A Nagy Keret

Merre halad a világ? Hogyan használhatjuk ki a fejlődésből adódó lehetőségeket? Mi az egyén/kisközösség/nemzet/kormány/unió/kontinens/emberiség számára optimális eredményt adó hozzáállás a szüntelen változáshoz? Látszólag kezelhetetlenül összetett kérdések ezek. Hétköznapi válaszaink jórészt bizonytalanok, szakemberi válaszaink pedig egymással szöges ellentétben állók, mint az ókori bölcsek tapintás alapján adott leírása egy elefánt különböző testrészeiről. Írásomban felvázolom az összképet – azt a Nagy Keretet, amelyben harmóniába kerülnek a kibékíthetetlennek vélt valóságértelmezések, amelyben szelíden egymáshoz simul többek közt a Jobbik és az SzDSz programja, s amelyből levezethetjük Kovács Pistike, Babócsai néni, Magyarország, Európa és egyben az emberiség hosszú távú stratégiáját.

1. Világméretű konvergencia

Egy amerikai pénzügyi prospektusból idézem a következő éleslátó tézist: "Az a tulajdonság, ami az emberi fajt ily sikeressé tette a Földön nem más, mint a kíváncsisága. Mindent megvizsgál, ami megvizsgálható. Ezért előbb-utóbb mindent felfedez, amit fel lehet fedezni. Ha valamit feltalál – azt meg is valósítja. Kivétel nincs. És valószínűleg nem is lesz, ami egyes emberi vívmányok esetében sajnálatos, ugyanakkor korunk egyik legerősebb fejlődési motorját eredményezi – egymást követő technológiai forradalmakat."¹

Soha nem látott fejlődés söpör végig a világon a tudományos-technikai jólét jegyében. A hagyományos kultúrák, nyelvek, szokások sorra alulmaradnak az USA-ból kiinduló egységesülési folyamatban. Francis Fukuyama A történelem vége című művében megjósolta, hogy hamarosan amerikai típusú demokrácia uralkodik majd az egész bolygón. Az arab világ 2011 tavaszán bekövetkezett forradalmai alighanem meggyőzték a modellben eddig kételkedőket. Az amerikai demokrácia helyi viszonyokra adaptált változata egy-két évtizeden belül a Föld minden országában meghatározóvá válik. Az amerikai minta követése nem csak a politikai berendezkedésre érvényes. Kína, India és az ázsiai országok felzárkózása a tudományos-technikai jólét jegyében megy végbe, ezt a modellt szintén az USA dolgozta ki, és megvalósítását is az USA vezeti mind a mai napig.

A svéd népegészségügyi professzor, Hans Rosling             
( http://www.ted.com/talks/hans_rosling_at_state.html , basic English nyelvű ) előadásából² kiderül, hogy a világ mai állapotai már nem írhatók le a fejlett/fejlődő országok szembeállítással. A friss helyzetkép lényege a konvergencia. A folyamat egyértelműen a Világunió létrejötte felé mutat, erről bővebben a 6. pontban írok.

2. Az USA a világ csendőre

Amerika kettős szerepet játszik ebben a folyamatban: egyrészt az emberiség fejlesztője, jótevője, a világdemokrácia őre; másrészt racionális nemzeti szempontok megvalósítója. Nagyon fontos egy-egy konkrét ügyben tisztázni, mikor melyik szerepben lép fel, és mikor miért dicsérjük/bíráljuk. Az emberiség boldogítása megkülönböztetendő a nemzeti érdekképviselettől. A konvergencia en bloc az emberiség javára megy végbe, a globalizáció ellenben főként amerikai nemzeti érdekeket, illetve aszimmetrikus elitista érdekeket szolgál. A nacionalista-elitista globalizáció kritikája nem a konvergencia elutasítása. Míg előbbi a társadalmi szimmetriát, vagyis az igazságosságot, a fair play-t kéri számon, utóbbi egyszerű struccpolitika.

A konvergenciavágy cseppet sem titokzatos tárgya az amerikai életforma, melynek igazi varázsát nem az elvont demokráciamodell adja. Az emberiség kis százalékát lelkesíti a gondolat, hogy belőle is lehet államelnök, ha indul a választáson. Ugyanakkor az emberiség óriási százalékát lelkesíti a Coca Cola, a farmer, a pop-zene, a McDonalds, a mobiltelefon, a számítógép, az autózás, a repülés, a légkondicionáló, a hitelkártyák, a rádió és a TV, a mozi, a sorozatok, a sztár- és médiavilág, legújabban az internet és a 3D-filmek. Ezek többsége nem amerikai találmány, de mind az USA-ban futott be, és onnan terjedt el világméretekben. Szintén az USA terjesztette el a szabadkereskedelmi modellt és a szabadversenyt mint a gazdasági jólét mézpörgető gépezetét. 50 évvel ezelőtt a világ sorsát még gátlástalan nagyhatalmi érdekintrikák irányították. Mára a világ fő alakítója a demokrácia és az emberi jogok amerikai vezetés alatt történő terjesztése lett, természetesen némi önérdekkel, konkrétan olajjal kombinálva. Ez még nem Kánaán, de nagyjából akkora ugrás néhány évtized alatt, mint a katolikus egyház több évszázados útja a Borgia-pápáktól II. János Pálig.

Az USA gazdasági-társadalmi-politikai-közösségi-tudományos-technikai-katonai-diplomáciai-szexuális-nyelvi-kulturális modellje jött, látott és győzött. Az emberiség egy része még dacosan ellenáll, de az ellenállók gyermekeinek szíve és gondolkodása már a világméretű konvergenciához pártolt. Ezt az írást is definíció szerint csak a konvergenciát legalább műszaki szinten elfogadók – azaz számítógéppel, internettel rendelkezők – olvashatják.

Ami az USA-ban történik, az pár év múlva Európában, további néhány év múlva pedig a világ konvergáló térségeiben is bekövetkezik, ám nem feltétlenül a szórakoztatóipar sugallta klisék, hanem a tényleges életforma szerint. Az amerikaiak 70%-a hisz Istenben, 90%-a hisz a hazája világméretű küldetésében, büszke az USA élvonalbeli szerepére. Ennek némileg ellentmondva az amerikaiak döntő többsége jól érzi magát a saját kontinensén belül, nem vágyik a világ megismerésére, a kulturális-nyelvi sokszínűségre. Ezért van, hogy a nemzetközi kapcsolatokat egy szűk elit irányítja, amelynek hiperliberális nézetei nem képviselik az amerikai nép többségének álláspontját. Az amerikaiak által nemzetközi léptékben terjesztett ideológiai modell nem a valóságban otthon megélt modell, hanem annak egy túlhajtott, idealista-liberális változata. Ez a torzulás sok félreértés és ellenszenv oka, többek között a tálib mozgalom éltetője. Fontos leszögezni, hogy a világ nem az amerikai külpolitikát eltérítő elit életmódjához és értékrendjéhez, hanem az otthon maradó óriási többség életmódjához és értékrendjéhez konvergál. Ez a többség szorgosan dolgozó, kissé túlsúlyos, istentiszteletre járó, hazaszerető, himnuszéneklő, válásai ellenére az alapértékekhez vissza-visszatérő, az adott szónak és a reklámoknak naivan hitelt adó, becsületben és jóindulatban élő, mindig segítőkész társadalom. E minta helyi folklórra hangolt változatára számíthatunk világméretekben.

3. A javak egyenetlen eloszlása és a jó kormányzás szerepe

Biztosak lehetünk abban, hogy a konvergencia miatt elképesztően megnő a műszaki árubőség – csak éppen egyenetlenül oszlik el. Hiába lelkesítenek azzal, hogy Budapest utcáin évről évre több új autó fut, ha Északkelet-Magyarországon élünk, nincs munkánk, nincs pénzünk, és a veterán Trabantunkat sem tudjuk megtankolni. Róka-fogta csuka ellentétek között keressük az egyensúlyt. Nem költözhet mindenki a nagyvárosba, mert nem lesz, aki megtermelje az élelmiszert. Ha más országokban termelik az élelmiszerünket, akkor nem lehetünk biztosak benne, hogy nincsenek tele vegyszerrel. Ha biztosan nincsenek tele vegyszerrel, akkor már nem is olcsóbbak, mint a hazai termények. Okosabb eleve vidéken maradni, és átállni a bio-gazdálkodásra. Újabb paradoxon az autóhasználat és a dohányzás: ha nem sokat járunk autóval, kevés a benzinadó. Ha túl sokat használjuk, borzasztó lesz a városi levegő, vidéken meg teljesen leépül a közösségi közlekedés. Ha sokat füstölünk, gyakori lesz a tüdőrák. Ha kevés cigarettát szívunk, kevés lesz a jövedékiadó-bevétel. Ha jó az egészségügy, megnő a várható élettartam, és összeomlás fenyegeti a nyugdíjrendszert. Ha sok a gyerek, túlnépesedünk. Ha kevés, akkor fenntarthatatlanná válik a társadalom. A szabadverseny nagy mobilitást, sok-sok szállítást jelent, a Föld iránti felelősség pedig kis mobilitást, kevés szállítást követel. Efféle szempontok sokasága áll egymással szöges ellentétben. A szempontok közötti egyensúly megteremtése nem egyéni, nem szabadpiaci, hanem állami/kormányzati feladat, és közösségi érdekek mentén történő politizálást igényel.

Elvben mondhatjuk, hogy az állam ne avatkozzon bele a piac működésébe, de azt már nem mondhatjuk, hogy ne adjon szociális segélyt. Márpedig a szociális segély összege hatványozottan nő, ha az állam nem szól bele eredményesen a piac működésébe. Ráadásul a munka kiteljesedési lehetőség, a segély pedig megalázó függőség. A hatékony piacszabályozás csökkenti a szociális kiadásokat, növeli a GDP-t, ezért az adófizetők racionális érdeke, hogy követeljék az állam ilyetén szerepvállalását. A geopolitikai helyzet adta kereteken belül a jólétmenedzserek (a politikai/szakmai döntéshozók) és a megbízók (választók) együttműködése határozza meg, hogy a jóléti áradat mekkora részében lubickolhatnak majd az állampolgárok.

A jólét beköszöntének feltételei: 1. ipari termelés/termeltetés (készülhet máshol is a termék, ha a profit méltányos része a hazai tulajdonosoknál marad); 2. szakképzett (elsősorban szakmunkás, másodsorban diplomás) lakosság; 3. jó oktatás- és egészségügy; 4. célszerűen működő demokratikus közélet és média; 5. északi protestáns mentalitás (gyakorlatias, megoldásorientált közéleti együttműködés, önálló és pozitív gondolkodás, szorgos munka). Amely országok a felsoroltak bármelyikével nem rendelkeznek, azok kénytelenek lesznek a hiányt kompenzálni, és ez nem könnyű feladat: vastag gyakorlati módszertani köteteket igénylő téma.

