigazgatási szolgáltatást. A díjat a GDP-növekedés arányában határozzák meg, alacsony vagy negatív növekedés esetére minimumot kikötve. A közbeszerzési eljáráson székhelytől függetlenül indulhatna minden olyan vállalkozás, amely Magyarországon fióktelepet létesít. Hazai jelentkezők mellett valószínűsíthető az érdeklődés osztrák, román, szlovák, szerb, horvát, szlovén, ukrán, esetleg orosz, német vagy török részről, de akár német-osztrák, orosz-ukrán, cseh-szlovák, délszláv vagy pánszláv konzorciumok indulása is elképzelhető.

Javaslatom a kétségtelen közérzetjavító és hatékonyságnövelő előnyök mellett izgalmas játékelméleti kérdéseket vet fel. 1. Valóban kialakítható a közösségi kontra öngondoskodó szemléletből két, önmagában hosszú távon életképes konstrukció? 2. Várható-e, hogy az egyik konstrukció létszáma folyamatosan bővül a másik rovására, vagyis hogy az egyik konstrukció spontán módon dominánssá válik? Ha igen, melyik? 3. Elképzelhető, hogy az ország működőképességének feltétele a teljes kockázatközösség, azaz hogy egyszerre csak egy konstrukció létezzen, mindenki részvételével? Ha igen, melyik az előnyösebb? 4. Amennyiben mindkét konstrukció életképes hosszú távon, (a gyerekek számának nyilvánvaló szempontján túl) melyik kinek ajánlható?

Nem lehet elég öregen kezdeni

Örökzöld dilemma, hogy mikor optimális a szociális problémák újratermelődését biztosító ciklusba felvilágosítással, neveléssel beavatkozni. Az érvek rendszeresen összecsapnak, aztán többnyire nem történik semmi. Nem jól van ez így.

Vegyük a családon belüli erőszakot alkalmazó apa esetét. Évek óta munkanélküli, nincs szakmája, jobb híján a családja rovására hozza egyensúlyba frusztrált lelkét. Ez a probléma persze nem a semmiből toppant elő, hosszú háttere van.

Jó, szóval vegyük az iskolából 18 évesen 9 elvégzett osztállyal, szakma és használható tudás nélkül kimaradó gyerek esetét. Azért bukott meg háromszor, mert jóindulattal sem felelt meg az iskolai követelményeknek. E mögött is hosszú folyamat áll.

Rendben, akkor vegyük az általánosban évet ismételt, kizárólag a tankötelezettség miatt továbbtanuló fiú esetét. Azért bukott már alapfokon, mert nem tanult meg sem írni, sem olvasni, sem számolni. Hogyan lehetséges ez?

Akkor mégis inkább vegyük annak a fiúnak az esetét, aki nem járt óvodába, felkészületlenül került az első osztályba, ahol reménytelenül elvesztette a fonalat. De hát miért nem járt óvodába?

Most foglalkozzunk annak a gyereknek az esetével, akinek italozó apja rendszeresen verte az anyját, az anyja meg a gyerekeit, és akinek a szülei csak egy dologban értettek egyet: az iskola szart se ér (lefordítom: nem az iskolán múlik, ki mire viszi az életben). De miért gondolták ezt?

Rendben, vegyük az űk-déd-nagyszülők esetét, akik mind így gondolkodtak... Hol is kéne ebbe beavatkozni? Hol kéne összhangot teremteni a tanterv és a nevelni szándékoltak adottságai között? Válaszom az, hogy optimálisan minden szinten egyszerre. Szuboptimálisan egy-két kiválasztott szinten, de a cselekvés még mindig jobb, mint életfogytig okoskodni (azon, hogy a tyúk tojásból kelt, de azt egy másik tyúk tojta, az pedig maga is tojásból kelt, most akkor melyik fázisban tudunk fenntartható módon rántottát sütni?! Az elméleti Möbius-szalagok kedvelői feltétlenül töprengjenek el azon is, vajon miért mentek anyák generációi hozzá az említett apákhoz, miért és hogyan lendítették/pörgetik tovább a szociális lúzerség mókuskerekét.)

Álbölcsesség, hogy a társadalom felvilágosítását kisgyermekkorban kell elkezdeni. Az emberpalánta ugyanis nem táptalajon cseperedik, hanem emberek között, akikhez minden nehézség dacára kötődik, életstratégiát az ő példájukból tanul, és általában nekik hisz, nem a felvilágosítóknak. A felvilágosítást a kisgyermek hátterét adó idősebbeken is lehet kezdeni. Na meg az iskolaigázgatókon, tankönyvírókon, szagértőkön, főpajdagőgösökön és oktatási minisztereken, mert hiába hazudjuk, hogy az iskola az életre nevel, ha nem is... Világos, hogy nem lehet elég korán, elég gyorsan, elég fiatalon és közben elég öregen, eléggé testre szabottan, egyszersmind elég sok emberen -- mégis el kell végre kezdeni.

Ha én oktatásszociológus lennék,...

...akkor sok-sok adatra lennék kíváncsi, például arra, a gyerekek és a szülők hány százaléka érzi ma úgy, hogy lufihámozás a 18 évig tartó tankötelezettség, az oktatásból kikerülők hány százaléka dolgozik a végzettségétől eltérő szakmában vagy alacsonyabb végzettséggel is betölthető munkahelyen; hányan érzik úgy, hogy az iskola nem készítette őket fel az életre; hányan minősíthetők kapun belül lemorzsolódottnak, hányan töltik teljesen haszontalanul az idejüket különböző oktatási intézményekben - lényegében az össznépesség mennyire elégedett a munkaerő-piaci helyzetével. Felmérném ezeket a kiindulási adatokat, azután évente összehasonlítanám őket a kormány oktatási reformját követő eredményekkel – és ehhez kötném oktatásügyi vezetőink prémiumát, mozgóbérét.

