Politikai erővonal-kereső készülékem jutányosan átvehető

A politikai erővonal részben hasonlít a mágneses erővonalra: rosszul alszik az ember, ha felette van az ágya; részben meg különbözik tőle: a politikai erővonal(ak) mentén lehet sikeres programot alkotni, választást nyerni. Saját, de közös bejáratú módszeremmel követhetők és kezelhetők ezen erővonalak -- csak online kapcsolatot kell hozzá tartani a választókkal és a valósággal.

A választó a Maslow-szükségletpiramis logikája szerint gondolkodik: az alsó 3 szinten ragaszkodik az élelmiszerhez, a létbiztonsághoz, a testi elégedettséghez. A 4. szinten elismerést vár, önkiteljesedést keres. Csak az 5. szinten jelenik meg az erkölcs, a közösségi tudat. (A szerző élete végén beépített egy 6. szintet is, a transzcendencia igényét, de erővonalméréshez elég, ha ellátunk az 5. szintig.) Amíg az alsó szintek igényei nem teljesültek, addig érdemben nem tudunk a felsőbb szempontokkal foglalkozni. Ha nincs GDP, nincs munka, nincs közbiztonság, akkor szép, szép a demokrácia, de momentán nem érdekli kellő számban a választókat.

A politikai erővonal ott húzódik, ahol kis szájmozgással nagy eredményt lehet elérni: a nemzeti gazdaság fejlesztése egyelőre csak beszédaktus, de máris komoly hatása van. A rendőri jelenlét fokozása instant optikai hatással jár. A határon túli magyarok megbecsülése rövid távon komoly közérzetjavulást eredményez. A családok támogatása boldoggá teszi a közösségben gondolkodókat. Aki legyint, hogy ez csak szómágia, gondolja végig, mi mozgatja a bizalmi indexet, a tőzsdék hangulatát, sőt a dollár, az euró, a forint árfolyamát.

A Fidesz ösztönös erővonal-keresője jól működik. Ez a magyarázata annak, hogy a baloldal morgása ugyan több ponton teljesen jogos, sőt én is osztom az elégedetlenséget, eddig mégis relatíve visszhangtalan maradt minden kritikai mozgalom. Az alkotmánybíróság megszorongatása nem mozgatott meg tömegeket, a magánnyugdíj-pénztárak államosítása nem váltott ki polgári engedetlenséget, a médiatörvényből nem lett népfelkelés. A gyermekek utáni adókedvezmény és az alkotmány ügyében az ellenzék már csak "savanyú a szőlő" effektust produkált. Az alkotmánybaneírjukbelekiadta népet továbbra sem lehet leváltani -- bár igény az lenne rá, mind kormány-, mind ellenzéki oldalon.

A rendszerváltás óta eltelt években a Maslow-piramis alsó négy szintje olyan erősen sérült, hogy az ötödikre most kevesen figyelnek (azok, akik ezt megengedhetik vagy a túlélésre fittyet hányva megengedik maguknak). A Fidesz-kormány retorikailag ügyesen virtuál-restaurálja az alsó szinteket, ezért átmenetileg elnézik neki a felső szint telesittezését. Ha a retorika működésképtelennek bizonyul, ha a felső szint teljesen tönkremegy, változik a helyzet. A hirtelen népszerűségcsökkenés éppen ezt a formálódó felismerést sejteti.

A baloldal azonban hosszú időn át következetesen, kolosszálisan félremenedzselte az alsó szinteket, ezért nehezen tud most hitelesen előállni azzal, hogy állítsuk helyre a demokráciát, és minden rendben lesz. Az erővonalak egész máshol húzódnak.

Mit kezdünk a gazdasággal? Külföldi befektetőkre vagy hazai vállalkozókra alapozzuk-e a növekedést? Az elkövetők üldözésével vagy az áldozatok toleranciájának fokozásával növeljük a közbiztonságot? Szakképzésre vagy filléres bérmunkára építjük a jólétet? Segélyfüggő állapotban tartott tömegekkel vagy önállóan gondolkodó polgárokkal akarunk választást nyerni? Halat vagy hálót osztunk hálát várva? Az ellenzéknek ezekre a kérdésekre kell helyes* választ adnia ahhoz, hogy az erővonalak mentén változást indíthasson.

*A helyes válasz nem az, ami a pártideológusok/értelmiségiek fejében van, hanem az, amit 2014-ben a választók többsége annak tart.

A Ford-sztori tanulságai

Ezt is beküldtem Fidesz bácsi levelesládájába.

2000 táján a Ford nagyképűen úgy döntött, hogy a hibrid autó komolytalan japán bóvli, magára valamit adó amerikai autógyár ilyet nem fejleszt. Különben is, látszólag rendben voltak a profitadatok. Csakhogy a Toyota Prius hamarosan bestseller lett, a Ford pedig -- hibrid alternatíva híján -- lépéshátrányba került. 2005-re megroggyant a nyereség is, 2006-ban pedig félreállt Bill Ford, az alapító dédunokája, és válságkezelő vezérigazgatót hoztak be. A hagyományos modelleket teletömték műszaki újításokkal, leárazták őket, így nagy nehezen elkerülték az összeomlást. Közben gőzerővel igyekeztek behozni a hibrid technológia terén felhalmozódott lemaradást. Sikerült: a 2010-es Detroiti Autóvásáron év autója címet nyert a Ford Fusion hibrid. Azért ismertetem az esetet, mert számos tanulsággal szolgál a hirtelen megroggyant népszerűségű Fidesz-KDNP kormány számára.

1. Nem minden a rövid távú profit. Ha a Ford időben felméri, mi várható 2-3-4 év múlva, megúszhatta volna a stresszes éveket. A Fidesz-KDNP esetében sem minden a rövid távú népszerűség. Ha megértik a népszerűséget alakító logikát, elkerülhető lett volna a 30%-os népszerűségi küszöb alá süllyedés. A népszerűséget persze 2,5-3-szor nehezebb visszaszerezni, mint elveszíteni, de az alázatos, szorgos munka eredményt hozhat.
2. Ha a vezér nem elég bölcs ahhoz, hogy szakértőnek adja át az első helyet, a Ford összeomlott volna. Gyurcsány már kipróbálta a lelépést, nem jött be igazán. Orbán esetében elég lenne egy valódi szakértőkből álló tanácsadó testület kinevezése, a tanácsukat azonban tényleg (és nem kamuból, hanem tuti frankón) meg kell fogadni. Róna Péter, Sólyom László, Stadler János, Tölgyessy Péter és Török Gábor a minimális konfiguráció.
3. A Ford romló megítélése a hagyományos Ford-modelleket is leértékelte. A Fidesz márkanév szintén rövid időn belül nagyot vesztett az értékéből. Mivel az eddigi intézkedések blöffnek bizonyultak, a másodosztályba csúszást csak húzónevek leszerződtetésével és érdemi áttörést hozó újításokkal lehet megúszni. Az újításokat -- horribile dictu! -- a hitelminősítők és a pénzpiacok osztályozzák, a közvéleményt pedig a médiumok tájékoztatják róluk.
4. A Ford felismerte, hogy a piac a király, és hogy a vásárlók kollektív döntései megfellebbezhetetlenek. A Fidesz-KDNP-nek célszerű szem előtt tartania, hogy a kormányzati munka vásárlóit választóknak hívják, és hogy kegyeiket GDP-vel, demokratikus jó közérzettel, társadalmi kohézióval lehet elnyerni.

A teve dicsérete

Honnan jött ez az állati ötlet? Nem az arab világ felkelései ihlették, nem is a Sivatagi show-ból emeltem el; a vakondról jutott eszembe. Az MDF, illetve konkrétan a Kalapos Hölgy parlamenti stratégiáját minősítette így a Fidesz, sejtetve, hogy a már csak nevében demokrata párt lepaktált a baloldallal, suttyomban átszavaz, és ezért nem bukik meg a sárga földig leszerepelt, kisebbségből virgonckodó MSZP-kormány. Én is egyetértettem ezzel a diagnózissal, érthetetlennek, sőt felháborítónak találtam, hogy az MDF körömszakadtáig ragaszkodik a demokráciához, a parlamenti sokszínűséghez, nem akar beolvadni a Fidesz "egy a tábor, egy a zászló" politikájába. Hát így nem lehet választást nyerni!

A Fidesz végre megnyerte a választást, a stratégia bejött. Az azóta eltelt szűk egy év azonban elgondolkodtatott: a Fidesz-kormány éppen attól került leszállóágba, hogy nem hozza a demokratikus, jogállami formát. Milyen jól jönne most egy épeszű, együttműködő MDF...

A kormány erőből nyomul, képtelen konszenzust, együttműködést teremteni. A kalapsimogatás persze ma sem sokat segítene, talán csak annyit mondhatunk, hogy "hát így jártunk". Az MDF-re szavazóktól azonban bocsánatot kérek, a hajdani részigazságuk egyre fokozódik, lassan eléri az egy-a-zászló igazságát. Együtt kellett volna, együtt kéne működnünk. Kéne a kecske meg a káposzta is, de főképp a teve. Vagyis a ló, melyet egy bizottság tervez. Az együttműködés arról szól, hogy senki sem maradéktalanul elégedett, mégis sikerül működőképes konstrukciót alkotni. A teve púpos, csúnyácska, lassú és esetlen is, de jár, felmálházható, használható. Nem úgy, mint a padlót fogott szabad madár, az egyre keserűbb magyar narancs -- és ki tudja megtippelni, milyen illata lesz a piros szegfűnek három év múlva, vagy hogy lesz-e más a politika? Sok-sok tevét kell még legyártanunk, hogy működni kezdjen az ország.

Újlatin közmondás

Cuius podium, eius odium. (Akié a pódium, azé az ódium.)

Újramorgás

Ezt küldtem a fidesz@fidesz.hu címre.

Kedves Fideszesek!

Remélem, sok-sok kritikus levelet kaptok mostanában, ezért olvasmányosan rövid leszek.

Bravó, Lázár Jánossal igazi VIP favoritot fogtatok. Ő aztán érti a nép nyelvét, együtt rezdül a választók lelkével, biztos befutó a következő választáson.
Bravó, a nyelvészeti bizottság tagjainak mindenhonnani kirúgásával sikerült 200-as szeget kalapálni a Fidesz koporsójába. Javaslom, tegyetek mellé még pár ácskapcsot is, az a biztos.

A kormány eddigi működését fogalmazásként osztályozom: Tartalom: 4/5; Helyesírás (jogállamiság/demokrácia + efféle badarságok): 2/3; Külalak: akkora-karó-hogy-kilóg-az-ellenőrzőből-édes-fiam
Felelős választóként gondolkodom, nekem nem mindegy, hová huzigálom az ixet, szóval mostantól szíveskedjetek stílusosan előadni az egyébként nekem többnyire szimpatikus tartalmat - vagy legalább tegyetek úgy, mint aki a választók kegyéből szeretne kormányon maradni.

Üdvözlettel: Vértes László

Ezt írtam, és archiválom, csalafinta tervem részeként: a baloldali szavazóktól is hasonló hozzáállást várok, ha odáig fajul a helyzet (egyre világosabb, hogy hamarosan odáig fajul).

Magán-közügyeink

Tíz éve már, hogy a családi szülinapok parázs vitáit elkerülendő, kijelentette háziasszonyunk, hogy ne politizáljunk. Kinek-kinek magánügye, mit gondol az országos politikáról. Ez felzaklatott: a politika görög szó, a polisz ügyeivel foglalkozást jelenti. Hogy lehet a közösségünk ügyeire azt mondani, hogy azok magánügyek?! Más kérdés, hogy konstruktív stílusban is elő lehet adni a politizálást, és nekünk eddig nem sikerült. Minden esetre, a politikai vélemény definíció szerint nem magánügy, ez a szöveg kerülő stratégia arra, hogy ne kelljen megvitatni a közös ügyeinket. Ékes bizonyíték, hogy a család egyetértő része azóta is rendszeresen politizál, az egyet nem értők háta mögött.

A vallás kapcsán is ugyanezt szokták mondani: magánügy. Ez szintén felzaklat. A vallás lényegéhez tartozó erkölcsi tanítás elismerése vagy tagadása közösségi ügy, mindannyiunk életét befolyásolja. Természetesen ez is kerülő stratégia arra, hogy az erkölcstagadókat békén hagyják. Ékes bizonyíték, hogy ők egymás között nagyon is kitárgyalják a vallásosokat, a közbeszédbe folyamatosan behozzák a vallás- és egyházkritikát, csak az ateizmus kritikáját szeretnék onnan kiszorítani.

A Fidesz két hete újabb 200-as szeget vert a koporsójába, amikor kirúgta a Ferihegy kontra Liszt reptér ügyben illetékes nyelvészeti bizottság tagjait, amiért azok leszavazták az átnevezést. Az ügy tegnap ért el minket, katolikus levelező listán (egyik tagunk nagybátyja szintén benne volt a bizottságban, és nem csak onnan, hanem közszolgálati állásából is repült). Én gyorsan reagáltam azzal, hogy tiltakozzunk a Fidesznél. Egy hozzánk közel álló baráti házaspár szóvá tette, hogy vallási levelező listán ne politizáljunk, kerüljük az indulatokat. Jöjjön létre egy külön allista erre a célra.

Még mindig nem értek egyet ezzel a kerülő stratégiával: hiba lenne a szívünknek kedves kormány ballépéseiről nem beszélni csak azért, mert érvek és érzelmek csaphatnak össze. Ki-ki felelős azért, hogy kire szavazott, az általa kedvelt pártot kritizálni olyan, mint a lusta gyerekét dorgálni: "tanujjá mer megbux". Ha nem kritizálunk, kockáztatjuk, hogy egy kormányváltással elvész az általunk igenelt kormányzati tartalom, mert a fürdővízzel a gyereket is kiöntik. Ez közösségi ügy, fel kell vállalni az egyet nem értést. Ha Buddhát követnénk, kívánatos lenne az indulatmentesség. Jézus követőiként elég az álügyektől (gumicsontoktól) óvakodnunk.

Adieu les complexes - Tabu nélkül a gój-zsidó konfliktusról

Nem lenne okosabb legyinteni: "milyen konfliktus?!", és hallgatni róla? Aligha van ennél nagyobb indulatokat kiváltó kérdés, amelyben az őszinte, keresetlen véleményeket rendszeresen visszavonják és/vagy megbánják, amelyben a nagy, összefoglaló művek a hülyeség csimborasszói, s amelyben az apró okosságokat ezerfelől, üvegcserépként kell összeszedegetni. Nem hályogkovácsolási viszketegségből írok róla, nem is azért, mert szeretek darázsfészekbe nyúlkálni, hanem mert a magyar közélet rákfenéjének, egyben kulcsának gondolom az ügyet: szerintem a kibeszéletlen gój-zsidó konfliktus miatt toporgunk egy helyben, és a továbblépéshez önkéntes terápiát kell vállalnunk. Első lépésben a konfliktus lényegével kell szembenéznünk. E lényeget az alábbi analógiával szeretném világossá tenni.

