A szabadságszerető ember tízparancsolatának kritikája

Milyen irányban befolyásolta volna Newton fizikai törvényeinek érvényét, ha a nagy fizikus abból a személyes meggyőződésből indul ki, arra építve alkot átfogó rendszert, hogy az alma fölfelé esik? Bibó István abból indult ki, hogy a társadalom szabálykövető egyedekből áll, akiknek lelkébe égetjük a magatartási szabályt, ők meg zokszó nélkül követik az utasítást. A sors iróniája, hogy ha Bibónak igaza lett volna az alkalmazott személyiségmodell tekintetében, akkor teljesen feleslegesen vetette volna papírra szabályait: az emberiség ugyanis akkor már rég megvalósította volna sir Thomas Moore Utópiáját. Sőt, az emberiség rég megvalósította volna Platón Állam-át. Még tovább megyek: az emberiség ki sem jött volna az Édenkertből, mert Ádám és Éva (Éva és Ádám) bele se harap az almába, hanem a kígyó felvilágosító kampánya dacára rendületlen lélekkel, tökéletes szabálykövetéssel engedelmeskedik az isteni szabályoknak. Más szóval, Bibó szabályalkotó törekvése éppen attól volt jogos, hogy az emberiség a történelem során a legkevésbé sem bizonyult szabálykövetőnek, legyen bár szó a legemelkedettebb szabályokról. A Bibó alkotta rendszer 20 éven belül, egy más alkalmazási körben nagyon hasznosnak bizonyulhat: azt olvasom ugyanis a National Geographic Magazine-ban, hogy 2050-re házvezető szintű robotok várhatók. Ha ezt Bibó megérhette volna, bizonyára örülne, hogy az ő művei alapján programozzák például a közterület-fenntartó robotokat. Alábbi kritikus észrevételeim lényege, hogy élő emberre lehetőleg ne alkalmazzuk a tetszetős bibói modellt, mert ebben a körben sajnos nem működik, és kivált nem működik Bibó honfitársai, a magyarok körében.

A magyar homo sapiens 10 fő eltérése Bibó István elgondolásától

(1. megköveteli magának és megadja másnak a minden embernek kijáró tiszteletet, de megkülönböztetett tiszteletet, sem magának semmi címet nem követel, másnak pedig úrvoltáért, sem vagyonáért, sem hatalmáért, sem befolyásáért, sem ruhájáért megkülönböztetett tiszteletet nem ad, csak tisztességéért, vagy érdeméért; senki emberfia előtt meg nem alázkodik, alázatoskodó megszólítási és köszönési módokat szájára nem vesz.)
1. a magyar homo sapiens apró előnyökért megalázkodik a maga fölött állónak gondoltakkal szemben, a lenézettektől érdem nélkül is kiemelt tiszteletet követel, ám nekik nem ad; nem emberi méltóságban, hanem hierarchiában gondolkodik.
(2. magát munkában szolgának, szabad idejében és a maga otthonában úrnak tekinti, és szembeszáll mindenkivel, aki magát szolgálata és munkája alatt is úrként, hatalmasként viseli és másokat szolgáknak, alacsonyabbrendűeknek kezel.)
2. a homo sapiens felfelé nyal, lefelé tapos, azaz magát úrként viseli ott és ahol csak lehet; a hierarchia elutasítása csak az északi protestáns népeknél tömeges, a magyar ember ellenben honfitársai fölött akarja tudni magát rangban, érdemben, fizetésben, kultúrában, lakhelyben, illetékességben.
(3. a maga vagy más munkája értékének a leszállítását, emberi kiuzsorázását, vagyoni vagy hatalmi helyzet kihasználását, s egyáltalán semmiféle kizsákmányolást nem tűr, magát vagy mást a maga igazából, világos jogából, megszolgált követeléséből semmiféle erőszakkal, megfélemlítéssel, rábeszéléssel, fortéllyal kiforgatni nem engedi.)
3. a homo sapiens olcsón vesz és drágán ad, ügyeskedik az értékekkel, s kivált nem mér olyan mércével másnak, mint magának.
(4. őrködik a maga és minden ember egzisztenciájának a szabad és biztosított volta felett, illetéktelen vagy önkényes behatástól való mentessége jogvédelemmel és garanciákkal ellátottsága felett.)
4. a homo sapiens kizárólag a maga szabadsága felett őrködik, de anyagi előnyökért arról is szívesen lemond.
(5. szüntelenül szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát, méltóságát is veszélyezteti: ezért az emberi szabadság minden korlátozása, önkényes letartóztatás, fogvatartás, egyéni vagy hatósági hatalmaskodás, s az emberi méltóság mindenféle megalázása ellen azonnal együttesen, de ha az rögtön nem lehetséges, magában is fellép.)
5. a homo sapiens nagy ívben tesz a másik ember méltóságára, ezen belül a magyar homo sapiens meggyőződése, hogy ha a házi- és kerti munkát a saját bérének töredékéért végezteti mással, akkor az illetőt nem hogy nem sérti méltóságában, hanem egyenesen jót tesz vele; esze ágában sincs méltányos, azaz a szolgasorban tartáshoz szükségesnél magasabb bért fizetni neki.
(6. gyűléseken, egyesületben, munkaközösségben vagy bármiféle közösségben éppenúgy, mint a magánéletben önkényeskedést, akarnokoskodást, magánérdek illetéktelen érvényesítését, visszaélést, köz becsapását, közakarat meghamisítását, s mindenféle fenyegetést és terrorizálást nem tűr, minden ilyen ellen saját maga azonnal felszólal és más tisztességes emberekkel összefog, az erőszakosan érvényesülni próbálókat, tekintet nélkül arra, hogy kire és mire hivatkoznak, leleplezi és meghátrálásra kényszeríti, tisztában lévén azzal, hogy minden ilyennek az érvényesülése csakis a tisztességes emberek kényelmessége és megfélemlíthetősége miatt lehetséges.)
6. a magyar homo sapiens jól tudja, hogy az "urak" csalnak, és minden vágya, hogy egyszer ő is úr legyen.
(7. semmiféle anyagi visszaélést vagy panamát el nem hallgat, sem elfedezni nem segít, bármilyen hatalmas embert kell is ezzel lelepleznie.)
7. a magyar homo sapiens szerint a korrupció az, amiből őt kihagyták.
(8. minden közügyben meggyőződése szerint vall színt: fenyegetéstől meg nem ijed, hízelgésnek be nem dől, s szavazatát vagy aláírását semmi pénzért vagy előnyért el nem adja.)
8. a magyar homo sapiens magánérdekből ügyeskedik és paktál.
(9. minden felismert közérdek ügyében kezdeményezőleg lép fel, minden közérdekű szövetkezésben vagy mozgalomban tehetsége szerint munkájával és adományával részt vesz s igyekszik azt győzelemre segíteni, tisztában lévén azzal, hogy a közügyek elhanyagoltsága vagy méltatlan emberek kezébe való kerülése egyedül a tisztességes emberek kezdeményezésének hiánya és közéleti bátortalansága miatt történik.)
9. a magyar homo sapiens csak koncért dolgozik kitartóan egy ügyön, mások egyéni kezdeményezését passzívan szemléli vagy aktívan gáncsolja.
(10. bízik a közösség erejében, az emberek többségének tisztességében és abban, hogy ezt elegendő bátorsággal és igyekezettel érvényre is lehet juttatni, ezért a maga példájával, minden rosszhiszeműség elleni együttes és eredményes fellépéssel és minden jóhiszeműség számára a bizalom előlegezésével erősíti maga körül a közösségben és a tisztességes szándék győzelemre vihetőségében való hitet.)
10. a magyar homo sapiens szilárd meggyőződése, hogy csak a hülye bízik a közösségben, az emberek többségének tisztességében, a tisztességes szándék esélyében; a maga részéről mindent el is követ, hogy megnevelje az ilyen "hülyéket".

Ezért olyan a magyar közélet, amilyennek kiábrándultan tapasztaljuk. Mindez persze nem indok a csüggedésre, a tétlenségre, csak el kell fogadnunk, hogy az emberek többsége egyszerű homo sapiens, akinek a viselkedése nem idealista elméletekkel, hanem közgazdasági ösztönzőkkel alakítható. A magyar társadalom vezetésére nem jogfilozófusok, hanem a politikát a lehetséges művészeteként gyakorló, józan eszű távlatos gondolkodók alkalmasak.

Bibó István félreértése

Bibó Istvánról annyit tudunk, hogy szerinte a demokrata nem fél. Ennél bonyolultabb a helyzet (lásd: http://wita.hu/index.php?show=post&post=1085). Továbbá Bibó találta fel a "harmadik utat", amit a szociáldemokrácia magyarországi bevezetésére értett --, ezt fejlesztették aztán tovább mások, tetszőleges két szélsőség közötti megoldásukat harmadik útnak nevezve.  Bibó Istvánra sokkal többen hivatkoznak, mint ahányan olvassák. A Bibó István -- Életút dokumentumokban című könyvből vett mozaikokkal szeretném bemutatni, hogy nem csak az utókor értette jelentősen félre ezt az utópikus gondolkodót, hanem ő maga is jelentősen félreértette korának magyar és nemzetközi valóságát.

1944 nyarán Bibó így biztatta a munkássággal való együttműködésre a magyar középosztályt (Békeajánlat, pp. 205-210):
"a magyar munkásság nem óhajtja az 1919-es proletárdiktatúra szereplőit újból politikai szerephez juttatni,"
"A magyar munkásosztály az úri osztállyal szemben semmiféle kollektív bosszúra nem készül és -- noha ma teljesen együtt érez a vérig sanyargatott zsidósággal -- nem fog kollektív bosszúra lehetőséget adni a zsidóknak sem,"
"A magyar munkásosztály minden erejével ellene szegül annak, hogy Magyarország tartós szovjetorosz vagy bármi más megszállás alá kerüljön vagy pláne a Szovjetunióba bekebeleztessék."
"A magyar munkásosztály minden erejével és erején felül is rajta lesz, hogy Trianon ostoba területi rendelkezései nem ismétlődjenek meg, a magyar véreink idegen uralom alá ne kerüljenek; különösen mozgósítani akar minden erőt az erdélyi magyarságnak a magyar állam keretében való megmaradása érdekében,"
"A magyar középosztálynak nem kell a magyar munkásosztálytól féltenie sem családi házait, sem családi villáit, sem öröklakásait, sem megtakarított pénzét, és nem kell féltenie azokat a kis birtokokban, gyümölcsösökben, házakban, részvényekben fekvő tőkéjét sem, melyet arra tartott, hogy vele szűk határok közé szorított életét kényelmesebbé és emberségesebbé tegye,"
"...az orosz politikának nincs szándékában Magyarországot megszállni és bekebelezni, de ezt (igenis) abban az esetben mégis meg fogja tenni akkor, ha azt látja, hogy itt semmiféle itteni gyökerű mozgalom nem támad, mely a hitlerista őrülettel szemben ellenállásra képes. Ha lát ilyen mozgalmat, boldogan átengedi annak Magyarország kormányzásának gondját."

Bibó István a fenti sorok tanúsága szerint -- finoman szólva -- nem rendelkezett az éleslátás adományával. Nézzük, hogyan értékeli utólag, ami a II. világháború utáni Magyarországon történt.

"Már azt hiszem, '48-tól kezdve elkezdtem az első tapogatózást bírói kinevezés irányában. E tárgyban jártam Riesnél is, Hajdú Gyulánál is, és mind a ketten a gondolatot elsőre szívesen látszottak fogadni -- ma szinte gyermekesnek találom, hogy azt képzeltem, hogy nekem abban az időben és az akkori feltételek mellett a bírói állapot zökkenőmentesebb lesz, mint az egyetemi tanári állapot. Utóbb megtudtam, hogy a legnyilvánvalóbb utasításokat kapták a bírák abban az időben a legszimplább magánjogi ügyekben is, hogy hogy kell nekik dönteni. Ezt éppúgy nehezen viseltem volna le, mint azt az utasítást, hogy hogyan kell a politikát előadni. Akkor rejtélyes okokból nem láttam át, hogy ez nem nekem való dolog." (pp. 389-390)

"A leghalványabb kétségem sem volt arról, hogy a Rajk-perből lényegében egy szó sem igaz. A rádióban hallottam a Rajk nyilatkozatát, ahol megkérdezték, hogy ő ugyebár trockista, és mi a trockizmus lényege; akkor ő meghatározta a trockizmust halálos pontosan a hivatalos álláspont szerint, olyan meghatározást adott, amit egy valóságos egykori trockista -- még ha saját egykori trockizmusára emlékszik is -- képtelen lett volna adni, mert végül is csak azt mondta volna el, hogy mint trockista, hogy s mint gondolkodott. De Rajk nem ezt mondta, hanem hogy a trockizmus lényege a kommunizmus tagadása meg hasonlók. Teljesen negatív és süket szöveget. Emlékszem, hogy ez volt az, ami bennem teljesen eldöntötte, egyértelművé tette a helyzetet." (p. 396)

Ha ennek alapján azt gondolnánk, hogy fokozatosan átlátta a helyzetet, kiábrándít a következő, saját 1957-es peréről elmondott interjúrészlet.

"Meglepett, amikor a védő azt mondta nekem, hogy itt nem érdekes az, hogy hány évet kapok, az érdekes egyedül, hogy a legrosszabbat elkerüljük. Ez engem meglepett, mert nem éreztem azt, hogy én komolyan halálos ítélet árnyékában vagyok -- elsősorban azért nem, mert fogalmam sem volt arról, hogy Nagy Imrét halálra ítélték, sőt akkor, amikor én a bíróság elé kerültem, már ki is végezték. Marián István cellatársamnak egy beszélgetés során -- ő nagyon kétségbeesve várta a legrosszabbat -- még én mondtam, lehetetlenség az, hogy téged halálra ítéljenek, mert ahhoz, hogy téged halálra ítéljenek, előbb halálra kell ítélni Malétert, akit a szovjet hadsereggel való tárgyalópartneri minőségben fogtak el. Tehát lehetetlennek tartom, hogy a szovjet hadsereg hagyja, hogy őt kivégezzék, ha pedig ez lehetetlen, akkor lehetetlen az, hogy téged kivégezzenek. De Malétert azért sem lehet kivégezni -- mondtam én teljes naivitásomban --, mert ahhoz előbb Nagy Imrét kellene kivégezni, és ez végleg lehetetlen." (p. 467)

"A Gyűjtőben" történt a halálos ítéletek végrehajtása. Ezt én sokkal később tudtam meg, és szokott ártatlanságommal nem vettem észre, hogy mi folyik körülöttem. Azt vettem észre, hogy időnként hisztérikus üvöltözésbe kezd egyik vagy másik rab, azt hittem, hogy ez egy ilyen börtön-idegroham, és több esetben hallottam ilyet. Egyszer hallottam egy nagyon friss női hangot, amint azt kiabálja, hogy "anyuka, anyuka", aztán eltűnt a hang valami fordulóban, de arra is csak utólag jöttem rá, hogy ezt akkor vitték kivégezni." (p. 469)

A fentiek szerint Bibó István tartós téveszmék között, utópikus elmeszüleményei és a valóság közötti szakadék felett élte le az életét, minden esetben őszintén meglepődve, hogy a valóság ezúttal speciel nem őt igazolta, ám a továbbiakban cseppet sem gyanítva, hogy modellje egyéb részletekben is frissítésre szorul. Nem csodálkozom, hogy nem szokták a bibói életmű beható tanulmányozására biztatni az olvasókat: olyan ember volt ő, akitől maximum ötszavas idézeteket praktikus kiragadni és felhasználni a magyar "szabadságszeretők" kénye-kedve szerint, ám nem célszerű bővebben ismertetni életének ellentmondásait, diagnózisainak találati arányát.