A szabadverseny természetes velejárója a lefelé nivellálás (race for the bottom) és a szociális dömping, más szóval a normák a még lázadás nélkül eltűrt legalacsonyabb szinten állnak be. Általában a legócskább a legolcsóbb, és ez a javak minden kategóriájára igaz. Aki környezetvédelmet, fenntarthatóságot akar, az nem akarhat szabályozatlan versenyt. Ki választana orvost, fogorvost, nőgyógyászt, ügyvédet szabályozatlan árverseny alapján? Aki optimális autót akar, az vajon áralapon dönt, a legolcsóbbat fogja megvenni? Be kell lőnünk a verseny/szabályozás racionális optimumát.

4. Galambok ülnek a verebekhez

A Nagy Keret lehetővé teszi, hogy összeegyeztessünk ellentmondónak tűnő részigazságokat, ezáltal ésszerűbbé tegyük a közbeszédet. Madártávlatban, azaz világméretekben egyrészt igazat adhatunk az SzDSz-nek: a szabadverseny főszabályként fokozza a jólétet, ez a jövő, ráadásul hosszú távon nincs is alternatívája. Másrészt békaperspektívában, azaz helyi magyar viszonylatban igazat adhatunk a Jobbiknak és a Fidesznek: a magyar kormány feladata a közösség alapvető jólétének védelme, ezt ugyanis a magyar rendszerváltás óta eltelt időben kishíján felszámolta az ügyetlenül menedzselt konvergenciafolyamat. A fentebb kifejtettek keretében a jólét többé-kevésbé egyenletesen elönti a világot. A rosszul menedzselt országok azonban akár szegényebbé is válhatnak, akár le is nyelheti őket a térség egyik sikeresebb állama (esetünkben pl. Németország). A madártávlat és a békaperspektíva egyszerre igaz, egyszerre irányadó – a megfelelő szinten. Ahogy önkormányzatot nem országos szempontok szerint választunk, úgy a nemzeti kormány sem világszempontok alapján kap mandátumot.

Elvi síkon tehát jól érvel az SzDSz és a liberális tábor, ám a Jobbik (és általában az európai szélsőjobb) protekcionista igényei sem ördögtől valók, egybevágnak mai tudományos ismereteinkkel. A Maslow-szükségletpiramis alsó szintjeit teljesítenünk kell ahhoz, hogy az önmegvalósítás és a belőle fakadó világjobbító szándékok szárba szökkenjenek. Amíg nincs alapvető jólét és közbiztonság, addig nem lesz tömeges kereslet a világ jobbá, igazságosabbá tételére. A szociálpszichológia, az evolúciós pszichológia és a modern közgazdaságtan egybehangzóan arra jutott, hogy az ember racionálisan követi az egzisztenciális érdekeit, azok finomhangolásával igen hatékonyan ösztönözhető, alakítható. Az egyéni-családi-helyi-térségi-országos-kontinentális-globális szempontok csak ebben a sorrendben érvényesülhetnek, egyik szint sem ugorható át, nem áldozható be sikerrel a következő szint érdekében.

5. Verseny és világ

A sokat népszerűsített és szidott szabadverseny fő hatása, hogy felgyorsítja a konvergencia folyamatát, amely azonban így is, úgy is végbemegy. A szabadverseny csak világméretekben jár egységes eredménnyel, országonként változó jóléti helyzetet eredményez, a 3. pontban jelzett jóléti feltételek teljesülésével egyenes arányban. A kormányok felelőssége, hogy a javak többé-kevésbé igazságos elosztásáról gondoskodjanak. A szabadverseny mindig az erősebbnek kedvez, a gyengébb, felkészületlenebb gazdaságokat nyomorba és erőszakba taszíthatja, ezért a hatásait tompítani kell. Menedzselt átmenetre van szükség, mert a világméretű konvergencia elkerülhetetlen, pusztítóan negatív hatásai viszont csak jó kormányzással és ésszerű korlátozásokkal kezelhetők.

Képzeljük el, mi lett volna, ha a szabadverseny az 1950-es években szabadul rá a világra: bolygónk utolsó négyzetmétere is tele lenne DDT-vel, műanyag szeméttel, rákkeltő és sugárzó anyagokkal. A "lemaradók" valójában semmiből sem maradtak ki tartósan. A szabadverseny akkor válhat igazán szabaddá, ha a tudomány-technika legújabb vívmányai segítségével fenntartható fejlődést tudunk biztosítani. Ehhez "már csak" a fenntartható személyi és közösségi közlekedést, az energiaellátást, a népességszabályozást, a biogazdálkodást és a vízellátást, valamint a hulladékgazdálkodást kell megoldanunk, azaz életünk alapjait kell fenntartható módon kialakítanunk. Jelenleg nem rendelkezünk fenntartható modellekkel, természetpusztító megoldásaink pedig nem engedhetők rá nyakló nélkül a világra. A fenntartható megoldások valószínűleg szintén az USA-ból kiindulva válnak majd népszerűvé, becslésem szerint mintegy 10 év múlva. A konvergenciára kész országok addigra felkészülhetnek, és a jóléti civilizáció legfrissebb verzióját vezethetik majd be, átugorva a mai verziót.

A világ árutermelési rendszerei képesek az egész emberiség ellátására. Elvben tehát akár hátra is dőlhetnénk, ha nem lenne túl unalmas a tétlen élet. Újra aktuálissá vált a római plebs követelése: panem et circensis (kenyeret és cirkuszt). A Föld lakossága alapvető megélhetést és szórakozást kíván, teljes joggal. Ki kell alakítani az ezeket biztosító nagy munkaügyi és jóléti transzfermechanizmusokat. Az emberi létállapot fenntarthatóvá tétele azonban megfelelő erkölcsi alapokat is igényel. Valószínűleg nem lesz egységes világvallás, de lesz olyan közös nevező, amellyel megértik egymást a különböző világnézetű, közösségi szemléletű, jószándékú emberek. Az emberiség alapszabálya a tízparancsolat gyakorlati része lesz. A jövő szigorú közösségi elvekre épül majd, röviden: "Z a hangya" lesz -- a köbön. Az együttélés jövőbeni szabályait megismerendő, tanulmányozzuk a japán társadalmat.

A tudományos-technikai jólét szerencsére egyre kevesebb kényszerű kompromisszummal jár. A görög filozófusok rabszolgatartók voltak, mert kellett a jómód adta szabadidő, a gyógyszerfelfedezők állatkínzók voltak, mert kellett a biokísérleti háttér. Mai élethelyzetünk nem kíván ekkora kontrasztokat, nem kell Új-Zélandról repülőn behozni a friss kivit, hogy katalogizálhassuk, nem kell embertelen körülmények között tartani az állatokat, hogy ehessünk, nem kell turizmussal tönkretenni a világot, hogy megismerjük. A tudomány határterületei egyre kijjebb tolódnak: előremutató lehet James Cameron sikerrendező 150 millió dollárért tervezett Hold körüli útja, az egyéni jómód ésszerű felhasználása katalizálja az emberiség fejlődését.

6. Milyen lesz a Világunió?

A klasszikus unió (pl. USA vagy NSZK) központi kormánnyal, jegybankkal, közigazgatással, hadsereggel, rendőrséggel, egységes hivatalos nyelvvel, külpolitikával, továbbá szigorú hierarchiával jellemezhető. Az Európai Unió soknyelvű, nemzeti hatáskörök sokaságával működik, nincs központi hadserege és gazdaságirányítása. Intézményrendszere informális háttérben, eseti alkuk alapján működik. Két stabil eleme a francia-német tengely és a brüsszeli eurokrácia – ám ez elég az összetartásához.

A Világunió várhatóan ehhez hasonlóan, néhány erős ország békevágya, továbbá gazdasági előnyök és praktikus érdekközösségek alapján fejlődik majd, és egyre szorosabb integrációt ér el, de sosem lesz belőle klasszikus központosított parancsuralmi unió. Ez a távolságok és a nyelvi-éghajlati különbségek miatt nem lehetséges. Ha valaha világvaluta jön létre, az alighanem informális fizetőeszközként működik majd, és nem szigorúan központosított monetáris politika keretében. A Világunió legkonkrétabb eleme egy központi rendfenntartó erő lesz, amely megszabadítja a Föld népeit a pszichopata diktátoroktól, és megakadályozza a népirtásokat, a természet tönkretételét, az éhínségeket a vízháborúkat. Ez a fontos küldetés azonban csak helyi jólétet eredményező jó kormányzással, a koncentrikus érdekszférák mindegyikének kiegyensúlyozott képviseletével hajtható végre.

Jegyzetek:

1. Forrás: a Brokernet magyar nyelvű ismertető füzete

2. Török Attila kollégám hívta fel a figyelmemet erre a kiváló előadásra

Kinek jó a szabadverseny?

Az erősebbnek. Ezért szokta meghirdetni. Ha Góliát eléri, hogy szabadfogású versenyben küzdjön Dáviddal, akkor valószínűleg nem a Bibliából ismert eredmény születik. Dávid szerencséjére volt egy szabály: méltányos távolságból indult a harc, így be tudta tölteni a parittyát.

Amerikát tartják a szabadverseny hazájának és fellegvárának, nem is alaptalanul. Ám arról keveset tud a közvélemény, hogy Amerika csak a többi országhoz képest teszi "szabaddá" a versenyt, valójában temérdek korlátozást alkalmaz az ésszerűség és az önérdek jegyében. Néhány példa: egy városon belül nem lehet a tiéd az elektronikus sajtó (tv, rádió) többsége ÉS EGYIDEJŰLEG a nyomtatott sajtó többsége. (Mellesleg: nagyjából természetesen egyensúlyban van a jobb- és baloldali sajtó.) A nagyvállalkozó örökösei 20% örökösödési adót fizetnek akkor is, ha ehhez fel kell darabolni a vállalatbirodalmat (éppen ez a cél). A vámok segítségével tetszőleges termékkört tetszőleges időpontban védenek (pl. az iraki háborúval szembeni francia ellenkezés miatt büntetővámot vetettek ki a francia termékekre, nemzeti bojkottot hirdettek rájuk).

A japán befektetőket csak úgy engedik be az USA-ba, ha azok is beengedik az amerikaiakat Japánba. A japán autók konkurenciáját csak addig tűrik, ameddig azokat legalább az USA-ban szerelik össze, és ameddig Detroit képes új termékfejlesztéssel tartani a lépést. (Ha nem, akkor az állam mentőpénzt nyom az autógyárakba, ahogy tette a General Motors, a Chrysler és a Ford esetében, 2008-ban.) Az amerikai gazdaság hihetetlenül versenyképes, ezért felületes szemlélő teljes szabadságot vélhet felfedezni az amerikai gazdaságirányításban, de ez téves benyomás. Az USA nem habozik jótékony versenynek kitenni a gazdaságát a fejlődés érdekében és a fogyasztók ár-minőség előnye érdekében, de korlátozni sem habozik a versenyt, ha ezek bármelyike veszélybe kerül. Röviden: abban a versenyszámban indul, ahol biztosan az első három között lesz. Amelyikben nem, azt a versenyszámot Amerikában nem rendezik meg, világméretekben akár katonai beavatkozással is megakadályozzák. Ennek a jól felfogott önérdekű gazdaságpolitikának az eszköze többek között az IMF, a Világbank és a Kereskedelmi Világszövetség (WTO).