Képzeljük el, hogy Románia a XIX. század közepétől szinte korlátlanul hagyja érvényesülni a magyarokat, akik bekerülnek a gazdaság vérkeringésébe, vállalkozásokat indítanak mindenfelé, a Bukaresttől egészen a Duna-deltáig. Tehetségükkel és szorgalmukkal óriási eredményeket érnek el, komoly gazdasági, társadalmi és kulturális tényezővé válnak Románia életében. Boldog vegyesházasságokat kötnek, nem ragaszkodnak már görcsösen az anyanyelvhez, nagy műveket írnak románul. Sokan őszinte meggyőződésből, mások családi, formai és egyéb megfontolásból ortodox hitre térnek, és egyre hosszabban kell gondolkodniuk azon a kérdésen, hogy magyarnak vagy románnak érzik-e magukat. A válasz többnyire az, hogy mindkettőnek, és ez így jó, nem is szeretnének választani. Azután szörnyű tragédia történik: a II. világháború vége felé az országot megszállják, a magyarokat összeszedik, tömegesen deportálják, kivégzik, nagyrészt külső erővel, de a magyarok ellen hergelt román nép helyeslése mellett, az addig toleráns román hatóságok segítségével.

A túlélők visszatérnek, megállapítják, hogy az ellentétek oka alighanem a vallás és a magyarellenes sztereotípiák voltak, s arra szánják az életüket, hogy mindkettőnek véget vessenek. Jelige: minden román állampolgár egyenlő. A magyar közösség nem nyíltan, hanem informális kapcsolatokban (a rokonságban és barátságokban, szellemi-kulturális vonzódásokban) él tovább, már nem kötődik sem a nyelvhasználathoz, sem a valláshoz, inkább sejthető, mint látható. A magyar identitás nem szűnik meg teljesen, marad egy-két "nagymagyar", de ez a szemlélet nem meghatározó. A "nagymagyarok" egyébként szabadon repatriálhatnak, csak hébe-hóba látogatnak vissza Romániába. Beszélni ugyan nem szokás a magyarságról, de így legalább nincs is baj belőle.

A rendszerváltással újabb változás jön, a románok nemzeti öntudatra ébrednek, rejtett magyar hálózatokról kezdenek beszélni, ujjal mutogatnak a románul beszélő magyarszívű "hazaárulókra". A magyar-román identitású polgárok pedig indulatosan lebunkózzák a románokat, cáfolják, hogy bármiféle magyar hálózatok léteznének, és a Romániában tomboló magyarellenességben látják a problémák okát. Hatalmas a békétlenség, a románok többsége jobboldali, a magyar-románok többsége baloldali, együttműködés helyett engesztelhetetlen ellentétek vannak, Romániában nagyon rosszul mennek a dolgok. Van-e megoldás?

A tisztánlátás végett csak a végén térek vissza a magyarországi helyzetre, egyelőre maradjunk az analógiánál.

A románok döntő többsége szerint a magyarok vállalják nyíltan az identitásukat, egyszersmind fogadják el, hogy Romániában élve a román nemzet érdekeit kell képviselniük; továbbá tiszteljék a nemzet identitásához tartozó ortodox hagyományt és gyakorlatot, és maximum a számarányuknak megfelelően részesedjenek az ország gazdasági-kulturális életéből. Ezt az álláspontot jobboldali pártokon keresztül remélik érvényesíteni.

A magyar-románok döntő többsége szerint a jogállamiságból következően senki nem firtathatja az ő hovatartozásukat, identitástudat helyett az egész emberiségben kell gondolkodni, az ortodoxia elmaradott, a nemzet elavult fogalom, demokráciában nem vizsgálják, ki milyen mértékben részesedik egy ország gazdasági-kulturális javaiból. Különben ha bunkó nacionalista gőgből vizsgálnák, akkor sem találnának semmi aránytalanságot. Álláspontjukat a liberális és baloldali pártokon keresztül szeretnék érvényre juttatni.

Nagyjából középen állva én némi igazságot, némi hamisságot, és néhány csapdát látok mindkét érvrendszerben.
- Igaz, hogy a Romániában élőktől elvárható a román nemzet érdekeinek képviselete, nyilván addig a határig, amíg ez nem ütközik a magyar-román csoport érdekeivel. Ütközés esetén kollektív kisebbségi jogokra lehet hivatkozni, ezért (magyar kisebbség néven) célszerű kisebbséggé nyilváníttatni a magyar-románokat.
- Igaz, hogy egy nemzet egyik csoportja sem szerezhet a többi csoportot joggal zavaró mértékű befolyást a gazdaságban és a kultúrában. Hogy mi joggal zavaró, az már értelmezés kérdése, és főleg az érintettek közötti nyílt megbeszéléseken tisztázható. Szerintem megegyezhetnénk, hogy mostantól kiszorítósdi helyett bevonósdit játszunk.
- Igaz, hogy a román nemzet eddig híresen széthúzó, tehetséget gáncsoló, saját hibái miatt bűnbakért kiáltó hozzáállást mutatott, ezért nem kockázatmentes előállni, hogy "magyar-román vagyok, tehetséggel és munkával lettem sikeres". A románság reneszánsza azonban már elkezdődött, a nemzet megszólíthatóvá vált: "magyar-román vagyok, tehetséggel és munkával lettem sikeres, minden románt szívesen megtanítok arra, amit én tudok; gyertek, teremtsünk együtt jólétet".
- Igaz, hogy minél összetartóbb egy nemzet, annál elutasítóbb a többi nemzettel, ezáltal áttételesen a saját kisebbségeivel szemben -- kivéve, ha azok egyértelműen elfogadják a nemzet érdekeit, azaz szövetséget kötnek a nemzettel. A magabiztos nemzetek kiszámíthatóan arrogánsak, a bizonytalan identitású nemzetek ellenben frusztráltak és veszélyesek. Aki stabil világrendre vágyik, az önérvényesítő (asszertív) nemzetek sokszínű egyensúlyában gondolkodik.

- Hamis, hogy a tehetség és a szorgalom ellenére korlátozni lehet a magyar-románok előrejutását. Ez vesztes stratégia. Sokkal eredményesebb versenyképessé válni, átvenni a jó gyakorlatokat (például az oktatást, a műveltséget, az idegennyelvtudást, a tehetség felkarolását, a munkaetikát), és megegyezni a közös nemzeti érdekek mentén.
- Hamis, hogy demokráciában nem vizsgálják kinek-kinek a hovatartozását. Minden jól működő demokrácia átláthatóságot biztosít, kényes egyensúlyok egész sorát feltételezi, és elvárja polgáraitól, hogy ezek fenntartásán belső meggyőződésből dolgozzanak. Az egyensúlyok felborulása a jogállamiságot és a demokratikus fékek-ellensúlyok rendszerét is veszélyezteti. Egyensúlyhiány esetén vészhelyzetet hirdetnek, és ott bizony csorbulnak az állampolgári jogok, egészen az egyensúly helyreállásáig.
- Hamis, hogy az identitáshoz kötődő hagyományok levetkőzhetők. Az ortodoxia és a román nyelv/kultúra tisztelete része marad a román identitásnak. A magyar-román közösség ápolhatja a saját nyelvét/kultúráját, és értékként mutathatja fel. Vesztes játszmába kezd, ha ehelyett a román nyelvet/kultúrát vagy az ortodoxiát kezdi bírálni.
- Hamis, hogy az identitás "megszüntetve is megőrizhető". A fejlett nyugati demokráciákban a kisebbségek tagjairól keresetlenül megírják, elmondják, hogy azok, akik, és az emberek döntő többségét ez egyáltalán nem hozza indulatba. A magyar-román közösség vagy nyíltan, konfliktusok árán is vállalja kettős vagy többes identitását, vagy maradéktalanul felveszi a román identitást, azaz beolvad. Nincs harmadik út. A kriptomagyarság csak lebegteti a dilemmát, miközben torz identitást és örök, feloldhatatlan konfliktusokat okoz.
- Hamis, hogy a magyar-román emberek bírálata automatikusan magyarellenesség. Minden közösségben vannak bírálható egyének, akik mellett nem igazságos kiállni. Közösségellenesnek csak az alaptalan gyűlölködés nevezhető - azt viszont igazságos megközelítésben nevén lehet és kell is nevezni. Viszont küzdeni ellene éppúgy nem célszerű, ahogy a butaság ellen sem butaságellenességgel, hanem okossággal érhetünk el eredményt. Mellesleg nem nevezhető en bloc magyarellenesnek egy olyan társadalom, amely a nyelvi beolvadásig hagyta és hagyja integrálódni, érvényesülni a magyarokat.

- Csapda a zéró összegű játszmákban gondolkodás. A magyar-román oldal pozícióvesztése nem egyértelmű nyereség román oldalon, és fordítva. Ha a két csoport nem talál közös nevezőt, akkor mindketten vesztesek lesznek. Közös nevező lehet a nemzeti érdek, ám ehhez román részről le kell szögezni, hogy a velük sorsközösséget vállaló magyar-románok is a nemzet része, magyar-román részről pedig le kell szögezni, hogy e befogadó román nemzet részének tekintik magukat, és egyetértenek a nemzet érdekeivel.
- Csapda a végső győzelembe vetett hit. Nem lesz olyan állapot, amikor a román nemzet csak románokból áll, de olyan sem, amikor a román nemzet világpolgárrá válik, és elveszíti a lényegi megkülönböztető jegyeit. A nemzetek identitása részben mítoszokra, azaz a történelem "megszépítésére" épül, de ameddig ez nem fordul más nemzetek ellen, addig csak annyira üldözendő, mint az esti mese. Ami reálisan elérhető, az egy képlékeny modus operandi/vivendi, amelyben az egyensúlyt folyamatosan megkérdőjelezik, ám azt önmérséklettel és belülről jövő erőfeszítéssel folyamatosan sikerül megőrizni. A modus vivendi természetes része a folyamatos beszólogatás, bemutogatás, azaz a magyarozás és a románozás soha nem szűnik meg (ahogy az illemtan társadalmi elfogadottsága sem szünteti meg a bunkóságot), csak egyre inkább olyan megítélést kap, mint az utcai köpködés. Egy békés jóléti társadalom nem ökölbe szorult arcú rettegéssel, hanem humorral kezeli a Fradi és az MTK között röpködő vaskos jelzőket.

Ez utóbbi gondolat már átvezet a hazai helyzet konkrétumaira: akit lebüdös....znak, az joggal veti ellen, hogy genetikailag, nyelvileg, vallásilag és/vagy kulturálisan ez rendkívül pontatlan, ám helyesen dekódolja az ő megsértésére, megalázására irányuló szándékot. Ugyanígy: akit leszar....znak, az joggal veti ellen, hogy genetikailag, nyelvileg, vallásilag és/vagy kulturálisan ez rendkívül pontatlan, ám helyesen dekódolja a megsértésére, megalázására irányuló szándékot. A szándék kétségtelen, de sértés, megalázás valójában attól lesz belőle, hogy annak vesszük, elfogadjuk, és indulattal igazoljuk vissza a sikerét. Bye-bye, komplexusok! Több belátást és kompromisszumképességet várok gójoktól és zsidóktól egyaránt (gyönyörű a klezmer zene, Magyarország Közép- és Kelet-Európa egyik legbefogadóbb köztársasága -- ebből a kombinációból sokkal többet is ki tudnánk hozni). Egyelőre ugyanis kevesek által elfogadott evidencia, hogy közös jövő akkor is lesz, ha nem hiszünk benne, csak a minőségét befolyásolja alapvetően, hogy érte dolgozunk-e vagy ellene.

Csak konstrukció kérdése?

A kötelező magánnyugdíj-pénztárak államosítása heves vitákat váltott ki, most pedig a gyermekek alapján járó adókedvezmény korbácsolta fel az indulatokat. A közvélemény mindkét kérdésben erősen megosztott. A gyermekek utáni adókedvezmény ellenzőinek alapérve, hogy magánügy, ki hány gyereket nevel (lásd pl. a progressziv.blog.hu, lehetmas.hu posztjai és kommentjei között). Helyeslői szerint (akik közé én is tartozom) nem magánügy, hiszen többek között a nyugdíjunkat és az egészségügyi ellátásunkat a gyermekeink fogják fizetni. Vagy nem, ha egy kormányváltás gyökeres változást hoz. Vagy mégis, ha újból irányt váltunk, és így tovább, ad infinitum. Az ideológiai ellentétek kibékíthetetlennek tűnnek, közéleti béke csak az egyik oldal teljes győzelme esetén képzelhető el. Eszembe jutott, mi lenne, ha egyik tábor sem kényszerülne egy zéró összegű játszma keretében ledugni vélt igazát a másik torkán. Mi lenne, ha tárgyszerű, higgadt vitában alakulna ki az optimális (win-win) megoldás? Mivel az ésszerű szabad döntések híve vagyok, kidolgoztam az alábbi korszerű javaslatot.

Miért ne gondolkodhatnánk két opcionális, egymás mellett létező, átfogó rendszerben (à la 2 állam az 1-ben), mintha kétféle befektetési konstrukció közül választhatnánk egy bankon belül? Íme a jobb- és baloldali elképzelésekből összegyúrt választék:

1. csomag - Közösségi befektetési konstrukció
- 2 vagy több gyermeket vállalókra optimalizált
- a gyermekek után jelentős adókedvezmény jár, a tagok népszavazással hagyják jóvá az adószabályokat
- színvonalas ingyenes oktatást, olcsó felsőoktatást biztosít állami intézményekben
- színvonalas ingyenes/olcsó egészségügyi ellátást nyújt állami intézményekben
- a nyugdíjat az adott hónapban befizetett nyugdíjjárulékok fedezik, önkéntes magánnyugdíj-pénztári megtakarítás lehetséges, de nem kap jelentős szerepet

2. csomag - Öngondoskodó befektetési konstrukció
- kettő vagy kevesebb gyermekre optimalizált
- a gyermekek után nem jár adókedvezmény, az adószabályokat belső népszavazás hagyja jóvá
- színvonalas oktatást biztosít a résztvevők döntése szerinti önköltséggel, tetszőleges intézményben
- színvonalas egészségügyi ellátást nyújt tetszőleges költséggel, tetszőleges intézményben
- a nyugdíjat kisebb részben a konstrukció tagjainak nyugdíjjáruléka, nagyobb részben az önkéntes magánnyugdíj-pénztár fedezi (nagy hangsúlyt kap az előtakarékoskodás)

Az egyenlő működési feltételek biztosításához az alábbi játékszabályokra lesz szükség:
- induláskor minden nagykorúnak választania kell egy konstrukciót
- a belépés és a szavazati jog nem köthető minimális jövedelemhez, a konstrukción belül kockázatközösség és szavazategyenlőség érvényesül
- a résztvevők száma szerinti arányban a jelenlegi nyugdíjasok ellátását is finanszírozni kell
- csak kétszer lehet konstrukciót váltani, kizárólag 35 éves kor előtt, a váltás néhány évig jelentős hátrányokkal jár
- tilos a hitelfelvétel
- mindkét konstrukció résztvevőinek önfenntartó mértékű adóbevételt kell biztosítaniuk, de ebből nem szabad keresztfinanszírozni a nyugdíjakat és az egészségügyet
- a konstrukciók legfeljebb humanitárius segítséget nyújthatnak egymásnak, a tagok döntése szerint
- bármelyik konstrukció csődbe menetele esetén a tagok automatikusan a másik konstrukció felügyelete alá kerülnek, az azzal járó kötelezettségeket be kell tartaniuk, de öt évig nem szavazhatnak
- a közösen használt szolgáltatások (közigazgatás, közlekedés, stb.) finanszírozásáról évente meg kell állapodni, ennek hiányában automatikusan a magasabb költségjavaslat lép érvénybe
- a bevándorlási és vendégmunkás kvótákról évente meg kell állapodni, ennek hiányában automatikusan az alacsonyabb javaslat lép érvénybe
- ha a két konstrukció résztvevői három évig nem tudnak megállapodni a fenti két kérdésben, akkor a magyar állam békésen két államra bomlik, azaz létszámuk arányában felosztják egymás között az ország területét, és mindenki köteles a konstrukciója szerinti országrészbe költözni vagy konstrukciót váltani.