Az iskolaköteles kor leszállítása 18-ról 15 évre kétélű fegyver: akár jó is lehet, hiszen átláthatóvá teszi a valós viszonyokat. Aki eddig lézengett az iskolában, az ezentúl kimarad, „papírja lesz róla”, hogy szociális lúzer. Hurrá. Az iskola elmarasztalható, hogy szociális lúzereket termel. Hurrá. Ám a másik oldalon ott a veszély: ha ettől nem lesz jobb az oktatási rendszer összeredménye, ha nem javul a társadalom munkaerő-piaci elégedettségi mutatója, akkor csak a trágyát pofozgatjuk jobbra-balra.

Az átlátható viszonyok kialakítása az oktatásban ígéretes és veszélyes is egyben, mint a szocialista gazdaság piacosítása. Végre világossá vált, mi a selejt. Hurrá. Ám a selejttel alternatíva híján semmit nem tudtunk kezdeni, és mai állapotaink kritikusai éppen ebben fedezik fel az ősbűnt. Ma úgy tűnik, a kapun belüli munkanélküliség emberibb életforma volt, mint a kapun kívüli. Mi lesz, ha az oktatás átalakításával is így járunk?

Az rmh (rontópálság mint hungarikum®) és az eapijtvdnkm (ezt-a-portás-is-jobban-tudta-volna-de-nem-kérdezték-meg®) ismeretében az arcunkon landolás nem zárható ki, mégis jelentős különbségek vannak a két folyamat peremfeltételei között.

A rendszerváltással megszűnt az iparunk felvevőpiaca, a munkaerő alsó kb. harmada teljesen feleslegessé vált. Mivel abban az időben nem tetszettünk nemzetgazdaságot fejleszteni, az ő sorsuk – nagyjából egy-másfél millió ember sorsa – a járulékos veszteségként leírandó kategóriába került.

A mai oktatásban ezzel szemben hatalmas tartalékok vannak. Több tízezer iparos – kőműves, vízvezeték-szerelő, fűtésszerelő, burkoló, órás, varrónő, bőrdíszműves, bioétel-feldolgozó, stb. - hiányzik. Emellett pillanatnyilag tetszünk nemzetgazdaságot fejleszteni, és ez még három évig biztosan így marad, azaz lesznek betöltendő munkahelyek, lesz jövedelemtermelő potenciál. Az egyetemi délibábot feladó tanulók tömegei tisztességes megélhetést biztosító szakmát szerezhetnek. A reform kilátásai (még három évig) jók.

Ahhoz viszont, hogy a folyamat tényleg működjön, merészebb intézkedésekkel szükséges kiegészíteni: az iskolából kimaradók számára egyéni életmódtanácsadást (lifestyle coaching-ot) vezetnék be, együttműködéshez és rendszeres konzultációhoz kötött támogatást adnék, hogy csak abból legyen lúzer, aki eltökélten, többszörös alternatíva ellenére ragaszkodik a lúzerséghez, ahogy a hajléktalan ragaszkodik a hajléktalansághoz, vagy a cigis „a dohányzás tüdőrákot okoz” tétel egyes szám első személyű szemléltetéséhez. Lifestyle coaching nélkül a reform olyan lesz, mint egy nagy csinnadrattával beindított akadályverseny, amelynek csak minden harmadik állomásán vannak kísérők, a közbenső utat kinek-kinek egyedül kell megtennie. Félő, hogy sokan eltévednek, nem értik, mi a feladat, és hogy összességében a rendezvény nem öregbíti majd a hírnevünket. Más szóval: az imént nem kizárt forgatókönyv szerint kényszerleszállunk a saját orcánkra.

Az oktatás átalakítása tehát komoly lehetőségeket teremt, de az ördög ezúttal is a részletekben rejlik. Ha az éves összehasonlító adatok romlanak, nem menekülhetünk vallásos, „a táborvezetőnek akkor is igaza van” stratégiákba. Ráadásul három év rövid idő, utána az ellenzék jön. Most kéne egyezkedni, tanácsot kérni és elfogadni, hogy a munka ne jusson a vizitdíj sorsára.

Iskola a korhatáron

Elsőre rosszul hangzik a tanköteles kor leszállítása 15 évre. Másodikra úgy hangzik, mint az, hogy engedélyezett az abortusz. Megmagyarázom, mi az összefüggés.

Mindkét szabály komoly kihívás elé állítja a hozzá tartozó háttérrendszert: az iskolát/egészségügyi-családgondozói rendszert minőségi munkára vagy a kudarcával való szembenézésre kényszeríti.

A világot elméletben szabályozó hungarikumok digitálisan gondolkodnak: törvényes az abortusz? Ez világnézettől függően jó/rossz. Betiltják? Ez rossz/jó. 18 évig tanköteles a gyerek? Ez világnézettől függően jó/rossz. Hamarabb kimaradhat? Ez rossz/jó. A valóság meg a fekete és a fehér közötti gazdag tartományról, vagyis a minőségi munkáról szól.

Az illetékes guruknak eddig is feltűnhetett volna, hogy az iskolából való kimaradás az általános iskola első osztályának végére gyakorlatilag megfordíthatatlan. Aki 7-8 éves korában nem tud megfelelni az iskolai követelményeknek, az 15-18, de akár 24 éves korára sem tanul meg többet - mármint az iskolától. Számára az iskola kezdettől fogva gyermekmegőrző, olyan alapon, hogy addig sem cselleng, legfeljebb aktívan unatkozik és demoralizál. Akinek ez feltűnt, az nem a tankötelesség elméleti határát vizslatja a tekintetével, hanem azt sürgeti, hogy az iskola mindenki számára adjon minimális műveltséget és a munkaerő-piacon hasznosítható szaktudást (Nobel-várományos oktatáspolitikusaink kedvéért: ércsen valamihő a gyerek, aszt viríccsa a lóvét a melóbó).