Munkát a kéregetőknek

Többnyire előkotrok egy százast a zsebemből, ha az aluljáróban vagy a piros lámpánál kéregetővel találkozom. Az ember szíve nincs kőből. A feje annál inkább, mert ha jobban belegondolok, két típusú kéregető bukkanhat elém: aki összeverte a konkurenseit, hogy e zsíros helyre kerüljön; akit a koldusmaffia tart rabszolgasorban. Egyik típusnál sem kerül jó helyre a fizikai munkánál lényegesen jobban jövedelmező anyagi segítség. A kéregetés igazságtalan azzal a több százezernyi rászorulóval szemben, aki nem elég erőszakos, hogy érmegyűjtő helyzetbe hozza magát. Félig-meddig megértem azt is, aki felháborodottan odaveti: menj el dolgozni! Emberileg mégis nagyon nehezen vállalható, hogy ne adjunk valamit. Meg aztán a kéregető joggal mondhatja, hogy menne ő dolgozni, de nem kap munkát. Ma kitaláltam a megoldást.

100 Ft értékű állami közmunka-utalványokat kell készíteni, melyeket az adományozók 50 Ft-ért megvásárolhatnak az Állami Foglalkoztatási Szolgálat kirendeltségein. Az utalványt a kéregetők kezébe nyomhatják, akik a Szolgálatnál munkára jelentkezve megkereshetik az ígért 100 Ft-ot. Így az adakozás tényleg jó célt szolgálna: aki önhibáján kívüli okból kiegészítő jövedelemre szorul, közmunkával megkeresheti. Az állam a közmunka költségének felét megkapná a lakosságtól. Az adakozó a mainál sokkal biztosabb lehetne benne, hogy adománya jó célt szolgál. A foglalkoztatási illetékesek félpénzzel dupla szociális hatást tudnának elérni. Azt mondom, vágjunk bele.

Nagypályás diplomáciát!

Magyarország megérdemelné, hogy hozzáértő szakemberek megfelelően képviseljék a nemzetközi porondon. Itthon Kína folyik a vízcsapból, sokan jó magyar reflex szerint már csak azért sem szeretik a Középső Királyságot, mert szeretni kéne. Eközben a Jobbik és a szélsőségek összefonódása, valamint az ettől való elhatárolódás követelése tölti ki az augusztusi uborkaszezont. A nemzetközi sajtóreakció előre megjósolható: hazánkban nyomul a szélsőjobb, a populista kormány az emberi jogok terén szalonképtelen Kínával tereli el a figyelmet (ez nem az én álláspontom, hanem a várható nemzetközi sajtóvisszhang). Aktív diplomáciára és ország-PR-re lenne szükség ahhoz, hogy Magyarországról reális kép alakulhasson ki. Hazánk nem szélsőségesebb Franciaországnál, Belgiumnál, Dániánál, Svájcnál, és jóval kevésbé radikális Izlandnál; továbbá nem annyira Kína-barát, mint Németország vagy az Egyesült Királyság.

Trianon óta preventív lelkiismeretfurdalás gyötri nem csak a körülöttünk lévő országok vezetőit, hanem az európai nagyhatalmakat is: nem szabad hagyni, hogy Magyarországról pozitív kép alakuljon ki, mert akkor vagy vissza kéne adni a már kétszer is elcsatolt magyarlakta területeket, vagy legalább európai normáknak megfelelő autonómiát kéne adni nekik. Mindkét lehetőség halálos rémületet kelt az ellenérdekeltekben és diplomáciai szövetségeseikben. Velünk ellentétben ők nem bízzák a véletlenre a magyar országkép alakulását. Aktívan ott vannak, amikor Magyarországról negatívan lehet szólni, ha akár a leghaloványabb kritikával illethetnek bennünket, és akkor is aktívan ellenünk mozgatják a szálakat, ha -- például a vajdasági magyarverések vagy a szlovák nyelvtörvény alapján -- mi bizonygatjuk tétován az igazunkat. A magyar diplomácia kispályás, sőt még az amatőr kategóriában is eredménytelen, hiszen a politikai elit egyik fele és a közvélemény jelentős része szerint Trianont nemcsak kiérdemeltük, hanem most is ránk férne nemzetközileg egy kis orrba koppintás.

A magyarok ellendrukkereinek profizmusára jellemző a következő személyes történet: pár éve egy dán hölggyel beszélgettem, aki előzőleg Kolozsvárt (Cluj Napoca, Románia) járt. A román tolmács előre figyelmeztette, hogy az irredenta magyarok azt hazudják majd neki, hogy Kolozsvár és a környékbeli városok ősi magyar helyek, és nem román városok. Ez a hazugság azonban könnyen leleplezhető: kérdezze csak meg beszélgetőpartnerétől, pontosan mit jelent a magyar helységnév minden összetevője, és azt fogja tapasztalni, hogy a magyarok zavarba jönnek, valójában fogalmuk sincs, mit jelent Vajdahunyadból a "hunyad" vagy Kolozsvárból a "kolozs". Ebből következik -- így a román tolmács --, hogy ezek valójában ősi román helyek. Ettől kezdve érvelhettem a dán hölgynek történelemmel, oklevelekkel, Erdély multikulturális jellegével, semmiféle észérv nem hatott rá. Abban a meggyőződésben köszönt el tőlem, hogy a megvetendő magyar irredentizmus egyik képviselője vagyok, mert elvitatom e városok megkérdőjelezhetetlen ősi román voltát. A történet tanulsága számomra, hogy Románia alighanem államvédelmi szakemberekkel fejleszti és terjeszti ezeket a hatásos kliséket, és hogy ez csak apró mozaik az átfogó, kifinomult rendszerből. (Érdemes tudni, hogy a skandináv helynevek döntő többsége ma is érthető szavak kombinációja, pl. Zöldhalom-dűlő, Nyírliget-a-tenger-mellett, Három-tó-sok-lazaccal, stb., ezért számukra meggyőző az említett érvelés.) A mi helyneveink összetevői viszont annyit változtak az évszázadok során, hogy nyelvész kutató kell az eredetük magyarázatához, és néha még a szakember is széttárja a kezét. Ezek szerint egy skandináv szemében Pécs, Pest, Buda, Debrecen, Keszthely, Körmend és Kazincbarcika mind ősi román település*...

A XIX. század végétől ezernyi pontatlanság, megalapozatlan negatívum kering rólunk a világ döntéshozó köreiben. Trianon csak a már akkor is kispályás magyar illetékeseket érte váratlanul, valójában ezek szerves folyománya volt. Aktív diplomácia és ország-PR kell ahhoz, hogy a világ korrekt képet kapjon a magyar nemzetiségpolitikáról, sőt az aktuális belpolitikáról, a pártok törekvéseiről, valamint a médiahelyzetről is. Ahelyett, hogy folyton Nobel-díjasainkkal kérkedünk (akik itthonról elmenekülve, Nyugaton tudtak csak érvényesülni), a példaértékű kisebbségi jogok rendszeréről kéne beszámolnunk a külföldieknek.

Természetesen ehhez a politikai osztály mindkét szekértáborának egyet kéne értenie Magyarország érdekképviselete, azaz a nemzeti minimum ügyében.

*Érdekes lenne közvéleménykutatni, ki hogyan magyarázza Sajkod, Kesztölc, Baja, Bodajk vagy Gyermely eredetét. Optimistán kijelentem, hogy Szentkozmadombja, Porvacsesznek és Pornóapáti nem lesz ősi román település: meg tudjuk őket magyarázni!

Mi lesz a nyugdíjunkkal hosszú távon?

Az Economist 2011. április 9-i számában hosszú tematikus összeállítás katalogizálja a fejlett országok nyugdíjrendszereit fenyegető veszélyeket. A szerző meglehetősen sötétre festi a képet: sorra veszi a fő kihívásokat, majd szépen, sorban megállapítja, hogy lényegében egyikkel sem tudunk mit kezdeni. 1. Fogy a népesség, illetve elöregszik a lakosság, azaz 20-30 év múlva sokkal kevesebb aktív dolgozónak kellene eltartani sokkal több nyugdíjast. Emiatt vagy kisebbek lesznek a nyugdíjak, vagy tovább kell dolgoznunk, vagy mindkettő. 2. Az állami nyugdíjak teljes összeomlása is bekövetkezhet, ha a dolgozók többsége a bizonytalanság miatt kivonja magát a járulékfizetés alól. 3. A magánnyugdíjpénztárak sem adnak megfelelő megoldást, részben nem kellő számú ember rendelkezik kellően jelentős magánnyugdíj-pénztári megtakarítással, részben pedig a népesség csökkenése mellett a magánpénztári hozamok is esnek.* 4. A foglalkoztatói nyugdíjpénztárak szintén veszítenek a hozamukból, részben a cégvezetők csalárd hajlamai, részben a fogyasztói társadalom periodikus válságai miatt.

Aki tud angolul, annak javaslom, hogy olvassa el a részletes összeállítást, amely átfogó körképet, alapos elemzést ad, mielőtt a Sex Pistols mintájára leszögezné: No future. Szerintem van jövő, a jelzett kihívások komplex megközelítésben kezelhetők.

1. Népességfogyás/elöregedés: a csökkenés ellensúlyozható szabályozott bevándorlással és termelékenységnöveléssel, csak ennek keretében kezelni kell a bevándorlással összefüggő problémákat, jelesül a kulturális/vallási/viselkedésbeli feszültségeket. Európa esetében ez azt jelenti, hogy a bevándorlónak el kell fogadnia a befogadó ország normáit, nyelvét, kultúráját. Ha egy afrikai bevándorló ragaszkodik az afrikai háttér megőrzéséhez, a bevándorlási hivatal válasza az lehet, hogy ám tegye -- csak szíveskedjen más bevándorlási célterületet keresni, ahol erre lehetőséget biztosítanak számára. A vallásbeli különbségek külön kezelendők. A demokratikus kereteket elfogadó bevándorló választhat tetszőleges vallás mérsékelt irányzatai, illetve az ateizmus/szinkretizmus között. Szélsőséges, radikális világnézettel azonban sem ő, sem családja nem maradhat európai földön. A népességfogyás/elöregedés hatásait 50%-ban célszerű ilyen módon kompenzálni. 25% kompenzálás várható a termelékenységnövekedéstől, mert utóbbi jóval nagyobb mértékű lesz ugyan, ám közben jelentősen nőnek a jóléti igények is.

2. Az állami nyugdíjrendszer összeomlása úgy kerülhető el, hogy keményen behajtják a kötelező nyugdíjjárulékokat, és az állam deklarálja, hogy megőrzi a hagyományos nyugdíjrendszer generációk közötti szolidaritásra alapozó jellegét. A nyugdíjrendszer nem omlik össze, mert az államtól elvárt minimális funkciók közé sorolják. Ez azt jelenti, hogy senki sem kaphat a létminimum alatti nyugdíjat, azon az áron, hogy a 20-30 év múlva várható nyugdíjak talán csak fele annyira lesznek majd arányban a befizetésekkel, mint ma. Ha kell, adót emelnek, ha kell, nyugdíjkorhatárt emelnek, de a létminimumot mindenki számára biztosítja az állam. Például a minimum alatti jogosultságot szerzett dolgozó köteles addig dolgozni, amíg jogosultsága el nem éri a minimumot. A gyermekvállalást ösztönző intézkedésként célszerű bevezetni, hogy a szülők nyugdíját csak fele részben fedezze a központi kassza, az ezen felüli részt pedig szerény szociális segély vagy az aktív gyermekek befizetései biztosítsák. Egy ilyen rendszerben jól járnak a gyermekük karrierjét megalapozó és/vagy nagycsaládos szülők, továbbá világossá válik a felelős családtervezés célszerűsége.

Kezelni kell a férfiak és nők közötti egyenlőtlenségeket: a férfiak jóval előbb halnak meg, viszont a legtöbb országban később mehetnek nyugdíjba. A teljesen igazságos megoldás az lenne, ha a hosszabb életű nem, azaz a nők annyival tovább dolgoznának, amennyivel tovább élnek. Ez azonban várhatóan kezelhetetlen társadalmi feszültségekkel járna, ezért célszerű azonos nyugdíjkorhatárt bevezetni mindkét nem számára, és ezzel párhuzamosan megvonni a nőknek ma adott gyermekszülési és egyéb, a nőiséggel járó kedvezményt, mert ezek a továbbiakban már nem indokoltak. Például 1990-ben egy férfi átlagban két évvel élte túl a nyugdíjazást, egy nő pedig 20 évvel. Ez ma is így van, és kirívó aránytalanságot jelent -- a nők javára. Úgy kell átalakítani az esélyegyenlőség feltételeit, hogy hasonló szakképzettséggel végzett hasonló munkáért hasonló átlagfizetés járjon, majd hasonló nyugdíjösszeg.

3. A magánnyugdíj-pénztárak feltétlenül szükségesek, de szigorúan önkéntes alapon. Az állami a kötelező, a magán az önkéntes, a kettő között nincs hibrid, fából vaskarika, azaz a nemrég megszüntetett kötelező magánnyugdíj-pénztárt nem célszerű visszahozni. Tudatosítani kell a dolgozókban, hogy nyugdíjuk egyik komponense állami, másik része az aktív kereső gyermekeik befizetéseiből származik, a harmadikat pedig az önkéntes nyugdíjpénztárban felhalmozott tőke fedezi. Az önkéntes pénztárak befizetései azonban nem mehetnek az állami befizetések rovására, azaz szigorúan az állami nyugdíjrendszer fenntartásához szükséges befizetések feletti összegekről lehet csak szó.