 Amerikának igaza van annyiban, hogy a szabadverseny főszabályként növeli a jólétet, letöri az árakat, javítja a minőséget. Mértéktelen avagy célszerűtlen alkalmazása viszont felkészületlen versenyző esetében tönkreveri a gazdaságot, nyomorba dönt, és erőszakot, háborút okoz. A verseny felszabadítása olyan, mint a hatékony gyógyszer: kis mértékben orvosság. Magyarország a szocializmus idején még gazdasági éltanuló volt, a rendszerváltással viszont sajnos stréberré vált. Az amerikai tanárok szavait, és nem a tetteit kezdte követni. Feladta a saját gazdasági érdekeit, ezzel polgárainak jólétét áldozta fel soha sehol vegytisztán meg nem valósult elvek oltárán. A hazai gazdaság képletesen szólva gyógyszermérgezést kapott, a sokadik beöntés után végre múlóban van a hányingere. Sovány vigasz, hogy az oroszok is lépre mentek, ők is tönkrevágták az iparukat -- náluk azonban maradt elég ásványi kincs ahhoz, hogy ez ne nekik legyen nagy gáz.

A keleti blokkban alkalmazott sokkterápiával szemben a modern közgazdaságtan a kínai módszert dicséri: a kínaiak megtartották a szocialista tervgazdaságot, de az alapellátást fedező termelés feletti növekedésre már a kapitalista szabályokat alkalmazták. Így védett környezetben fejlesztették fel a gazdaságukat addig a pontig, ahol világméretekben is versenyképessé vált. Ez mintegy 20 évet vett igénybe. Ha az első évben magukra engedik a szabadversenyt, akkor most olyan letaroltan, kizsákmányoltan, reményvesztetten -- és teljes joggal -- dühöngenének, mint a Jobbik magyar szavazóbázisa.

Egy következő írásban vár kifejtésre a szabadverseny azon ellenérve, hogy a folyamatos szabályozatlan növekedés tönkre teszi a bolygót, az esőerdők kiirtásához, sivatagosodáshoz, vízhiányhoz, éhínséghez vezet. Vannak olyan gazdasági területek, ahol csak hadsereggel lehet rendet tartani, miközben a szabadverseny csodaszerkénti marketingje éppen a nyers erő bevetése ellen hat. A Föld szűk hellyé vált, az emberiség fennmaradása kemény, elszánt közösségi szabályozást kíván. Szükség van egy milliós nagyságrendű, azonnal bevethető hadseregre vérnősző diktátorok, valamint nép- és erdőirtások ellen. Ekkora haderő csak globális együttműködéssel tartható fenn. Nem a globalizáció ellen, hanem a Világunió mielőbbi létrejöttéért küzd az, aki az utódainak életminőségére gondol. Jelen gondolatmenetem szempontjából ez persze mellékszál.

A szabadverseny kontra protekcionizmus vita áldilemmát bogoz: nincs a világon olyan állam, amely ne válna protekcionistává, ha azt kívánja a polgárai érdeke. Ha ugyanis nem védi a polgárai érdekét, akkor nem tölti be az állam alapfunkcióját, és a következő választáson menesztik a kormányt. Az új kormány pedig már eleve a polgárok érdekvédelmének ígéretével nyer. A szabad vs. szabályozott verseny között éppúgy nem kell dönteni, mint a kanál vs. kés-villa vitában. Épeszű ember tudja, melyikkel egye a levest, és melyikkel a rántotthúst, ha jól akar lakni. A gazdasági szakemberektől sem várok ennél nagyobb hozzáértést.

Bokros után az özönvíz

Bevett baloldali tétel, hogy bajszos pénzügyminiszterünk 1995-96-os ténykedései nyomán rendbe jött a magyar gazdaság, megnyílt a fejlődés útja, csak ki kellett volna bontakozni. Ez téves és kártékony mítosz, sietek eloszlatni.

Bokros egyszerű gazdasági modellt követett: a kiadásokat bármi áron a bevételekhez akarta igazítani, az adósságot minden értékesíthető vagyontárgy árán akarta csökkenteni. A kiadáscsökkentés szociális feszültségekhez vezetett, ám e téren csak a diplomáciai érzék és az empátia teljes hiányát lehet Bokrosnak felróni, maga az elgondolás jobb kommunikációval akár sikerre vihető lett volna. Bokros a második stratégiai törekvésben halmozta fel soha el nem évülő hibáit: az adósságot nem helyes, sőt tilos a vagyontárgyak válogatás nélküli eladása árán csökkenteni.

Olyan ez, mintha az eladósodott víz- és gázszerelőt a szerszámai eladásával szabadítanánk meg az adósságteher egy részétől. Anyagilag félszabad lett, a  fele pénzzel és kamataival még mindig tartozik, de lehúzhatja a rolót, mert nem tud mivel pénzt keresni. A pillanatnyi egyenleg szép képet mutat, a hosszabb távú egyenleg viszont rosszabb, mint a kiinduló helyzet. Ez a "jótétemény" emberünk megélhetésébe, jövőjébe kerül. Mehet félpénzért gürizni az új mester mellé, aki a szerszámait megvette -- ha az igényt tart a munkájára.

Magyarország privatizálta megmaradt iparvállalatait, melyeket az új tulajdonosok hamarosan becsuktak, termelésüket áthelyezték, munkásaikat szélnek eresztették. Ráadásul az adósság sem szűnt meg, csak majdnem megfeleződött, bőven maradt annyi, hogy a termelőeszközeitől megfosztott gazdaságot agyonnyomja. Ezek után nem csoda, hanem törvényszerű, hogy a magyar gazdaság nem szárnyalt, hanem vergődött, vegetált. Mindezt Bokros Lajosnak és a politikáját csendben folytató utódnak, Békesi Lászlónak köszönhetjük.

Minden jóléti állam a polgárai tulajdonában álló gazdasága révén tett szert magas életszínvonalra, Magyarország esetében is csak ez ígér változást, erre kell törekedni. A kellő arányban üdvözölt és ésszerűen szabályozott részvételű külföldi befektetők fontos eszközei a fejlődésnek, ám minden felelőtlen lépés gazdasági függéshez vezet, ezáltal a jövő generációinak jólétét csökkenti. Bokros Lajos nagy fekete betűkkel írta be magát a magyar gazdaságtörténet szégyenkönyvébe.

Átok vagy áldás a mentalitásunk?

A múlt bennünk él, évszázados szokás, hogy elitünk nyalható hátsót keres, és mucsaizza az alatta lévőket. A vállalati kultúrában ezt rohadék középvezetőnek nevezzük (felfelé nyal, lefelé tapos). Így volt ez akkor, amikor a vezérigazgatót töröknek hívták, de így maradt akkor is, amikor osztrák, német, majd orosz lett. Ez kellően hosszú hagyomány ahhoz, hogy a kemény parancsuralom megszűnése után tovább éljen: elitünk a rendszerváltás óta is reflexszerűen fagylaltnak tekinthető ülepek után kutat, vezérigazgatói szerepbe tette az amerikai liberalizmust, az IMF-et, a Világbankot, legfrissebben az EU-t. Hiába hajtogatták azok, hogy nem uralkodni, hanem segíteni akarnak, valójában tanácsadók, nem lótusz-faktuszok, elit döntéshozóink szolgaian becsókoltak, és várták a baksist -- néha nem is eredménytelenül. Megfigyeltétek, hogy a bal elit gazdasági prominensei rendre a Világbank és az EBRD (Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank) igazgatósági tagjai lettek? Na de mi ez ahhoz képest, hogy a "spontán" privatizáció idején még svájci magánszámlára utalták a döntéshozó hálapénzét!

A közösségi érdek beáldozása egyre kevesebb előnnyel jár. Végül az EU-val skótot fogtak hagyományhű vezetőink: Brüsszelben semmit sem adnak a nemzeti érdek feladásáért. Örülnek neki, hogy a magyar eurokrata nem akadékoskodik pl. a cukorgyárak leépítése ügyében, annyival is gyorsabb az eljárás. Csúszópénz nem jár érte, mert az Unió a tagállamok nemzeti érdekképviseletének rendszere, 50 éve sikerül összehangolni a sokféle nemzeti érdeket a közös európai előnyök mentén. A 27 tagállamból mi vagyunk az egyetlenek, akiknek eurokratái a népük micsodájával csapkodják a csalánt, és tartják a markukat. Ez sehol máshol nem gyakorlat. Nem is értik Brüsszelben, nem is adnak érte zsebpénzt, feltételezik, hogy az volt a jól megfontolt nemzeti érdek, amit képviseltünk. Hatalmas paradigmaváltás ez. Szerencsére jönnek a fiatalok, jött a Fidesz közösségi szemlélete, esélyeink átmenetileg javulnak.

Lassan a köznépi mentalitás is javulóban van. Hagyományosan kerüljük az urakkal egy tálból cseresznyézést, nehogy korpa közé keveredjünk, mert abból csak baj lesz. Kicsiben azért szinte mindenki igyekszik megtalálni a számítását, rugalmasan értelmezni egy-két-három szabályt. Hofi örökzöld poénja zseniálisan megfogalmazta a felállást: a "korrupció" az, amiből téged kihagytak. Meggyőződésünk, hogy felül mindenképpen ellenünk mutyiznak, mégis azt várjuk, hogy jöjjön a Főember, aki majd megoldja helyettünk életünk gondjait. Ez súlyos ellentmondás, önsorsrontó stratégia. Mentalitásunk ennyiben átok. Nagyjából olyan kormányokat kaptunk eddig, amilyeneket a választói többség az aktuális tudatállapotban hatalomra tudott juttatni.

Ugyanakkor legjobbjaink bármelyik európai országban kiválóan teljesítenek, fiataljaink az internetnek köszönhetően együtt rezdülnek a világ szellemi irányzataival. Lemaradásunk már nem a földtulajdon, a társadalmi szerkezet vagy a termelési mód terén van, hanem abban, ahogy NEM valósítjuk meg, amire vágyunk. Csehov drámáit olvastam az utóbbi időben, az ő szereplői sóvárognak eldugott vidéki birtokon nagyvárosi fények, bálok után, melyek végül elérhetetlennek bizonyulnak, mert ... valahogy nincs kedvük elindulni a 20 rettenetes kilométerre lévő város felé. Szakadék tátong a vágyak és a tettek között. Ilyen a magyar társadalom hozzáállása, a felmérések szerint. Nagyon sokan akarnak elmenni, azt hiszik, ott magától jobb a helyzet, maguktól emelkednek a fizetések. Aki eleget járt már külföldön, az tudja, hogy más a munkastílus, közösségi szempontok szabályozzák a társadalmat, nem azt magyarázzák, miért nem lehet, hanem keresik a rövid, frappáns, gyakorlatias megoldásokat. Ennyi a különbség, a tudás a fejünkben van, csak elfogadjuk, hogy nálunk ezt nem lehet. A tíz éve megkezdődött XXI. században kizárólag azért nem lehet, mert még mindig elfogadjuk, hogy így legyen.