Javaslatom mellett komoly érvek szólnak. 1. Feleslegessé válik egymás életfelfogásának, világnézetének állandó kritizálása. Nem kell egyezkedni a gyermekek számáról, a munka/család szerepéről. Ki-ki a saját konstrukciójában bizonyíthatja az igazát. 2. Négyévente nem lesz a fél ország elégedetlen az éppen megválasztott kormánnyal. 3. Rengeteg költséget spórolunk meg azzal, hogy kormányváltáskor nem kell szétverni az előző konstrukciót.

Feltételezem, hogy mind a jobboldal, mind a baloldal teoretikusai megfontoltan, felelősséggel, jóhiszeműen javasolják a maguk megoldásait, azaz mindkét rendszer teljes értékű, autonóm -- legalábbis a hosszú távú életképesség vélelmével jön létre. Ebből következik, hogy a konstrukciók természetesen nem szólhatnak bele a másik tagjainak életébe, identitástudatába, kultúrájába, öltözködésébe, nemzetijelkép-használatába, esetleges vallásgyakorlásába vagy annak hiányába. A konstrukciókhoz tartozó média kizárólag a politikai korrektség határain belül számolhat be a másik konstrukció életéről, a szabálysértő beszámolókat a törvényességi felügyeletet ellátó közigazgatási apparátus kemény pénzbüntetéssel sújtja.

A mai korszerű technika nehézség nélkül lehetővé teszi, hogy mindenki a maga választotta konstrukció szerint éljen, feltéve, hogy vállalja és folyamatosan teljesíti a vele járó feltételeket. A két párhuzamos rendszer bevezetése alkotmánymódosítást igényel, mivel mindkét konstrukcióhoz egy-egy alminiszterelnök vezette önálló alkormány tartozik, amelyet a konstrukciók résztvevői autonóm módon választanak meg. Mindkét alkormány a parlament épületében, külön termekben ülésezik, egymással csak a konstrukciókon belül illetve azok viszonylatában nem szabályozott kérdéseket vitatják meg (gyakorlatilag a közösen használt szolgáltatások költségéről, a bevándorláspolitikáról és a vendégmunkáskvótákról egyezkednek). A két alkormány felett egy közigazgatási apparátus gyakorol törvényességi felügyeletet, az államelnök vezetésével. Az államelnököt közvetlenül választják a szavazók, a közigazgatási apparátust pedig népszavazással megerősített közbeszerzési eljárás keretében választják ki, alkalmanként 4 évre.

A közbeszerzési eljárás súlyozott szempontja, hogy a szolgáltató apparátus mennyiért vállalja a közigazgatási szolgáltatást. A díjat a GDP-növekedés arányában határozzák meg, alacsony vagy negatív növekedés esetére minimumot kikötve. A közbeszerzési eljáráson székhelytől függetlenül indulhatna minden olyan vállalkozás, amely Magyarországon fióktelepet létesít. Hazai jelentkezők mellett valószínűsíthető az érdeklődés osztrák, román, szlovák, szerb, horvát, szlovén, ukrán, esetleg orosz, német vagy török részről, de akár német-osztrák, orosz-ukrán, cseh-szlovák, délszláv vagy pánszláv konzorciumok indulása is elképzelhető.

Javaslatom a kétségtelen közérzetjavító és hatékonyságnövelő előnyök mellett izgalmas játékelméleti kérdéseket vet fel. 1. Valóban kialakítható a közösségi kontra öngondoskodó szemléletből két, önmagában hosszú távon életképes konstrukció? 2. Várható-e, hogy az egyik konstrukció létszáma folyamatosan bővül a másik rovására, vagyis hogy az egyik konstrukció spontán módon dominánssá válik? Ha igen, melyik? 3. Elképzelhető, hogy az ország működőképességének feltétele a teljes kockázatközösség, azaz hogy egyszerre csak egy konstrukció létezzen, mindenki részvételével? Ha igen, melyik az előnyösebb? 4. Amennyiben mindkét konstrukció életképes hosszú távon, (a gyerekek számának nyilvánvaló szempontján túl) melyik kinek ajánlható?

Nem lehet elég öregen kezdeni

Örökzöld dilemma, hogy mikor optimális a szociális problémák újratermelődését biztosító ciklusba felvilágosítással, neveléssel beavatkozni. Az érvek rendszeresen összecsapnak, aztán többnyire nem történik semmi. Nem jól van ez így.

Vegyük a családon belüli erőszakot alkalmazó apa esetét. Évek óta munkanélküli, nincs szakmája, jobb híján a családja rovására hozza egyensúlyba frusztrált lelkét. Ez a probléma persze nem a semmiből toppant elő, hosszú háttere van.

Jó, szóval vegyük az iskolából 18 évesen 9 elvégzett osztállyal, szakma és használható tudás nélkül kimaradó gyerek esetét. Azért bukott meg háromszor, mert jóindulattal sem felelt meg az iskolai követelményeknek. E mögött is hosszú folyamat áll.

Rendben, akkor vegyük az általánosban évet ismételt, kizárólag a tankötelezettség miatt továbbtanuló fiú esetét. Azért bukott már alapfokon, mert nem tanult meg sem írni, sem olvasni, sem számolni. Hogyan lehetséges ez?

Akkor mégis inkább vegyük annak a fiúnak az esetét, aki nem járt óvodába, felkészületlenül került az első osztályba, ahol reménytelenül elvesztette a fonalat. De hát miért nem járt óvodába?

Most foglalkozzunk annak a gyereknek az esetével, akinek italozó apja rendszeresen verte az anyját, az anyja meg a gyerekeit, és akinek a szülei csak egy dologban értettek egyet: az iskola szart se ér (lefordítom: nem az iskolán múlik, ki mire viszi az életben). De miért gondolták ezt?

Rendben, vegyük az űk-déd-nagyszülők esetét, akik mind így gondolkodtak... Hol is kéne ebbe beavatkozni? Hol kéne összhangot teremteni a tanterv és a nevelni szándékoltak adottságai között? Válaszom az, hogy optimálisan minden szinten egyszerre. Szuboptimálisan egy-két kiválasztott szinten, de a cselekvés még mindig jobb, mint életfogytig okoskodni (azon, hogy a tyúk tojásból kelt, de azt egy másik tyúk tojta, az pedig maga is tojásból kelt, most akkor melyik fázisban tudunk fenntartható módon rántottát sütni?! Az elméleti Möbius-szalagok kedvelői feltétlenül töprengjenek el azon is, vajon miért mentek anyák generációi hozzá az említett apákhoz, miért és hogyan lendítették/pörgetik tovább a szociális lúzerség mókuskerekét.)

Álbölcsesség, hogy a társadalom felvilágosítását kisgyermekkorban kell elkezdeni. Az emberpalánta ugyanis nem táptalajon cseperedik, hanem emberek között, akikhez minden nehézség dacára kötődik, életstratégiát az ő példájukból tanul, és általában nekik hisz, nem a felvilágosítóknak. A felvilágosítást a kisgyermek hátterét adó idősebbeken is lehet kezdeni. Na meg az iskolaigázgatókon, tankönyvírókon, szagértőkön, főpajdagőgösökön és oktatási minisztereken, mert hiába hazudjuk, hogy az iskola az életre nevel, ha nem is... Világos, hogy nem lehet elég korán, elég gyorsan, elég fiatalon és közben elég öregen, eléggé testre szabottan, egyszersmind elég sok emberen -- mégis el kell végre kezdeni.

Ha én oktatásszociológus lennék,...

...akkor sok-sok adatra lennék kíváncsi, például arra, a gyerekek és a szülők hány százaléka érzi ma úgy, hogy lufihámozás a 18 évig tartó tankötelezettség, az oktatásból kikerülők hány százaléka dolgozik a végzettségétől eltérő szakmában vagy alacsonyabb végzettséggel is betölthető munkahelyen; hányan érzik úgy, hogy az iskola nem készítette őket fel az életre; hányan minősíthetők kapun belül lemorzsolódottnak, hányan töltik teljesen haszontalanul az idejüket különböző oktatási intézményekben - lényegében az össznépesség mennyire elégedett a munkaerő-piaci helyzetével. Felmérném ezeket a kiindulási adatokat, azután évente összehasonlítanám őket a kormány oktatási reformját követő eredményekkel – és ehhez kötném oktatásügyi vezetőink prémiumát, mozgóbérét.

Az iskolaköteles kor leszállítása 18-ról 15 évre kétélű fegyver: akár jó is lehet, hiszen átláthatóvá teszi a valós viszonyokat. Aki eddig lézengett az iskolában, az ezentúl kimarad, „papírja lesz róla”, hogy szociális lúzer. Hurrá. Az iskola elmarasztalható, hogy szociális lúzereket termel. Hurrá. Ám a másik oldalon ott a veszély: ha ettől nem lesz jobb az oktatási rendszer összeredménye, ha nem javul a társadalom munkaerő-piaci elégedettségi mutatója, akkor csak a trágyát pofozgatjuk jobbra-balra.

Az átlátható viszonyok kialakítása az oktatásban ígéretes és veszélyes is egyben, mint a szocialista gazdaság piacosítása. Végre világossá vált, mi a selejt. Hurrá. Ám a selejttel alternatíva híján semmit nem tudtunk kezdeni, és mai állapotaink kritikusai éppen ebben fedezik fel az ősbűnt. Ma úgy tűnik, a kapun belüli munkanélküliség emberibb életforma volt, mint a kapun kívüli. Mi lesz, ha az oktatás átalakításával is így járunk?

Az rmh (rontópálság mint hungarikum®) és az eapijtvdnkm (ezt-a-portás-is-jobban-tudta-volna-de-nem-kérdezték-meg®) ismeretében az arcunkon landolás nem zárható ki, mégis jelentős különbségek vannak a két folyamat peremfeltételei között.

A rendszerváltással megszűnt az iparunk felvevőpiaca, a munkaerő alsó kb. harmada teljesen feleslegessé vált. Mivel abban az időben nem tetszettünk nemzetgazdaságot fejleszteni, az ő sorsuk – nagyjából egy-másfél millió ember sorsa – a járulékos veszteségként leírandó kategóriába került.

A mai oktatásban ezzel szemben hatalmas tartalékok vannak. Több tízezer iparos – kőműves, vízvezeték-szerelő, fűtésszerelő, burkoló, órás, varrónő, bőrdíszműves, bioétel-feldolgozó, stb. - hiányzik. Emellett pillanatnyilag tetszünk nemzetgazdaságot fejleszteni, és ez még három évig biztosan így marad, azaz lesznek betöltendő munkahelyek, lesz jövedelemtermelő potenciál. Az egyetemi délibábot feladó tanulók tömegei tisztességes megélhetést biztosító szakmát szerezhetnek. A reform kilátásai (még három évig) jók.

Ahhoz viszont, hogy a folyamat tényleg működjön, merészebb intézkedésekkel szükséges kiegészíteni: az iskolából kimaradók számára egyéni életmódtanácsadást (lifestyle coaching-ot) vezetnék be, együttműködéshez és rendszeres konzultációhoz kötött támogatást adnék, hogy csak abból legyen lúzer, aki eltökélten, többszörös alternatíva ellenére ragaszkodik a lúzerséghez, ahogy a hajléktalan ragaszkodik a hajléktalansághoz, vagy a cigis „a dohányzás tüdőrákot okoz” tétel egyes szám első személyű szemléltetéséhez. Lifestyle coaching nélkül a reform olyan lesz, mint egy nagy csinnadrattával beindított akadályverseny, amelynek csak minden harmadik állomásán vannak kísérők, a közbenső utat kinek-kinek egyedül kell megtennie. Félő, hogy sokan eltévednek, nem értik, mi a feladat, és hogy összességében a rendezvény nem öregbíti majd a hírnevünket. Más szóval: az imént nem kizárt forgatókönyv szerint kényszerleszállunk a saját orcánkra.

Az oktatás átalakítása tehát komoly lehetőségeket teremt, de az ördög ezúttal is a részletekben rejlik. Ha az éves összehasonlító adatok romlanak, nem menekülhetünk vallásos, „a táborvezetőnek akkor is igaza van” stratégiákba. Ráadásul három év rövid idő, utána az ellenzék jön. Most kéne egyezkedni, tanácsot kérni és elfogadni, hogy a munka ne jusson a vizitdíj sorsára.

Iskola a korhatáron

Elsőre rosszul hangzik a tanköteles kor leszállítása 15 évre. Másodikra úgy hangzik, mint az, hogy engedélyezett az abortusz. Megmagyarázom, mi az összefüggés.

Mindkét szabály komoly kihívás elé állítja a hozzá tartozó háttérrendszert: az iskolát/egészségügyi-családgondozói rendszert minőségi munkára vagy a kudarcával való szembenézésre kényszeríti.

A világot elméletben szabályozó hungarikumok digitálisan gondolkodnak: törvényes az abortusz? Ez világnézettől függően jó/rossz. Betiltják? Ez rossz/jó. 18 évig tanköteles a gyerek? Ez világnézettől függően jó/rossz. Hamarabb kimaradhat? Ez rossz/jó. A valóság meg a fekete és a fehér közötti gazdag tartományról, vagyis a minőségi munkáról szól.