Pillanatnyilag minden iparos mesterség hiányszakma. Nem hiszem, hogy 30 évesen, nagydoktorival kéne elkezdeni a vízszerelést, még azt sem, hogy egy kommunikációs álegyetem BA fokozata után, 21-22 évesen érik meg a lélek a kőművességre. Konkrétabban: az általános iskolában sokszori ismétléssel kéne a mai tananyag harmadát-negyedét megtanítani, ám azt mindenkinek. A tankötelezettség itt érjen véget: ne véletlenül hívják az alapfokú oktatást "általános" iskolainak. A középiskolában lehessen választani a szakmatanulás és az egyetemre készülés között, de úgy, hogy a 17 évesen megtáltosodó ipari tanuló egy év alatt elvégezhesse az érettségire felkészítő különbözeti modult. Ettől kezdve átjárható lesz a középfokú oktatás, és nem a tankötelezettség miatt fogják elvégezni a középiskolát, hanem előre megfontolt munkaerő-piaci nyereségvágyból követik majd el.

Az abortuszról már leírtam (http://verteslaszlo.blogspot.com/2010/07/az-abortusszal-kapcsolatos-legfontosabb.html), hogy nem az elméleti tilalom hoz megoldást, hanem az egész társadalom odafordulása a család, a gyermekvállalás felé. A gyerekek utáni adókedvezmény miatt irigykedők egyik pillanatban levegő után, a másikban meg fajfenntartó szerszámkészletükhöz kapkodnak, frusztrált narratívákat alkotva mindenféle igazságtalanságról. Lelkük mélyén azért ők is tudják, hogy gyereket vállalni és saját munkából, társadalmi megbecsüléstől övezve eltartani nem rossz dolog. Akart és tisztességgel felnevelt gyerekek esetében a mainál sokkal alacsonyabb lesz az iskolából való kimaradás, sokkal magasabb lesz a társadalmi érvényesülés - de csak akkor, ha a következő kormányok mindegyike támogatja ezt a modellt...

Stratégiai szempontból nem így fest a helyzet. A Fidesz minden hurrákétharmadozás dacára bukásra áll, mégpedig a jó kormányzati tartalom minősíthetetlen csomagolása, a kommunikációs analfabétizmus, a közvélemény szexuálissal felérő zaklatása, továbbá a részvételi demokrácia teljes elszabotálása miatt. Előre szólok: ha négy év múlva nagy ellenhurrázással felemelik a tankötelezettség korhatárát, attól még nem lesz épeszűbb az iskolarendszer, attól még nem lesz a kötelező osztályokból három évvel később kimaradók kezében piacképes szakma. A demokrácia kormányváltásokkal működik, ezért nem a Fidesz várható bukásán kesergek, hanem a baloldali alternatíva újbóli érvényre juttatásán dolgozókat biztatom minőségi munkára. Minden társadalom célja a jólét és az összetartás, és mindkettőnek az tesz jót, ha a kormányzás ingája nem országos szerkezeteket romboló amplitúdóval leng. Különben úgy járunk a jóléttel, mint a régi vicc szerint Arisztid a nyúllal: mikor a nyúl cikkben futott, akkor ő cakkban lőtt, és fordítva.

Populizmusok hálójában

Gyakran éri a magyar jobboldalt a populizmus vádja, a baloldalt indokolatlanul ritkán. Íme egy szép csokor a populizmuson aggódók számára.

Jobboldali populizmus: atrocitás a 300 forint vizitdíj; az ingatlanadó káros; a családi pótlék jövedelemtől függetlenül jár; forradalom történt a szavazófülkékben; a Fidesz-kormányt a választók kétharmada választotta meg; a nyugdíjak védelmében államosítják a kötelező magánnyugdíjpénztárakat; a köztársasági elnök dolga elősegíteni a hatékony jogalkotást; a médiatörvény bírálata támadás a magyar nép ellen.

Baloldali populizmus: 23 millió román munkavállaló és nyugdíjas rohan le bennünket a kettős állampolgárság megadása esetén; a jó miniszterelnök ingyen kormányoz; az árvízkárosultak nem kapnak elég segélyt; a hajléktalanok a jobboldali kormányzás idején fagynak meg; egyedül a baloldal lehet demokratikus és haladó; Magyarországon most sérül hirtelen az eddig maximális sajtószabadság.

Kritikai gondolkodóként el lehet utasítani a populizmus minden változatát, vagy mindet el is lehet fogadni azzal, hogy így működik az angol-szász típusú demokrácia a gyakorlatban. Az egyik oldal populizmusát elfogadni, a másikét meg elutasítani azonban nem célszerű, gondolkodóhoz nem méltó magatartás.

Mit kell még megemészteni?

Mikor menetrendszerűen ránk tör egy újabb össznépi balhé, ha beindul a kölcsönös közéleti anyázás, értelmiségi tekintélyeink abban jelölik meg az okot, hogy a magyar közelmúlt feldolgozatlan, a nagy történelmi kérdéseink megemésztetlenek. Szerintem ez pontatlan. A történelemkönyvek tele vannak a témába vágó események tárgyilagos leírásával, a közélet leghangosabbjai tanulták, többé-kevésbé tudják is a hivatalos változatot, csak éppen nem értenek vele egyet, nem hajlandók elfogadni a tényanyagot, és főként görcsösen elutasítják mindazt, ami klasszikus logikával következne belőle.

Az ország egyik fele szerint Trianon égbekiáltó gaztett, soha el ne évül, folyamatosan küzdeni kell ellene, nem fogadható el a mai valóság részeként, Magyarország geopolitikai helyzetének alapelemeként.
Az ország másik fele szerint Trianon nem szerencsés megoldás ugyan, de elévült, túl kell rajta lépni, együtt kell vele élni, ÁM AZÉRT az ország másként gondolkodó fele ma is megérdemelné, hogy újabb szankciókkal helyére tegyék.