Én mindenkit csak biztatok: dolgozzon, tanuljon külföldön, szívja magába az ottani mentalitást, és hozza haza a tapasztalatait, mindannyiunk előnyére. A Fidesz-kormány stílusa kritizálható, de a polgári párt az első közösségi szemléletű erő a rendszerváltás óta, és ebben óriási lehetőség rejlik. A tettrekészségünkön múlik, tudunk-e vele élni. Bele kell szólni a hatalom működésébe, bátran ki kell állni az elgondolásainkkal, vállalni azok megmérettetését, és nem szabad hagyni, hogy lebeszéljenek működőképes terveinkről, mint Csehov szereplőit. Eljött az öntevékenység kora, amit ma megoldhatsz, ne halaszd holnapra. Így lesz áldás a magyar mentalitásból.

Mitől cikik a "progresszívek"?

Aki nem tudná, progresszív=haladó=baloldali, legalábbis papíron. A magyar "progresszívek" azonban nem a társadalmi haladást képviselik, ezzel érdemelték ki tőlem az idézőjelet. A magyar "progresszívek" azt szeretnék, ha a társadalom belátná, mekkora baj, hogy össze akar tartani, hogy közös célokat akar kitűzni, és azokat el akarja érni. A "progresszívek" szemét csípi a társadalom jobbá, igazságosabbá tételére irányuló minden törekvés. Szerintük a gyermekvállalás magánügy, a nemzeti tulajdonú gazdaság fejlesztése baromság, ezek helyett individualizmusra és külföldi befektetőkre van szükség a fejlődéshez. A "progresszívek" bevett tétele, hogy a szocialista gyereket ki kell önteni a fürdővízzel, majd megsegít bennünket a globális piac, ha kellően buzgó hittel fohászkodunk hozzá...

Ezzel szemben az ép ész azt diktálja, hogy valós problémákra valós megoldást keressünk, és ne egy-egy -izmust nyomassunk kritikátlanul. A szocializmus nevű rendszernek volt néhány szociális vívmánya, amit kár volt kiönteni a fürdővízzel, jogos nosztalgiázni utána, célszerű újra megteremteni. 1. Társadalmi mobilitás (akárkiből lehetett orvos, mérnök, tudós); 2. közrend volt (kmk, igazoltatások, éjszaka mindenki gyanús az utcán - ha becsületes vagy, semmi bajod nem lesz ettől); 3. sokkal többen dolgoztak, kapun belüli munkanélküliség ide vagy oda; 4. volt szociális kohézió, nem csak a Rózsadombról szerették a szegényeket, a cigányokat, és nem tették őket segélyfüggővé a baloldali szavazatok érdekében.

Magyarország nem túllépett a fenti 1-4. szociális vívmányon, hanem visszaesett hozzájuk képest. Az a valódi progresszív, az akar haladást, aki visszahozza őket. A szocializmus összeomlásához nem e vívmányok, hanem alapvetően egy Ronald Reagan nevű republikánus (jobboldali) amerikai elnök, az eladósodás és a piacképtelen termékek vezettek. A keleti blokk bedöntése ráadásul nem is konkrétan a mi átkosunk, hanem az oroszoké ellen irányult, szegény átpolarizált "progresszívjeink" meg beleragadtak a maguk rózsafüzérébe: "Üdvöz légy, Szabad Piac, malaszttal teljes, a Befektetők vannak teveled, áldott vagy te a rendszerek között, és áldott a te méhednek gyümölcse, a Jólét". Üdvözítő vallás ez vagy -izmusimádó kóklerség? Eljött a kapitalizmus, nekünk viszont 20 év után sincsenek jólétet hozó versenyképes áruink. Ezek szerint nem a kapun belüli munkanélküliség volt az igazi gondunk. Eljött a demokrácia, megszűnt a közbiztonság. A bűnöző adatai védettek, az áldozat adataiba bárki beleleshet. Ki kérte tőlünk, hogy a rendszerváltás végrehajtási rendeleteit Murphy törvénykönyve alapján dolgozzuk ki és vezessük be?

Ha magával a szociális szemlélettel lenne baj, akkor a svédek nem építenék elszántan a szociális piacgazdaságot, az EU nem hirdette volna meg a "Szociális Európát" mozgalmat. Ne féljünk körülnézni a nagyvilágban, Európa és a világ haladó elméi közösségi érdekek mentén gondolkodnak. A szocializmus mint politikai rendszer és a szociális vívmányok igenlése között épp csak akkora különbség van, mint Gizike vs. a gőzeke óhajtása között.

A Fidesz-kormány az ép ész, az európaiság jegyében demonstrál erőt, hirdet összetartást, és a túlbuzgó piacimádat veszteseként vevő mindezekre a társadalom kb. kétharmada. A "progresszívek" a közösség ellen dolgoznak, ennek megfelelő népszerűséggel. Sztenderd válaszuk a társadalom jogos közbiztonsági és jóléti igényeire, hogy "hüje faschiszta bugaci banda vagytok Orbánostul -- aki különben szocialista, csak mer hüjék vagytok, ezt se veszitek észre". A híres hollywoodi mondást parafrazálva: nem elég, hogy "progresszív" vagy, valamihez értened is kell. Jobbá, igazságosabbá tenni a társadalmat -- ez a haladás, vagyis a progresszió. Hogy merre van előre, azt az tudja, aki odafigyel a közösségére, meghallgatja, merre vágynak a közösség tagja, és arra vezeti őket. A Fideszt sokszor kritizáltam már e tekintetben, de ha a nagyobbik kormánypárt döcögve futja a maga távját, akkor a "progresszívek" lendületesen hátrafelé futnak, és ez vérciki.

Alekoszlott gátlásaink

Hétvégi bevásárlásunk alatt bulvárlapok főcímeire tévedt a szemem. Ilyeneneket írtak: Alekosz nem szexel - pedig unokát szeretnének a szülők; Alekosz szexelt - Andrea megtörte a jeget; Exével utazik el Alekosz. Ellentmondásos érzéseim kifejezésére megfelelő hasonlatot kerestem mélázva. Alekosz csődörnél hágásra jelentkeznek a kancák. Végre bepárzott a hím csimpánz. Szukára talált a kan. Ezek az állathasonlatok nagyjából tükrözik a véleményemet a sztori szereplőiről -- és nyomon követőiről.

Az emberben mindig volt intim kíváncsiság, pletykahajlam, némi leselkedhetnék. Legtöbbünkben szeméremérzet is volt, ezért ilyetén hajlamunkra nem voltunk büszkék. Úgy tűnik, levetkőztük a gátlásainkat. A Való Villa ma Magyarország legnézettebb helye. Szerintem nem baj, ha őszinték vagyunk, ha felhagyunk a képmutatással, melyet az elavult iskolarendszer vert belénk. Azt sulykolta az avíttas porosz rendszer, hogy légy okos és büszke, vagy ha ez nem megy, légy buta és szerény, de -- légyszi, légyszi, légyszi -- ne légy buta ÉS büszke, mert az gáz. Dehogy! Vagyis csak akkor, ha embernek erőlködünk látszani. Az állat ott és úgy végzi életfunkcióit, ahogy jólesik neki. Az állat nem tanul, és nincs benne szégyenérzet. Hogy is írja József Attila? Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad! Nyugodtan satírozd ki az utóbbit, aztán kapcsold be be a villába látó készüléket.

Mitől ciki az LMP?

Attól, hogy Schiffer Andráson kívül nincs benne ütőképes ember. Schiffer született politikai tehetség, nagyon pontosan lát és elemez. Vagy úgy van, hogy félszeműek között akar tündökölni, vagy ennyire kevés a jó koponya ebben az országban. A körülötte ténykedők még semmi okossal nem rukkoltak elő (uborkát a romáknak, populistázzuk demagóg módra a Fideszt, és még sorolhatnám a szarmasmarha kategóriába tartozó ötleteket), napi szinten demonstrálják, hogy a politika bizony nem lehet más.

Schiffer aligha örül ennek, de a jelek szerint elfogadja, hogy ennyire képes a csapat. Az LMP közösségi stílusát mindig is kedveltem, a konkrét ötletekkel és tartalommal viszont a lehető legritkábban értek egyet. Kéne egy jobboldali LMP, hogy teljes legyen a paletta, és legyen miből választani.

Kezdődjön a Wita!

Figyelem, hirdetek: a http://wita.hu az egyik legjobb magyar portál, látogassátok!

A regisztrált felhasználók cikket publikálhatnak, az olvasók pedig pontozhatják és kommentálhatják a művet. Ez a haladó közbeszéd záloga, szerintem a non plus csimborasszó, maga a megvalósult webdemokrácia.

Posztoljatok, kommenteljetek, vigyük előre a közös ügyeket. Én már feltettem egy pár szösszenetet, kedvcsinálónak. Tuti, hogy ti jobbakat tudtok írni.

Mi legyen az egészségüggyel?

Kollektív felmondást helyeztek kilátásba az orvosok, ha nem emelik tisztességes szintre a fizetésüket. A méltatlanul mellőzött ápolónők fizetését is fel kéne emelni. A betegek sok gyógyszert szednek, későn mennek el az orvoshoz, ám aztán annál gyakrabban. Az egészségügyet valójában betegségügynek kéne hívni, pillanatnyilag ez -- és nem az egészségmegőrzés -- a működésének lényege. Átfogó reformra van szükség, mégpedig azonnal, mielőtt összeomlanak a most még hősies betegellátást folytató végvárak.

A reform nem megy plusz pénz bevitele nélkül. Meg lehet takarítani némi gyógyszertérítést, de fel kell emelni a fizetéseket. Az ellátó rendszer átalakítása költséges, a megtakarítások csak hosszabb távon jelentkeznek. Ezért kell lakossági jegyzésre bocsátani a frissen visszavásárolt MOL-részvényeket: szükség van az 500 milliárdra, ebből a pénzből lehet előbbre lépni az egészségügyben, az oktatásban, a munkahely-teremtésben.

Az orvosokat fizetéssel, megbecsüléssel, és nem a szabályok szigorításával kell marasztalni. A Szózat önként vállalható, de felülről nem diktálható. Itt élned s halnod kell -- van ebben valami, ami mélyen megérinti a magyar lelket. Ám ha a haza éhbérért güriztet, akkor dolgoznod másutt is lehet. Csak az követelhet színvonalas egészségügyi ellátást, aki megfelelő járulékot is hajlandó fizetni érte.

Egy reálpolitikai cselről

Orbán nem egyszerűen focikedvelő miniszterelnök: olyan halmozottan előnyös helyzetű miniszterelnök, aki focimódszerekkel előadott politikai csatározásokra született. Megmozdulásai rendre ilyen keretben értelmezhetők igazán. Az értelmezések néha elindulnak ebbe az irányba (pl. egész pályás letámadás), de aztán megtorpannak, és csalódottan állapítom meg: szemüveget az elemzőnek! (kivétel Török Gábor, ő focista megoldókulcs nélkül is átlátja a helyzetet).