4. A foglalkoztatói nyugdíjak kockázatát a magánnyugdíj-pénztárak kezelhetik, azaz a munkáltatónak fokozatosan át kell adnia a teljes befizetett vagyont és annak hozamát a dolgozó által kiválasztott magánnyugdíj-pénztár részére. A fogyasztói társadalom jóléti fluktuációja a piaci verseny célszerű mértékű szabályozásával és a népesség létszámának stabilizálásával egyenlíthető ki.

Összefoglalva: a fejlett országok nyugdíjproblémáit szabályozott bevándorlással, a gyermekvállalás nyugdíjon keresztüli ösztönzésével, termelékenységnöveléssel, a nyugdíjkorhatár esélyegyenlőségi szempontú emelésével, a szolidaritáson alapuló állami nyugdíjrendszer megőrzésével, valamint az önkéntes magánnyugdíj-pénztári komponens erősítésével kell -- és lehet is -- kezelni.

* Nem szoktunk belegondolni, hogy a magánnyugdíj-pénztárak jellemzően ingatlanba és részvénybe fektetik a tagok pénzét, és csökkenő népesség mellett csökken az ingatlanok bérleti bevétele, a részvénytársaságok forgalma és nyeresége. Egész egyszerűen nincs, aki biztosítaná a magánpénztár hozamát. Következésképp a magánnyugdíjpénztár tőkefedezete önmagában nem képes kiegyenlíteni a népességcsökkenésből adódó nyugdíjproblémákat.

Válasz Szűcs Sándor tizenkét pontjára

Az eredeti cikk itt olvasható: http://mindennapi.hu/cikk/blogok/tizenket-pontbol-megtudhatod-hivo-vagy-e/2011-08-07/5872

Észrevételeim

Ez a gondolatmenet nagyon hasonlít az pogányok érveire a keresztényekkel szemben: aki nem lúzer, az nem igazi keresztény; mivel azonban a lúzer világi értelemben véve célszerűtlenül él, a fene se akar keresztény lenni. Az én olvasatomban ez a tizenkét pont irreális, önsorsrontó maximalizmus. Mintha azt mondaná a szerző: aki 3 másodpercnél rosszabb időt fut százon, az nem "futó", hanem csak "kocogó", nézzen a tükörbe. Ez nem pusztán szóhasználat kérdése. Egy szerző azért kommunikál, hogy üzenetét eljuttassa a címzetthez. Mit üzen ez a tizenkét pont azoknak, akik nem világbajnokok, mégis -- sántikálva, bukdácsolva -- futnak a cél felé? S főként, mit üzen azoknak, akik be sem teszik a lábukat a pályára, akik szerint a futás minden formája baromság?

Az evangéliumokban Jézus a farizeusokkal, azaz a kor vallásosaival vitázik a legtöbbet. A szamariaiak a kor félvallásosai, ám Jézus nem dicséri őket ezért, hanem a nyitottságuk egy-egy momentumát emeli ki: ők azok a boldogok, akik -- mivel a hivatalos féligazságokat nem ismerik -- éhezik és szomjazzák a szokatlan igazságot. Mai megfelelőik a megkeresztelt, de templomba nem járó emberek -- ha és amennyiben nyitottak Jézus lényegi tanítására. Ebből azonban nem következik, hogy ők en bloc jobbak a papságnál, a teológusoknál. A kor óriási túlerőben lévő pogányai milyen szerepet töltenek be az evangéliumokban? Szinte nem is fordulnak elő, nincsenek rajta a térképen. A közösség ellen ismételten vétő emberről mondja Jézus, hogy "tegyetek úgy vele, mintha pogány vagy vámos volna". Jézus nem azt tanítja, hogy a pogány jobb, mint a farizeus! Aki nem képes elfogadni, hogy időnként, bizonyos tekintetben "csak" vallásos, az előbb-utóbb feladja a hiábavaló küzdelmet, és nem hívő lesz, hanem pogány.

Jézus korának pogányait bálványimádóknak hívták. A mai kor pogányai a pénzt, a hatalmat, önmagukat, az ezotériát vagy a tudományt imádják. És imádják a maximalista keresztényeket is, mert könnyen legyőzhetők a saját ideáikkal. A maximalista keresztény úgy tartja, hogy aki nem képes a mindennapokban folyamatosan isteni tulajdonságokat felmutatni, az elutasítandó. A pogány ujjong ezen, mert elmúlik a vallásosokkal szemben érzett kisebbrendűségi komplexusa, ám esze ágában sem lesz ettől megtérni. Tételes észrevételeim:

1. A vallásosság azt mondja: ha engedelmes vagyok Istennek, Ő szeret és elfogad. Addig biztonságban vagyok. Ezzel szemben az élő hit válasza: Isten szeret és elfogad. És mert biztonságban vagyok, tudok engedelmeskedni Istennek, és ezt szívesen is teszem.

-----------Az anyai szeretet feltétel nélküli, biztonságot ad, mégsem lesz minden gyerekből folyamatosan jó gyerek, mert nem mindenki viszonozza szívesen ezt a szeretetet, nem mindenki lesz dalolva engedelmes. Isten mindenkit szeret és elfogad, de akinek a tekintély problémát okoz (az emberiség kb. fele), az zsigerből elutasítja, aztán különböző ügyekre hivatkozva racionalizálja az elutasítást. Kiváló ürügy például az, hogy a "keresztények álszent képmutatók".

2. A vallásosság számára kétféle ember létezik: a jó és a rossz ember. A jó, aki elfogadja a hitet, aki “jó hívő” életet él, és a rossz az, aki nem. Ezzel szemben az evangélium csak egyféle embert ismer: a kegyelemre szoruló bűnös embert, akit nagyon szeret.
------------Az ember alapbeállítás szerint úgy gondolkodik, hogy aki neki hasznos, az jó, aki haszontalan vagy káros, az rossz. A közösségtudatos ember szerint aki hasznos a közösségének, az jó, aki haszontalan vagy káros, az rossz. Az evolúció erre kondicionálta az agyunkat. A hívő a jézusi inspiráció hatására bizonyos mértékig képes meghaladni ezt a logikát, de nem mindenben, s főleg nem folyamatosan. Akinek nincs a fejében jó/rossz megkülönböztetés, az képtelen értelmezni a világot. Reálisan az várható el, hogy a hívő ember legyen nyitott a látszatra "rossz" életű embertársban rejlő jó tulajdonságokra, lehetőségekre. Akár még Tóta W. is megtérhet, sőt a mindennapokban Tóta W. is lehet jobb ember, mint én. Ha én nyitott maradok erre a lehetőségre, annál feltűnőbb lesz, hogy ő nem viszonozza ezt a nyitottságot.

3. A vallásosság szemében sokat számít, hogy milyen családba születsz (hívőbe, és milyen hívőbe…)
Ezzel szemben az élő hit szemében az számít, hogy újonnan születsz-e.
-------------Újonnan nem születsz minden nap. Egyszer megszülettél, onnantól kezdve fejlődsz, és nem gőgicsélsz édi-bédin életed végéig. Ha mindenben baba akarsz maradni, akkor eltéveszted az élet lényegét. 

4. A vallásosság számára az számít, hogy mit teszel. Hogy mennyi a bűnös és mennyi a jó cselekedeted. Ez alapján értékel és ítél. Ezzel szemben az élő hit fókuszában az áll, amit Jézus tett értünk!
-------------A két megközelítés között nincs ellentét: a hívő nem lehet közömbös a saját cselekedetei iránt, sem mások őt érintő cselekedetei iránt, mert akkor a langyos relativizmus csapdájába esik, és a világ nem lesz általa jobb, igazságosabb. Aki ízetlen, az nem lehet a világ sója.

5. A vallásosság azt tanítja, hogy a megszentelődésem mértéke igazolja a hitem mértékét.
Ezzel szemben az evangélium tanítása az, hogy amíg Krisztus igazol bennünket, addig szentek vagyunk. Ez pedig nem a mi tetteinktől függ, hanem az Övétől!
-------------Isten azt szeretné, hogy munkálkodjunk a szőlőjében, azaz a világ és saját lelkünk jobbá, igazságosabbá tételén dolgozzunk. Ez cselekedeteket feltételez, erről szól a földi életünk. Krisztus igazolása az örök élet szempontjából releváns, a földi életben nem szükséges, de nem is működik. Ha Jézus a földi életben igazolna minket, akkor a kereszthalállal az eredeti paradicsomi állapotnak kellett volna helyreállnia -- a zsidók azóta is ezt várják a Messiástól. Ez épp annyira félreértés, mint az, hogy Jézus cselekedetére hivatkozva megúszhatjuk a földi életet jócselekedetek nélkül.

6. A vallásosság kapni szeretne valamit Istentől. Áldást, eredményeket, igazolást, lelki dolgokat… Ezzel szemben az élő hit magát Istent keresi, és Őt akarja kapni.
-------------Az ember a biológia törvényeinek alávetett élőlény, ezért szeretne mindenféléket kapni élete során, többek között Istentől is. Mivel Isten szereti az embert, ad is neki számos jó dolgot, amiért az ember hálát adhat. Istent az út végén akarjuk elérni, út közben eszünk-iszunk-fajfenntartunk, cselekszünk, tévedünk, csetlünk-botlunk, és képtelenek vagyunk Istent színről színre látni, maximálisan befogadni. Lehet, hogy ez fáj egy maximalistának, de ez van.

7. A vallásosság a problémákaban, nehézségekben és kudarcokban átkokat és büntetést lát és hirdet.
Ezzel szemben az élő hit ugyanezekben Isten kegyelmének és munkájának egy újabb lehetőségét kutatja.
------------Az ember mindenben rendszert keres, ezért működik a Rorschach-teszt. Jézus tanítása alapján időnként felülírja az ösztönös ok-okozat logikát, de ez nem lehet folyamatos elvárás. Az itt megfogalmazott szempontot a nem hívő optimista és a zen bölcs is teljesíti, következésképp nem alkalmas a hívő és a vallásos ember közötti különbség leírására.

8. A vallásosság “rólam” szól: az én hitemről, az én engedelmességemről, az én ajándékaimról vagy az én bűneimről. Jobb esetben. Rosszabban a másokéról…Ezzel szemben az élő hit fókuszában Jézus Krisztus áll!
--------------Az emberi élet szól rólam, némi tanulás után a közösségemről. Első sorban mindenki élete magáról szól, és ez nem üldözendő, hanem olyan belső alapként kezelendő, amelyre építhetünk. Jézus nem azt tanította, hogy JOBBAN szeresd a szomszédodat, mint önmagadat, mert tudta, mi lakik az emberben.

9. A vallásosság számára a kulcs az, hogy elég “jó” legyél. Az evangélium szerint a kulcs, hogy Istennél legyél, úgy, ahogy vagy. Ez az, ami elég! (És pont ez az, ami nem elég a vallásosság számára, mert ennek az ő szemében mindig van feltétele – amit persze ő is határoz meg.)
----------------Hogy lehetsz Istennél úgy, ahogy vagy, ha nem igyekszel közben jó lenni? Persze bemagyarázhatod magadnak, hogy folyamatosan Istennél vagy. Sok-sok szektavezér hitte így.

10. A vallásosság nem ad igazi megnyugvást, hiszen Isten a saját teljesítményünktől teszi függővé az elfogadását. Ezzel szemben az evangélium teljes megnyugvást ad, hiszen Krisztus tettén nyugszik, nem a sajátunkén!
----------------A halál ad teljes megnyugvást, az élet folyamatos oszcillálást ad végpontok között. Hol éhesek, hol meg jóllakottak vagyunk. Természetesen harmóniára törekszünk, de ha az élet lényege a maximális harmónia lenne, akkor a buddhizmussal is beérhetnénk. Jézus azt tanítja, hogy az életet ÉLET-ként éljük, azaz ne botránkozzunk meg a jóra törekvő, ám nem tökéletes embertársakon.

11. A vallásosság eszközként tekinti Istent, Jézust, és manapság különösen a Szentlelket. Az élő hit számára Isten a beteljesülés, és egy valóságos, személyes kapcsolat.
---------------Az ember mindent a saját boldogulása eszközeként használ, legyen az marokkő, konyhakés vagy evangélium. Jézus zseniális parancsot ad: szeresd szomszédodat, mint önmagadat. Ha a szomszédodnak is legalább annyira jó az eszközhasználatod, mint neked, akkor nincs vele baj. Ha szignifikánsan jobban használ neked, mint a szomszédnak, akkor meg baj van vele, meg kell beszélni, mert visszaélésről lehet szó. Ettől a nyitottságtól lesz jobb, igazságosabb a világ, nem attól, hogy önként lemondasz az eszközök célszerű használatáról. Jézus a testét és vérét hagyta számunkra jelképes eszközül, hogy éljünk vele és általa. Elküldte az apostoloknak a Szentlelket, hogy bátrak legyenek az igehirdetésben, hogy éljenek vele és általa. A ruhád eszköz arra, hogy ne fázz, és szimpatikusan jelenj meg mások szemében. Emelkedettebb lenne, ha elutasítanád eszközkénti használatát, és inkább meztelenül járnál?

12. A vallásosság a lelki gőg és a bizonytalanság két végpontja között hullámzik, ezzel szemben az élő hitre mindig a szelíd alázatjellemző.
---------------Egyetlen élőlényre sem a szelíd alázat a jellemző, ezzel szembe kell nézni. Az élet folyamatos agresszió, ha nem véded magad mások agressziójával szemben, azok nem megszelídülnek, hanem megesznek. A mindig szelíd alázatosak rég kihullottak az evolúció rostáján, mert életképtelenek. Reálisan az élettel összeegyeztethető, azaz célszerű mértékű szelídség és alázat várható el. Jézus ebben is éleslátó: legyetek szelídek, mint a galamb, és okosak, mint a kígyó. Álláspontom szerint a maximalista keresztény közösségen belül célszerűtlenül kemény, kifelé célszerűtlenül puha, és összességében nem szelíd, mint a galamb, nem okos, mint a kígyó.

Lehetséges, hogy alapvetően félreértettem a szerző mondandóját, várom a pontosítást.