Az ország egyik fele szerint a Holokauszt égbekiáltó gaztett, soha el nem évül, folyamatosan küzdeni kell ellene, semmiféle nagyobb összefüggésbe állítása nem fogadható el.
Az ország másik fele szerint a Holokauszt nem szerencsés megoldás ugyan, de elévült, túl kell rajta lépni, ÁM AZÉRT az ország másként gondolkodó fele ma is megérdemelné, hogy újabb szankciókkal a helyére tegyék.

Elgondolkodtatóan kevesen tartják Trianont és a Holokausztot egyaránt jogos, fájdalmas, végigtárgyalandó problémának (küldjön nekem e-mailt, aki szerint sokan vannak, többek között ő is). Úgy gondolom, hogy ez nem a történelemtanítás szegénységi bizonyítványa, hanem a kompromisszumkészségünké.

Hasonló végletes, makacs szembenállás övezi a Kádár kegyes vezető/gazember volt, a város/vidék fejlesztendő, a külföldi befektetők/magyar kisemberek részesüljenek előnyben, a jómód erény/a gazdagság bűn, a magyarnak lenni dicsőség/ciki, a nemzeti érdekképviselet/világpolgárság az igazi, a szabadság/rend legyen, a Nobel-díjas elméleti/használható gyakorlati oktatást akarunk, az adó mindig sok/sosem elég kérdéskört, és még sorolhatnám hosszan. Hankissnak igaza van: Magyarországot ki kell találni. Többször kifejtettem már, így most csak újból kijelentem, hogy a fenti ellentétpárok az ésszerű, gyakorlatias együttműködés szempontjából nem zárják ki egymást, a mindennapok során kezelhetők, és sürgősen kezelendők is. Fájdalmas nagy ügyeink nem az elméleti vagy/vagy, hanem a gyakorlati is/is terepén oldhatók meg.

Nem megemészteni, feldolgozni kell tehát a magyar történelmet, hanem kiegyezni végre a nagy kérdésekben: eldönteni, hogy akar-e az ország egyik fele közösen élni, együtt dolgozni a jólét érdekében a másik felével. Mivel (Belgiumtól eltérően) Magyarország nem felezhető el valamiféle praktikus és igazságos felosztással, a folyamatos antagonisztikus szembenállás csak hideg polgárháborút és szegénységet hozhat. A 2x2 józansága, a konstruktív szorgalom, a valódi tolerancia és sokszínűség viszont jólétet eredményez.

Erőlogika helyett célorientált kormányzati logikát

Az erőlogika mozgatója az ellentmondást nem tűrő akarat. A Fidesz Orbán akaratáról szól, a kormány politikája a nép számára potenciálisan előnyös célok minden áron való végrehajtásáról. Az öreg néni át lesz menesztve a zebrán, akár akarja, akár nem. Az erőből nyomott politikával az a gond, hogy még a jól járó kedvezményezettek sem szoktak érte hálásak lenni.

Az orbáni alaptétel: nem lesz megszorítás. De hát rossz az államháztartás egyensúlya, és Brüsszel is keményen ragaszkodik a 3.8%-os hiányhoz. Sebaj, benyúljuk a magánnyugdíjpénztárakat.

Második tétel: a családoknak jól kell járniuk. De hát nincs annyi pluszbevétel, hogy ezt azonnal meg tudjuk valósítani. Sebaj, majd futja a nyugdíjpénztárakból. De hát erre kiabálni fog a független Költségvetési Tanács. Sebaj, kiiktatjuk a Költségvetési Tanácsot. De hát rossz gazdálkodásról kiabálnak majd a pénzügyi körök. Sebaj, elküldjük őket melegebb égtájra.

Harmadik tétel: keményen leszámolunk a korrupció baloldali változatával. De hát a jog és az alkotmány ezt ebben a formában nem teszi lehetővé. Sebaj, majd átírjuk az alkotmányt, átmenetileg felfüggesztjük a jogállamot.

Negyedik tétel: kiegyensúlyozott médiahelyzetet teremtünk. De hát nagyon vitatott beleszólni a kereskedelmi média életébe. Sebaj, akkor is megregulázzuk őket, majd helyükre tesszük a kritizálókat.

Ötödik tétel: a következő választást is a Fidesznek kell nyernie. De hát nem sikerült meggyőzni a népet, hogy a Fidesz-kormányzás összességében jó neki. Sebaj, majd feltüzeljük a híveinket, hogy ők győzködjék a népet. Aki nem ért egyet, az áruló. De hát még ez sem elég. Sebaj, akkor... (Biztosan maradt még ötlet ott, ahonnan az eddigiek jöttek.)

Így működik az erőlogika. Ha teljesen elszakad a valós lehetőségektől, akkor voluntarizmusnak vagy egyszerűen hübrisznek nevezzük. Az erőlogika bajnoka addig küzd, harcol, nyomul, amíg falnak nem ütközik - akkor elbukik. Nagy Sándor átvágja a gordiuszi csomót, óriási haditetteket visz végbe, de fiatalon hal meg, és halálával birodalma is széthullik.

Szerintem jóval eredményesebb a célorientált logika, melyet nevéből következően a kitűzött célok irányítanak. A célorientált logika úgy működik, mint a jó diplomácia tankönyvi példája: át kell vinni egy teli pezsgőspoharakkal megrakott tálcát a viharban hánykolódó hajó fedélzetének egyik feléről a másikra úgy, hogy a pezsgő ne löttyenjen ki. A jó diplomata jobbra sasszézik, balra táncol, oldalaz, ügyesen úgy billegteti a tálcát, hogy egyenesben maradjon. Az erőlogika diktálta egyenes vonalon haladva ugyanis sosem érne át a pezsgővel a túloldalra.