A Fidesz-kormány láthatóan sportmeccsként értelmezi a négy évet, amit megfelelő taktikával meg kell nyerni. Látványos cselek sorozatát adja elő a közéletben: önmagát szökteti, driblizik saját térfélen, átveri a riválisait; az ellenzék rendszeresen lyukra fut, luftot rúg, kötényt kap. A 98%-os különadó 5 évre visszamenő bevezetése egyszerű csel. Orbán jobbra mozdítja a lábát, aztán balra indul a labdával. Az ellenzék hatalmas lendülettel jobbról védekezik, miközben a balra elhúzott labda a kapuja felé tart.

Mindenki bevette, hogy a Fidesz tényleg 5 évre visszamenőleg adóztatni akar, hörög a liberális elit, jogbiztonságot és demokráciát temet. Éljeneznek a jobbikos szurkolók, ők pont ilyen látványos akcióra vágytak. Őket aztán cseppet sem zavarja, hogy nem logikus, nem kivitelezhető, és az egyetemes jogrendbe ütközik. A jobbikus szurkolók egyszerűen mérgesek, nem fair play-t, hanem bodicseket akarnak látni. A látszatát meg is kapják, és örülnek neki. Én meg örülök, hogy örülnek: csökken a Jobbik szavazóbázisa.

A Fidesz jól kalkulált üzenetet küld: mi mindent megteszünk az igazságot követelő formátlan indulatok kiélése érdekében, de hát látjátok, gyerekek, a bíró lefújja. Még szerencse, hogy valójában nem is történt bodicsek. (Az MSZP és az LMP árnyékra vetődött). Hoppá, még mindig nálunk van a labda. Lassan már tanulhatna az ellenfél, mert ugyanez történt a médiatörvénnyel, a magánnyugdíjpénztárakkal, az Alkotmánnyal is. Az ellenzék szélsőjobbra indult, és most tekergeti a fejét, hitetlenkedik: hogy lehet, hogy a labda balról kerülte meg, és a kapuja felé tart. Hát úgy, hogy a fiúk jól fociznak, az ellenzék meg nem érzi a játék ritmusát.

Lesz-e a durr a MOL-ból?

Elsőre nagyon szimpatikus közösségi szempontú érvelés, hogy vissza kellett vásárolni a MOL-részvényeket az orosz befektetőtől. Fontos a nemzeti tulajdonú gazdaság, nem jó az energiafüggőség, legyen egységesen nemzeti tulajdonban a legtöbb MOL-részvény. Ez csak megér 500 milliárdot, nem?

Nyitott szemmel járva a valóságot azt tapasztalom, hogy semmire sincs pénz. Elhangzanak a lelkesítő beszédek, fejleszteni kell a gazdaságot, modernizálni az egészségügyet, stabilizálni a nyugdíjrendszert, felkarolni a magyar tehetségeket, 1 millió munkahelyhez juttatni a lakosságot. Ha a részleteket nézzük, mindig kiderül, hogy a fejlesztéshez azért némi kis plusz pénz is kéne -- és a válasz mindig az, hogy NINCS.

Ezt kell megérteni, emberek - érvel a kormány. Erről az előző kormány(ok) tehet(nek). Benne vagyunk a bablevesben, de nyakig. Eladósodott az ország, túlköltekezünk. Egyfelől háborgunk, hogy minden közösségi alapon finanszírozott ellátás költségvetését kurtítják, másfelől követeljük, hogy csökkentsék az adót, mert elviselhetetlenül sok...

Ha lenne 100 milliárdunk, meg lehetne reformálni az egészségügyet. Ha lenne 30 milliárdunk, fel lehetne fejleszteni az oktatást. Újabb 100 milliárdból óriási gazdasági fejlődést hozó ötleteket tudnánk megvalósítani. A válasz mindig az, hogy NINCS PÉNZ. Ezért maradunk a lelkesítő beszédek szintjén, holott javában cselekednünk kellene.

Ebben az összefüggésben meggondolatlanságnak tűnik a MOL-részvények visszavásárlása, és jövőt felélő pazarlásnak 500 milliárd erre költése, miközben kilóg a hátsónk a gatyából. Sebaj, ez az apró tévedés jóvátehető, ha a nemzeti tulajdon valóban nemzetivé válik: a MOL-részvényeket kedvezményes áron el kell adni kis magyar befektetőknek. Létre kell hozni egy nemzeti öngondoskodó alapot, ebbe kell bevinni a MOL mellett egyéb állami vállalatokat. A részvényeket kedvezményes áron, korlátozott mennyiségben lehessen jegyezni azzal a megszorítással, hogy a nyugdíjkorhatárig csak az államnak adhatók vissza. Üzérkedni tilos, jövőről gondoskodni szabad. Ezzel a húzással az állam mindjárt vissza is szerzi az 500 milliárdot, és nem lesz kénytelen minden okos ötletet NINCS PÉNZ felkiáltással elhajtani.

U.i.: Ezt a Fidesznek is beküldtem. Uff.

Ki vezesse a Nemzetit

Aki alkalmas rá, aki jól érzi magát a nemzeti konstrukcióban. Ez nem Alföldi Róbert. Alföldi szexualitása a magánügye, a Nemzeti előadásainak stílusa meg a nemzetben gondolkodóké.

Ha a Művész Moziban új üzletpolitikát vezetnének be, és Tarr Béla A torinói ló c. filmje helyett a Terminátor 3-at nyomnák, az nem esne jól a művészfilmek kedvelőinek (lehet, kevesen vannak, de a Művészt nem véletlenül hívják úgy, ahogy). Ha a Tilos Rádiót átnyomnák a Kossuthra esti főműsoridőben, az sem a Tilosnak, sem a Kossuthnak nem tenne jót. Alföldi úrnak sem tett jót, hogy baloldali döntéshozók odanyomták a Nemzeti orra alá.

Alföldi Róbert tehetséges színész, kreatív művész, neki modern színházat kellene csinálnia ahelyett, hogy János vitézzel hágatja meg a gonosz mostohát, és Madách Ádám-Éváját átkereszteli 1. ill. 2. szülőre (az előbbiek fiktív példák, nem szeretnék ötleteket adni). A Nemzetit nem véletlenül hívják úgy, ahogy: sinkovitsi orgánummal előadott klasszikus művek valók bele nem alternatív előadásmódban. Nem kell szolgaian hízelegni a konzervatív közönségnek, de felvonásonként pofán csulázni sem indokolt. A bevétel sem maximalizálható a közösségi egybetartozást szimbolizáló kultúrpalotában, elvégre nem Sütő András írta a Való Világot.

Különösen helytelen és igazságtalan a felállás amiatt, hogy sokan szeretnék a Nemzetit vezetni, sőt alkalmasak is lennének rá. Hadd érvényesüljön az egészséges verseny.

Alföldi úrnak nem a nemzet színházában a helye. Én nem figyelmeztető levelet, hanem útilaput adtam volna neki, de csak úgy, hogy puhára essen: tehetséges modern művész, nem igaz, hogy nem keresnek valahol éppen ilyet.

Jöhet a 180 Ft-os kérdés?

Nem sokat segít a devizahiteleseken a kormány 180 forintos svájcifrank-árfolyamrögzítése. Ez jó hír, nem kell vitatkozni, ki miért volt felelőtlen (vagy nem is volt az). Az adófizetők semmit sem adnak a devizahiteleseknek, nincs mire fel kioktatniuk őket.

A 180 Ft-os árfolyammal törlesztett hitelek átmenetileg nem törlesztett része kamatos kamattal halmozódik, és a végén úgyis a hitelesnek kell fizetnie. Ha felére csökkennének a törlesztőrészletek, az valódi könnyítés lenne, és nyilvánvalóvá tenné, hogy ezt a megoldást hétköznapi nyelven átütemezésnek hívják. A 180 Ft-os megoldás nem könnyít eleget, ellenben kamatos kamattal fizetendő. Én bátrabb, több sávból választható megoldást tárgyaltam volna le, és állami súlyommal lenyomtam volna a kamatos kamat terhét. Persze akkor bajban lennék, el kéne döntenem, miről prédikáljak a devizahiteleseknek.

Csak ennyit mondanék: kis hitel - kis gond, nagy hitel... A hitelcsapda működéséről ebben a korábbi írásomban olvashattok.

Ki mennyit keressen?

Helyesebben: ki mennyit találjon? Az elitről már leírtam, hogy a miniszterelnöknek bankigazgatói fizetést javaslok (évi nettó 300 milliót), a minisztereknek nagyvállalati vezérigazgatói javadalmazást (évi nettó 200 millió nettót), az államtitkároknak középvállalatit (évi 100 millió nettót). Azért ismétlem magamat, hogy szokja a gondolatot az olvasó: olcsó húsnak híg az ingyen ebédje.

Mennyit keressenek az orvosok, hogy ne vándoroljanak nyugatra? Mennyit a tanárok, hogy a tudásuk legjavát adják? Mennyit a rendőrök, hogy fittyet hányjanak a korrupcióra? Mennyit a katonák, hogy ne röhögjön mindenki rajtunk egy nemzetközi hadgyakorlaton? Kemény kérdések ezek, mert közpénzből kell fedezni a fizetésüket, a köznek meg sosincs elég pénze. Társadalmi konzultációt kellene tartani, az alábbi kérdésekkel.

Mekkora fizetést kapjon Ön szerint egy orvos/tanár/rendőr/katona (illetőleg tűzoltó + vadakat terelő juhász)?
1. a mostani fizetése kétszeresét
2. a mostani fizetése háromszorosát
3. a németországi fizetés felét
4.  minimálbért, dolgozzon hivatástudatból

Mennyiért dolgozna Ön ezekben a szakmákban, mennyiért irányítaná a gyerekét ezekre a pályákra (vigyázat, szaván fogjuk)?
1. a mostani fizetés 2-3-szorosáért
2. a német fizetés feléért
3. semmi pénzért
4. minimálbérrel is beérném

Mekkora plusz adót vállalna Ön azért, hogy a közszférában mindenki tisztességes bért kaphasson?
1. +10%-ot
2. havi 20eFt különadót
3. fizessen a radai rosseb

Nem kívánom megelőlegezni a konzultáció eredményét, ki-ki tippelhet. E három kérdésből kiindulva lefektethetők egy működőképes rendszer alapjai.

Az első negyed végén

Letelt a kormányciklus első negyede. Vízilabda meccsen ilyenkor 2 perc szünetet fúj a bíró, nálunk meg jön a nyári uborkaszezon. Korábbi pesszimista (pl. az idei évértékelőben) megfogalmazott jóslataim eddig nem váltak valóra, már-már bizsergető optimizmus fog el. Kemény szeretettel dorgált favorit csapatom ugyan gyengébben teljesít a várakozásaimnál, ám az ellenzék olyannyira nem érzi a játék ritmusát, hogy önmagát húzza le a retyón, majd visszanyúl, és magára csattantja a fedelet.