A humanizmus mint pótcselekvés

A gyerek gyakran menekül a nemszeretem feladatok elől: ne kelljen ma házit csinálni, mosogatni, takarítani, fát vágni, udvariasnak lenni. A felnőtt már nagyobb kötelezettségek elől menekül. Ne kelljen adót fizetni, járdát takarítani, önsorsot kovácsolni, közösségi feladatokat ellátni. Ciki lenne egyszerűen kijelenteni, hogy ide nekem az oroszlánt is, az embertársaknak meg NYASGEM. A menekülés haladó, kegyes orcájú iránya a humanizmus.

A humanizmus (általános emberiesség, az emberiség szeretete), fő mozgatórugója, hogy ne kelljen a családot, a szomszédot, a szűken vett közösséget szeretni. Úgy működik, mint a hajléktalanokkal szembeni sóherség: ennek a csavargónak nem adok, helyette a nagy szociális rendszer átalakítását támogatom erkölcsileg, hogy ne legyenek hajléktalanok. Eddig még mindenki bicskája beletörött a szép feladatba, ám addig sem kell odaadni azt a százast az aluljáróban mosdatlanul kéregető unszimpatikus embertársnak, aki nyilván piára költené.

A menekülés szép irodalmi példája József Attila: Születésnapomra című versének zárlata. Horger Antal professzor a szegedi egyetemen elintézte, hogy az ifjú lázadó költő egy kemény verse miatt ne kaphasson tanári diplomát. Attila válasza: én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon taní-tani. Az alsó szinten elbukott, magasabb szinten diadalmaskodott hát.

A humanisták nem igazán csípik a keresztényeket, mert ők a legközelebbi embertársak szeretetét, a közösségi feladatok felvállalását várják el. Különösen sértő, hogy mindenkitől. Az individuum sérelmezi, hogy családi értékekkel, önfeladással, önmérséklettel jönnek neki, miközben ő úgy tudja, hogy aki "önmagát adja", mint Alekosz a Való Villában, az mindent elérhet, az mindent megérdemel, az olyan jól élhet, mint senki körülötte. A konkrét, élő embertárs bosszantja az egyént, ezért inkább az elvont emberiséget választja. Világpolgárrá lesz, mert a hazáját nem akarja szeretni. Nem alapít családot, mert Afrikában úgyis túlnépesednek... Érdekes lenne, ha a földműves hasonló megfontolásból nem öntözné a földjét, mondván, hogy szolidaritásból teszi, hiszen Bangladesben százezrek menekülnek az árvíz elől. Ha a távfűtő vállalat nem fűtené télen a panellakásokat, mondván, hogy Ausztráliában éppen hőhullám van.

Woody Allen Manhatten című önironikus filmjében azt mondja a pszichológusnak: ma nem akar iskolába menni; értelmetlen az egész, hiszen tágul a világegyetem. A humanista emberiségszeretete is ehhez hasonló ürügykeresésből forrásozik, és nem eredményesebb, mint Bob Geldoff Live Aid néven elhíresült, Afrikát segíteni hivatott jótékonysági koncertjei, melyek bevételéből különböző afrikai despoták népkonyha felállítása helyett fegyvert vásároltak, hogy még hatékonyabban elnyomhassák az elnyomottakat, kiknek megsegítése helyett polgártársaik nyilván az alaszkai jegesmedvék jólétét viselték kegyes szívükön. Sokkal szebb lenne a világ, ha a jótékony cselekvés a valós befolyási körből, azaz a magánkapcsolatokból, a családból, a közvetlen szomszédságból indulna ki, és e szilárd alapra épülve terjedne egyre táguló körökben.

Cherchez la femme

Újabb elgondolkodtató szövegrészre bukkantam Paul Johnson már előző posztomban is idézett, A kereszténység története c. művében.
"Az asszonyok jóval nagyobb szerepet játszottak a keresztények jótékonysági tevékenységében, mint a zsidó diaszpóra hasonló szervezeteiben; ez volt az egyik oka annak, hogy a kereszténység átvette az ekkor már stagnáló judaizmus hittérítő szerepét. Az asszonyoknak komoly előnyöket kínált; mint az Úr előtt a férfiakkal egyenlőket kezelte őket, azt parancsolta a férfiaknak, hogy ugyanolyan szeretetteljes figyelemmel bánjanak feleségükkel, amilyennel Krisztus viseltetett "menyasszonya", az egyház iránt, és védelmezte őket a házasság szentségéről szóló, szokatlanul konkrét jézusi tanítás is. A keresztény asszonyokkal kezdődött meg a hit behatolása a magasabb társadalmi rétegekbe; gyermekeiket aztán keresztényeknek nevelték, és nem volt ritka, hogy idővel kereszténnyé lett a férjük is."

Fontos igazságot fogalmaznak meg a fenti sorok. A nők ma is döntő szerepet játszanak a nem géppisztollyal terjesztett értékrend alakításában, népszerűsítésében, ezért értőn oda kell figyelnünk a lelkükben uralkodó elképzelésekre. A következő generáció élete ugyanis nagyjából olyan lesz, amilyennek ők megálmodják. A fiatal magyar nők többsége ma az önkiteljesítés egyik fejezeteként gondolkodik a gyermekvállalásról*: először az egyetem, aztán a karrier, egy jó autó, szép nagy lakás, közben rendszeres nyaralás/sítúra, talán férj, talán gyerek -- majd valamikor. Ha belekérdezek a részletekbe (hogy jön ez össze a férfiak elképzeléseivel és a női testben ketyegő biológiai órával, a nyugdíjrendszer fenntarthatóságával, az össztársadalmi szempontokkal?), sértődött választ kapok. Igazságtalanság, hogy a nők röghöz legyenek kötve a család, a gyermekszülés és nevelés által, ők is megérdemlik ugyanazt a szabadságot, mobilitást, mint a férfiak. A társadalom és a férfiak -- továbbá ad hoc képviseletükben a beszélgetőpartner -- bekaphatják az összes ... begyepesedett rögeszmét.

A fiatal nőknek tele van a tökük (az a zöldessárga sütni-főznivaló, mi más?!) azzal, hogy tőlük várják a szülést, a gondozást, a nevelést. Ráadásul úgy, hogy "azokon a napokon" még a közérzetük is rossz. Köszönik szépen, ez nekik így, ebben a formában nem buli. Ez nem érvek-ellenérvek kérdése, hanem így van, és kész.

Maximálisan megértő vagyok, szerintem sem igazságos, hogy a nők a fajfenntartásból megterhelőbb részt kénytelenek vállalni. Azt mondom, mi, férfiak tegyünk meg mindent, ami megtehető a női terhek könnyítése, az igazságosabb női-férfi szereposztás kialakítása érdekében.

Maximális megértésemért cserébe megelőlegezem, hogy a nők is bizonyára nyitottak lesznek a férfiigényekre. Saját listám élén egy antigravitációs autó, élethosszig tartó virilitás és egy nanotechnológiás, 3D-ben világító ágytál szerepel. Meggyőződésem, hogy a technika fejlődésének köszönhetően vágyam megvalósul egyszer, talán éppen női kutatók segítésével. Szóval mindezt megelőlegezve, teljes erővel bevetem magam a női sors igazságossá tételébe. Nézzük a lehetőségeket.

Az a helyzet, hogy gyerekekre szükség van és lesz -- de minek terhelnénk ezzel a nőket, ha nem szükséges? Indíthatnánk például egy lombikprogramot, a megtermékenyítés és kihordás végül is nem igényel feltétlenül női szerepvállalást. Sajnos felmerülnek az Aldous Huxley: Szép új világ című regényében előrevetített mellékhatások, problémák, ám ezek valószínűleg kezelhetők. Hogyan? Ajánlom a művet gondolatébresztő szakirodalomként.

Indíthatnánk egy keltetőprogramot is: a megtermékenyített női petesejtet mesterséges tojásba ültetnénk bele, és a tojást mi, férfiak őriznénk. Sok férfi ma is hosszan kotlik (kocsmában, WC-n, stb.), a nagy cél érdekében legtöbbünk szívesen kotlana 9 hónapot, ez a minimum, nem?

Aztán az agyelszívás mintájára indíthatnánk egy gyerekelszívási programot: a Föld egyes országai túlnépesednek, miért ne fogadhatnánk örökbe a gyermekfeleslegüket? Az első egy évben azért még nem szakítanánk el a csecsemőket a felnőtt boldogsági esélyük szempontjából alapvetően fontos biológiai anya szeretetétől, ám a 13. hónaptól hajrá! A kicsikről azután a nevelőapák és nagyszülők gondoskodhatnának, míg a nő dolgozik. E megoldás szó szerint új színt hozna életünkbe, mellékhatásai nyilván kezelhetők, és a nők nyilván készséggel vállalnák e mellékhatások kezelését, hiszen a megoldás az ő érdekükben jönne létre.

Még frappánsabb megoldással behozhatnánk az említett túlnépesedő országok lányait, fiatal nőit is. Ez aztán az izgalmas, kalandos, férfinak való feladat. Messieurs, cherchons nos femmes, azaz: uraim, keressük meg asszonyainkat. Ők még a hagyományos családmodellben nőttek fel, alighanem örömmel részt vennének országunk lakosságszámának szinten tartásában, ily módon teljesen tehermentesítenék az anyaságot "tenyészfeladat"-nak érző magyar nőket.

Utóbbiak vígan építhetnék karrierjüket, autózhatnának, berendezhetnék igényes lakásukat, nyaralhatnának, telelhetnének. A férfiak előnyös biológiai tulajdonságait ismerve bizonyos, hogy alkalmi szexpartnerben is bővelkednének, amíg bírják csáberővel, illetve amíg a partner kellően súlyos elvonási tünetben szenved. Bár a hagyományos családmodellt vállaló nők képesek kötődési élményt és monogám szokásokat varázsolni férjeik lelkébe, így a szingli nők számára nem feltétlenül a párkapcsolati szempontból legértékesebb férfipéldányok maradnak. De hát nem is lelki célokra kellenek! Véleményem szerint mindenki minden tekintetben elégedett lesz a javaslatom mentén kialakuló helyzetével.

Voilà, hölgyeim! Akkor most rátérhetünk az antigravitációs járgányomra? Olyan cuki kis lukeskywalkereset szeretnék, hátul íves légterelőkkel és hiperhajtóművel, mint a Csillagok háborújában.

* A többségi értékrend mellett nagy a sokszínűség: a fiatal nők egy része például külföldi férjre pályázik egy jóléti államban; mivel ők jórészt elköltöznek, kevés szerepük lesz a következő hazai generáció életében. Szerencsére nálunk is vannak olyan lenézett, "lúzer" csajok, akik az Igazira várnak, gyerekeket szeretnének vállalni vele, és évekre otthon maradnának a család jóléte érdekében. Írásom értelemszerűen nem róluk, nem nekik szól.

A keresztények bosszantó versenyképességéről

... így ír Paul Johnson A kereszténység története c. könyvében:
'A keresztények hallatlan mértékben kiterjesztették az egykori zsidó diaszpórabeli jótékony kötelezettségvállalást, és egyfajta miniatűr jóléti államot működtettek egy olyan birodalomban, amelyik jószerivel teljesen nélkülözte a szociális intézményeket. Julianus császár, aki a 4. században fel kívánta éleszteni a pogányságot, a szegények támogatására hasonló jótékonysági alapot próbált megteremteni. Egy levelében, amelyben erre utasította a birodalom papságát, megjegyezte: "Miért nem vesszük észre, hogy éppen az idegenek iránti jóakaratuk, halottaik sírjának gondozása és életük szemmel látható szentsége az, amitól a leginkább növekszik az istentelenség?" (márminthogy a keresztények egyre népszerűbbek). Úgy vélte: "szégyenteljes dolog, hogy amikor egyetlen zsidónak sem kellett soha koldulnia, és a kegyes galileaiak nemcsak a saját szegényeiket támogatják, hanem a mieinket is, ország-világ láthatja, hogy a saját népünk nem kap tőlünk segítséget".'

A fenti idézet többféle tanulságot is hordoz:
1. a rómaiak szemében a keresztények egybemosódtak a zsidókkal; ez nem csoda, az említett Galilea zsidó tartomány volt, a hitbeli különbségek pedig nemcsak Julianus, hanem még a nagy Mohamed figyelmét is elkerülték, utóbbi élete vége felé döbbent csak rá, hogy a számára homogén zsidó-keresztény csoport radikálisan nem ért egyet vallási ügyekben; ehhez képest manapság szerintem túlhangsúlyozzuk a zsidók és keresztények különállását, elméleti-gyakorlati konfliktusát
2. a jótékonyság erényét Mózes törvényei alapján a zsidók is bőséggel gyakorolták a saját törzsükön/népükön belül, a keresztények újítása abban állt, hogy minden emberre kiterjesztették az "embertárs" fogalmát, s ezáltal a karitászt; ez újabb ok arra, hogy a zsidók és keresztények felfedezzék egymás vallásgyakorlatában a közös pontokat
3. Juliánus kellő önkritikával versenyt, alternatívát hirdetett saját papjai, mai szóval a kor MSZP-SZDSZ értelmisége számára, és nem a keresztényeket szidta a versenyképességükért; a XXI. századi neoliberális állam hívei leépítenék a szociális gondoskodást, az oktatást, az egészségügyet, a szolidaritáson alapuló nyugdíjat, közben sértetten szidják a keresztény egyházat, amiért nem vonul ki ezen területekről; talán alternatívát kéne teremteni, fel kéne vállalni a versenyt, mielőtt előáll a julianusi helyzet: "a saját népünk nem kap tőlünk segítséget".

Ha Akáclombosfalva lakóinak szavazniuk kéne az általános iskola sorsáról, és csak az alábbi két lehetőség közül választhatnának, vajon milyen eredmény születne?
1. Az általános iskola ne szűnjön meg anyagi okokból, inkább vegye át a katolikus egyház.
2. A katolikus egyház semmiképpen ne vegye át az általános iskolát, inkább ne legyen a falunkban iskola.

Buzdítom az olvasót, hogy találjon ki további alternatívákat, egyúttal közlöm a magamét:
3. Az általános iskola maradjon állami. Valamennyi párt tegyen ünnepélyes esküt a választók színe előtt, hogy a következő 30 évben egyetlen általános iskolát sem szüntet meg anyagi okból, az eredményes működéséhez szükséges pénzt minden körülmények között, állami forrásból biztosítja.

Ennek kikényszerítéséhez "csak" közösségben gondolkodó, együttműködő választókra van szükség.