A célorientált kormányzati logika szerint az eredeti programból a lehető legtöbbet kell megvalósítani úgy, hogy az fenntartható maradjon, azaz a kormány kellő népszerűséget őrizzen meg az újrázáshoz. Újrázni a szavazatok minimum 50%-ának megszerzésével lehet. 2010-ben a Fidesz az első fordulóban 52,9%-ot kapott, azaz a minimumnál alig többet. A második forduló és a magyar választási rendszer eredményezte a kétharmados parlamenti többséget, amely messze meghaladja a tényleges társadalmi támogatottságát. A választók egy része nem is a Fideszre, hanem az MSZP ellen szavazott, és négy év kormányzás után valószínűleg ráun a polgári pártra, függetlenül a tényleges kormányzati eredményektől.

Célorientáltan kormányozni annyit jelent, hogy az eredményeket el kell adni, az intézkedéseket el kell fogadtatni, s közben sértődés helyett minden létező és kitalálható formai szabályt is be kell tartani. Orbánnak körül kéne néznie a maga teremtette csatatéren, fel kéne ismernie, hogy az őelőtte porcelánboltként működött, hogy Európában pillanatnyilag a békés együttműködés a fejlődés alapja. Erő helyett észre van szükség. Lenne mit végiggondolni, fejleszteni ezen a fronton.

Azt mondd meg, drága Irén: mindez hol akad el?

Arról beszélgettünk K&K kollégámmal, hogy miért topog egy helyben a lakókörnyezetünk fejlesztése, miért nem tudunk járdákat építeni. Szerinte ez a nagypolitikától, a politikai hovatartozástól független kérdés, szerintem meg nem, csak áttételes a kapcsolat.

A településfejlesztés első akadálya, hogy az állam központosítja az önkormányzatokat megillető pénzeket. Az európai szubszidiaritás elve szerint minden döntést a lehető legalacsonyabb szinten, az érintettek szintjén kell meghozni. Ebből decentralizált önkormányzati finanszírozás következik, azaz a helyben fizetett adók nagy többségét az önkormányzatnál kell hagyni. Magyarország éppen fordítva működik: a mindenkori kormány hűbérúri ajándékként kegyeskedik valami keveset visszacsorgatni az adókból, előnybe hozva a baráti önkormányzatokat. Most történelmi lehetőségünk van ezen változtatni: a kormány országos kétharmadához elsöprő önkormányzati többség is tartozik, ezért ebben a ciklusban nem jár nagy politikai veszéllyel a decentralizálás. Értelmiségiként a mi felelősségünk, hogy kellő nyomást gyakoroljunk a szubszidiaritás bevezetése, azaz az önkormányzati finanszírozás reformja érdekében.

A településfejlesztés második akadálya az állampolgári passzivitás. Minden fejlesztést egy felsőbb hatóságtól várunk, viszont nem szeretnénk annyit adózni, hogy legyen rá pénz. Ez a "fogjuk meg és vigyétek" hozzáállás demoralizál, fékezi a fejlődést, megnehezíti a közéleti nyomásgyakorlást. Itt ugyancsak történelmi lehetőségünk van a változtatásra: az EU most külső forrást ad a nemzeti fejlesztésre, a nyugati adófizetők pénzéből építhetünk, ha össze tudunk fogni a cél megvalósításáért. Ehhez a 2x2 józanságára van szükség a közéletben. A gumicsontok csócsálása helyett arról kell gondoskodnunk, hogy a mindennapok gyakorlatában működjenek a dolgok, hogy élhetővé váljon az ország, hogy a gyerekeinknek hosszabb-rövidebb külföldi látókörbővítés után legyen kedvük hazatérni.

Hogyan kerüljük el a populizmust?

Sehogy. Minden kormány ciklusduplázásra törekszik, ennek része a népszerűségre kacsintás, azaz a populizmus. Ezzel a populizmussal ugyanúgy nincs semmi baj, mint azzal, ha egy párt, úgymond, a hatalmat akarja. Minden politikai párt a hatalmat akarja, sag schon.

A populizmus játékelméletileg újraválasztásra optimalizált változata feltételez egy nagy háttértervet (master plan), amit népszerűségi megfontolások szerint igazítgatnak, tuningolnak, illetve szavazatmaximalizálásra törekedve hajtanak végre.

A populizmus kerülendő változata az, amelyhez nem társul nagy háttérterv. Ott viszont nem a népszerűségre törekvés, hanem a koncepciótlanság a probléma. Kerülendő az a változat is, amikor van ugyan háttérterv, de a népszerűség megőrzése miatt egyáltalán nem hajtják végre. Tehát nem a populizmust kell kerülni, hanem a koncepciótlanságot és az önellentmondó végrehajtást.

T.A. kollégám a fentieket olvasva visszakérdezett: "A teljesen laikus emberek zsigeri reakcióit hogy lehet úgy figyelembe venni, hogy az ne vezessen a tömeg zsigei reakcióit követő népszerűségi politizáláshoz a helyes kormányzás helyett?"

Válaszom: a kérdés implicit módon azt állítja, hogy a helyes kormányzás alapértelmezetten megvalósul, és a zsigeri reakciók hátráltatják. Az én álláspontom eltér ettől; a helyes kormányzás nagyon nehéz feladat, Magyarországon első blikkre eddig csak Istvánnak és Mátyásnak sikerült, senki másnak. A számunkra megszokott helyeskormányzás-deficites helyzetben a zsigeri reakciók figyelembe vétele jó hatással járhat.

Helyes kormányzásnak azt nevezem, ami a teljes politikai közösség komplexen, hosszú távon mért jólétét és közérzetét jelentősen javítja, miközben hatékonyabbá és eredményesebbé teszi az állam működését. A zsigeri reakciók begyűjtésével és lekövetésével ezek közül a rövid távú közérzet javítható. Automatikusan nem javul a többi tényező, de automatikusan nem is romlik. Az értelmiség feladata kommentálni a rövid távú zsigeri közérzet és a többi tényező közötti potenciális ellentmondást. Ennek során józan ész használata nem nélkülözhető. A mai helyzetben pl. a zsigeri reakciók hatására vissza kéne vonni az alkotmánybarkácsolást, Schmitt Pál automatikus aláírásait, a nyugdíjpénztárak államosítását, a médiatörvényt, el kéne felejteni Isten alkotmányba foglalását -- vagy mérsékelt és szalonképes változatban eladni őket. Mindez jó irányba alakítaná a jelenlegi helyzetet.