A Fidesz-kormány nyakas úttörő csapatként tolja át az Öreg Nénivé kinevezett társadalmat az út túloldalára. Öreg Néni háborog, bunkó fiatalokról morog, karjával protestál, cipősarkával árkot váj az aszfaltba. Akárhogy erőlködik azonban, már a felezővonal környékén tart.

Az ellenzék elképesztő bénasággal egyetlen ügyben sem talál fogást a Fideszen. Ha kifogásolja, hogy a kormány triviális kérdéseket küld a választóknak, amelyekre kizárólag igen válasz adható (Egyetért Ön azzal, hogy minden reggel keljen fel a nap?), akkor vesztére azonnal beszorozza mínusz 1-gyel az ötletet (Tiltakozunk, hogy a kormány minden nap napfelkeltét akar, s ezzel 10 millió embert taszít sötétségbe.). A géniuszok találkozása sajnos jóval ritkább a Duna mentén, mint a hajóvontáké.

Úgy képzeltem, ezt a tétmérkőzést csak fergetegesen jó játékkal lehet megnyerni. Az első negyed végén kezdem úgy látni, hogy a győzelemhez végső soron az ellenfél kritikán aluli teljesítménye is elég. Hátra van azonban még három negyed, és az nevet igazán, aki az utolsó negyed végén nevet.

Mi várható a maradék játékidőben? Az LMP tovább ragozza majd az "uborkát a romáknak" ötletet, ennek megfelelő sikerrel. A Jobbik tovább követeli azt, amit a Fidesz időközben szalonképesebb formában megvalósít, így radioaktív népszerűségre tesz szert (feleződik). Az MSZP sötét ló. Látszólag szétesett, látszólag kapkod, látszólag meghasonlott önmagával. Szerintem ez csak altatás, és nem tart már soká. Az előző években félelmetes médiafölényt és gazdasági hegemóniát felmutató párt hamarosan újra behívja a világ legdrágább, legdörzsöltebb kampánytanácsadóit, hogy a hátukon belovagoljon a hatalomba. Előhúzza a talonból egyetlen karizmatikus alakját, akinek hótiszta imázsát máris több irányból kristályosítják (pl. progressziv.blog.hu ). Ő várhatóan csak a harmadik negyedben kerül majd játékba, színre lépésével kezdődik az igazi haddelhadd. Addig lazíthatunk, gyönyörködhetünk a politikai tájrendezésben, hallgathatjuk a médiatücsök-ciripelést és a kormányzati seprűk serény zaját.

Mit mutat a GDP?

Laikus gazdasági fejtegetéseim 4. része a GDP-vel kapcsolatos alapismereteket és félreértéseket járja körül, majd javaslatot tesz egy reális mutató bevezetésére. GDP = Gross Domestic Product, szó szerint Bruttó Hazai Termék

A modern élet szinte minden kellékéhez hasonlóan az egy főre jutó GDP-t is az USA-ban kezdték használni, az '50-es évek elején. A GDP-számítás a világ legegyszerűbb képletével történik: minden számot összeadnak, ami a hazai gazdasággal bármilyen összefüggésben áll. Ha egy repülőgépet ötször szállítanak Kanadába meg vissza, mire elkészül, akkor ötszörös értékkel szerepel a GDP-ben. Ha a fodrászom naponta lecsippent egy millimétert a hajamból, én meg naponta levágom nála a gyepet, akkor papíron mi ketten megtermeljük egy kis magyar város jólétét, holott csak egymásnak tologattuk oda-vissza a pénzt. A GDP egyszerű, de nagyon pontatlan módszer. Az '50-es évek amerikai gazdaságára találták ki, és csak ott ad reális eredményt, ahol az ipari termelés a domináns tevékenység. Szolgáltató országokban hiába magas a GDP, azt mondják rá, hogy nem jó a szerkezete. Ha egymásnak szolgáltatunk keresztbe-kasul, azzal nem lettünk fejlettebbek, magyarán nem lesz nagyobb a jólét. A vagyoni helyzetünket korrekten jelző mutatószám az egy főre jutó NDP (Net Domestic Product, Nettó Hazai Termék) lenne. Az NDP-t úgy kéne mérni, hogy kiszűrjük belőle az oda-vissza passzolt többszörözéseket, és kizárólag az új áruk, továbbá a külső bevételt hozó szolgáltatások értékét számítjuk. Magyarország NDP-je afrikai szinten van, világos tehát, miért nincs nálunk jólét. Nem termelünk elég új árut, nem szolgáltatunk eleget külföldieknek. Ha, mondjuk, 5%-os részünk van egy nálunk összeszerelt német autóban, akkor a GDP-ben a kocsi teljes értéke szerepel, az NDP-ben pedig csak a valós 5%.

Ha továbbgondoljuk a nettósítás következményeit, a világ össz-NDP számításából már a külföldieknek nyújtott szolgáltatások is kimaradnak (mivel bolygónkon belül passzoljuk őket ide-oda), és csak az új áruk értéke szerepel benne, ám ebből a számból levonandó a jövő generációknak okozott költség (a környezeti kár). Hmm. Ezzel a módszerrel a globális NDP már nulla közeli vagy negatív! Máris rövidre zárhatjuk az arról folyó vitát, hogy hogyan nőhet véges világunk GDP-je a végtelenségig. A válasz: csak papíron nőhet, mert a valós érték mai környezetpusztításunk mellett katasztrofálisan alakul.

Az NDP bevezetésének legnagyobb akadálya, hogy meglehetősen bonyolult kiszámítani. Reális lenne azonban a GDP mellé állítani egy becsült NDP értéket, hogy nagyjából mégiscsak tudjuk, hogyan állunk valójában. Ha emelni tudnánk az egy főre jutó Nettó Hazai Terméket, az azonnali fizetésnövekedésben és életszínvonal-emelkedésben jelenne meg, nem kéne tanácstalanul vakargatnunk a fejünket, hogy ha papíron a német GDP 50%-án állunk, akkor miért csak a német fizetések 20%-át kapjuk (nagy valószínűséggel azért, mert NDP-nk a német NDP kb. 20%-a).

A világ NDP-jét evidens módon környezetkímélő technológiákkal tudnánk nulla fölé vinni, melyekkel nagyobb értéket állítanánk elő, mint amekkora kárt okozunk a környezetben. Az ökoszisztémát kímélő, megújuló erőforrásokat hasznosító módszereket kellene alkalmaznunk, és az általam javasolt egy főre jutó NDP bevezetése erre ösztönözné az emberiséget.
 (A teljes sorozat:
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/leszamolas-monetaris-mitoszokkal.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/penz-nem-boldogtalanit.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/urhatnam-szolgalonk-mammon.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/mit-mutat-gdp.html   )

Úrhatnám szolgálónk Mammon?

Laikus gazdaságértelmező sorozatom 3. epizódja a bankok működéséről mindennaposan lerántott lepelről rántja le a leplet. Nem tévedés, azt szeretném bebizonyítani, hogy a sokat szidott bankárok nem a galaktikus béke és harmónia megrontói, nem a sötét Darth Mammon nagyúr lovagjai, sőt hasznuk még csak nem is jelentősen nagyobb, mint amekkorát az ő helyükben mi igyekeznénk elérni.

A pénz hatékonyabbá teszi a kereskedelmet, növeli a jólétet, a bankhitelek pedig elősegítik ezt a hatást. Már Széchenyi is a hitelekben látta a magyar mezőgazdaság modernizálásának kulcsát. Mivel hitelt logikus módon csak akkor lehet felvenni, ha nemteljesítés esetén a biztosíték eladható, a jelzáloggal terhelt ingatlanok elárverezésének tilalmától bizonyára forogna a sírjában. Szerencsére a moratórium mindössze haladék, nem tilalom, így szerintem a Legnagyobb Magyart sem hozná ki a sodrából. Hogyan katalizál a bankhitel? Áthidalja a szándék és a végrehajtás közötti rést: meg akarom venni a vadiúj csodaszép krómozott bőrgarnitúrát, de csak jövőre lenne rá pénzem. Hitelre azonnal vihetem, aztán majd egy kicsit többet fizetek érte, azaz időt vettem jövőbeni pénzért cserébe. Ez pörgeti a piacot, fokozza a jólétet, vagy legalábbis a jólét érzését -- egy ponton aztán majd sokallni kezdem a már elmúlt idő jelenben fizetendő árát. A perspektívaváltás kivédhetetlen, mivel az időben lineárisan öregedő emberek, és nem napelemmel ketyegő tudományos kalkulátorok vagyunk, ám ez nem a bankárok hibája!

Határozottan állítom, hogy a rendeltetésszerűen működő bankszektor áldás, és nem átok. A ma síri csend uralta ingatlanpiac befagyásának fő oka, hogy nincs hitel. Ha lenne, egyből megindulnának az adásvételek. A globális gazdasági megtorpanás fő oka szintén a pénzügyi rendszer részleges működésképtelensége. Ha lenne ott pénzforrás, ahol hiányzik, vidám konjunktúrában élnénk, nem pedig utolsó szalmaszálként ragaszkodva az ócska fizetésünkért gátlástalanul passzírozó munkahelyhez, tudván, hogy manapság ennek is örülni kell.

A bankok ügyében szkeptikusoknak ellenpróbát ajánlok: találjuk ki, milyen kondíciókkal működne egy keresztény/jóságos/humanista bank. Betennének hozzánk X milliót. Azt mi kikölcsönöznénk Y kamatra. A kamat egy részét kifizetnénk a betétek után, a többi a mi hasznunk. Az első évben. Ha hosszabb távon gondolkodunk, jöhetnek nehezebb évek, egyesek nem törlesztenek, ám akkor sem szeretnénk lehúzni a rolót. Mi több, ügyfeleink elvárják tőlünk, hogy az ő érdekükben talpon maradjunk. Némi verseny is van a piacon, tehát nem szaladhat el velünk a ló. Megbízhatóságunkat márványszékházzal tudjuk legjobban demonstrálni, jó szakembereinket átlagon felül kell megfizetnünk. A hentesnek több hús jut, a bankosnak több pénz, ilyen az élet. Mondandóm lényege, hogy egy keresztény bank (alapítsák meg minél előbb) alighanem valamivel jobb kondíciókat kínál majd a többieknél, de nem nagyságrendekkel kedvezőbb kondíciókat, különben tönkremegy az első szélfuvallatra, a betétesek bizalmának rezzenetnyi megingására.