A katolikus egyház bosszantó versenyképességéről

Az egyházakról szóló törvény komoly indulatokat kavart. Arról szól, hogy melyik egyház kaphat az alapítványoknál is nagyobb állami kedvezményeket. A valódi egyházak közül az, amelyik már legalább 20 éve működik Magyarországon.

A törvény ellenzői valójában nem a törvényből kimaradt kisegyházakat védik, hanem a nagyegyházakat támadják, állami összefonódással vádolván őket. A keresztény egyház azóta támadható ezen a vonalon, amióta Nagy Konstantin 313-ban, a római birodalomban elsőként engedélyezte. Az egyház a felvilágosodás óta szüntelen támadások kereszttüzében él, dolgozik és -- sokakat bosszantva -- virul. Egyház alatt elsősorban a katolikus egyházat értik, mert központosított, erős, és hatalmát nem szégyelli. A katolikus egyház a világ legversenyképesebb világnézeti/karitatív alapítványa, és ez valahol azért nagyon bosszantó, nem?

A katolikus egyház például fogja magát, és bevonul az oktatás, a szociális ellátás minden olyan területére, ahonnan a neoliberális állam kivonul. Fúj! Átveszi a kis faluk iskoláit, működteti és megtartja őket, s ezáltal világnézeti befolyást szerez. Fúj! Miért nem marad veszteg a katolikus egyház, amikor a kis falukban SEMMILYEN iskolának sem kéne lennie? Talán mert nincs hatalmi vákuum, ahogy nincs ingyenebéd sem. Miért tart fenn a katolikus egyház óvodát, öregek otthonát mindenféle vidéki helyeken, amikor a neoliberális állam szerint ezek ott feleslegesek, és legfeljebb a legközelebbi városban rentábilisek. A katolikus egyház láthatóan versenybe szállt a neoliberális állammal, és utcahossznyi előnyre tett szert, ez a nagy paláver oka. A neoliberális állam hívei imádják a szabad versenyt, vallják a szabad piac kis- és nagykátéját, ám nem szenvedhetik a katolikus egyház támasztotta versenyt, mert vesztésre állnak benne... Mi lenne, ha a neoliberális hívek beletörődnének, hogy a társadalom nem egyének halmaza, hanem közösség, és a közösség érdekeit közösségi retorikával, közösségi pénzzel kell képviselni? A közösségi források elköltésének lehetőségéért szinte valamennyi egyház is versenybe szállt az alapítványokkal, a hivatalokkal.

A katolikus egyház momentán az állami befolyásszerzésben is nyerésre áll, és a történelmi egyházak mind egyenlő eséllyel indulhatnak az alapítványokkal. Ez ismét csak bosszantja az esélyegyenlőség híveit, mert ők úgy gondolták, az esélyegyenlőség azt jelenti, hogy az egyházak automatikusan veszítenek. Bosszantó lehet, ha a "szabad" verseny nem úgy alakul, ahogy szabad neki. Pedig ha a Soros Alapítvány ösztöndíjasainak állami befolyásszerzését semmi sem korlátozta (miért, milyen alapon is korlátozná?!), akkor a keresztények állami befolyásszerzését mi/ki korlátozhatná a formálódó demokráciában? Emlékezhetünk, hogy 2002 és 2010 között az állam egyszerűen nem fizette ki az egyházi iskoláknak a Vatikánnal kötött nemzetközi szerződés alapján járó támogatást, mert ... csak. Csípi a szemet, ha a meghirdetett "szabad" versenyt a jelek szerint nem a baloldali erők fogják megnyerni, olyankor a baloldali hatalomnál nem számít a demokrácia, nem számít a jogállam, nem számít a kettős mérce tilalma. A jogállamiság csak a magánnyugdíjpénztárak esetén számít, mert ... csak.

Kritikai gondolkodóként nem hallgatom el azt sem, hogy miért törekszik a katolikus egyház állami (értsd: hivatalos közösségi) támogatások megszerzésére ahelyett, hogy az aluljárókban zenélne és kalapozna. Jól felfogott érdekében teszi, a magyar társadalom ugyanis ma nem közösségként, hanem atomizált emberhalmazként viselkedik, közösségi érdekeivel nincs tisztában, azok költségét az "1-2-sok" kategóriával számszerűsíti, evidens módon egy árva fityinget sem szánva rájuk. Ha az egyház kivonulna az állami befolyási övezetből, akkor ebben a neoliberális közképviseleti vákuumban hamarosan külső hatalom venné át az uralmat. Milyen külső hatalom erősebb a neoliberális államnál? A bank, a multi, a reklám, az egyszer használatos fogyasztás, a média mind-mind nagyobb hatalom a neoliberális államnál, amely szívesen át is engedi nekik a gyeplőt, szívesen kinevezi őket hivatalos udvari szállítóvá, csak az egyházak térnyerése esetén kiált ördögöt.

A katolikus egyház reálisan felmérte esélyeit a pénzvilággal, a reklámkampányokkal, a fogyasztói mentalitással szemben, és úgy döntött, hogy a közösségi irányítás felső szintjén, azaz az állami vezetésben keres támaszt. Amíg ez nem mossa egybe az egyházi és az állami hierarchiát, márpedig ennek semmi jele, addig demokráciában, jogállamban éppúgy tolerálandó, mint a Plazák térnyerése. Akinek nem tetszenek a fogyasztói társadalom templomai, építsen helyettük életképes alternatív kereskedelmi egységeket. Akinek nem tetszik az egyházak közösségi térnyerése, szavazzon neoliberálisokat a hatalomba.

Mivel én a közösségi érdekek mentén menedzselt versenytréningben és a megnövelt állami szerepvállalásban hiszek, nem örülnék, ha a neoliberálisok megvalósítanák az igazi szabadversenyt, bár az egy fokkal jobb lenne, mint a cinkelt szabadverseny, mert világossá válna, ki mit akar. Például Akáclombosfalván a neoliberális állam megszüntetné az általános iskolát. A közösségben gondolkodó Fidesz-kormány pedig megtartaná -- és átadná a helyben legerősebb egyháznak, legvalószínűbben a katolikus egyháznak. Ha erről nyíltan megszavaztatnánk a lakosságot, vajon milyen eredményt kapnánk? Ki szavazna arra, hogy inkább NE legyen iskola, mint hogy katolikus legyen? Az alternatíva hiánya nem alternatíva, az individuumok halmaza nem közösség, az állam pedig nem az egyént képviseli, hanem a közösségi érdekeket. Az állampolgári szabadságjogok révén az egyén garanciákat kap a közösség szempontjaival szemben, azaz normál keretek között (jólét/közbiztonság/béke) szabadságjogait az állam nem csorbítja. Veszélyes tévedés azonban azt gondolni, hogy az állam egyenként képviseli az egyéneket. Nem ez a dolga, nem ezért hozták létre.

Az egyház informális, sőt félformális térnyerése is belefér a jogállam működésébe, ám természetes korlátja az emberi jellem, amely statisztikailag nem engedelmesen reagál a külső tekintélyre, legyen az jó vagy rossz szándékú. Magyarország papíron 70%-ban keresztény, a valóságban (és ezt ma már az egyház is elismeri) missziós, térítendő terület. Becslésem szerint az európai társadalmak tagjai maximum 20%-ban nyitottak a külső jóindulatú tekintélyre, ám az egyházak lényegi tanítása jelenleg a magyar felnőttek 5-10%-át tudja megszólítani. A többiek úgy tesznek, mintha értenék, vagy úgy sem tesznek. Ezért az egyház félhivatalos többségi tényezővé válása kétélű fegyver, önmérséklettel forgatandó, mert hosszabb távon anticiklushoz vezethet, a világi ellenmozgalmak malmára hajtva a vizet.

Mitől indulatos az off-mainstream (szélsőségbe hajló) média

Az indulat hétköznapi nyelven harag. A harag oka a frusztráltság. A frusztráltság latinul meghiúsultságérzést, az "akarom, de nem sikerül" érzését jelenti. A frusztráltság okát feltárva megtaláljuk az indulat gyökerét, az okokat kezelve megszűnik az indulat. Persze a legtöbb esetben a gyökér nem kezelhető egyszerűen, ilyenkor a gyökérhelyzet részletes kommunikálásával enyhíthető a harag. A felnőtté válás során fokozatosan alakul ki az indulatkezelés: a csecsemő éhsége/szomja az egész világra kivetített, formátlan indulat, az óvodás már meg tudja különböztetni magát a külvilágtól, a kisiskolás képes tartományokra bontani haragja okát, a kamaszkor pedig nyugodtan értelmezhető több éves spontán indulatkezelési kurzusként. Az autonóm felnőtt egyensúlyban van magával, azt akarja, amire többé-kevésbé képes, következésképp nagyjából el is tudja érni, amire vágyik. Az autonóm felnőtt nem artikulátlanul indulatos, hanem asszertív személyiség, azaz célzott problémamegoldással juttatja érvényre szándékait.

Amikor azt mondom, hogy a magyar felnőtt korú társadalom többsége nem autonóm, akkor ezzel több súlyos dolgot is állítok. A nem autonóm ember képtelen a vágyait és a képességeit összhangba hozni, nem tudja beazonosítani kudarcai okát, tehát célzottan kezelni sem képes azt. Még rosszabb, hogy artikuláltan kommunikálni sem tudja azt a gyökérhelyzetet, amely indulatát kiváltja. A nem autonóm ember törvényszerűen frusztrált, azaz önmagát ítéli kudarcra és haragra. Indulatát érzelemátvitellel a családján, a beosztottain, a közösségén veri le, betegségbe, alkoholizmusba szublimálja, vagy öngyilkossággal keres aktív kiutat a passzív kudarchelyzetből. Amikor tehát azt mondom, hogy a magyar felnőtt korú társadalom többsége nem autonóm, akkor azt is állítom, hogy nem teljesíti a tényleges felnőttség követelményeit, továbbá fokozottan hajlamos az imént írtakra. A magyar ember mint társas lény gyakorlatilag nem létezik autonóm változatban, ezt tükrözi a közélet állapota és a médiahelyzet.

A média a világ elé tart tükröt, majd e képet a fogyasztói igényekre fazonírozza. A fősodratú (mainstream) média azokhoz szól, akik bíznak a bemutatott problémák kezelhetőségében, ezért e média legfeljebb egy kicsit tupírozza, szexepilálja az általa megjelenített képet, Kodacolor Gold fényt ad neki, de nem szűri jobb-bal polaritás szerint. Az autonóm ember ugyanis tolerálja a gondolati modellje és az annak részben ellentmondó empirikus adatok közötti feszültséget, nem akarja meghamisítani a valóságot csak azért, hogy ne kelljen elgondolkodnia, adott esetben változtatnia addigi kognitív modelljén. Egy többségében nem autonóm társadalomban, mint a miénk nincs túl nagy igény erre a szemléletre, ezért hirtelenjében egyetlen hiteles magyar médium sem jut eszembe. Ha az olvasó tud ilyenről, feltétlenül értesítsen.

Az angolszász média sokkal közelebb áll az autonóm társadalom megszólításához, hiszen alapszabálya, hogy a híranyag kiemelt helyen választ ad a WH-kérdésekre (who, what, where, when, why + how). Ettől kezdve a hírfogyasztóra van bízva, hogy mit kezd az olvasottakkal, nem köteles elfogadni a kommentárban elé tálalt értelmezést. A magyar média nem bízik a hírfogyasztó józan eszében, egyszerűen kihagyja a tényeknek azon halmazát, amely a szerkesztők szerint "megzavarja" az olvasó világképét. Ezzel sajnos a gondolkodásképtelenséget, a bemerevedett közéleti frontvonalak fenntartását szolgálja, és korántsem csak az alapértelmezetten ilyennek tartott jobboldalon: sem a Népszabadság, sem a HVG nem menne át egy angolszász híranyagteszten, a Figyelő határeset, de a logikai rendszerezettség hiánya szintén megbukna. Minden más ezeknél kevésbé objektívnek tartott médium hírretusálását havonta kötetekben kéne korrigálni. Egy baloldali elkötelezettségű magyar újságból egyszerűen kimarad vagy apróbetűs részbe jelentéktelenedik a baloldal bevett gondolati modelljének ellentmondó adat, a jobboldali újságból pedig detto, csak fordítva. Aki nem olvassa rendszeresen mindkét oldal sajtóját, az információelvonási tünetes, torz valóságképpel rendelkezik -- egyrészt alaptalanul örül, hogy mindig, mindenben igaza van, másrészt alaptalanul frusztrált, hogy ezt a másik, az "átvert", "megvezetett" oldal nem látja be.

Ha a magyar társadalom elkezd bízni a problémák, ellenmondások kezelhetőségében és abban, hogy ezt a saját kritikai gondolkodása elősegíti, akkor nyilván közeledünk majd az angolszász médiamodellhez. Erősen várom e szép napot.

Tekintve, hogy a magyar média krémje legfeljebb másodosztályú, nem meglepő, hogy az off-mainstream (szélsőségbe hajló) média osztályon aluli. A szélsőségbe hajló média eleve a frusztrált hírfogyasztók önfelmentését szolgálja ki: mi szépek és jók vagyunk, mindenről az ilyen-olyan másik oldal tehet. E médiában persona non grata a saját tábor hibáira utaló információ, általában egy hét késéssel csúszik be, amikor már a közéleti vízcsapból is folyik, tehát célszerűtlen tovább titkolni. Ekkor sem kerül prominens helyre, hanem "ezt mellesleg rég tudjuk, DE mindez semmi ahhoz képest, hogy ..." jelleggel tálalják, mint a manipulatív érettségiző a számára kellemetlen tételt. (Igaz, hogy Arany János is költő volt, ám Petőfi korszakalkotó költeményeiben feltárul a magyar nyelv minden szépsége; nézzük például...)

Az off-mainstream média indulatosságának egyik oka tehát a nem autonóm többség elvárása. A másik ok a politikai elithez való anyagi kötődés: aki a muzsikust fizeti, annak a nótáját húzzák. A harmadik ok pedig az a kimondatlan evidencia, hogy Magyarország ügyeinek, problémáinak túlnyomó része kizárólag összefogással, együttműködéssel oldható meg. Azaz hiába kerül a jobboldal vagy a baloldal hatalomra, a közügyek nagyjából olyan hatékonysággal mennek, amennyire a magyar társadalom egésze kész az együttműködésre, a közös érdekek felismerésére és képviseletére. Mivel ez az igazság nem szolgálja a választókat megosztva uralkodó politikai elit érdekeit, a média kénytelen nagy lármát csapni minden egyéb vonalon, hogy elnyomja e halk szólamot.