Az illetékes guruknak eddig is feltűnhetett volna, hogy az iskolából való kimaradás az általános iskola első osztályának végére gyakorlatilag megfordíthatatlan. Aki 7-8 éves korában nem tud megfelelni az iskolai követelményeknek, az 15-18, de akár 24 éves korára sem tanul meg többet - mármint az iskolától. Számára az iskola kezdettől fogva gyermekmegőrző, olyan alapon, hogy addig sem cselleng, legfeljebb aktívan unatkozik és demoralizál. Akinek ez feltűnt, az nem a tankötelesség elméleti határát vizslatja a tekintetével, hanem azt sürgeti, hogy az iskola mindenki számára adjon minimális műveltséget és a munkaerő-piacon hasznosítható szaktudást (Nobel-várományos oktatáspolitikusaink kedvéért: ércsen valamihő a gyerek, aszt viríccsa a lóvét a melóbó).

Pillanatnyilag minden iparos mesterség hiányszakma. Nem hiszem, hogy 30 évesen, nagydoktorival kéne elkezdeni a vízszerelést, még azt sem, hogy egy kommunikációs álegyetem BA fokozata után, 21-22 évesen érik meg a lélek a kőművességre. Konkrétabban: az általános iskolában sokszori ismétléssel kéne a mai tananyag harmadát-negyedét megtanítani, ám azt mindenkinek. A tankötelezettség itt érjen véget: ne véletlenül hívják az alapfokú oktatást "általános" iskolainak. A középiskolában lehessen választani a szakmatanulás és az egyetemre készülés között, de úgy, hogy a 17 évesen megtáltosodó ipari tanuló egy év alatt elvégezhesse az érettségire felkészítő különbözeti modult. Ettől kezdve átjárható lesz a középfokú oktatás, és nem a tankötelezettség miatt fogják elvégezni a középiskolát, hanem előre megfontolt munkaerő-piaci nyereségvágyból követik majd el.

Az abortuszról már leírtam (http://verteslaszlo.blogspot.com/2010/07/az-abortusszal-kapcsolatos-legfontosabb.html), hogy nem az elméleti tilalom hoz megoldást, hanem az egész társadalom odafordulása a család, a gyermekvállalás felé. A gyerekek utáni adókedvezmény miatt irigykedők egyik pillanatban levegő után, a másikban meg fajfenntartó szerszámkészletükhöz kapkodnak, frusztrált narratívákat alkotva mindenféle igazságtalanságról. Lelkük mélyén azért ők is tudják, hogy gyereket vállalni és saját munkából, társadalmi megbecsüléstől övezve eltartani nem rossz dolog. Akart és tisztességgel felnevelt gyerekek esetében a mainál sokkal alacsonyabb lesz az iskolából való kimaradás, sokkal magasabb lesz a társadalmi érvényesülés - de csak akkor, ha a következő kormányok mindegyike támogatja ezt a modellt...

Stratégiai szempontból nem így fest a helyzet. A Fidesz minden hurrákétharmadozás dacára bukásra áll, mégpedig a jó kormányzati tartalom minősíthetetlen csomagolása, a kommunikációs analfabétizmus, a közvélemény szexuálissal felérő zaklatása, továbbá a részvételi demokrácia teljes elszabotálása miatt. Előre szólok: ha négy év múlva nagy ellenhurrázással felemelik a tankötelezettség korhatárát, attól még nem lesz épeszűbb az iskolarendszer, attól még nem lesz a kötelező osztályokból három évvel később kimaradók kezében piacképes szakma. A demokrácia kormányváltásokkal működik, ezért nem a Fidesz várható bukásán kesergek, hanem a baloldali alternatíva újbóli érvényre juttatásán dolgozókat biztatom minőségi munkára. Minden társadalom célja a jólét és az összetartás, és mindkettőnek az tesz jót, ha a kormányzás ingája nem országos szerkezeteket romboló amplitúdóval leng. Különben úgy járunk a jóléttel, mint a régi vicc szerint Arisztid a nyúllal: mikor a nyúl cikkben futott, akkor ő cakkban lőtt, és fordítva.

Populizmusok hálójában

Gyakran éri a magyar jobboldalt a populizmus vádja, a baloldalt indokolatlanul ritkán. Íme egy szép csokor a populizmuson aggódók számára.

Jobboldali populizmus: atrocitás a 300 forint vizitdíj; az ingatlanadó káros; a családi pótlék jövedelemtől függetlenül jár; forradalom történt a szavazófülkékben; a Fidesz-kormányt a választók kétharmada választotta meg; a nyugdíjak védelmében államosítják a kötelező magánnyugdíjpénztárakat; a köztársasági elnök dolga elősegíteni a hatékony jogalkotást; a médiatörvény bírálata támadás a magyar nép ellen.

Baloldali populizmus: 23 millió román munkavállaló és nyugdíjas rohan le bennünket a kettős állampolgárság megadása esetén; a jó miniszterelnök ingyen kormányoz; az árvízkárosultak nem kapnak elég segélyt; a hajléktalanok a jobboldali kormányzás idején fagynak meg; egyedül a baloldal lehet demokratikus és haladó; Magyarországon most sérül hirtelen az eddig maximális sajtószabadság.

Kritikai gondolkodóként el lehet utasítani a populizmus minden változatát, vagy mindet el is lehet fogadni azzal, hogy így működik az angol-szász típusú demokrácia a gyakorlatban. Az egyik oldal populizmusát elfogadni, a másikét meg elutasítani azonban nem célszerű, gondolkodóhoz nem méltó magatartás.

Mit kell még megemészteni?

Mikor menetrendszerűen ránk tör egy újabb össznépi balhé, ha beindul a kölcsönös közéleti anyázás, értelmiségi tekintélyeink abban jelölik meg az okot, hogy a magyar közelmúlt feldolgozatlan, a nagy történelmi kérdéseink megemésztetlenek. Szerintem ez pontatlan. A történelemkönyvek tele vannak a témába vágó események tárgyilagos leírásával, a közélet leghangosabbjai tanulták, többé-kevésbé tudják is a hivatalos változatot, csak éppen nem értenek vele egyet, nem hajlandók elfogadni a tényanyagot, és főként görcsösen elutasítják mindazt, ami klasszikus logikával következne belőle.

Az ország egyik fele szerint Trianon égbekiáltó gaztett, soha el ne évül, folyamatosan küzdeni kell ellene, nem fogadható el a mai valóság részeként, Magyarország geopolitikai helyzetének alapelemeként.
Az ország másik fele szerint Trianon nem szerencsés megoldás ugyan, de elévült, túl kell rajta lépni, együtt kell vele élni, ÁM AZÉRT az ország másként gondolkodó fele ma is megérdemelné, hogy újabb szankciókkal helyére tegyék.

Az ország egyik fele szerint a Holokauszt égbekiáltó gaztett, soha el nem évül, folyamatosan küzdeni kell ellene, semmiféle nagyobb összefüggésbe állítása nem fogadható el.
Az ország másik fele szerint a Holokauszt nem szerencsés megoldás ugyan, de elévült, túl kell rajta lépni, ÁM AZÉRT az ország másként gondolkodó fele ma is megérdemelné, hogy újabb szankciókkal a helyére tegyék.

Elgondolkodtatóan kevesen tartják Trianont és a Holokausztot egyaránt jogos, fájdalmas, végigtárgyalandó problémának (küldjön nekem e-mailt, aki szerint sokan vannak, többek között ő is). Úgy gondolom, hogy ez nem a történelemtanítás szegénységi bizonyítványa, hanem a kompromisszumkészségünké.

Hasonló végletes, makacs szembenállás övezi a Kádár kegyes vezető/gazember volt, a város/vidék fejlesztendő, a külföldi befektetők/magyar kisemberek részesüljenek előnyben, a jómód erény/a gazdagság bűn, a magyarnak lenni dicsőség/ciki, a nemzeti érdekképviselet/világpolgárság az igazi, a szabadság/rend legyen, a Nobel-díjas elméleti/használható gyakorlati oktatást akarunk, az adó mindig sok/sosem elég kérdéskört, és még sorolhatnám hosszan. Hankissnak igaza van: Magyarországot ki kell találni. Többször kifejtettem már, így most csak újból kijelentem, hogy a fenti ellentétpárok az ésszerű, gyakorlatias együttműködés szempontjából nem zárják ki egymást, a mindennapok során kezelhetők, és sürgősen kezelendők is. Fájdalmas nagy ügyeink nem az elméleti vagy/vagy, hanem a gyakorlati is/is terepén oldhatók meg.

Nem megemészteni, feldolgozni kell tehát a magyar történelmet, hanem kiegyezni végre a nagy kérdésekben: eldönteni, hogy akar-e az ország egyik fele közösen élni, együtt dolgozni a jólét érdekében a másik felével. Mivel (Belgiumtól eltérően) Magyarország nem felezhető el valamiféle praktikus és igazságos felosztással, a folyamatos antagonisztikus szembenállás csak hideg polgárháborút és szegénységet hozhat. A 2x2 józansága, a konstruktív szorgalom, a valódi tolerancia és sokszínűség viszont jólétet eredményez.

Erőlogika helyett célorientált kormányzati logikát

Az erőlogika mozgatója az ellentmondást nem tűrő akarat. A Fidesz Orbán akaratáról szól, a kormány politikája a nép számára potenciálisan előnyös célok minden áron való végrehajtásáról. Az öreg néni át lesz menesztve a zebrán, akár akarja, akár nem. Az erőből nyomott politikával az a gond, hogy még a jól járó kedvezményezettek sem szoktak érte hálásak lenni.

Az orbáni alaptétel: nem lesz megszorítás. De hát rossz az államháztartás egyensúlya, és Brüsszel is keményen ragaszkodik a 3.8%-os hiányhoz. Sebaj, benyúljuk a magánnyugdíjpénztárakat.

Második tétel: a családoknak jól kell járniuk. De hát nincs annyi pluszbevétel, hogy ezt azonnal meg tudjuk valósítani. Sebaj, majd futja a nyugdíjpénztárakból. De hát erre kiabálni fog a független Költségvetési Tanács. Sebaj, kiiktatjuk a Költségvetési Tanácsot. De hát rossz gazdálkodásról kiabálnak majd a pénzügyi körök. Sebaj, elküldjük őket melegebb égtájra.

Harmadik tétel: keményen leszámolunk a korrupció baloldali változatával. De hát a jog és az alkotmány ezt ebben a formában nem teszi lehetővé. Sebaj, majd átírjuk az alkotmányt, átmenetileg felfüggesztjük a jogállamot.

Negyedik tétel: kiegyensúlyozott médiahelyzetet teremtünk. De hát nagyon vitatott beleszólni a kereskedelmi média életébe. Sebaj, akkor is megregulázzuk őket, majd helyükre tesszük a kritizálókat.

Ötödik tétel: a következő választást is a Fidesznek kell nyernie. De hát nem sikerült meggyőzni a népet, hogy a Fidesz-kormányzás összességében jó neki. Sebaj, majd feltüzeljük a híveinket, hogy ők győzködjék a népet. Aki nem ért egyet, az áruló. De hát még ez sem elég. Sebaj, akkor... (Biztosan maradt még ötlet ott, ahonnan az eddigiek jöttek.)

Így működik az erőlogika. Ha teljesen elszakad a valós lehetőségektől, akkor voluntarizmusnak vagy egyszerűen hübrisznek nevezzük. Az erőlogika bajnoka addig küzd, harcol, nyomul, amíg falnak nem ütközik - akkor elbukik. Nagy Sándor átvágja a gordiuszi csomót, óriási haditetteket visz végbe, de fiatalon hal meg, és halálával birodalma is széthullik.

Szerintem jóval eredményesebb a célorientált logika, melyet nevéből következően a kitűzött célok irányítanak. A célorientált logika úgy működik, mint a jó diplomácia tankönyvi példája: át kell vinni egy teli pezsgőspoharakkal megrakott tálcát a viharban hánykolódó hajó fedélzetének egyik feléről a másikra úgy, hogy a pezsgő ne löttyenjen ki. A jó diplomata jobbra sasszézik, balra táncol, oldalaz, ügyesen úgy billegteti a tálcát, hogy egyenesben maradjon. Az erőlogika diktálta egyenes vonalon haladva ugyanis sosem érne át a pezsgővel a túloldalra.

A célorientált kormányzati logika szerint az eredeti programból a lehető legtöbbet kell megvalósítani úgy, hogy az fenntartható maradjon, azaz a kormány kellő népszerűséget őrizzen meg az újrázáshoz. Újrázni a szavazatok minimum 50%-ának megszerzésével lehet. 2010-ben a Fidesz az első fordulóban 52,9%-ot kapott, azaz a minimumnál alig többet. A második forduló és a magyar választási rendszer eredményezte a kétharmados parlamenti többséget, amely messze meghaladja a tényleges társadalmi támogatottságát. A választók egy része nem is a Fideszre, hanem az MSZP ellen szavazott, és négy év kormányzás után valószínűleg ráun a polgári pártra, függetlenül a tényleges kormányzati eredményektől.

Célorientáltan kormányozni annyit jelent, hogy az eredményeket el kell adni, az intézkedéseket el kell fogadtatni, s közben sértődés helyett minden létező és kitalálható formai szabályt is be kell tartani. Orbánnak körül kéne néznie a maga teremtette csatatéren, fel kéne ismernie, hogy az őelőtte porcelánboltként működött, hogy Európában pillanatnyilag a békés együttműködés a fejlődés alapja. Erő helyett észre van szükség. Lenne mit végiggondolni, fejleszteni ezen a fronton.

Azt mondd meg, drága Irén: mindez hol akad el?

Arról beszélgettünk K&K kollégámmal, hogy miért topog egy helyben a lakókörnyezetünk fejlesztése, miért nem tudunk járdákat építeni. Szerinte ez a nagypolitikától, a politikai hovatartozástól független kérdés, szerintem meg nem, csak áttételes a kapcsolat.

A településfejlesztés első akadálya, hogy az állam központosítja az önkormányzatokat megillető pénzeket. Az európai szubszidiaritás elve szerint minden döntést a lehető legalacsonyabb szinten, az érintettek szintjén kell meghozni. Ebből decentralizált önkormányzati finanszírozás következik, azaz a helyben fizetett adók nagy többségét az önkormányzatnál kell hagyni. Magyarország éppen fordítva működik: a mindenkori kormány hűbérúri ajándékként kegyeskedik valami keveset visszacsorgatni az adókból, előnybe hozva a baráti önkormányzatokat. Most történelmi lehetőségünk van ezen változtatni: a kormány országos kétharmadához elsöprő önkormányzati többség is tartozik, ezért ebben a ciklusban nem jár nagy politikai veszéllyel a decentralizálás. Értelmiségiként a mi felelősségünk, hogy kellő nyomást gyakoroljunk a szubszidiaritás bevezetése, azaz az önkormányzati finanszírozás reformja érdekében.