Komoly értelmiségi vitát válthatna ki a három dobás törvény, a bankadó vagy a visszamenőleges 98%-os adó bevezetése, mert ezek népszerűek (zsigerileg okék), de értelmiségi szempontból aggályosak. Egy ilyen vita már csak azért is hasznos lenne, mert ráébresztené az értelmiséget, hogy mindössze a társadalom többségét kell véleményformálással maga mellé állítani, és nyert ügye van. Más szóval az értelmiségnek is populistává kell válnia, ha hatni akar a társadalomra.

Mi lesz az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az önkormányzati finanszírozás átfogó reformjával? Ezek a reformok minimális előfeltételként két dolog egyikét igénylik: 1. a közvélemény többségének támogatását és/vagy 2. az ellenzék támogatását. Tévedés, hogy akár mindkettő hiányában is végrehajthatók. (Erőből bevezethetők ugyan, de nem fenntarthatóak.) Mivel a politikai marketing logikája szerint az ellenzék akkor sem mutathatja ki a reformokkal való egyetértését, ha történetesen egyetért velük, célravezetőbb a közvélemény többségének támogatását némi jól alkalmazott populizmussal elnyerni.

Évértékelő

A Fidesz szempontjából 2010 egyfelől a sikeres rövid távú hatalomtechnikai manőverek, másfelől a végzetes közhangulat- és percepciókezelési hibák éve volt. A kormány a sorsfordítás utolsó percében vagy már azon is túl van. Ha tartja az eddigi irányt, a 4 évre tervezett meccset röpke 9 hónap után elvesztette. Ha bölcsen irányt vált, akkor csak Damoklész kardját kell a feje fölül elhárítania, és pár tucat magának postázott selyemzsinórtól kell megszabadulnia ahhoz, hogy ne bukjon. Eljött a kilógó lólábbal szembenézés pillanata.

Az év Fidesz-intézkedései részletesen.

1. január-április: a Fidesz keveset mond a választási kampányban, csak annyit sugall, hogy az előző kormánynál jobbat, szebbet alakít. Fényes győzelmet arat.

2. május-október: nem lesz megszorítás; Orbán hazafiasan visszaveri az IMF csapatát, elszántan csatázik az Európai Bizottság deficitlimitáló elvárásával, hogy belföldi népszerűségét megőrizze. Fényes győzelmet arat az önkormányzati választáson is.
Közben megkezdi hatalmi hátországának kiépítését, az első szarvashibák elkövetését. Sólyom László függetlenségét a baloldalon végig megkérdőjelezték, de utódjához képest az előző köztársasági elnök egyenesen a függetlenség mintaképévé válik, az őt leváltó kormány pedig erőszakos, voluntarista kurzus képében jelenik meg.
Az előző ciklus végkielégítéseinek visszamenőleges megadóztatása végett a kormány korlátozza az Alkotmánybíróság jogköreit. Ehhez barkácsolni kell az alkotmánnyal, ami hálószaggató dupla öngól. A visszamenőleges törvénykezés ugyanis egyetemes demokratikus tabu. Az alkotmány haszonelvű módosítgatása másfelől a megfontolt következetességnek is híján van, többek között lehetetlenné teszi a Fidesz által négy évvel korábban még demokratikus alapjogként alkalmazott népszavazásokat. A kormány jobboldali értelmiségi támogatottsága megroppan.
Az IMF megszorítási igényét visszaveri ugyan a kormány, de ez hamarosan az ország pénzügyi leminősítéséhez vezet.
Az alkotmány módosításának szándékát a közvélemény csak addig támogatja, amíg ki nem derül egy-két részlet. Az Istenre vonatkozó kitétel mögött nem áll többségi támogatás. A népre hivatkozó, de rá nem hallgató kormányzati magatartás tovább építi az erőszakos, voluntarista kormányimázst. Megjegyzendő, hogy a szakemberek egy pillanatig sem támogatták az alkotmánymódosítást, de a miniszterelnök rá se hederített az intelmeikre.
Orbán bátran csatázik a brüsszeli EU-Bizottsággal, ám veszít, továbbra is elvárás a 3,8%-os hiánycél. Róna Péter taktikai javaslatait Orbán elengedi a füle mellett, és a kormány pénzügyi vonalon kisvártatva megroppan. Az alkotmánybarkácsolás után ez a második nagy ütés.

3. október-december: a kormány váratlanul államosítja a kötelező magánnyugdíj-pénztárakat, és ezt megpróbálja nyugdíjvédelemként eladni, ám csapongó üzeneteivel komoly bizonytalanságot és felháborodást vált ki. A nagyképű kioktatások után lassanként derengeni kezd, hogy rendszertelen ötletelés zajlik a 3,8%-os hiánycél miatt, vélhetően az ország jövője kárára. E sorok szerzője is elemzést írt a nyugdíjvédelem lehetőségeiről, mígnem kiderült, hogy az ad hoc kommunikáció mögött mégsem átgondolt nyugdíjterv, hanem költségvetési vésztartalékolás áll.
A Médiahatóság létrejötte egy párt kezébe teszi a médiaszabályozást, ezért védhetetlen. A médiatörvényt az egész demokratikus világ támadja, és végezetül kiderülhet ugyan, hogy nem is a rendelkezésekkel, hanem az egypárti végrehajtással van a baj, de a kormány már soha nem tudja megmagyarázni, hogy ezt a kabátot csak félig lopta el, és azt sem úgy, hanem... Az alkotmánybarkácsolás és a deficitvereség után ez a harmadik, pókerarccal viselve is megrendítő erejű ütés.
Megjelenik az új személyijövedelemadó-szabályozás, amelyből kiderül, hogy a gyermekesek alig fizetnek majd jövedelemadót. Első pillantásra jó ötletnek látszik, a másodikra viszont már túl jónak ahhoz, hogy tartósan igaz legyen. Az államháztartás egyensúlyát egy év alatt aligha sikerül plusz bevételekkel megteremteni, a lyukat a nyugdíjpénztárak egyenlegével kellhet befoltozni, s mivel a kormány a Sólyom László által létrehozott pártatlan Költségvetési Tanács munkájára sem tart igényt, felmerül a gyanú, hogy év végén megpróbálja majd manipulálni a tényleges hiányadatokat.
A magyar EU-elnökség féléve a lehető legbaljósabban indul.