A nagy zaj különösen jellemző volt eddig a jobboldali médiára, mert az ott dolgozókat az előbbieken felül még kisebbrendűségi komplexus is frusztrálja. A baloldali médiaszűrés a percepció szintjén ügyesebb, tanultabb, műveltebb, szalonképesebb, jobban belesimul a világ összetartó baloldalijainak híralakításába. A jobboldal műveltsége gyakorta helyi érdekű (provinciális), kevésbé tudományos, kevésbé artikulált, kevésbé illeszkedik a világ konzervatívjainak híralakításába. Utóbbiak egyensúlyban vannak a fejlett országok médiájában, nálunk azonban a konzervatív létbizonytalanság/frusztráltság további oka, hogy a szocializmuson kívül nincs mit konzerválni, minden mást újra kell értelmezni/alkotni. A jobboldal 2010-es hatalomra kerülésével a frusztráltság gyökeri oka megszűnt, ez azonnal ugrásszerű változást is hozott a jobboldali médiában. Részint kevésbé indulati alapú cikkek jelennek meg, részint jobban feltűnik, amikor mégsem. A négyéves ciklus során alighanem kirostálódnak az elvhű stílustalanok, és ez mindenkinek jót tesz majd.

Az indulatok tartós csökkenéséhez azonban kizárólag a magyar választók oldalfüggetlen egymásra találása vezethet. Ahogy az Opel-tulajdonosok képesek bevallani a Suzuki-tulajdonosoknak, mennyi benzint fogyaszt járművük, mennyibe kerül az éves fenntartás, milyen a szervokormány, hogy fog a fék, és ebből nem lesz anyázás, hitem szerint egyszer a magyar választó is belátóbban tárgyalja majd a nettó nemzeti jövedelem és annak visszaosztása, a vásárlóerő, a közbiztonság, a demokratikus közérzet, a szabadságérzet és a jogbiztonság által fémjelzett kritériumrendszert, amellyel viszonylag objektíven megítélhető egy-egy kormány eredményessége. Ha megállapodunk az értékelési szempontokban, és azok szerint teljesítménybérezzük a politikusokat, akkor autonóm módon, célzottan kezelhetjük azokat a problémákat, amelyek ma médiaindulatok és választói kiábrándultság formájában vannak jelen a közéletben.

Ami a norvég híradásokból kimaradt

Nem szívesen írok a borzalmas norvég robbantásról és lövöldözésről, melyeket kategorikusan elítélek. Csakis azért állítom rendszerbe a tényeket, mert a magyar sajtónak (az angolszász médiával ellentétben) ezúttal sem sikerült. Az angol nyelvű hírekből kiderül, miért épp a baloldali fiatalok között vérengzett Breivik: a 2005 óta hatalmon lévő szocialista-zöld koalíció bevándorlási politikáját okolta a muszlimok "importálásáért", Norvégia elárulásával vádolta őket. Célja az volt, hogy a lehető legnagyobb mértékben csökkentse a szocialisták ifjúsági utánpótlását. Összefoglalva: egy radikális jobboldali ellenzéki fegyvert fogott a kormánya és annak támogatói ellen, hogy megbüntesse őket az általa "hazaárulásnak" minősített politikai tevékenységükért, nézeteikért. Civilizált emberhez méltó demokratikus módszerek helyett megtervezetten őrült vérengzésbe kezdett, egyszemélyes dzsihádot indítva -- másként gondolkodó honfitársai és az iszlám ellen.

Ilyen tettre nincs semmiféle mentség, de arra sincs ok, hogy a magyar hírfogyasztó ne lásson tisztán az ügyben. A magyar médiának valami miatt nem volt ínyére a "szocialisták által elkövetett hazaárulás megbüntetése" indíték, ezért úgy mixelte a tényanyagot, hogy ez ne ugorjon ki belőle. Nem találgatom, miért szűrték a hírt, csak leszögezem újra, hogy az angolszász újságírás alapszabálya, hogy a hírben választ kell adni a WH kérdésekre (who, what, where, when, why + how). Ha szűretlenül kapnánk a híreket, lenne esélyünk megérteni, mi történik a világban, és ezzel mindannyian nyernénk.

A társadalmi befogadás ára

Az EU minden évben komoly pénzeket költ társadalmi befogadási (social inclusion) programokra, melyek célja a társadalom részévé tenni a kirekesztetteket (a legtöbb országban ez bevándorlókat, romákat, homoszexuálisokat, fogyatékkal élőket, megváltozott munkaképességűeket, stb. jelent). E programok lelkes magyar megvalósítói a többségi társadalom előítéletességét ostorozzák, holott a magyar társadalom lényegesen befogadóbb, mondjuk, a luxemburgi, a svájci, a dán, az olasz, a spanyol, a francia, az angol társadalomnál. Az említett országokban 3 nemzedék óta kell élned, hogy annyira elfogadjanak, mint a magyar társadalomban egy hét alatt.

A felsorolt országok jóval előítéletesebbek, mégsem részesülnek annyi ostorozásban saját állampolgáraik részéről, mint mi. A jelenség magyarázata nyilván összetett, egyik tényezője alighanem a társadalmi összetartás kialakult háttere. Svájcban, Luxemburgban, Dániában senki sem vagy, ha nem ott születtél. Olaszországban, Spanyolországban az sem elég, ha olasz/spanyol vagy, helybelinek kell lenned, hogy elfogadjanak. A franciáknál nemzeti arrogancia is elfogadási követelmény, az angolok pedig egymást sem igazán fogadják el a szó magyar értelmében, ám ezt jól leplezik udvarias, könnyed társalgással. A déli népekre a büszkeség, a klánmentalitás, az északiakra a személytelen távolságtartás jellemző, ránk, magyarokra pedig a társadalmi összetartás szempontjainak szocializmusból hozott ellentmondásos felfogása.

Magyarország 40 évet töltött "szocialista" erkölcsök között, azaz a központilag diktált és a helyben megvalósuló viselkedés kettősségében. A szocialista embertípus elvben tökéletes, mindenoldalú, belátó lény, a gyakorlatban ellenben mindent hazavisz, ami nincs lebetonozva. Elvben a közösségért él, a gyakorlatban viszont csak az biztosan az övé, amit magának vesztegetett, organizált, amit már megevett. A magyar fejekben összevisszaság kavarog arról, hogy hogyan működik egy társadalom.

A társadalmi befogadás feltétele, hogy legyen hová befogadni. A magyar felfogás pillanatnyilag "mi" és "ők" kategóriára osztja az embereket aszerint, hogy mit gondolnak a közösség létéről. Akik szerint a magyar közösség létező kategória, azok a "mi" csoport tagjai. Akik szerint nincs olyan, hogy magyar, nincs közösség, nincs nemzet, azok pedig "ők". Hogy ez ne legyen ilyen egyszerű, az "ők" csoport tagjai is éreznek egyfajta közösséget egymással, azon az alapon, hogy ők egyénileg mind elutasítják a "mi" csoporthoz tartozást. Ahhoz, hogy legyen mibe befogadni bárkit is, előbb az "ők" csoport tagjainak kéne megegyezniük a "mi" csoport tagjaival valamiféle közösségi keretben, azaz le kéne vetkőzni a szocializmus ellenreflexeként bennünk élő közösségiszonyt.

Ekkor alakulhatna ki a befogadás keretét biztosító társadalmi kohézió, melynek ára az egyén életébe való beleszólás. A közösség felelősséget vállal tagjaiért, cserébe beleszól az életükbe, tanácsokat ad, elvárásokat támaszt. A nyugati társadalmak összetartásának alapja, hogy hozzánk képest szűkre szabják az egyén autonómiáját. Délen egymás orra előtt élnek az emberek, hajszolják a közösségi élményt, míg északon az egyéni szabadság jegyében galaktikus távolságot tartanak lélektől lélekig -- viszont keményen leverik egymáson a külsőségeket. Magyarországon a következő évek feladata lesz tisztázni az együttélés feltételeit, amelyek mentén még nem a bevándorlókat és a kirekesztetteket, hanem egymást tudjuk elfogadni. Nem lesz könnyű kompromisszumot találni a "minden az én magánügyem, a társadalom van énértem, és nem fordítva", valamint a "ha 100 témából 1-ben nem értünk egyet, akkor ellenségem vagy" szélső értékek között, de meg kell próbálni.

Középutas javaslatom, hogy az egyéni szabadság határát a közösségi hatás/közömbösség jelölje ki. Ez jóval szűkebb keret, mint amit a szabadságpártiak elképzelnek, de jóval tágabb, mint az erkölcscsőszök horizontja. Az egyéni boldogságkeresés szabadságába belefér a homoszexuálisok együttélése, de nem fér bele a házassága, mert az már negatív hatással jár a heteroszexuális házasság társadalmi megítélésére. Az egyéni szabadság tartományában marad, ki hány gyereket vállal, de az összlétszámot biztosító gyermekkedvezményeket annak kell finanszíroznia, aki kevesebb gyereket nevel. A társadalom beleszól a családon belüli erőszakba, bünteti az "évente elcsattan egy pofon" kategóriánál durvább formáit, ahogy szankcionálja azt is, ha a szülő nem biztosítja a gyerekei iskolába járását. Normaszegéssé válik az adócsalás és a családi ház utcafrontjának elhanyagolása is, de a társadalom nem szól bele abba, hogy a Hit Gyülekezetébe, a Krisna-tudatúak közé vagy az ateisták klubjába jár-e az egyén, amíg nézetei nem veszélyeztetik a többiekkel való együttélést. Az európai országokban többé-kevésbé egyetértenek ezekben az ügyekben. Nekünk is fel kell zárkóznunk hozzájuk, hogy értelmezhetővé tegyük a társadalmi befogadás fogalmát.

Anekdotákból is lehet tanulni

Kedvező ajánlatot kapott ismerősöm: házat cserélt három hónapra egy amerikai barátjával. Remekül érezte magát az amerikai kertvárosban, olyannyira, hogy az eufórikus első három hétben nem nyírt füvet. Az utcabeliek egyre barátságtalanabbul méregették, furcsán viselkedtek vele, de nem mondták volna, hogy a gyep miatt... Egyszer csak leesett neki a tantusz. Amint ráállt a heti fűnyírásra, a szomszédok azonnal barátságosak lettek, barbecue-ra hívták, befogadták a helybeli közösségbe, amelyből nemtörődömségével addig kirekesztette magát.

Tanulság: a szabadság honában rendet is kell tartani.

Unokaöcsém 11 éves, egy 500 fős zalai faluban él két tesójával. A nyugati határ relatív közelsége miatt egy-két házat németek vettek meg, példás rendben tartják a portát. Hébe-hóba átruccannak kikapcsolódni. Unokaöcsém a múltkor focizott a német gyerekekkel. Feltűnt neki, hogy a németek másképp fociznak, mint a falubeli magyar gyerekek: ha magyar gyerekhez kerül a labda, azonnal kapura megy, nem törődik a többiekkel, legfeljebb mellérúgja; a német gyerekek egymásnak adogatják a labdát, így kerülnek közelebb a kapuhoz, hogy aztán aki a legjobb helyzetben van, az kapura rúghasson.

Tanulság: az összjáték feltűnően hiányzik a magyar kultúrából.

Jus demonstrandi

A jus murmurandi (a morgás joga) sürgősen jus demonstrandira cserélendő. Más szóval, tüntetere necesse est, tüntetni szép, tüntetni jó, és főképp hasznos. Megmutatja (demonstrálja), hogy komoly választói létszám elégedetlen az aktuális kormányintézkedésekkel, hogy sok-sok ember szebbet, jobbat akar. Lábbal előadott zenés-táncos műsor, melynek mottója: jó lesz vigyázni, Eduárdok, mert él még a velszi bárd.

Az otthon murmurandival az a baj, hogy nem elég a főnök képének beolvasni a nappaliban, a panaszt elő is kell adni, megfelelő helyen és időben. Az otthoni mormogás olyan, mint a papír: mindent elbír. Miért nem épült meg a 4., 5., 6., 7., 8. metró a kormányváltás óta eltelt bő egy évben? Miért nem értük még utol a holland fizetéseket? Agresszív kiskovbojok vagyunk mi: ha már ló, legyen zöld, és mi az, hogy még nincs lelakkozva?!?! Aki zuhany alatt Pavarotti, az nem él meg automatikusan utcai éneklésből -- de érdemes megpróbálni.

A jus demonstrandival élve tömegeket mozgathatunk meg, és persze szembe sülhetünk (sic) azzal, hogy mely ügy mekkora létszámot mozgósít. Úgy kell előadni az üzenetet, hogy annak tömegvonzása legyen. Ha az üzenetnek nincs vonzereje, akkor csak adtunk a palacsintának egy pofont. Marad a jus murmurandi meg a domus maradandi, így legalább nem kell optikailag szembe sülni vélt igazságunk aktuális értékével.

Elmúlt a nagy hódítások kora, ezért ma már gyáva népnek is van hazája. A gyáva nép azonban nem szerzője, hanem lábjegyzete saját történelmének.

Bazi nagy görög műbalhé

Nagyjából két éve temetik folyamatosan az eurót, pedig igencsak eleven. A gyászvágy alapja néhány periferiális EU-tagállam (Görögország, Portugália, és Írország) fenntarthatatlan államháztartási hiánya, eladósodottsága. Hetente cikkezik a sajtó az összeomlás közvetlen és azonnali veszélyéről, amely -- a cikkírók szerint -- magával ránthatja az egész euró övezetet. Véleményem szerint ez csupán önérdekű amerikai mítosz, igazságtartalma nem nagyobb az istenek viselt dolgairól szóló görög történeteknél. Néhány periferiális állam csak annyira képes megrendíteni az euró övezet egészét, mint Florida vagy Oregon állam eladósodása a dollárt. Eközben tudjuk, hogy az USA a feje búbjáig el van adósodva, és nem a "végeken", hanem egészében, szövetségi szinten.