A településfejlesztés második akadálya az állampolgári passzivitás. Minden fejlesztést egy felsőbb hatóságtól várunk, viszont nem szeretnénk annyit adózni, hogy legyen rá pénz. Ez a "fogjuk meg és vigyétek" hozzáállás demoralizál, fékezi a fejlődést, megnehezíti a közéleti nyomásgyakorlást. Itt ugyancsak történelmi lehetőségünk van a változtatásra: az EU most külső forrást ad a nemzeti fejlesztésre, a nyugati adófizetők pénzéből építhetünk, ha össze tudunk fogni a cél megvalósításáért. Ehhez a 2x2 józanságára van szükség a közéletben. A gumicsontok csócsálása helyett arról kell gondoskodnunk, hogy a mindennapok gyakorlatában működjenek a dolgok, hogy élhetővé váljon az ország, hogy a gyerekeinknek hosszabb-rövidebb külföldi látókörbővítés után legyen kedvük hazatérni.

Hogyan kerüljük el a populizmust?

Sehogy. Minden kormány ciklusduplázásra törekszik, ennek része a népszerűségre kacsintás, azaz a populizmus. Ezzel a populizmussal ugyanúgy nincs semmi baj, mint azzal, ha egy párt, úgymond, a hatalmat akarja. Minden politikai párt a hatalmat akarja, sag schon.

A populizmus játékelméletileg újraválasztásra optimalizált változata feltételez egy nagy háttértervet (master plan), amit népszerűségi megfontolások szerint igazítgatnak, tuningolnak, illetve szavazatmaximalizálásra törekedve hajtanak végre.

A populizmus kerülendő változata az, amelyhez nem társul nagy háttérterv. Ott viszont nem a népszerűségre törekvés, hanem a koncepciótlanság a probléma. Kerülendő az a változat is, amikor van ugyan háttérterv, de a népszerűség megőrzése miatt egyáltalán nem hajtják végre. Tehát nem a populizmust kell kerülni, hanem a koncepciótlanságot és az önellentmondó végrehajtást.

T.A. kollégám a fentieket olvasva visszakérdezett: "A teljesen laikus emberek zsigeri reakcióit hogy lehet úgy figyelembe venni, hogy az ne vezessen a tömeg zsigei reakcióit követő népszerűségi politizáláshoz a helyes kormányzás helyett?"

Válaszom: a kérdés implicit módon azt állítja, hogy a helyes kormányzás alapértelmezetten megvalósul, és a zsigeri reakciók hátráltatják. Az én álláspontom eltér ettől; a helyes kormányzás nagyon nehéz feladat, Magyarországon első blikkre eddig csak Istvánnak és Mátyásnak sikerült, senki másnak. A számunkra megszokott helyeskormányzás-deficites helyzetben a zsigeri reakciók figyelembe vétele jó hatással járhat.

Helyes kormányzásnak azt nevezem, ami a teljes politikai közösség komplexen, hosszú távon mért jólétét és közérzetét jelentősen javítja, miközben hatékonyabbá és eredményesebbé teszi az állam működését. A zsigeri reakciók begyűjtésével és lekövetésével ezek közül a rövid távú közérzet javítható. Automatikusan nem javul a többi tényező, de automatikusan nem is romlik. Az értelmiség feladata kommentálni a rövid távú zsigeri közérzet és a többi tényező közötti potenciális ellentmondást. Ennek során józan ész használata nem nélkülözhető. A mai helyzetben pl. a zsigeri reakciók hatására vissza kéne vonni az alkotmánybarkácsolást, Schmitt Pál automatikus aláírásait, a nyugdíjpénztárak államosítását, a médiatörvényt, el kéne felejteni Isten alkotmányba foglalását -- vagy mérsékelt és szalonképes változatban eladni őket. Mindez jó irányba alakítaná a jelenlegi helyzetet.

Komoly értelmiségi vitát válthatna ki a három dobás törvény, a bankadó vagy a visszamenőleges 98%-os adó bevezetése, mert ezek népszerűek (zsigerileg okék), de értelmiségi szempontból aggályosak. Egy ilyen vita már csak azért is hasznos lenne, mert ráébresztené az értelmiséget, hogy mindössze a társadalom többségét kell véleményformálással maga mellé állítani, és nyert ügye van. Más szóval az értelmiségnek is populistává kell válnia, ha hatni akar a társadalomra.

Mi lesz az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az önkormányzati finanszírozás átfogó reformjával? Ezek a reformok minimális előfeltételként két dolog egyikét igénylik: 1. a közvélemény többségének támogatását és/vagy 2. az ellenzék támogatását. Tévedés, hogy akár mindkettő hiányában is végrehajthatók. (Erőből bevezethetők ugyan, de nem fenntarthatóak.) Mivel a politikai marketing logikája szerint az ellenzék akkor sem mutathatja ki a reformokkal való egyetértését, ha történetesen egyetért velük, célravezetőbb a közvélemény többségének támogatását némi jól alkalmazott populizmussal elnyerni.

Évértékelő

A Fidesz szempontjából 2010 egyfelől a sikeres rövid távú hatalomtechnikai manőverek, másfelől a végzetes közhangulat- és percepciókezelési hibák éve volt. A kormány a sorsfordítás utolsó percében vagy már azon is túl van. Ha tartja az eddigi irányt, a 4 évre tervezett meccset röpke 9 hónap után elvesztette. Ha bölcsen irányt vált, akkor csak Damoklész kardját kell a feje fölül elhárítania, és pár tucat magának postázott selyemzsinórtól kell megszabadulnia ahhoz, hogy ne bukjon. Eljött a kilógó lólábbal szembenézés pillanata.

Az év Fidesz-intézkedései részletesen.

1. január-április: a Fidesz keveset mond a választási kampányban, csak annyit sugall, hogy az előző kormánynál jobbat, szebbet alakít. Fényes győzelmet arat.

2. május-október: nem lesz megszorítás; Orbán hazafiasan visszaveri az IMF csapatát, elszántan csatázik az Európai Bizottság deficitlimitáló elvárásával, hogy belföldi népszerűségét megőrizze. Fényes győzelmet arat az önkormányzati választáson is.
Közben megkezdi hatalmi hátországának kiépítését, az első szarvashibák elkövetését. Sólyom László függetlenségét a baloldalon végig megkérdőjelezték, de utódjához képest az előző köztársasági elnök egyenesen a függetlenség mintaképévé válik, az őt leváltó kormány pedig erőszakos, voluntarista kurzus képében jelenik meg.
Az előző ciklus végkielégítéseinek visszamenőleges megadóztatása végett a kormány korlátozza az Alkotmánybíróság jogköreit. Ehhez barkácsolni kell az alkotmánnyal, ami hálószaggató dupla öngól. A visszamenőleges törvénykezés ugyanis egyetemes demokratikus tabu. Az alkotmány haszonelvű módosítgatása másfelől a megfontolt következetességnek is híján van, többek között lehetetlenné teszi a Fidesz által négy évvel korábban még demokratikus alapjogként alkalmazott népszavazásokat. A kormány jobboldali értelmiségi támogatottsága megroppan.
Az IMF megszorítási igényét visszaveri ugyan a kormány, de ez hamarosan az ország pénzügyi leminősítéséhez vezet.
Az alkotmány módosításának szándékát a közvélemény csak addig támogatja, amíg ki nem derül egy-két részlet. Az Istenre vonatkozó kitétel mögött nem áll többségi támogatás. A népre hivatkozó, de rá nem hallgató kormányzati magatartás tovább építi az erőszakos, voluntarista kormányimázst. Megjegyzendő, hogy a szakemberek egy pillanatig sem támogatták az alkotmánymódosítást, de a miniszterelnök rá se hederített az intelmeikre.
Orbán bátran csatázik a brüsszeli EU-Bizottsággal, ám veszít, továbbra is elvárás a 3,8%-os hiánycél. Róna Péter taktikai javaslatait Orbán elengedi a füle mellett, és a kormány pénzügyi vonalon kisvártatva megroppan. Az alkotmánybarkácsolás után ez a második nagy ütés.

3. október-december: a kormány váratlanul államosítja a kötelező magánnyugdíj-pénztárakat, és ezt megpróbálja nyugdíjvédelemként eladni, ám csapongó üzeneteivel komoly bizonytalanságot és felháborodást vált ki. A nagyképű kioktatások után lassanként derengeni kezd, hogy rendszertelen ötletelés zajlik a 3,8%-os hiánycél miatt, vélhetően az ország jövője kárára. E sorok szerzője is elemzést írt a nyugdíjvédelem lehetőségeiről, mígnem kiderült, hogy az ad hoc kommunikáció mögött mégsem átgondolt nyugdíjterv, hanem költségvetési vésztartalékolás áll.
A Médiahatóság létrejötte egy párt kezébe teszi a médiaszabályozást, ezért védhetetlen. A médiatörvényt az egész demokratikus világ támadja, és végezetül kiderülhet ugyan, hogy nem is a rendelkezésekkel, hanem az egypárti végrehajtással van a baj, de a kormány már soha nem tudja megmagyarázni, hogy ezt a kabátot csak félig lopta el, és azt sem úgy, hanem... Az alkotmánybarkácsolás és a deficitvereség után ez a harmadik, pókerarccal viselve is megrendítő erejű ütés.
Megjelenik az új személyijövedelemadó-szabályozás, amelyből kiderül, hogy a gyermekesek alig fizetnek majd jövedelemadót. Első pillantásra jó ötletnek látszik, a másodikra viszont már túl jónak ahhoz, hogy tartósan igaz legyen. Az államháztartás egyensúlyát egy év alatt aligha sikerül plusz bevételekkel megteremteni, a lyukat a nyugdíjpénztárak egyenlegével kellhet befoltozni, s mivel a kormány a Sólyom László által létrehozott pártatlan Költségvetési Tanács munkájára sem tart igényt, felmerül a gyanú, hogy év végén megpróbálja majd manipulálni a tényleges hiányadatokat.
A magyar EU-elnökség féléve a lehető legbaljósabban indul.

Összegezve: a Fidesz mindent elért a hatalom terén, de a közvéleményt maga ellen hergelte, saját választóit pedig jelentősen elbizonytalanította, elidegenítette magától. Annyi mélyütést kapott, hogy demokratikus magatartással szinte lehetetlen talpon maradnia, de a pontozásos vereséget még állva is alig kerülheti el.

Min kell változtatni a biztos bukás kivédéséhez?

1. Kommunikáció. A "nem fogjátok kitalálni, Viktornak ma reggel mi jutott eszébe" módszer helyett forduljanak szakemberhez. Kommunikálni előre, stratégia mentén, és nem utólag kapkodva kell. Az ellenzék is kommunikál, ezt ugyanúgy tekintetbe kell venni, mint a sakkban azt, hogy minden lépésünk után az ellenfél is léphet egy okosat. A demokratikus játéktér szabályai adottak, ismertek.

2. Felelősség. Az ad hoc ötletekért Orbán vállaljon felelősséget, kérjen értük bocsánatot. Ha nem képes rá, ha nem tud demokratikusan kormányozni, akkor "monnyon" le, mert szégyent hoz a szavazóira, és ezermilliárdokban mérhető kárt okoz az országnak.

3. A közvélemény bevonása a döntéselőkészítésbe. Az eddigi kormánydöntéseket takarítónők is meg tudták volna hozni, csak nekik feltűnt volna a hatalomnövelő győzelmek pürrhoszi jellege. Elodázhatatlan, hogy a kormány rendszeresen a saját támogatóihoz és független szakemberekhez forduljon tanácsért, majd azok szerint is cselekedjen. (Javaslom kellő rálátással és szakmai függetlenséggel rendelkező szakértők, többek között Róna Péter, Tölgyessy Péter, Stadler János, Török Gábor, továbbá a Professzorok Batthyány Köre azonnali bevonását.)

4. Empowerment. Nincs az a csodacsatár, aki egymaga megnyeri a foci VB-t. A labdát passzolni kell, a döntéseket delegálni kell, el kell várni a szakmai munkát, az ügyek érdemi kezelését. Ki kell nevelni 10-20 felső vezetőt, aki miniszterelnöknek is alkalmas.

5. Rálátás. Menet közben senki sem látja kívülről a terepet. Haladéktalanul laikus tanácsadó panelt kell létrehozni, amely közvetlen visszajelzést ad az egyes döntések választói fogadtatásáról, a kommunikáció működőképességéről.

6. Érzékenység. A következő választások sorsát az a percepció dönti majd el, amely a kormány döntései és azok ellenzéki/értelmiségi lereagálása nyomán formálódik a választók fejében. A szarvashibákra nem lehet legyinteni azzal, hogy "majd belátják, hogy ez jó nekik, vagy hozzászoknak, aztán abbahagyják a morgást". A Fidesz így persona non grata lesz a saját táborában (is), a következő választás után pedig az SZDSZ sorsára juthat.

7. Tényleg a nép az úr. Csábító lehet a népet akarata ellenére boldogítani, de 40 hónap múlva erről újra a nép dönt. Most még be lehet, és be is kell bizonyítani, hogy a nemzeti minimum/konzultáció/együttműködés/érdekképviselet nem szómágia, nem hatalomszerző blöff, hanem a bal- és jobboldali választók józan eszére, ötleteire, visszajelzésére nyitott törekvés. Az ország tele van jobbító szándékkal, Nobel-díjas intelligenciával és gondolatokkal. Célszerűtlen, sőt a nemzet érdekeivel ellentétes mindezt hatalomféltésből félretolni.

8. A játéktér optimális bejátszása. Az szja csökkentése helyes, de a magasabb kategóriában minden gond nélkül lehetne 18, a legmagasabb kategóriában pedig 20%-os adót szedni. Ez nem veszélyeztetné az adócsökkentés kommunikációját, de csökkentené a költségvetés várható hiányát. A magasabb jövedelmi kategóriákban indokolatlan a családi pótlékot megtartani, a megszüntetéséből viszont kommunikációs előnyt lehetne kovácsolni. A többi intézkedési területre is igaz, hogy az ökör következetessége helyett praktikus optimumra kellene törekedni.

7. Geopolitikai realitásérzék. Magyarország nem nagyhatalom, nem ipari ország, nem pénzügyi központ, nem rendelkezik régi demokratikus hagyományokkal, bevett adómorállal, egységes erkölcsi meggyőződéssel, a jót jóként értékelő sikerorientált gondolkodással. Szarvashiba az előbbieket feltételezve kormányozni.

8. Józan ész és belátás. Milosevics legyintett a NATO bombázóira, Szaddam nagy leckéztetést ígért az amerikai hadseregnek. A Fidesz is kellemetlen meglepetéseknek teszi ki magát, ha dacosan szembemegy a realitásokkal.

Fantáziám kalandozó, te vagy talán az üstfoltozó...

A Szeretni bolondulásig című film betétdalának fenti átiratával jelzem: megfejtettem a kormány magánnyugdíjpénztár-benyúlásának valódi okát. Az adócsökkentés akkora potenciális likat üt államháztartásunk üstjén, hogy készenlétben kell tartani a rá való foltot. Ha bejön a vak és merő húzás, mi leszünk az ugar uralkodói; ha nem, akkor nekünk megint Mohács kellett. Ennyi erővel az ügetőre is járhatnánk. A malacperselyből kirázott 3000 milliárd persze elég lesz egy-két évre, ám e pesszimális forgatókönyvben (az előző 8 évből unalomig ismert módon) feléljük a jövőt. Holott a baloldalt sárba döngölő kormányváltás éppen az élhető jövő reményében történt.