Összegezve: a Fidesz mindent elért a hatalom terén, de a közvéleményt maga ellen hergelte, saját választóit pedig jelentősen elbizonytalanította, elidegenítette magától. Annyi mélyütést kapott, hogy demokratikus magatartással szinte lehetetlen talpon maradnia, de a pontozásos vereséget még állva is alig kerülheti el.

Min kell változtatni a biztos bukás kivédéséhez?

1. Kommunikáció. A "nem fogjátok kitalálni, Viktornak ma reggel mi jutott eszébe" módszer helyett forduljanak szakemberhez. Kommunikálni előre, stratégia mentén, és nem utólag kapkodva kell. Az ellenzék is kommunikál, ezt ugyanúgy tekintetbe kell venni, mint a sakkban azt, hogy minden lépésünk után az ellenfél is léphet egy okosat. A demokratikus játéktér szabályai adottak, ismertek.

2. Felelősség. Az ad hoc ötletekért Orbán vállaljon felelősséget, kérjen értük bocsánatot. Ha nem képes rá, ha nem tud demokratikusan kormányozni, akkor "monnyon" le, mert szégyent hoz a szavazóira, és ezermilliárdokban mérhető kárt okoz az országnak.

3. A közvélemény bevonása a döntéselőkészítésbe. Az eddigi kormánydöntéseket takarítónők is meg tudták volna hozni, csak nekik feltűnt volna a hatalomnövelő győzelmek pürrhoszi jellege. Elodázhatatlan, hogy a kormány rendszeresen a saját támogatóihoz és független szakemberekhez forduljon tanácsért, majd azok szerint is cselekedjen. (Javaslom kellő rálátással és szakmai függetlenséggel rendelkező szakértők, többek között Róna Péter, Tölgyessy Péter, Stadler János, Török Gábor, továbbá a Professzorok Batthyány Köre azonnali bevonását.)

4. Empowerment. Nincs az a csodacsatár, aki egymaga megnyeri a foci VB-t. A labdát passzolni kell, a döntéseket delegálni kell, el kell várni a szakmai munkát, az ügyek érdemi kezelését. Ki kell nevelni 10-20 felső vezetőt, aki miniszterelnöknek is alkalmas.

5. Rálátás. Menet közben senki sem látja kívülről a terepet. Haladéktalanul laikus tanácsadó panelt kell létrehozni, amely közvetlen visszajelzést ad az egyes döntések választói fogadtatásáról, a kommunikáció működőképességéről.

6. Érzékenység. A következő választások sorsát az a percepció dönti majd el, amely a kormány döntései és azok ellenzéki/értelmiségi lereagálása nyomán formálódik a választók fejében. A szarvashibákra nem lehet legyinteni azzal, hogy "majd belátják, hogy ez jó nekik, vagy hozzászoknak, aztán abbahagyják a morgást". A Fidesz így persona non grata lesz a saját táborában (is), a következő választás után pedig az SZDSZ sorsára juthat.

7. Tényleg a nép az úr. Csábító lehet a népet akarata ellenére boldogítani, de 40 hónap múlva erről újra a nép dönt. Most még be lehet, és be is kell bizonyítani, hogy a nemzeti minimum/konzultáció/együttműködés/érdekképviselet nem szómágia, nem hatalomszerző blöff, hanem a bal- és jobboldali választók józan eszére, ötleteire, visszajelzésére nyitott törekvés. Az ország tele van jobbító szándékkal, Nobel-díjas intelligenciával és gondolatokkal. Célszerűtlen, sőt a nemzet érdekeivel ellentétes mindezt hatalomféltésből félretolni.

8. A játéktér optimális bejátszása. Az szja csökkentése helyes, de a magasabb kategóriában minden gond nélkül lehetne 18, a legmagasabb kategóriában pedig 20%-os adót szedni. Ez nem veszélyeztetné az adócsökkentés kommunikációját, de csökkentené a költségvetés várható hiányát. A magasabb jövedelmi kategóriákban indokolatlan a családi pótlékot megtartani, a megszüntetéséből viszont kommunikációs előnyt lehetne kovácsolni. A többi intézkedési területre is igaz, hogy az ökör következetessége helyett praktikus optimumra kellene törekedni.

7. Geopolitikai realitásérzék. Magyarország nem nagyhatalom, nem ipari ország, nem pénzügyi központ, nem rendelkezik régi demokratikus hagyományokkal, bevett adómorállal, egységes erkölcsi meggyőződéssel, a jót jóként értékelő sikerorientált gondolkodással. Szarvashiba az előbbieket feltételezve kormányozni.

8. Józan ész és belátás. Milosevics legyintett a NATO bombázóira, Szaddam nagy leckéztetést ígért az amerikai hadseregnek. A Fidesz is kellemetlen meglepetéseknek teszi ki magát, ha dacosan szembemegy a realitásokkal.

Fantáziám kalandozó, te vagy talán az üstfoltozó...