Készséggel elismerem, hogy bankosok nélkül nem a mai anyagi fejlettségben élnénk, és nem várom el tőlük, hogy ingyen dolgozzanak. Azt viszont elvárom, hogy a bankszakma álljon nyitva minden tehetséges szakember, így a keresztény szakemberek előtt is. Ezen elvárásomnak semmi köze a bankárok világnézetét/etnikumát firtató, illetve az intenzív szenvedésüket, életfunkcióik korai megszűnését sürgető közhangulathoz. Igényemet demokratikus esélyegyenlőségnek, munkaerő-piaci versenynek hívják. Vezető jedi misztikus közgazdászunktól, Bogár Lászlótól eltérően én nem félek Mammontól. Persze imádni sem készülök. Mammont nem uramnak, hanem fizetett alkalmazottnak tartom. Elvárom tőle, hogy méltányos bérért jól dolgozzon, és ezzel kvittek vagyunk.
 (A teljes sorozat:
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/leszamolas-monetaris-mitoszokkal.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/penz-nem-boldogtalanit.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/urhatnam-szolgalonk-mammon.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/mit-mutat-gdp.html   )

A pénz nem boldogtalanít

Laikus gazdasági sorozatom 2. darabjában a pénz eszközjellegét szeretném elemezni, továbbá valutafóbiái legyőzésére biztatni az olvasót. A pénz zseniális eszköz, nem boldogít, de boldogtalanná sem tesz. Olyan, mint a kenyérvágó kés: éles célszerszám, használatát tanulni kell.

A pénz legalább akkora találmány, mint a tűz és a kerék. Már ősi formájában (kagyló, lyukas kavics, fabatka) is megsokszorozta a gazdasági kapcsolatokat. Képzeljük el, hogy répartortára akarjuk cserélni a kecskénket. Találunk érdeklődőt szakállas állatunkra, neki viszont csak háncsból készült strandpapucsa van, 52-es méretben. Ez pech, most kajtathatunk egy lólábú cukrász után... Mennyivel egyszerűbb azt mondani a papucsosnak, hogy a kecske ára 20 izé. Ő lealkudja 15-re, mi kettőből megvesszük a karottasütit, a többit betesszük a kispárna alá, és máris jól kezdődik a nap. Hihetetlen mennyiségű energiát spóroltunk meg azzal, hogy "izé" egységek közös nevezőjére tudjuk hozni a barbecue szószos mammutsteaket, az agyagkorsóba csapolt mézsört, meg a kardfogú bőréből készült ködmönt. Az "izé" egységek ráadásul megfoghatók, átadhatók, akár tartósan is tárolhatók. Csak az a probléma, hogy kagylóbatkánkat a szomszédos törzsszövetség nem tekinti pénznek, ha nála kőbatka van forgalomban.

A következő lépés a Perzsiával szomszédos Lüdia királyának, Krőzusnak az ötlete volt: jelet üttetett a meghatározott súlyú arany és ezüstdarabokra, univerzális egységekké téve őket. Egy csapásra több ezer kilométeres körben lehetett kereskedni, a gazdasági pezsgést már nem a csereeszköz hiánya, hanem "csupán" a martalóc csapatok támadásának veszélye korlátozta. Ekkor találták fel az adósságleveleket, azaz váltókat, melyek fejében az úticélt elérő utasnak kifizették a feltüntetett összeget, megkímélve őt a securitys pénzszállítástól. Mikor a reneszánsz Itália kereskedelmi központtá vált, a kalmárutakhoz komoly hitelekre is szükség volt. Ezt biztosították a kereskedőpultok, olaszul "banco"-k, amelyek lassacskán bankházakká intézményesültek. Munkatársaik főként zsidók, mert rájuk nem vonatkoztak a kamatot tiltó keresztény egyház rendeletei.

Forrásom szerint ( http://en.wikipedia.org/wiki/History_of_banking ) az Ószövetség is tiltja a kamatot a zsidók közötti tranzakciókban, a gójokkal folytatott ügyletekben viszont kifejezetten előírja. Forrásom megjegyzi, hogy a tilalmat sosem tartották be. A muszlimok és a keresztények viszont naivan értelmezték ezt a "szabályt". Úgy látták ugyanis, hogy a pénz önálló életre kelt hatalmi ág, maga a testet öltött ókori aranyborjú bálvány, azaz Mammon. A helyzet messze nem ilyen egyértelmű. Jézus egyik példabeszéde a tálentum (27 kiló ezüst) forgatásáról, kamatoztatásáról szól, és a miatyánk eredeti szövegében "engedd el a mi adósságunkat, ahogyan mi is elengedjük adósaink tartozását" szerepel, jelezve, hogy korántsem a pénzzel való foglalkozás a probléma. A pápák nem tanultak játékelméletet, ezért vélhették, hogy a kamatra hitelezés tilalma erkölcsösebbé teszi majd az életet. Mivel a hitel iránti igényt nem lehet betiltani, valójában csak monopolhelyzetbe hozták a Spanyolországból elűzött zsidókat, és évszázadokra jóléti lúzerré tették a keresztény híveket, akiknek többsége a mai napig idegenkedik a pénzügyektől.

Szerintem igazságos, ha ki-ki hozzájárulásának mértékében részesedik a kereskedelem eredményéből. Aki a pénzt kezeli, annak az erőfeszítését is jutalmazni kell, a kamat tilalma egyszerű képmutatás (a muszlim bankokban nincs kamat, csak kamat módjára számított díjak -- korrektebb lenne őket néven nevezni). Szerencsére nő a bankszakmában elhelyezkedő keresztények száma, akiktől nem azt várom, hogy ingyen adják a hitelt, hanem hogy méltányosabbá tegyék a haszon és a kockázat megosztását, mindannyiunk hasznára forgatva tálentumaikat.
 (A teljes sorozat:
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/leszamolas-monetaris-mitoszokkal.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/penz-nem-boldogtalanit.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/urhatnam-szolgalonk-mammon.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/mit-mutat-gdp.html   )

Bogár úr rövid kritikája

Bogár úr jószándékú közgazdász, a közösségi érdekeket messzemenően szem előtt tartja. Még sincs nagy szakmai visszhangja annak, amit nyilatkozik, mert a pénz istenét emlegeti. Ha technokrata szöveget nyomna, könnyebben befogadható lenne a koncepciója. Felesleges misztikus alapokra helyezni a modern gazdaságirányítás bírálatát, kritizálható az tisztán szakmai alapon is.

Ráadásul mérsékletet javasolok: a pénzügyi válság miatt világszerte visszaesett a gazdasági növekedés, és ez jórészt a pénzvilág anomáliái miatt következett be. Viszont az eddigi hatalmas fejlődést is a pénzvilág jól működő megoldásai eredményezték. A pénz feltalálása, az amszterdami tőzsde, a bankok, az elektronikus pénz bevezetése mind egy-egy újabb kerékfeltalálással egyenértékű. A pénzügyi válság nem a vég kezdete, hanem egy elképesztően hatékony rendszer átmeneti megbicsaklása.

A pénzkölcsönzés pápai tilalma őrületes balfogás volt, a mai napig isszuk a levét. A pénzvilágból való kimaradás levét pedig keresztény köbükunokáink is inni fogják, ha nem jön meg az eszünk. A pénz nem mumus, hanem eszköz, akként kell használni. Önmagunk frusztrálása helyett éljünk a lehetőségeinkkel.

Hat év hit és hat

A gazdaságfejlesztés nem működik olyan gyorsan, mint a hajnövesztő. Terméket kell találni, le kell gyártani, el kell adni, és ez idő. Főleg ha azt sem tudjuk, hol keressük a mit.

Adok néhány ötletet: nem gyártunk prémium kategóriás háztartási gépeket, nagy nyomású kávéfőzőt, presszógépet, igényes porszívót, no-frost hűtőt, 1400-as centrifugájú mosógépet, kerámialapos tűzhelyet -- holott szép és helyénvaló feladat lenne ilyeneket gyártani.

Nem készítünk fokhagymanyomót, és nem termelünk hozzá való fokhagymát. Nincs kecskesajtunk, juhsajtunk, bioborunk, de még diétás nagymamalekvárunk sem. Ezeket keresik nyugaton, keresik keleten, és nem igazán találhatók a hazai polcokon.

Nincs igényes bringánk, sem elektromos akármink -- rollertől motorcsónakig. Szintén nincs napelemünk és otthoni energiagazdálkodási rendszerünk. Pedig lenne rá piac nyugaton és nálunk is. Észbe kéne kapni, átfogó állami programot indítani az említettek, és még rengeteg más népi ötlet felkarolására. Az ősi kínai bölcsesség most is érvényes: a nemzeti gazdaságfejlesztés hosszú útja az első lépéssel kezdődik.

Leszámolás a monetáris mítoszokkal

Szokásosnál is provokatívabb írásommal új magyar műfajt szeretnék teremteni: az angolszász kultúrában mindennapos, nálunk még úttörő laikus gazdaságelemzés műfaját. Nem rendelkezem közgáz diplomával, ám évek óta igyekszem nyomon követni a gazdaságot irányító összefüggéseket. A magyar közgazdaságtan nagyjai nem ereszkednek le a terminus technicusok tornyából, a választók jóléte pedig megköveteli az ebbe a körbe tartozó kérdések közérthető tárgyalását, ezért megkísérlem monetáris politikánk kívánatos irányait felvázolni, egyúttal megcáfolni két elterjedt, ám szerintem téves pénzügyi tételt.

1. mítosz: a nemzeti valuta árfolyamát feltétlenül a gazdaság állapota határozza meg
Állandó vita tárgya, hogy a forint erősödjön vagy gyengüljön-e. A kérdés számos tényező függvénye, a közgazdaságtan nagyjai számára is ingoványos ez a terep. Kénytelen vagyok vitába szállni a magyar gazdaság összefüggéseit talán legjobban átlátó Róna Péterrel, aki úgy érvel, hogy komolytalan dolog az európai monetáris unió, nominálkonvergencia helyett reálkonvergenciára van szükség (azaz nem mesterségesen, hanem a tényleges fejlettség alapján közeledhetünk az euró övezethez). A neves közgazdász szerint a magyar gazdaság versenyképességének árt, hogy mesterségesen erős a forint. Ez a gondolat egybevág Soros Györgynek a svéd korona elleni spekuláció során alkalmazott érvelésével, azaz hogy a nemzeti fizetőeszköz árfolyama nem szakadhat el a reálgazdaság által indokolt tartománytól, mert a piac ezt bünteti. Következésképp ő, Soros György nem a svédek ellen felesküdött rosszindulatú spekuláns, hanem a piac istenének ostora. A nemzetközi felzúdulás hatására Soros felhagyott attilai tevékenységével, de érveit azóta is visszhangozzák a pénzügyi elemzők, akiknek oldalán pár évvel ezelőttig Róna Péter is dolgozott. A maguk szemszögéből igazuk van az elemzőknek: számukra sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha tér-idő kontinuuma hozzágörbülne a tankönyvi modellekhez.