A kormány az illegitimitás határán tántorog. A választások előtt elmulasztotta részletesen kibontani a "valóság módra" készült rántott szelet minden panírrétegét, így adódhatott, hogy a lassan láthatóvá váló apró betűs részeket olvasva kell rácsodálkoznunk: van jobboldali kormányzati alternatíva, csak 1. nem alkotmányos; 2. nem demokratikus; 3. nem működőképes; 4. nem szalonképes; 5. nemzetközileg és kritikailag vállalhatatlan 6. még egy pártatlan költségvetési tanács is útját állná a végrehajtásának. Őszödiesen: ezt jól elböszmélkedték nekünk. Folytatnám, de előbb megyek, iszom egy kis Tokajit, aztán felőlem akár az FT is jöhet.

Felelős közéleti gondolkodóként sietek hozzátenni, hogy számomra nem a kormány hovatartozása vagy retorikája, hanem az ország és a határon túli magyar közösség egészének jóléte a sine qua non, és morcos vagyok, mert ez pillanatnyilag hazárdjátékos kezekben van. Szíveskedjenek az urak saját eszcájggal hazardírozni - első körben a villájuk legyen a tét! Szomorú, ha egy ország csak a között választhat, hogy vagyonát az elegáns nottinghami bíró orozza el snájdigul, vagy a megkergült Robin Hood viszi nemzetközi Texas Hold'em bajnokságra. Továbbra is meggyőződésem, hogy van épeszű középút, de azon csak önmegtartóztató gumicsontdiéta után, 2x2 alapú összefogással, GDP-fókuszú együttműködéssel járhatunk.

Jó darab, rossz darab, jó könyv

Tegnap láttam a Pesti Színházban Kern Andrással A kellékes c. darabot (Streulból szabadon átdolgozta Parti Nagy Lajos). Nagyon jó a mű, az előadás pazar, Kern elképesztően nagyot alakít. Megérdemelte a tízperces vastapsot.

Egy hete ócska darabot is láttam (az I. felvonás végéig) a Nemzetiben. Jó estét nyár, jó estét szerelem volt eredetileg, a mai változatot csak annak csúfolják. Átalakult a történet, másról szól, mások a szereplők, mások a fordulatok, és dramaturgiailag semmi sincs benne a helyén. Megrázó élmény volt, szerencsére a ruhatár működött a szünetben. Ha jót akarsz ... vegyél inkább GP elemet.

Elég jó az Expander c. kötet, amit karácsonyra kaptam. Az Alexandra kiadó alighanem felkérte a Dragomán-Háy-Parti-Tóth kvartettet, hogy jó pénzért rittyentsenek már valami tematikusat az ünnepre, és ők vállalkoztak rá. Nagyon színvonalas, élvezetes írások születtek. Bár minden bértollnokunk így tudna írni.

Miért nem tudunk megegyezni a média szabályozásáról?

Azért, mert az ország közvéleménye még mindig megosztott, és kimondatlan szándékoktól terhelt. A jobboldal viktoriánus médiát szeretne, amelyben a jobboldal számára fontos ügyek természetesen nyíltan tárgyalhatók, és amelyben a baloldal társadalmi súlya szerint szerepel - azaz visszaszorul; a baloldal ellenben freudista médiát szeretne, amelyben a baloldali témák dominálnak, a jobboldali témák meg tök véletlenül - független, objektív alapon - rendre szalonképtelenek.

Magyarán a médiapolitika az ország egészéhez hasonlóan harci terep, csak a harcászati célok nincsenek kimondva. A közvélemény belefásult a csatározásba, ezért kap örömmel a fedőtervnek igencsak átlátszó, gumicsontnak annál alkalmasabb viktoriánus-freudista szembeálláson. Tudod, melyik Magyarország legolvasottabb napilapja?

A Blikk. Háromszor annyian olvassák, mint a Népszabadságot, négyszer annyian, mint a Magyar Nemzetet. Ez sokat elárul a közvélemény tájékozottságáról, közügyek iránti elkötelezettségéről. Hogy érthető legyek: a közéleti napilapok a híranyag közé kevernek némi kis színest, a Blikk pedig a kis színesek közé kever némi híranyagot.

Egyetlen fejlett demokráciában sincs folyamatosan vállveregetős-puszipajtáskodó kirakatbéke, de minden fejlett demokráciára jellemző, hogy a társadalom működésének alapjai annyira maguktól értetődőek, hogy nem kell őket törvénybe foglalni, mert jobbra-balra elfogadottak, önként vállaltak és betartottak. (Belgiumban, Luxemburgban, Franciaországban, Németországban jártomban sosem hallottam még a Tilos Rádióhoz hasonlót, holott lehet, hogy a médiatörvény ott nem tiltja kifejezetten a működését. Vagy igény nincs rá, vagy - mondjuk - a zöldségpiaci rendtartás alapján nem kap engedélyt. Persze lehet, hogy maximális titoktartás mellett működik, és senki nem tud róla.) A saját jólétünk és egy kis várva várt közéleti wellness fíling érdekében ki kéne találnunk a közös alapokat, aztán párt- és kormányfüggetlenül tiszteletben kéne tartanunk őket.

A jó választás felelőssége

Tegnap felmerült egy beszélgetésben, hogy esetleg tévedtem, amikor a Fideszre szavaztam, hiszen magam mondom, hogy csupa baromságot művel. Nem ilyen egyszerű a helyzet: a Fidesz sok intézkedésének rendben van a tartalma (kettős állampolgárság, családi pótlék iskolalátogatás alapján, a vörösiszap okozta károk gyors megtérítése), ám elszúrják a formát (a kettős állampolgárság ügyében látványosan letojják az érintett szomszédos országok véleményét, az iskolalátogatás ellenőrzésén túl egyelőre nem foglalkoznak vele, hogy mi lesz abból a gyerekből, a vörösiszap károkozóját nem bíróság, hanem a kormány találja határozat útján hibásnak).

A magánnyugdíjpénztárak ügye már tartalmilag is rosszul alakul. Igazságtalan volt a kialakult helyzet, amelyben egyeseknek van magánpénztári egyenlege, ketteseknek, köztük nekem meg nincs, mert nem jelentkeztem be alá. Rendben, hogy a kormány szükségfinanszírozás alapon tizenvalahány hónapra behúzza a befizetéseket, de nincs rendben, hogy utána nem jobbá, hanem rosszabbá teszi a rendszert. A jövő állami nyugdíjait ugyanis tényleg veszély fenyegeti, az alulfinanszírozottság veszélye. A veszély ellen találták ki a magánnyugdíjpénztárakat, amelyek felvilágosult abszolutizmus keretében nálunk garantáltan jobban működnek, mint teljes önkéntesség mellett (a felvilágosult abszolutizmusból az következett volna, hogy a be nem jelentkezőket egy alapértelmezett magánpénztárba sorolják; ha ez megtörténik, nem lenne igazságtalan a kiindulási helyzet, nem is lehetne visszacsinálni). Az alkotmányozás kérdése még rosszabbul áll, mekkelekes autodafévá, közröhejjé degradálódik. A médiaszabályozás az ellenzék nélkül nem működik – valójában semmi sem működik a társadalom többségének meggyőzése, egyetértése, támogatása nélkül; semmi sem tartható fenn az ellenzék bevonása nélkül; semmi sem szalonképes a nemzetközi véleményformálók minimális egyetértése nélkül. A Fidesz eddigi működése voluntarista, bukásra ítélt formai és részben tartalmi hibák sora. Nem ragozom. Majd akkor szólok, ha véletlenül „jót s jól” tesz a kormány.

A fentiekből azonban nem következik, hogy rosszul döntöttem a Fideszre szavazva, hiszen a kevés tartalmi jó is több az ország szempontjából, mint az előző 8 év összes intézkedése együttvéve. Tévedtem viszont, amikor azt gondoltam, hogy számos rossz vagy félig jó helyett egy gyakorlatilag teljesen jó alternatívára szavazok. A valóság jelenleg azt mutatja, hogy több rossz közül szavaztam a kisebbikre. Elégedetlen és felháborodott vagyok: nem engedhetjük meg, hogy ez így legyen.

A közügyek jó működéséhez kinek-kinek a maga oldalát kellene jobbá tennie. Mivel a Fidesz nem figyel oda a választóira (http://verteslaszlo.blogspot.com/2010/11/valasztoi-tiltakozas.html), erre csak a baloldallal együtt tiltakozva, akár tüntetve van lehetőségem. Hasonlót várok (vártam előzőleg is) a baloldaltól – mármint a maga pártjainak jobbá, alkalmasabbá tétele terén. A szavazásból nem jogi, hanem közéleti felelősség adódik: ha mindenki a kisebbik rosszra szavaz, akkor az ország helyzete csak a katasztrofálishoz képest lesz egyre kevésbé rossz. Ha azt akarjuk, hogy egyre jobb legyen, addig kell nyüstölni a politikai oldalunkat, ameddig jól (és az elfogult magyar viszonyokhoz képest viszonylagos elfogadottsággal) nem teljesít.

Jóbérlők

Lányom romantikus felindulásból többszobás albérletbe akar költözni a barátnőjével, azt reméli, a Jóbarátok c. sorozat hangulatát élik majd át. Mindkettőjüknek van barátja, de azt nem akarják, hogy ők is odaköltözzenek. Helyes az ösztön. A Jóbarátok ugyanis mesterséges felállás két fiúval és két lánnyal. Nem az életről, hanem a nézettség és reklámbevételek szempontjából maximálisan kiaknázható helyzetkomikumról szól (a műfaját angolul sit-com-nak hívják). Nem írják oda a végére, mint a Superman „repülőruha” látványos reklámja után: „Ezt ne próbáld meg otthon.” Pedig a jelek szerint célszerű lenne odaírni.

Két fontos különbség a Jóbarátok és az élet között, hogy 1. az életben egyneműek laknak közös albérletben, és 2. nem flörtölnek könnyedén egymás barátjával/barátnőjével (előfordul, hogy flörtölnek, ám a 3-4 érintettből többnyire senki sem lesz ettől igazán boldog). Idekívánkozik még egy fontos színházi szempont: a tragédia eseményeit a szereplők szemszögéből látjuk, velük sírunk; a komédia szereplőit elidegenülten látjuk, nem velük, hanem rajtuk nevetünk; az életet ehhez képest a saját testünkön belül éljük, és nem szeretnénk, ha rajtunk nevetnének.

Csimpánz párkapcsolatok emberi tanulságai

Jane Goodall csimpánzleírását (Nat Geo novemberi magyar szám) továbbgondolva arra jutottam, hogy a megfigyelései kulcsot adhatnak az emberi szexualitás megértéséhez.
A csimpánzoknál kisebbségi stratégia az egy nőstény - egy hím párkapcsolat, amelyről azt írja, hogy általában kevésbé kapós vagy még fiatal a nőstény, a hím pedig félrevonul vele, és nagy energiát fektet a köztük lévő párkapcsolatba, valamint hosszú ideig együtt járnak-kelnek. Az embernél ez többségi stratégia, és valószínűleg elég régen érvényes ahhoz, hogy belénk huzalozódjon, ami belőle adódik:

1. A természetes szemérem, ami csökkenti annak veszélyét, hogy a falu bikája megerőszakoljon.
2. A szex nem nyilvános természete, mert nem akarjuk a gruppen orgiát.
3. A szexuális témák jelentős legátoltsága, mert az intim kapcsolatra tartogatjuk a szexet.
4. A szex tabu volta, mert az rám és a páromra tartozik.
5. A szexuális trágárságon való ösztönös kiakadás, hiszen tabu és durvaság elegye, és mindkettőt kerüljük.
6. A TV-szex tudathasadásos kezelése: stimulál, de mégis idegen. Aki nem tudja agyban kompenzálni ezt az ellentétet, annak tönkremegy a párkapcsolata.
7. A szex felszabadítása társadalmi veszélyként jelenik meg, mert többségünknek huzalozott vészjelzője van a párkapcsolatok évezredek alatt kialakult rendjét fenyegető tényezőkre.

Ha a kevésbé vonzó nőstény a kevésbé alfa hímmel párzik sok-sok generáción át, az kódolódhat - a bensőséges kapcsolati kód felülírja a régebbi génoptimalizáló kódot. A dominánssá válás biztonságos életkörülményeket, jólétet feltételez, ahol a túléléshez nem elengedhetetlen a bombanőstény-alfahím párosítás, addig-addig, amíg a kisebbségi stratégiából norma lesz. A gyermek- és szülési halandóság magas szintje egy darabig a többnejűség irányába nyomhatott, a számos nem bomba nőstény + anyagilag tehetős hím konfiguráció felé. Az aranyszabály bevezetése pedig az egy nőstény + egy hím kapcsolatot kodifikálta.

Ebből következik, hogy a szex csak-úgy felszabadítása felzaklatja az emberiség idegeit, indulatba hozza az erkölcscsőszöket, a tálibokat, és elbizonytalanítja az átlagpopulációt.

Miért veszélyes az ateizmus?

Az ateizmus több, mint Isten létének tagadása. Elengedhetetlenül következik belőle minimum kettő szabály, és a másodikból adódó harmadik: 1. a világ működését kizárólag az anyag törvényei irányítják; 2. az egyén feletti legmagasabb tekintély önmaga; 3. minden törvény és erkölcsi szabály kizárólag emberi megegyezés eredménye.

Aki nem hiszi maradéktalanul a három fenti szabályt, az nem következetes ateista.

A hagyományos kultúrák vadászai bocsánatot kérnek egy-egy állat leöléséért, elmagyarázzák neki, hogy kénytelenek megölni, hogy a törzs élhessen: ösztönösen érzik, hogy az ölés felborítja a természet rendjét, és a felborult rend káros hatása rájuk hullik vissza, ha nem kompenzálnak. Úgy tűnik, van egy ösztönös, huzalozott kategorikus imperativuszunk is ölés ellen, ami nem csak kanti spekulatív alapon létezik, hanem konkrétan ott van a fejünkben.

Nehéz dolga van a hentesnek, a katonának és a rendőrnek, mert a munkaköri leírásában van az ölés. A hentesnek nehéz fékeznie az állat-ember analógiákat, a katonának és a rendőrnek még nehezebb a dolga, mert ember-ember analógiák izgatják a fantáziáját. A gyengén alkalmas embernek az ölés esik nehezére (ezért dehumanizálja és démonizálja az áldozati célcsoportot a hatalom), az erősen alkalmasnak meg az ölés eseti leállítása (v.ö. háborús embertelenségek; de a sztársebészek közül is többen elismerik a belső késztetést a trancsírozásra).