A fentiek alapján az USA-nak még jóval az euró előtt be kéne dőlnie. Talpon maradásának oka a gazdaságirányítási és katonai különbségekben keresendő. USA és az EU gazdaságirányítása között jelentős eltérések vannak, az USA javára. Az amerikai gazdaság központi irányítás alatt áll, az adózók központi adókasszába fizetnek be. Ahol magasabb a munkanélküliség, ahol alacsonyabb a termelékenység, oda a segélyek, támogatások révén visszaosztanak a központi kalapból. Ezért nem kerülhet csődbe pl. Oregon. Ha kolosszálisan félremenedzselnék valamelyik amerikai tagállamot, akkor a szövetségi kormány asztalcsapkodása mellett előbb-utóbb leváltanák a tagállami illetékeseket, levonnák a tanulságot, és új életet kezdenének. Az EU ezzel szemben nem áll központi gazdaságirányítás alatt, a tagállami gazdaságok laza hálózatban együttműködnek, de nincsenek összedrótozva. Nincs központi adókassza, nincs EU-szintű költségvetés (amit annak neveznek, az csak a pluszpénzek házipénztára, és nem az államháztartások összessége). Ha az egyik tagállamban magasabb a munkanélküliség, alacsonyabb a termelékenység, akkor ad hoc alapon kap némi segélyt, de nem alanyi jogon, hanem hosszas kuncsorgás után, közösségi kegyként. Cserébe a tagállamok önállóan döntenek sokkal több ügyben, mint amennyiben jogosan mutogathatnak Brüsszelre, azaz jóval nagyobb az önállóságuk, mintha az USA tagállamai lennének.

Ha kolosszálisan félremenedzselik valamelyik EU-tagállamot, Brüsszel akkor sem képes leváltani a kormányt, nem írhat ki új választásokat. A tagállamok belügye, hogy megőrizzék a saját egyensúlyukat. Az euró hátteréül szolgáló maastrichti kritériumrendszer elveket rögzít, kemény szankciók nélkül. Az államháztartási hiány elvben nem haladhatja meg a 3%-ot, ám ha mégis, akkor a nagy tagállamokra informálisan más szabályok érvényesek, mint a kicsikre. Igaz, a nagy tagállamok nettó befizetők, a kicsik pedig többnyire nettó haszonélvezők, tehát van abban valami logika, hogy ne úgy legyenek egyenlőek, mint a többi egyenlő. Az euró övezet kezdettől ad hoc, informális háttéralkuk rendszere, ennyi idő alatt igazán hozzá lehetett volna szokni. 1999-ben a mértékadó angolszász pénzügyi elemzők azt jósolták, hogy hibás az euró-dollár 1:1-re tervezett aránya, az euró hamar gyengülésnek indul, a bevezetés után nem sokkal már 0,8:1, később akár 0,5:1 lesz az árfolyam, a dollár javára. Rövid távon tényleg önbeteljesült a jóslat, hosszú távon azonban megfordult az arány, jelenleg 1 euróért 1,4 dollárral kell fizetni. Ez finoman szólva megkérdőjelezi az angolszász pénzügyi elemzők éleslátását, elfogulatlanságát az euróval kapcsolatban.

Futólag említek még néhány komoly különbséget: az USA megnyerte a II. világháborút, a dollár globális hegemóniát élvez, az olajat, aranyat dollárban mérik, az USA érte el a Szovjetunió összeomlását, továbbá az USA a világ legcsapásképesebb katonai arzenáljával rendelkezik. Az EU-ra az előbbiek egyike sem érvényes, logikus tehát, hogy az euró jobban ki legyen téve a piaci erők kényének-kedvének, mint a dollár.

A görög-brüsszeli meccs mégsem az euró temetéséről vagy feltámasztásáról, hanem egész másról szól: a nemzeti függetlenség ebben az esetben láthatóan a gazdasági ésszerűség ellen hat, ezért az EU központi apparátusa nagyobb befolyást akar szerezni a gazdasági/államháztartási irányításban. A görögök persze kézzel-lábbal ellenállnak, még akkor is, ha ez nagyon megemeli a hiteleik kamatát -- szerintük nekik mindegy, a végén úgyis kirántják őket a slamasztikából. Szintén ellenállnak a német választók annak, hogy ők vigyék el a balhét a görögök felelőtlen gazdálkodásáért. A huzavona persze tovább emeli a görög kötvények kamatfelárát, és előbb-utóbb össze kell kalapozni a pénzt, azaz a show végén fizetni kell, és annál többet, minél tovább passzírozzák egymást. Kedvező mellékhatásként viszont erősödhet az euró mögött álló irányítási rendszer, így előfordulhat, hogy megéri tetőpontjára hágatni a feszültséget. A nemzetközi pénzintézetek minden esetre dörzsölik a kezüket, úgy jutnak magasabb profithoz, hogy igazán nem kell tartaniuk a teljes csődtől, azaz a kockázatnál jóval nagyobb nyereséget érnek el. Az USA is örül a műbalhénak, addig sem a dollár körüli sokkal súlyosabb strukturális gondokról esik szó. Európa ugyancsak örülhet, mert az USA a dollár hegemóniája érdekében nem habozna újabb háborút indítani, hogy megvédje a már jó ideje mesterségesen alakított árfolyamot. Egy új háborúval nem járna jól a világ. Örülnek az újságok is, végre egy kis példányszámnövelő izgulnivaló! Szintén örülhet az olvasó, lejjebb eresztheti a vérnyomását: sokkal kellemesebb vélt veszélyen izgulni, mint valódi veszély áldozatául esni. Aki eddig forintra váltogatta euróban denominált megtakarítását, nyugodtan abbahagyhatja. Nemzeti fizetőeszközünk sorsa az euróéhoz van kötve, ahogy árfolyama is. Semmi alapunk azt gondolni, hogy a forint különállása bármiféle plusz mozgásteret ad, ezért sürgetem az euró övezethez való mielőbbi csatlakozást.

Nem mumus a politika

A politika a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folytatott harc -- olyan eszközökkel, amilyeneket egy adott társadalom még éppen tolerál. A politika a beszédaktusok szabadpiaca¹. A politika a lehetséges művészete. Ez halmazatilag elég csúnyán hangzik, a politika mégsem mumus. Választói elvárásainkkal, tájékozottságunkkal, tűréshatárunkkal mi magunk tesszük olyanná, amilyen. A politikus kiaknázható piacként tekint a választókra, akik körében értékesítheti portékáját, azaz jövedelemre válthatja jó svádáját, karizmáját.

A mediatizált piac a vonzó küllemű gagyinak kedvez, legyen szó áruról, szolgáltatásról vagy beszédaktusról. Minden iparág 1. az elérhető legmagasabb bevételre; 2. minimális költségre; 3. szép csomagolásra; 4. még éppen elfogadható minőségre törekszik, ebben a sorrendben. Nincs ez másként a beszédaktusok piacán sem. Konkrétan a politika világára lefordítva az előbbieket: a profi politikus 1. az elérhető maximális szavazatszámra; 2. a lehető legkevesebb szavazó kiábrándítására; 3. hangzatos ígéretekre; 4. a teljesítmény számonkérhetetlenségére törekszik. Mire törekszik a nem profi politikus? Nagyjából mindegy, mert az első körben kiesik a profik versenyében, legfeljebb önkormányzati bizottságokban lesz módja keseregni a nagyok szerinte "csúnya" viselkedésén.

Hogyan optimalizálhatjuk mi, választók a fentiekhez viszonyulásunkat? Például úgy, hogy rendszeresen hallgatjuk a BBC Week in Westminster c. műsorát ( http://www.bbc.co.uk/programmes/b006qjfq ), és megtanulunk angolos hidegvérrel beszélni a politikáról. Ha nem tudunk angolul, akkor olvassuk rendszeresen Törő Gábor technokrata politológiai elemzéseit ( http://torokgaborelemez.blog.hu/ ). Hatékonyan optimalizál az a modell, amelyben a politikust "közéleti mutatványossal" kombinált "fizetett közügyintézőnek" tekintjük, azaz eszköznek, akinek mi adunk lehetőséget, akit mi teljesítménybérezünk, illetve leselejtezünk, ha nem jól látja el a feladatát. A politikához való optimális hozzáállás lényege az érzelmek minimálisra csökkentése, a közéleti feladatspecifikáció maximális pontosítása mellett. Fogjuk fel úgy, hogy versenytárgyalást írtunk ki a kormányzati feladatok négy évre szóló ellátása tárgyában, és a tendert szándékunk szerint nem a legbájosabb gúnár/gácsér, nem a leggátlástalanabb hazudozó, hanem a legeredményesebb feladatteljesítő nyeri (referenciákat kérünk, reális üzleti tervet, mennyiségi jegyzéket, stb., stb.). Ha tévedtünk, a következő körben okosabban fogalmazzuk meg a feladatkiírást, körültekintőbben értékeljük a pályázatokat.

Ha így járunk el, attól a politika nem alakul lányregénnyé, de teljesítményorientáltabb lesz, és garantáltan több előnyt hoz számunkra, mint ha maroknyi manipulatív személyiséget gyűlölünk/imádunk, vagy ha elvi alapon távol tartjuk magunkat a politikától.

¹ E saját definíció szerint a politikusok szabadon ígérgethetnek, amíg a választók többségének hazugságmérője be nem jelez.

A szudoku módszer

Nagy örömmel fejtegetem az egyre nehezebb szudokukat. Komoly sikerélmény, amikor rájövök, hogy melyik az a pont, ahol vízszintesen, függőlegesen és 3x3-as kockák szintjén is stimmelnek a számok. Ezeket a pontokat egymás után felderítve oldódik meg a rejtvény, melynek analógiájára alkottam meg a közéleti szudoku módszert.

Közéleti vitáim partnerei rendszeresen egy szűkebb értelmezésre hivatkoznak a maguk érvelésében: legyen mindenki szabad, és a többi majd megoldódik magától; vezessük be a szabadversenyt, és ne aggódjunk az esetleges mellékhatásoktól; legyünk maximálisan demokraták, jogállamiak, a választók többsége majd mellénk áll -- ha nem, akkor majd együtt küldjük el őket a fenébe. Vitáim másik részében látszólag szélesebb összefüggések is latba esnek: ne aggódjunk a népességcsökkenéstől, hiszen összességében nő a világ népessége; fizessünk kevesebb adót, de senkitől ne vegyünk el semmi juttatást, tehát legyen jólét, legyen virágzó gazdaság, de ne avatkozzunk bele központi szinten.

A viták eredménytelenek, csak a megmerevedett frontvonalak tárulnak fel újra és újra. A szudoku módszer új vitakultúra lehetőségét kínálja. A szudoku lényege, hogy néhány megadott stabil számból kiindulva 3x3-as kockákban kell elrendezni a számokat 1-9-ig, úgy, hogy ne ismétlődjenek. A teljes szudokuban kilenc 3x3-as kocka található, és attól nehéz az összkép, hogy sem egy sorban, sem egy oszlopban nem ismétlődhet szám. Tegyük fel, hogy egy kis kockán belül összeraktuk a számokat, nincs ismétlődés. Következik ebből, hogy a szomszédos kockákkal is rendben leszünk, hogy függőlegesen és vízszintesen is stimmel a számsor? Ezt előre nem tudhatjuk, menet közben kell megvizsgálni.

E megközelítést közéleti témákra vetítve, úgy kell előadni az általunk javasolt társadalmi-gazdasági-környezetvédelmi összképet, hogy egyéni, családi, közösségi, országos, kontinentális, globális szinten is működjenek az összefüggések, azaz a Maslow-szükségletpiramis szintjei alulról felfelé, a lehető legnagyobb mértékben teljesüljenek, rövid, közép- és hosszú távon. Ha csak egyéni és globális szinten hozzuk össze a gondolatokat, elhanyagolva az országos és kontinentális szintet, akkor az összkép vagy stimmel, vagy kevésbé. Ugyanez a probléma várható a rövid, közép- és hosszú távú időhorizont egyes szintjeinek figyelmen kívül hagyása esetén. Vitapartnereim ilyenkor szokták azt mondani, hogy köszönik szépen, nekik nem kötelességük országos ügyekkel foglalkozni, átfogóan gondolkodni, csinálja ezt az, akinek ez a dolga, akit ezért fizetnek. Az a gond, hogy a globális szudoku kitöltéséért senki sem felel, senkit nem fizetnek érte, nagyon kevesen is foglalkoznak ezzel önszorgalomból, pedig nagyon sokan pórul járhatnak, ha rosszul áll össze a rendszer.

A szudokuból levonható másik tanulság, hogy a kilenc darab 3x3-as kockát nem csak egyféleképpen lehet kitölteni. Sokféle működőképes szudoku összkép van, csakhogy ezek kockái nem keverhetők tetszőlegesen, mert felborul az összefüggés. Azaz két alternatív összkép közötti kompromisszumként nem mondhatjuk, hogy legyen a tiéd az egyik fele, ha cserébe lehet az enyém a másik. Tételesen végig kell néznünk, vajon a többféle szempont minden irányban helyes eredményt ad-e, és csak ilyen összképben lehet megegyezni.

A kitöltési hibákból is tanulhatunk: nem szabad ragaszkodni adott helyen adott számhoz, ha két-három lehetőség van. Menet közben majd kiderül, melyik hipotézis ad teljes összefüggést.

Eddig még minden vitapartnerem kitért biztatásom elől, hogy alkosson saját, globális összefüggéseket és belső kongruenciát mutató rendszert, majd annak birtokában vitassuk meg, mit mondhatunk a részletkérdésekről. A magam modellje készen áll, a Nagy Keret leírása itt olvasható. Továbbra is várom az alternatív összképeket, hogy kritikai gondolkodással megvizsgáljuk a belső kongruenciájukat. Szudokura fel, kedves embertársak!

Ki hol nyerte a jólét?

Sarkalatos kérdés ez számunkra, akik jelenleg a 70e bruttó nettójával vagyunk elfoglalva: hogy van az, hogy a fejlett országok közélete meg a 700e nettó bruttója körül forog. Hol teremtették meg ennek a hátterét? Az angolok, hollandok, franciák és belgák otthon iparkodva, majd a fél világot gyarmatilag "felzárkóztatva". Az amerikaiak az I. és II. világháború hadiiparából. A svédek dinamittal, acéllal, harci repülőkkel. A finnek mobiltelefonnal. A dánok hallal és Legoval. A norvégok tenger alatti olajjal és vízerőművekkel. A németek a II. világháború nyomán sokat kárhoztatott akkurátus, fegyelmezett, precíz munkával. A svájciak csokival, órával, aranyvonattal. Az osztrákok a paradicsom és a síléc zseniális keresztezésével, valamint a hozzá tartozó udvarias, kulturált kiszolgálással. Ezek az országok jókor, jó helyen voltak öntevékenyek. Sorsuk inkább kivétel, mint szabály egy olyan világban, ahol a túlnyomó többség sültgalambra vár.