A Szeretni bolondulásig című film betétdalának fenti átiratával jelzem: megfejtettem a kormány magánnyugdíjpénztár-benyúlásának valódi okát. Az adócsökkentés akkora potenciális likat üt államháztartásunk üstjén, hogy készenlétben kell tartani a rá való foltot. Ha bejön a vak és merő húzás, mi leszünk az ugar uralkodói; ha nem, akkor nekünk megint Mohács kellett. Ennyi erővel az ügetőre is járhatnánk. A malacperselyből kirázott 3000 milliárd persze elég lesz egy-két évre, ám e pesszimális forgatókönyvben (az előző 8 évből unalomig ismert módon) feléljük a jövőt. Holott a baloldalt sárba döngölő kormányváltás éppen az élhető jövő reményében történt.

A kormány az illegitimitás határán tántorog. A választások előtt elmulasztotta részletesen kibontani a "valóság módra" készült rántott szelet minden panírrétegét, így adódhatott, hogy a lassan láthatóvá váló apró betűs részeket olvasva kell rácsodálkoznunk: van jobboldali kormányzati alternatíva, csak 1. nem alkotmányos; 2. nem demokratikus; 3. nem működőképes; 4. nem szalonképes; 5. nemzetközileg és kritikailag vállalhatatlan 6. még egy pártatlan költségvetési tanács is útját állná a végrehajtásának. Őszödiesen: ezt jól elböszmélkedték nekünk. Folytatnám, de előbb megyek, iszom egy kis Tokajit, aztán felőlem akár az FT is jöhet.

Felelős közéleti gondolkodóként sietek hozzátenni, hogy számomra nem a kormány hovatartozása vagy retorikája, hanem az ország és a határon túli magyar közösség egészének jóléte a sine qua non, és morcos vagyok, mert ez pillanatnyilag hazárdjátékos kezekben van. Szíveskedjenek az urak saját eszcájggal hazardírozni - első körben a villájuk legyen a tét! Szomorú, ha egy ország csak a között választhat, hogy vagyonát az elegáns nottinghami bíró orozza el snájdigul, vagy a megkergült Robin Hood viszi nemzetközi Texas Hold'em bajnokságra. Továbbra is meggyőződésem, hogy van épeszű középút, de azon csak önmegtartóztató gumicsontdiéta után, 2x2 alapú összefogással, GDP-fókuszú együttműködéssel járhatunk.

Jó darab, rossz darab, jó könyv

Tegnap láttam a Pesti Színházban Kern Andrással A kellékes c. darabot (Streulból szabadon átdolgozta Parti Nagy Lajos). Nagyon jó a mű, az előadás pazar, Kern elképesztően nagyot alakít. Megérdemelte a tízperces vastapsot.

Egy hete ócska darabot is láttam (az I. felvonás végéig) a Nemzetiben. Jó estét nyár, jó estét szerelem volt eredetileg, a mai változatot csak annak csúfolják. Átalakult a történet, másról szól, mások a szereplők, mások a fordulatok, és dramaturgiailag semmi sincs benne a helyén. Megrázó élmény volt, szerencsére a ruhatár működött a szünetben. Ha jót akarsz ... vegyél inkább GP elemet.

Elég jó az Expander c. kötet, amit karácsonyra kaptam. Az Alexandra kiadó alighanem felkérte a Dragomán-Háy-Parti-Tóth kvartettet, hogy jó pénzért rittyentsenek már valami tematikusat az ünnepre, és ők vállalkoztak rá. Nagyon színvonalas, élvezetes írások születtek. Bár minden bértollnokunk így tudna írni.

Miért nem tudunk megegyezni a média szabályozásáról?

Azért, mert az ország közvéleménye még mindig megosztott, és kimondatlan szándékoktól terhelt. A jobboldal viktoriánus médiát szeretne, amelyben a jobboldal számára fontos ügyek természetesen nyíltan tárgyalhatók, és amelyben a baloldal társadalmi súlya szerint szerepel - azaz visszaszorul; a baloldal ellenben freudista médiát szeretne, amelyben a baloldali témák dominálnak, a jobboldali témák meg tök véletlenül - független, objektív alapon - rendre szalonképtelenek.

Magyarán a médiapolitika az ország egészéhez hasonlóan harci terep, csak a harcászati célok nincsenek kimondva. A közvélemény belefásult a csatározásba, ezért kap örömmel a fedőtervnek igencsak átlátszó, gumicsontnak annál alkalmasabb viktoriánus-freudista szembeálláson. Tudod, melyik Magyarország legolvasottabb napilapja?

A Blikk. Háromszor annyian olvassák, mint a Népszabadságot, négyszer annyian, mint a Magyar Nemzetet. Ez sokat elárul a közvélemény tájékozottságáról, közügyek iránti elkötelezettségéről. Hogy érthető legyek: a közéleti napilapok a híranyag közé kevernek némi kis színest, a Blikk pedig a kis színesek közé kever némi híranyagot.

Egyetlen fejlett demokráciában sincs folyamatosan vállveregetős-puszipajtáskodó kirakatbéke, de minden fejlett demokráciára jellemző, hogy a társadalom működésének alapjai annyira maguktól értetődőek, hogy nem kell őket törvénybe foglalni, mert jobbra-balra elfogadottak, önként vállaltak és betartottak. (Belgiumban, Luxemburgban, Franciaországban, Németországban jártomban sosem hallottam még a Tilos Rádióhoz hasonlót, holott lehet, hogy a médiatörvény ott nem tiltja kifejezetten a működését. Vagy igény nincs rá, vagy - mondjuk - a zöldségpiaci rendtartás alapján nem kap engedélyt. Persze lehet, hogy maximális titoktartás mellett működik, és senki nem tud róla.) A saját jólétünk és egy kis várva várt közéleti wellness fíling érdekében ki kéne találnunk a közös alapokat, aztán párt- és kormányfüggetlenül tiszteletben kéne tartanunk őket.