Az ateista ember csak úgy lehet következetesen ateista, ha letagadja a huzalozását, és spekulatív elméletet állít fel önmagával a középpontban.
Aki nem tagadja a huzalozását, az látja, mi minden esik nehezére (ölni, hazudni, ad hoc trágárkodni, az igazságtalanságot elviselni, nem utánozni másokat, ellenállni a csoportnyomásnak), és mi mindenre kénytelen akarata ellenére (pl. aggódni a 13. számtól vagy hinni a csillagok és sorsok összefüggéseiben, a kabalákban és szerencsét hozó kombinációkban). Ezek után már nem állíthatja kizárólag az anyag által vezéreltnek magát. Fel kell ismernie szabadságának korlátait, és azt is, hogy egy abszolútként elfogadott good belief system (jó meggyőződésekből álló világnézet) nagyobb szabadságot ad neki, mint ha önmaga főnökévé teszi magát.

Akiből hiányzik a kategorikus imperativusz huzalozás, és a spekulatív alapon kiszámított szabadságát meg is éli, az a társadalomra veszélyes pszichopata. A pszichopata személyiségéhez tökéletesen illeszkedik az ateizmus tana (az említett 3 pont), ő eleve így gondolja, és örül, ha ebben megerősítik. Számára az ateizmus végzetes destrukciót elszabadító mém (vírusként terjedő kulturális entitás).

AZONBAN az önbevallott ateisták többsége 1. nem következetes ateista, mert saját tanait nem éli ki azok teljességében; 2. jól van huzalozva, csak fejben elnyomja az erről szóló ismeretet; 3. nem tudja, mit szabadít a világra a mémjével.

Ha olvasta ezt, akkor már szólva van neki.

Gyurcsány-Viktor két jóbarát

A Fidesz alkotmánybarkácsoló elnöke két napja tette magát szalonképtelenné, az MSZP platformalapító volt elnöke pedig négy éve. Mindkettő abból él, hogy a másikat szidhatja. Szidlak téged, tehát vagyok - vallják dölyfösen kardcsörgetve, vélt legitimációjuk teljes tudatában. Vitéz László kontra Ördög c. közösségi műsor ez a javából, azzal a csavarral, hogy a választók fifty-fifty arányban látják ezen vagy azon az oldalon az ördögöt. Tévednek. Az ördög a részletekben rejlik: az adósságszolgálatunk, a GDP-nk, a deficitünk, az inflációnk, a tájékozott kritikai gondolkodás, az élhető demokrácia és egyéb közügyeink részleteiben.

Bill Bryson Made in America című remekművében olvastam épp, hogy a II. világháborút Roosevelt amerikai elnök sokáig találóan csak "Tyrants' War" (zsarnokok háborúja) néven emlegette. A százmillió áldozatot követelő globális pusztítást nem szokták összekeverni az utána indított, újjáépítésről szóló Marshall-tervvel - nálunk azonban sikerült. Magyarország egy új Marshall-terv reményében indult neki a rendszerváltásnak, majd lassanként belesodródott a zsarnokok háborújába. Egymás családfájának verbális nyűvése helyett ideje lenne a józan gondolkodásnak, a közéleti együttműködésnek.

Dead Government, Walking

2010. november 10-én a Fidesz áterőszakolta az Alkotmánybíróság jogköreit megnyirbáló törvényt a parlamentben, és ezzel megpecsételte a sorsát. A koporsó kész, csak az a kérdés, mikor fekszik bele a kormány, illetve önként belefekszik-e. Jöhetnének hosszas magyarázatok a jobboldalról, hogy szükséghelyzet van, meg hogy a cél szentesít. A cél nem szentesít minden eszközt. Magyarázatok sem jönnek (http://index.hu/belfold/2010/11/11/solyom_alkotmany_salamon/), a mérsékelt jobboldal annyival nagyobb híve a demokráciának és a jogállamiságnak, mint a balközép és liberális irányzatok, hogy egyáltalán nem igyekszik fehéríteni a feketét, mint tették utóbbiak az öszödi beszéd nyomán, első reflexből.

Járkálhat még a halálraítélt, de ebből a zsákutcából nincs visszatérés. Minél hosszabban dacol a kormány a demokratikus igazságérzettel, annál elemibb erővel söpri majd el a baloldal. Orbán maga választotta az öszödi utat, amely a történelem főutcájáról egyenesen a süllyesztőbe vezet. A választóknak mindez sokba kerül majd. A demokrácia nem a legolcsóbb, nem a leggyorsabb, többnyire nem a legrövidebb úton jár. A demokratikus fair play és az intézkedések fenntarthatósága mégis fontosabb, mint hogy minden közéleti óhajunkat egyezkedés nélkül tudjuk lenyomni a boldogítani tervezett választók torkán.

A világ legnépszerűbb nyugdíjtrükkje

Az MSZP kezében félelmetes arzenál összpontosul, gazdasági holdudvartól médiaháttérig. A legütősebb fegyver azonban a bizánci kampánytechnika. Minden választás előtt feldobnak egy nyugdíjígéretet, amelyre nincs ugyan fedezet, sőt a többi pártban fedezet esetén se lenne rá szándék, de amely elég jól hangzik ahhoz, hogy hivatkozási alappá legyen. Ha ők győznek, akár hitelfelvétellel, az ország eladósítása árán is teljesítik, és arról koldulunk. Ha nem ők győznek, a következő évek arról szólnak, hogy a kormány "ellopta" a beígért nyugdíjat.

Ez sok szavazatot ér. 1998-ban az MSZP a választások előtt hozta meg a magánnyugdíjpénztárakról szóló törvényt. Ez arról szólt, hogy kiveszik a nyugdíjalapból a befizetések mintegy harmadát, és magánpénztárakba irányítják át. Igaz, nem lesz miből kifizetni a nyugdíjakat, és vagy deficit vagy adósság lesz a vége - ám ha nem ők győznek, akkor nem lesz hosszú a győztes öröme. Ügyesen beletolták a következő kormány képébe a fekáliát. A Fidesz úgy döntött, hogy nem az első évben, hanem négy év alatt teljesíti az MSZP által beígért nyugdíjemelést, és csendben nem tesz semmit a magánnyugdíjpénztárakkal. Mindkettő hiba volt.

A következő négy év arról szólt, hogy az MSZP szerint a Fidesz "ellopta" a nyugdíjemelést. A magánnyugdíjpénztárak hatalmas deficithez vezettek a nyugdíjrendszerben. Az MSZP dörzsölte a tenyerét. A 2002-es választás nem a kormány teljesítményére, hanem az MSZP újabb nyugdíjígéreteire összpontosított, átütő sikerrel.

2002 után meg is valósult a nyugdíjemelés, bankhitelből. Az ország csődközelbe került. Medgyessy-t erre hivatkozva puccsolta meg Gyurcsány - ám az öszödi beszéd tanúsága szerint nem változtatott az előd politikáján. 2006-ig kihúzták gazdasági fedezet nélküli osztogatással, hogy a következő választást is megnyerjék. A kampány központi része volt, hogy dübörög a gazdaság, tehát futja az ígéretek teljesítésére. A biztonság kedvéért 2006 tavaszán nem tették közzé a gazdasági adatokat. Öszödön aztán kiderült, hogy a gazdaság haldoklik, az ország még mindig csődközelben van. Gyurcsány lemondás helyett reformokat ígért - mint Medgyessy megpuccsolásakor is.

A Fidesz óriási tiltakozóhullámot indított el, amelyet a rendőrség nyilvánvaló felső utasításra többször is szétvert. 2009-ben szükségkormány lépett hivatalba, de nem az ellenzék által kért szakértői összetételben, hanem az MSZP kinevezettjeiből. Bajnai Gordon Gyurcsány egyik régi kapcsolata és fegyvertársa. Ez a kormány már nyílt megszorításokat vezetett be, hogy a 2010-es választások előtt az MSZP ismét nyugdíjemelést ígérhessen.

Mivel kis meglepetésre a Fidesz győzött, az MSZP most azzal kampányol, hogy "ellopták" a nyugdíjemelést, "lenyúlják" a magánnyugdíjpénztárakat. Ötödszörre adják elő ugyanazt a trükköt, és a választók ötödszörre is kajálják. Le a kalappal az MSZP stratégái előtt. Ez világrekord.

Nyugdíjügyi fabula

Hatökör és a forró krumpli

A magánnyugdíjpénztárak állami nyugdíjpénzből gründolásával Jupiter 1998 elején sütötte meg nekünk a forró krumplit, alapos megfontolásból. A választásokat ugyanis alapszabályként Ő szokta nyerni, ám ha ezúttal mégsem - gondolta -, hivatkozási alapnak jól jöhet még egy héjában sült burgonya. Lőn: néhány hónap múlva stafétaként a meglepetésre győztes Hatökör kezébe is nyomta.

Hatökör nagy ívben elhajította a krumplit, abból kiindulva, hogy az erősebb kutya mindenét oda rakja, ahová neki tetszik. Ám a forró krumpli nem veszett el, nem múlt el, nem is hűlt ki. 2002-ben a hitben passzolta vissza Jupiternek, hogy a felhevült burgonya visszafelé is hivatkozási alap lehet. Nem lett hivatkozási alap, mert nem lehetett. Quod licet Iovi, non licet bovi*. Hatökör echte hungaricum, latin közmondás neki nyet.

Jupiter vidáman elvolt nyolc évig a maga sütötte krumplival, esze ágában sem volt megenni vagy hűteni. Eljött 2010, Hatökör átmenetileg ismét letaszította trónjáról Jupitert. A nagy hatalmú főisten újra a kezébe nyomta a forró krumplit, nehogy elbízza magát.

Hatökör rájött, hogy a krumpli egyre csak hevül, 2013-ban elkerülhetetlenül a képébe robban, és akármilyen erős kutya, ettől bizony csevapcsicsa lesz a micsodájából. Gyorsan kinevezett egy forrókrumpli-védelmi biztost. Most épp azt bizonygatja, hogy a krumpli tényleg forró, de ha kollektíven markoljuk, még elviselhető hőmérsékletre hűthető. A nép lázad, Jupiter a protestálók élén skandálja, hogy a krumpliról egyedül Hatökör tehet, ellene viszont jogállamilag semmit. Ez így volt és van kitalálva.

Hatökör gondolkodóba esett: most szelíd galamb, okos kígyó, vagy alaphajlama szerint erős kutya akarjon-e lenni. Jupiter trónról álmodik, vihog a szakállába, a krumpli meg egyre csak melegszik. Mi, választók dönthetünk, hogy Jupiternek, Hatökörnek vagy saját magunknak drukkolunk. Az utóbbi tűnik a legbölcsebbnek, hiszen a végén vagy megesszük a sült krumplit, vagy ledugódik a torkunkon.


*Amit szabad Jupiternek, nem szabad azt az ökörnek.

Választói tiltakozás

Alkotmánybíróság-ügyi felháborodásomban az alábbit küldtem a Fidesz központi címére, ahonnan visszapattant, "Disk quota exceeded" üzenettel. Sebaj, beküldtem a demokraciakozpont@fidesz.hu címre is. Valószínűleg nem vagyok egyetlen fecske, különben nem telt volna be a központi postafiók. (Részletesebb anyag: http://torokgaborelemez.blog.hu/2010/11/03/276_osszeall_a_kep)

"Kedves fideszesek!

A polgári értékek nevében tiltakozom az Alkotmánybírósággal való barkácsolás ellen.

Közömbösnek tűnhet a téma a választók szemében, de olyan ziccert ad az ellenzéknek, hogy nincs az a valós teljesítmény, ami 3,5 év múlva megmentheti a kormányt a bukástól. Már az AB jogköreinek csorbítására vonatkozó javaslat puszta felvetése felér 10 öngóllal. Ha tényleg elfogadják ezt a demokráciát megcsúfoló, öszödi útra vezető törvényt, az 20 öngól. Az ellenzék azonban 150 gólt is gyárthat belőle, elég minden héten bevágnia a hálóba. Ehhez képest egy sikeres nyugdíjreform, mondjuk, 2 gól, egy nagyszerű egészségügyi átalakítás maximum 3. A mérkőzés eredménye, a következő választás kimenetele előre megjósolható.

Az AB-t korlátozó törvény áterőszakolásával Orbán Viktor mór vezérré degradálja magát: ha nem teszi a kötelességét, legkésőbb 4 év múlva kirúgják; ha teszi, akkor 4 év múlva elmehet.

Gondolkodjatok el rajta, mit ér röpke 4 évre nagy költséggel hatalomra jutni, ha utána minden visszájára fordul, Orbán Viktor a történelem zsákutcájába kerül, a mérsékelt konzervatív oldal meg két-három ciklusra szalon- és kormányképtelen lesz. Magyarország és a közösségben gondolkodó polgárok ennél többet, fair play-t, demokratikusan is működő megoldásokat érdemelnek.

Rátermett döntést kívánva, üdvözlettel:
Vértes László, eddig és most még Fidesz-szavazó"

Önellátás kontra jólét

Azért nem tudunk öngondoskodni, mert nincs jólét - írtam az előző bejegyzésben (http://verteslaszlo.blogspot.com/2010/11/mennyibe-kerulne-valodi-ongondoskodas.html). Azért nincs jólét, mert termelés helyett körbeszolgáltatunk, tettem hozzá. A téma önálló kifejtést igényel.

Ha én megvakarom a hátadat, te meg az enyémet, akkor a hátvakarási ágazatban önállátóak leszünk. Mindegy, hogy pénzben, babban vagy természetben számítjuk az ellenértéket. Soha nem létezett teljesen önellátó gazdaság, mert elkerülhetetlenül szükség van külső termékekre (sóra, aranyra, fűszerre, olajra, műszaki cikkekre, stb.). Magyarország azonban szélsőségesen külvilágfüggő, hiszen a műszaki termékek döntő többségét nem gyártjuk, sőt még azt sem tudtuk elérni, hogy a nálunk termő élelmiszerek jó részét ne távoli országokból hozzák be a kereskedők.

Az importtermékekért valamivel fizetnünk kell. Jelenleg alacsony bérezésű bedolgozással fizetünk értük, azaz más országok vállalkozásai számára végzünk kis értékű munkát, majd a létfenntartásra is alig elég fizetést nagy értékű árukra cseréljük. Képletesen szólva babszemmel tudunk fizetni az aranyrudakért, és nehezményezzük, hogy folyton kevés a babunk.

A GDP mérése nagyon egyszerű módszertannal történik: összeadják a gazdaság valamennyi szereplőjének bruttó forgalmát. A GDP olyan gazdaságok állapotát jelzi jól, amelyek nagy értékű árukat termelnek (acélt, autót, mobiltelefont, gumiabroncsot, stb.), és jelentős külső szolgáltatást végeznek. A magyar gazdaságról nem a GDP, hanem a hozzáadott érték ad jó tájékoztatást. Ha kevés értéket adunk hozzá az értéklánchoz, akkor rosszul élünk. Jelenleg ez a helyzet.