Térségünk országai másképp tettek szert jólétre: a csehek és szlovének azáltal, hogy Mária Terézia elrendelte az iparuk fejlesztését -- bizonyára emlékszik az olvasó, hogy nálunk azért nincs ipar, mert anno a magyar nemesek nem voltak hajlandók a fejlesztésért cserébe adót fizetni. Talán meg kéne kérnünk a Habsburg-család rangidős tagját, rendelje már el a magyar ipar fejlesztését. Cserébe felajánlhatnánk, mondjuk, birtokaink egy évi jövedelmét.

Kelet felé haladva: Kínában a kommunista párt rendelte el a kapitalizmus menedzselt változatának bevezetését. Indiában az állam irányítja az ipari fejlesztést. Japán a II. világháború után -- császári rendeletre -- elhatározta, hogy önálló autógyártást hoz létre. Dél-Korea parancsuralmi rendszerben sorozatgyártja az egyre kelendőbb verdákat. Ezekben az iparra enyhén szólva nem prediszponált országokban hatalmi szóval telepítették a viszonylagos jólétet hozó termelést.

Magyar gazdasági guruink ezzel szemben a szabadpiac mindenhatóságát mantrázzák, kitessékelnék az államot minden fejlesztésből, az egyén szabad, kreatív kibontakozásától remélik a jólét. Aki szerint ez így működik, elárulhatná nekem, hogy lehet, hogy a kreatív magyar közlekedési jegy lendületes csuklómozdulattal történő likasztást követően néhány megállóra jogosít, míg a fantáziátlan országok jegye időpecséttel induló utazásra 1-1,5 óra terjedelemben, tetszőleges közlekedési eszközzel? A közösség jóléte szempontjából a jelek szerint nem árt a működőképes nagy rendszerekben gondolkodás, a központilag koordinált fejlesztés, az értelmes állami jelenlét.

A rend kedvéért rögzítsük, hogy a szabadverseny tényleg mindenkiből (aki talpon marad) kihozza a legjobb teljesítményt -- a hagyományos erősségei terén. Ha Kína erre voksol, tartós világelső lehetne ópiumból, India curryexporttal éllovalhatná a kulináris slágerlistát, Japán a tengeri moszatban nyomulhatna az egészségklubok vastapsa mellett. Igaz, ettől nem lenne náluk jólét, de nyilván kivívnák a szabadverseny aktivistáinak elismerését. A magyar szabadverseny jótékony hatásairól se feledkezzünk meg: mi láthatnánk el a fél világot paradicsom 2.0-val, nanotechnológiás vöröshagymával, divatot diktálhatnánk a bugaci bőgatya üzletágban. Überszuper lehetőségek ezek, csak épp életszínvonal-emelkedést nem eredményeznek.

A fejlett országok ipari termelés, központi összetartás, gyakorlati érzék és erkölcsi elvárások segítségével teszik élhetővé a határaikon belüli életet, míg mi... Nos, talán az is segít, ha egy országban nem a Nobel-díjasok száma, hanem a közepesen képzett, épeszű öntevékenyeké magas.

Le a felvilágosult abszolutizmussal?

Sok gondot okoz számunkra, hogy nem vagyunk északi protestáns ország, társadalmunk nem pozitív, nem konstruktív, nem problémamegoldó, és nem öntevékeny. Közéleti gondjaink egyike az OVI-jelenségnek is nevezhető felvilágosult abszolutizmus, vagyis Öregnéniként viselkedő társadalmunk voluntarista áttolása a zebrán, akár át akart menni, akár nem. Leszögezem, hogy gyári programom szerint a felvilágosult abszolutizmus ellensége vagyok, csakhogy ragaszkodom ahhoz, hogy működőképes országban élhessek viszonylagos jólétben, rendezett gazdasági-társadalmi viszonyok között. A jelek szerint ehhez az kell, hogy szigorú pedellus csapkodja a tanári asztalt a kerge nebulók között.

Sokkal jobban örülnék neki, ha pozitívan gondolkodva, problémáinkat önállóan megoldva, céljainkért közösen dolgozva okafogyottá tennénk az OVI-jelenséget. A megoldás roppant egyszerű, "mindössze" aktív társadalmi közreműködésre van szükség, az alábbi elvek mentén. 1. Problémáink közösek, közösen kell őket átgondolnunk és megoldanunk. 2. A felmerülő megoldási javaslatokat kizárólag pozitív alternatív javaslattal lehet kiváltani. 3. Ragaszkodnunk kell a megfelelő gyakorlati végeredményekhez. 4. Kinek-kinek a maga területén kell aktívan hozzájárulnia a társadalom fejlődéséhez.

A feladat keményen, nemesen egyszerű. Úgy tehetjük okafogyottá a felvilágosult abszolutizmust, hogy önállóan is képesek vagyunk összefogni, eredményeket felmutatni. Ha nem vagyunk erre képesek, akkor jó néhány kormányzati ciklus során latin-amerikai módra oszcillálunk majd két nem kívánatos végpont között -- hol a káosz felé sodródó frakciózás vesz rajtunk erőt, hol egy ügyeletes erős ember akaratának diadalán morgolódhatunk setét érzelmekben tajtékozva.

A KÁPSZ kívánatos mellékhatásai, I. rész

Lelkesen támogatom Stadler János remek kezdeményezését az általános és kötelező állampolgári szolgálat (KÁPSZ) bevezetésére (részletes leírását és első körös vitáját lásd itt), mert minél többet gondolkodom rajta, annál több érvet találok mellette. Nem csak célt, értelmet és összetartást adna a magyar állampolgároknak, hanem tulajdonosi szemléletet is.

A vandalizmus olyan méreteket öltött, hogy minden újonnan üvegezett buszmegálló, minden frissen vakolt vagy mázolt felület veszélyben van. Puszta szórakozásból összetörik, összefirkálják, megrongálják. Az önkormányzatok nem győzik pénzzel, a rendőrök nem győzik kapacitással a rongálók megrendszabályozását. A lélektan annyit tesz hozzá az ügyhöz, hogy a vandalizmus az elkövető fiatalok rosszul artikulált segélykiáltása: a francba! nincs jövőnk! nincs reményünk! ha nekünk ronda a világ, ne higgyétek, hogy nektek szép lehet! Mindannyian jobban járnánk, ha e frusztrált fiatalok a wita.hu-n artikulálnák ki magukból a világfájdalmat, ez azonban a közeljövőben aligha jelent tömeges megoldást: a problémamegoldó közéleti vitakultúra kialakulásához idő és felnőtt példa is kell.

Felnőtt példát felelős, közéleti szemléletű emberek adhatnának, ők azonban kevesen vannak, és maguk is szellemi karanténban éltek idáig. Lassan ocsúdnak, egyelőre nehezen szólalnak meg. Bal-lib értelmiségünk oly sikerrel adta mostanáig a mérvet, hogy alapértelmezetten irtózunk a közösségtől, a központi vezetéstől. Azt gondoljuk, hogy az egyén önmaga Istene, megváltója, maximális kiteljesedése automatikusan a közösség javát fogja szolgálni. Azon kevesek, akik szerint a jogok kötelességekkel járnak nehezen tudják e nézetet közösségteremtő erővel megfogalmazni. Pozitív energiáink meddő elvi csatákban őrlődnek fel. Közéletünk ezért olyan sivár, mint egy vandálok uralma alá került park.

Az állampolgári szolgálat részeként a fiatalok felújíthatnák a közterületeket, éjjel-nappali járőrszolgálatot teljesíthetnének a rendbe hozott létesítmények környezetében. Ez nemcsak izgalmas és eredményes, hanem önnevelő hatású is lenne, hiszen az ember ritkán veri szét magánban, amibe testületileg munkát, érzelmi energiát fektetett. Nincs az a közpénz, nincs az a fizetett szolgálat, amely helyettesíti a belülről jövő tulajdonosi szemléletet. A magyar társadalom adófizető (köznyelven: balek) tagjai nem tudnak több terhet vállalni. Igazságtalan is lenne több terhet rakni a vállukra, miközben adózsákunk tátongó lyukain elillan a lehetséges bevétel minimum 30%-a. Az adóelkerülők fő érve: lopnak itt minden szinten, miért pont én fizessek be a közösbe?! A társadalom döntő többsége szívesebben fizetne be egy olyan ország államkasszájába, amelyről érzelmi azonosulás formájában tudja, hogy az ÖVÉ is. A KÁPSZ bevezetésével kialakuló tulajdonosi szemlélet tehát egyfelől költségcsökkentő, másfelől bevételnövelő tényezőként járulna hozzá Magyarország fejlődéséhez.

Hogyan termeljünk jólétet

A jólét annyit jelent, hogy egy adott populáció nagyjából hozzájut az általa óhajtott javakhoz. Ha az óhajtott jav a mindennapi betevő, akkor az önellátó mezőgazdaság már jólétet eredményez. Ha szép ruhákat, szerszámokat, mindennapi használati tárgyakat is szeretnénk, azokat szintén elő kell állítani, vagy az egyik kategóriában felesleget kell termelni, és az árán megvenni az óhajtott, de nem gyártott kategóriát. Elvárásaink a modern műszaki árukhoz alkalmazkodva rohamosan emelkednek. Balassi Bálint minden bizonnyal BMW-ben furikázott volna ló helyett, Kossuth Lajos imádta volna az iPhone-t, Arany János meg az iPad-et, ha ezek léteztek volna a megfelelő korban. Ma léteznek, ezért sóvárgunk utánuk.

A magyar társadalom meggyőződése, hogy nem él jólétben, azaz nem jut hozzá az általa óhajtott javakhoz. Egy friss MTI-hír szerint az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank elégedettségfelmérést végzett, mely szerint "a magyarok átlagos elégedettségi szintje az általános életminőséggel kapcsolatban mindössze 18 százalékos, kevesebb mint a fele a teljes átalakuló térség átlagának". Különböző vitafórumokon diskurálva azt tapasztalom, hogy a közvélemény tanácstalan, nem érti a beruházások, az ipar, a termelés összefüggését a jóléttel. Az irányadónak tartott közgazdasági tanítás szerint nekünk szolgáltatnunk kell, mert az a jó, az a korszerű. E nézet alapja, hogy a fejlett gazdaságokban folyamatosan nő a szolgáltatások súlya, csökken az ipari termelésé, a mezőgazdaság pedig szinte marginálissá válik. Kevés szó esik azonban arról, hogy a fejlett országok keletre tolták ugyan a termelést, de a profit jó része hazai tulajdonú vállalkozásoknál marad, és otthon költik el.

Íme egy rövid lista óhajtott, ám nem gyártott javainkról: TV, számítógép, bicikli, mobiltelefon, kamera, fényképezőgép, villamos, vonat, autó (azt legalább összeszereljük), autóbusz (hamarosan gyártani fogjuk). Jelentős behozatalra van szükségünk továbbá a következőkből: ruházati cikkek, cipő, bőráruk, kozmetikumok, háztartási áruk.

Ezeket az árukat meg kell tudnunk vásárolni az általunk termelt feleslegből. Lássuk, mivel rendelkezünk: búza, kukorica, bor, pálinka, paradicsom, paprika, hagyma, bérmunka, kutató-fejlesztő agy. A mezőgazdasági termékek súlya nem véletlenül csökken a fejlett gazdaságban. Nem lehet belőlük magas jövedelmet előállítani, azaz rengeteg élelmiszerfelesleget kell ahhoz termelni, hogy a rossz cserearány miatt iparcikkekhez jussunk. A bérmunka gyengén jövedelmez, a kutató-fejlesztő agy pedig olyan képességeket igényel, amelyekkel populációnk maximum 5-10%-a rendelkezik. Azaz van némi feleslegünk, de nem kapunk érte elég csereárut, tehát nem érezzük a jólétet.

A közszolgáltatásokat szintén nem tudjuk tisztességesen megfizetni, hiszen a jóléti javakra sincs elég pénzünk. A közös kasszából sajnáljuk az adót, méltatlan helyzetbe hozva ezzel a közérzetünk és jövőnk szempontjából létfontosságú szakmák művelőit, az orvosokat, a tanárokat, a rendőröket és a köztisztviselőket. Mivel fukarkodunk a fizetésükkel, ők sem működnek optimálisan, s ez persze visszahat a kedélyállapotunkra. Elégedetlenségünket mi magunk okozzuk, mert nem nézünk szembe a jólét és a megfelelő közállapotok igényelte feladatokkal.

Az előbbiekből adódik a komplex megoldás: 1. értékesebb mezőgazdasági termékek előállításával javítanunk kell a cserearányt, azaz bioterméket, minőségi élelmiszert, jó marketinggel rendelkező bort, pálinkát kell termelnünk; 2. bérmunka helyett hazai termelő vállalkozásokban kell dolgoznunk, ehhez piacképes magyar termékek sorát kell kifejlesztenünk; 3. a kutatás-fejlesztést a hazai termelés szolgálatába kell állítanunk; 4. le kell számolnunk a körbeszolgáltatás mint csodaszer illúziójával.

A körbeszolgáltatás nem csodaszer, hanem illúzió. Ha egymásnak szolgáltatunk, abból nem lesz külső bevétel, össznépi szinten továbbra sem tudjuk megvenni az óhajtott javakat, viszont jól fel tudjuk hergelni egymást. A szolgáltatási díjak ugyanis az erőpozíciók függvényében alakulnak, a presztízsszakmák művelői jól keresnek, elszívják a bérmunkát végzők és a mezőgazdasági termelők jövedelmét, és abba a hamis tudatba ringatják magukat, hogy ez így rendben van, hiszen ők már jól élnek. Közben nő a szakadék a kiszolgáltatottak és a piacképesek életszínvonala között. Száz éve "agrárolló" névvel illették ezt a jelenséget, ma piacképességi ollónak nevezhetnénk. Lényege, hogy a népesség zöme rossz jövedelemtermelő képességgel rendelkezik, kiszolgáltatottan tengődik, és elégedetlen. A piacképes elit pedig kialkudja, amire szüksége van, és megelégszik a saját jólétével. A két véglet között igen vékony a középosztály, rendkívül ingatag helyzetben balanszíroz a nélkülöző tömeg és a társadalomtól elforduló elit között.

A Fidesz-kormány nagyon helyesen erősíteni igyekszik a középosztályt, mert ez az a réteg, amely sorsközösséget vállal a társadalommal (ezt részletesebben is kifejtettem egy korábbi írásban), amely számára a társadalom egészének jóléte fontos. Közben a nemzeti tulajdonú gazdaság és az ipari termelés érdekében is komoly lépések történnek, ez szintén kedvező folyamat. Jólétünk lassan alakulóban van, már csak a közösség vállalása ellen kézzel-lábbal tiltakozó mentalitást, a reflexes negatív gondolkodást kell konstruktívvá alakítanunk.