Az lenne a feladat, hogy nagyobb hozzáadott értéket állítsunk elő. Ezt többféleképpen tehetjük: a. saját gyártású termékeket fejlesztünk; b. máshol gyártatjuk a saját fejlesztésű terméket, és hazahozzuk a profitot; c. az élelmiszereket magunk dolgozzuk fel, és minőségi kategóriában exportáljuk; d. idegenforgalmi szolgáltatásokkal szerzünk külső bevételt; e. különleges szolgáltatásokkal rétegpiacok főszereplői leszünk.

Ami Dániának a Lego, Svédországnak a Gripen, Finnországnak a Nokia, az nekünk a bűvös kocka és a Gömböc. Miénk a zsenialitás, övék a forgalom. Nagy-Britannia és Svájc pénzügyi központ, az USA csúcstechnológiai licenceket exportál, Franciaország és Olaszország élelmiszeripari fogalom több ezer minőségi márkával. Nekünk néhány emblematikus terméken (libamáj, Tokaji, Bikavér, Túró Rudi) kívül csak tömegcikkeink vannak a futottak még kategóriában. Ausztria sípályáin rend, tisztaság és vendégszeretet uralkodik, Szlovénia minőségi háztartási gépeket gyárt, Csehország win-win alapon gyártja a Skodát, Szlovákia faanyaggal és sípályákkal rendelkezik, Románia ezeken kívül még rengeteg nyersanyaggal is. Nekünk a gyógyvizeinkből és bioélelmiszerekből kéne jólétet teremtenünk.

Sopron remekül él a fogászatból, Hévíz a fürdőjéből, Szentendre a szépségéből. Ezeket a szolgáltatási-gyógyászati-idegenforgalmi modelleket kellene országossá tennünk.

Mibe kerülne a valódi öngondoskodás?

2006-ban a bruttó fizetések 26%-a ment el nyugdíjra, 2009-ben már 33%-a. Idén a nyugdíjalap hiánya 700 milliárd, ebből 350 milliárd a magánpénztárakba irányított befizetés. A nyugdíjrendszer válságban van. Első pillantásra alkotmányellenesnek tűnhet, hogy a kormány a magánnyugdíjpénztárakat átmenetileg visszaolvasztja az állami rendszerbe. Második pillantásra alkotmányellenes, hogy 1998 elejétől a pénztárat választók havi 8%-os befizetései egyéni számlán halmozódnak, a pénztárat nem választók pénzét pedig egyszerűen elköltötte az állam. Eredetileg alighanem egyéni számlákat akartak létrehozni az állami rendszeren belül az államnál maradók számára, de hamar kiderült, hogy fogy a pénz, a nyugdíjak kifizetéséhez is hitelt kell felvenni. Úgy alakult, hogy egyesek befizetései magánszámlán halmozódtak, kettesek befizetései pedig felszívódtak. Ez bizony hátrányos megkülönböztetés, aligha állná ki az alkotmányossági próbát. A nyugdíjrendszer 12 éve mulasztásos alkotmánysértésben működik.

Most mégis arról lehet hallani, hogy a kormány magánnyugdíjpénztári módosításait fenyegeti az alkotmánybírósági elmeszelés. Alighanem rosszul tették fel a kérdést (nem mindegy, hogy a Tóra olvasása közben lehet-e dohányozni vagy dohányzás közben Tórát olvasni). A kérdés helyesen: hogyan szüntethető meg a magánnyugdíjpénztárak létrehozása nyomán kialakult diszkrimináció plusz mulasztásos alkotmánysértés úgy, hogy közben se a nyugdíjrendszer, se az államháztartás ne dőljön be? Mielőtt a címbeli kérdésre választ adnék, ezt vizsgálom meg.

Az egyik megoldás az állami rendszeren belüli magánszámlák létrehozása azok részére, akiknek elköltötték a pénzét. A magánpénztárak átlaghozamát alapul véve ki-ki kap egy virtuális egyenleget, amely mögé a gazdaság és a költségvetés egészségesebb pillanatában valódi fedezetet is biztosítanak. Néhány év távlatában megfontolható ez az alternatíva, de idén fedezetlen kötelezettségként nem csökkentené, hanem éppen növelné az államháztartás hiányát. A gazdasági kényszerhatásokat figyelembe véve 2012. január 1-től jöhet szóba.

A másik megoldás a magánpénztárak teljes visszaállamosítása, azaz visszaolvasztása. Ez idénre megoldja a hiányproblémát, de hátramozdítja a nyugdíjrendszer fenntarthatóvá tételét. A hosszú távú cél ugyanis, hogy valóban legyenek egyéni számlák valódi ingatlan-, részvény- és kötvényfedezettel.
A magánnyugdíjpénztári befizetésekről frissen hozott törvény az előző kettő kivárós ötvözete. A magánpénztári befizetések átirányítása teljesíthetővé teszi az idei hiánycélt, és időt ad, hogy kidolgozzák a hosszú távú megoldást. Hátránya, hogy bizonytalanságot és kiterjedt támadási felületet teremt. Nagyon megnehezíti a kormányzati kommunikációt, hogy a lakosság nem elvesztette a fonalat az ügyben, hanem még meg sem találta, és hogy nyugdíjügyekben a többség eddig sosem hitt a Fidesznek.

Javaslatom a diszkriminatív helyzet, a mulasztásos alkotmánysértés nyílt feltárása, kivárás helyett azonnali ígéret, hogy 2012. január 1-től a magánpénztári tagok hozammal együtt visszakapják a pénzük feletti rendelkezést, továbbá hogy az eddig sehová sem belépettek az állami nyugdíjrendszeren belüli magánszámlán kapják meg az átlagos magánhozammal megegyező egyenlegüket. Végül is a ’98 utáni kormányok mindegyikének sodródása és nyugdíjügyi koncepciótlansága vezetett a mai helyzethez. Úgy helyes, hogy az állam vállalja a mulasztás következményeit, azaz a pénztárt nem választók egyéni számláinak feltöltését.

Utóbbi komoly előrelépés lenne egy fenntartható nyugdíjrendszer felé; szükséges, de nem elégséges feltétel. Csak tűzoltásra jó. A valódi öngondoskodás többet kíván. A nyugat-európai nyugdíjjárulék-modellben egy részt fizet a munkavállaló, két részt pedig a munkáltató. A tavalyi 33%-os nyugdíjköltség 11%-kal terhelte volna a munkavállalókat. Idén tovább emelkedik a kiadás. A munkavállalók által jelenleg fizetett összesen 9,5%-os nyugdíjjárulék akkor sem fedezné a folyó havi nyugdíjak harmadát, ha a pénz 40%-a nem kerülne diszkriminatív körülmények között a magánnyugdíjpénztárakba. A havonta esedékes nyugdíjak fedezéséhez nagyjából 12% nyugdíjjárulékot kéne idén az állami alapba befizetnünk. Aztán 15%-ot, majd 20-at, hacsak át nem alakítjuk a nyugdíjrendszert.

Amikor a magánnyugdíjpénztárakat 1998-ban létrehozták, mind a szakemberek, mind a politikusok azt gondolták, hogy hamarosan ugrásszerűen javul majd az életszínvonal, és így elviselhető lesz az a plusz befizetés, ami fokozatosan lehetővé teszi az állami nyugdíj létminimumra csökkentését, és hogy ki-ki tőkefedezeti alapon, a befizetései arányában kapjon kiegészítő állami vagy magánnyugdíjat. Az volt a feltételezés, hogy a magánnyugdíjpénztárak ingatlanba és termelő vállalkozások részvényeibe/kötvényeibe fektetik a befizetéseket, ezzel is pörgetve a gazdaságot.

Ma már látjuk, hogy a magánpénztárak államkötvényeket vásároltak, mert az a biztos. A haszon nagy részét lenyúlták, mert a gyengén ellenőrzött alapkezelők már csak ilyenek. Közben az életszínvonal nem javult ugrásszerűen, a magyarok döntéshozó része a rendszerváltás óta gyakorlatilag lemondott a nemzetgazdaságról, a többiek meg kiszorultak belőle, vagy sosem voltak benne. Valódi termelés helyett körbeszolgáltatunk (én lecserélem az olajat a kocsidban, felszerelem a radiátorod, te meg levágod a hajam, kitakarítasz nálam, betömöd a fogam). Ha tízezer forintot egy éven belül százszor adunk át egymásnak, akkor a klasszikus képlet szerint egymillió forint GDP-t állítunk elő. A valóságban viszont egyetlen tízezres kering. A GDP-adatok ilyen gazdasági berendezkedés esetén nem irányadóak, mivel nem erre, hanem az ipari termelésből, illetve a külső forrásból származó bevételek mérésére találták ki őket. Másképpen szólva, hiába nőnek a GDP-mutatóink, ha elenyésző a valódi termelés és a külső bevétel. A fenti tevékenységek kellékei közül egyedül a radiátort gyártjuk, meg az autók tizedét; előbbit vegetatív haszonnal, utóbbit meg nem saját haszonra. Nem csoda, hogy nincs jólét.

A jóléti államok kivétel nélkül ipari országok. Manapság kihelyezik a termelést, ám hazaviszik a profitot. Magyarország nem termel, de nem is termeltet más országban, csak várja, hogy egyszer beköszöntsön a jólét. Segítsd a piacot, s a piac majd megsegít téged - hajtogatták a mi szempontunkból tévesen gazdaságirányítóink. A piac ugyanis mindig az erősebbek, a versenyképesebbek malmára hajtja a vizet. Ha így folytatjuk, sokáig várhatunk a sült galambra.

Ez nagyon hátrányosan érinti többek között az öngondoskodást. Óriási a feszültség a pályakezdők jövedelmi elvárásai és a valós lehetőségek között. A fiatalok igényei olyanok, hogy nagyjából félmillió nettóért már szívesen dolgoznának. Ehhez képest nettó 80-120 ezerre számíthatnak. 80 ezer alig több a létminimumnál, de 120 ezerből sem lehet családot alapítani, lakást fenntartani (venni meg abszurd elgondolás). A munkában töltött évek során a nagy tömegek bére sosem emelkedik olyan magasságba, ahol már jól éreznék magukat, és elfogná őket az idősebbekkel való szolidaritás érzése. Pedig a nyugdíjasokat egyelőre teljes mértékben, aztán hosszú távon a létminimum erejéig azoknak kéne eltartaniuk, akik éppen dolgoznak. A nyugdíjasok egyre többen lesznek, a dolgozók egyre kevesebben. A nyugdíjjárulék reális szintre emelése irreálisnak tűnik. Csapdába kerültünk.

Ha hosszabb távon minden állami nyugdíj a létminimumra csökken, akkor annak harmada a mostani szinten, mondjuk, 8%-os munkavállalói nyugdíjjárulékot jelent. Ahogy nő az idősek száma, a kötelező állami járulék később 10-12%-ra mehet fel - hacsak fel nem találjuk a termelési csodafegyvert. Az öngondoskodás e felett kezdődik, ésszerű átlagban további 8%-kal. A létminimum kétszeresén élni még nem nagy öröm, de nem is nyomor a köbön. Ebből az adódik, hogy egy valódi öngondoskodással kombinált rendszer most 20%-os munkavállalói nyugdíjjárulékot igényelne (ebből 8% magánpénztárakba vagy állami egyéni nyugdíjszámlára megy, 12% meg a folyó havi kifizetésekre kell). Tíz év múlva 10%-ból megússzuk a minimum felé tartó havi nyugdíjakat, 8% marad magánnyugdíjra. Tizenöt év múlva 8% a havi nyugdíjkifizetés, 8% a magánnyugdíj - hurrá, kis ideig 16%-on optimalizáljuk a nyugdíjjárulékot. Húsz év múlva viszont ismét 10%-ot visz el a havi minimálnyugdíj, 8% a magánbefizetés, és innentől újból emelkedik a nyugdíjárulék. (A tényleges számokat természetesen nyugdíjmatematikusoknak kéne pontosan kiszámítaniuk.) Így lenne, ha ma lenyelnénk a keserű pirulát, és bevállalnánk az aktuális 20%-ot állami + magán összetevővel. Ha nem vállaljuk, el sem kezdődik a szembenézés, az átalakulás. Paradox módon, egy helyben topogva száguldunk az összeomlás felé.

Azért száguldunk, mert évről évre meredeken nő a folyó nyugdíjkötelezettség, továbbá mert a kötelező munkavállalói nyugdíjjárulék mindössze 1,5%, és további 8% magánpénztárakba irányítható (vagy sunyin lenyúlja az állam). Ha a befizetők fele él a pénztárba irányítás lehetőségével, akkor 1,5+4% áll összesen az állami nyugdíjak rendelkezésére. Hol van ez a szükséges 12%-tól? Nagyjából olyan messze, amennyi hitelt felveszünk. Ez a magyar államadósság fő komponense. A szükséges pénzt adókból is pótolgatjuk, teljesen helytelenül.

Javaslom, hogy mostantól nevezzük nevén a gyereket. A folyó havi nyugdíjakat fedezzük az állami nyugdíjjárulékból (ennek munkavállalói komponense idén legyen 12%, jövőre meg amennyi ténylegesen kell). Az egyéni nyugdíjhoz szükséges befizetés lehet fakultatív, de a neve öngondoskodó járulék vagy más, hasonlóan egyértelmű kifejezés legyen. A mai gazdasági helyzetben élénkíteni szeretnénk, miközben a nyugdíjjárulék növelése fékez. Az ellentétet úgy lehet feloldani, hogy egyrészt legalább annyit engedünk az adókból, amennyit emelünk a nyugdíjbefizetésen; másrészt a magánpénztárakat ingatlanberuházásokra és termelő vállalatok részvényeinek vásárlására kötelezzük - kereken megtiltva nekik az állampapírok vásárlását. A magánpénztári tagságot mostantól ki-ki saját külön befizetésből tarthassa fenn. Legyen világos, hogy a megtakarítás a jelenlegi életszínvonal terhére történik. Ha ezzel mindenki tisztában van, a magánpénztárak kezelői aligha kapnak szabad kezet bőkezű prémiumok, szolgálati autók és székházak finanszírozására.

Fontos lenne, hogy az állampolgárok többsége tudatosan hozza meg családalapítási, gyermekvállalási döntéseit. Pl. ha a feleség egy gyereket vállal, akkor nyugdíjig átlagban 10 millióval több lesz a keresete, mint ha két gyereket vállalna; egy házaspár 25 millió felnevelési költséget is megspórol minden be nem vállalt gyerek után; ellenben a munkavállalóknak kollektíve 40 millióval több nyugdíjjárulékot kell befizetniük, plusz kiesik mintegy 60 millió adóbevétel. (A pontos számokat ismét az illetékes szakemberektől várom.) A rendszer akkor tehető igazságosabbá, ha az elmaradt gyermekvállalás miatti többletjövedelemből ellensúlyozzuk az ugyanebből adódó többletköltséget. Így tiszta, átlátható viszonyokat teremtünk, és ki-ki a pályája elején kiszámíthatja a döntései hosszú távú egyenlegét.