Hosszú távon valóban az a kívánatos, hogy az árfolyam a reálgazdaság által indokolt tartományba kerüljön, rövid- és középtávon azonban számtalan egyéb megfontolás merül fel, melyek felülírják ezt a szempontot. A valuták egymáshoz képesti árfolyama úgy mozog, mint a tőzsdei részvényeké. Szűk értelmezési keretben a részvények árfolyamát kizárólag a részvénytársaságok profitjának és profitvárakozásának kéne meghatároznia -- ez azonban távolról sincs így. Legalább ilyen fontos a spekulatív árfolyamkomponens, azaz hogy várhatóan emelkedik vagy süllyed-e az árfolyam, és hányan vásárolnak majd spekulatív szándékkal az adott részvényből. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az jobban teszi, ha 1. kifinomultabb modellel tőzsdézik, vagy 2. több évre elkötelezi magát egy részvény mellett. A tőzsdei befektetők túlnyomó többsége napi kereskedéssel (day trading) vagy maximum néhány hónapra szóló stratégiával dolgozik. Ezen a szinten nem a matematika, hanem a tőzsdei pszichológia (a hossz vagy bessz hangulat) az úr. Forgatókönyvek peregnek, feltételezések jelennek meg, várakozások és ellenvárakozások ütköznek egymással. A tőzsdeindex képletesen szólva csak arról tájékoztat, hogy a hétfő reggeli csúcsban várhatóan hány autó érkezik Budapestre az agglomerációból, az árfolyamjósok viszont azt akarják megtippelni, hogy a Budaörs felől érkezők közül, mondjuk, 07:55-08:05 között hányan akarnak átkelni a Petőfi-hídon, és hányan választják az Erzsébet-hidat. Egy Nobel-díjas szakértő kb. akkora eséllyel indul ebben a hasraütős versenyszámban, mint a laikus Mr. Jacob Gyps.

A forint árfolyama két tényező összjátékán múlik: 1. mekkora az infláció/deficit/növekedés, azaz hogyan alakulnak a reálgazdasági folyamatok; 2. milyen hozam várható, azaz milyen forgatókönyv irányítja az adott gazdaság/fizetőeszköz közép- és hosszú távú viselkedését. Az utóbbi időben csak a svájci frank értéke maradt többé-kevésbé stabil, a világ többi valutájának árfolyamát kormányzati szándékok szerint, mesterségesen alakítják (magyarán az árfolyamok jelentősen eltávolodtak a reálgazdasági folyamatok kijelölte sávtól). Az export ösztönzése érdekében hatalmasat gyengült a dollár és a vele együtt mozgatott angol font. (A gyengébb árfolyam olcsóbbá teszi külföldön a termékeket, gyakorlatilag árengedménnyel ösztönzi a forgalmat.) Az USA diplomáciai csatornákon érte el az Európai Központi Banknál, hogy az euró kevesebbet gyengüljön, különben kárba vész a leértékelésbe fektetett erőfeszítés. Ugyanezen logika mentén kritizálja Amerika évek óta a szerinte mesterségesen gyenge jüant, amelytől szárnyal a kínai export. Ez az érvelés épp olyan fals, mint a japán autóipart azzal kritizálni, hogy túl megbízható és keveset fogyasztó autókat gyárt, rontva a benzin- és szervizigényes detroiti verdák versenyképességét. Tényleg, micsoda szemtelenség! Az angolszász pénzügyi elemzők közben úgy sulykolják, hogy túl erős az euró, mintha nem tudnák, hogy éppen amerikai nyomásra az. A világ valutaárfolyamait tehát nem csak a reálgazdaság állapota, hanem politikai/diplomáciai/gazdaságélénkítő megfontolások is alakítják. Ez alól a forint sem kivétel.

Milyen forintárfolyammal járnánk jól? Fizetőeszközünk árfolyamgyengítése látszólag segítené a magyar exportot, mert euróban, dollárban számítva kevesebbe kerülnének a magyar áruk. A romló átváltási arány miatt viszont még nagyobb bajba kerülnének a devizahitelesek. Róna Péter ezért javasolja -- logikusan --, hogy konvertáljuk forintra az összes devizahitelt. Csakhogy e javaslat a gombhoz szabná a kabátot, és igen célszerűtlenül alakítaná az összképet. A magyar export problémája nem az ár, hanem a minőség és a választék. Konvencionális és/vagy ócska áruinkat megsegítené a gyengülő forintárfolyam, nekünk azonban korszerű és minőségi választék kialakításában rejlik a jövőnk. Ha versenyképes, színvonalas termékkel jelenünk meg a világpiacon, a jelenlegi forintárfolyam egyáltalán nem akadálya az értékesítésnek. Gazdasági fejlődésünk fő gátja, hogy nem rendelkezünk elegendő hazai termékkel ebben a kategóriában. A külföldi tulajdonú üzemekben előállított minőségi termékek ára versenyképes, de ez nem segít rajtunk, mert a haszon külföldre vándorol -- a honi dolgozók zsebében pedig a bérmunka nyomott ára marad. Róna Péter nagyon helyesen arra figyelmeztet, hogy a Magyarországon előállított termékeknek túl magas a külföldi tartalma, és a profit túl nagy része hagyja el az országot. Logikusan a hazai összetevők súlyát, valamint a magyar profitrészesedést kell növelnünk. Erőteljes nemzeti érdekérvényesítésre van szükség. Nem javaslom azonban, hogy multiellenes hangulatban rágódjunk az ügyön: inkább a tehetséges hazai tulajdonú gyártókat kell felkarolnunk, állami támogatással kell ösztönöznünk a hazai termékfejlesztést.

Az árfolyamot alakító további megfontolás a magyar GDP és az európai országok GDP-je közötti arány. Hazánk egy főre jutó GDP-je nagyjából a német GDP 50%-a, a magyar iparban dolgozó munkások viszont csak a német bérek 20%-át kapják. (Forrás: http://www.worldsalaries.org ) Ha a bérek arányát helyessé akarnánk tenni, az 100 forint körüli euró árfolyamot indokolna. Róna Péter javaslata ellenben a 400-500 forintos tartományba tolná az árfolyamot, tehát tovább fokozná az indokolatlan és egészségtelen különbséget. Jelenlegi jóléthiányunk fő oka, hogy a forint nem erősödhet büntetlenül, mert nem tudunk olyan árukat előállítani, amelyeket magasabb áron is megvenne a piac. A feladat nyilvánvaló: hazai tulajdonú üzemekben előállított csúcstermékekkel kell előrukkolnunk, mégpedig hatalmas mennyiségben. Miből következik, hogy nekünk a német piac arányaihoz kéne alkalmazkodnunk? A válasz kézenfekvő: Németország a legnagyobb kereskedelmi partnerünk, monetáris unióra fogunk vele lépni, ezért kell összhangba hoznunk az árakat és a béreket. Némi ár/bér eltérés hasznos, hogy versenyképesek maradjunk, de a mai szakadék káros és tarthatatlan állapot. Már régen benne kéne lennünk az euróban, gazdaságunkat nem azzal kéne erősítenünk, hogy árfolyammankót dugunk ócska bóvlijaink hóna alá. Néhány kitörési pont: bioélelmiszerek, napelemek, háztartási csúcsgépek, elektromos járművek. Ezekből és hasonlókból kell eleget gyártani, hogy versenyképesek legyünk. A forint árfolyamát pedig ezzel párhuzamosan a 100-as tartomány felé kell tolni, hogy elérjük az áhított jólétet.

Az Orbán-kormány hazai tulajdonra épülő gazdaságfejlesztési törekvéseit lehet bírálni, de a rendszerváltás óta ez az első kormány, amelyik -- ha tapogatózva is -- a helyes irányban indult el. A következetesség jegyében azonban a termékfejlesztés ütemének megfelelően, azaz néhány éven belül (de legkésőbb 2016-ban) be kell vezetni az eurót, a forint adta mozgástér ugyanis csupán elvben létezik.

2. mítosz: a nemzeti valuta megtartása növeli a mozgásterünket
Az elvi mozgástér lényege, hogy kedvünk szerint leértékelhetjük a forintot, ezáltal ösztönözve az exportot. Így azonban nem csak a devizahiteleseket tesszük tönkre, hanem az innovációt is ellenösztönözzük. A leértékelés adta mozgástér 300 forint felett kezdődik, és a 400-500 forintos tartományban érvényesülne igazán, miközben mi jóléti megfontolásból a 100 forintos árfolyam felé akarunk haladni! Ettől kezdve a mozgásterünk épp oly behatárolt, mintha már bevezettük volna az eurót. A forintból semmi előnyünk nem származik, viszont be kell vállalnunk egy kis sérülékeny valuta összes hátrányát. Ez komoly kamatfelárat és kockázatkezelési költséget jelent. Ideje összerakni az átfogó képet, "a bableves az legyen bableves". Az eurócsatlakozás időpontjának lebegtetése ugyanolyan veszélyes az életszínvonalunkra, mint a 400-500 forintos árfolyamtartomány, továbbá hazai profitra gyártott csúcstermékek nélkül semmi esélyünk a jólétre.
 (A teljes sorozat:
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/leszamolas-monetaris-mitoszokkal.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/penz-nem-boldogtalanit.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/urhatnam-szolgalonk-mammon.html
http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/05/mit-mutat-gdp.html   )

Találkozzunk boldog cigányokkal is

A cigány-magyar együttélés annak ellenére finoman szólva problémás, hogy a Magyarországon élő cigány csoportok (romungrók, oláhok, beások) értékrendje és életmódja nem a magyar kultúrával, hanem az európai kultúrával került összeütközésbe. A vén kontinens civilizációja a magántulajdon tiszteletére és a szorgos munkára, öngondoskodásra épül. Szó ami szó, a két utóbbihoz nekünk, magyaroknak is fel kell zárkóznunk, cigány honfitársaink számára pedig még nagyobb kihívást jelent az európai integráció. Gyöngyöspata csak egy kocka a feszültségek filmjéből, amely pereg tovább. Az a kérdés, tehetünk-e valamit közösen a cigányok boldogulásáért, vagy gyöngyöspaták során át fognak integrálódni.

Meggyőződésem, hogy tehetünk a cigányok esélyegyenlőségéért, ha az érintett közösségek is együttműködnek a többségi társadalommal a megoldás érdekében. Önkéntes esélyegyenlőségi tanfolyamokat kellene szervezni cigány és nem cigány felnőttek számára, ahol az európai társadalomba illeszkedés mikéntjét oktatnánk mindenkinek. A tananyag az európai életvitel és felelős közéleti részvétel alapismereteitől a haladó készségekig terjedne, azaz a személyi higiéniától az olvasáson és számítógépes ismereteken át az önkéntes magánnyugdíj-pénztári stratégia kialakításáig magában foglalná mindazt, amit az autonóm európai életvitelhez fontos tudni.

Ami a cigányok részvételét illeti, fontos, hogy ne kényszernek, hanem előrelépési lehetőségnek érezzék a tanfolyamot. A nem cigányok pedig romológiai ismereteket szerezhetnének, hogy ezáltal csökkenjen az idegenkedés, a bizalmatlanság. Az együttműködést csapatépítő gyakorlatokkal lehetne elősegíteni. A tanfolyam neve Európai Esély lehetne, a tananyagot interdiszciplináris esélyegyenlőség csapat állítaná össze. A sikeres vizsgát tevők oklevelet kapnának, amely az esélyegyenlőségi programokban, illetve pozitív diszkriminációban való részvétel belépő feltétele lenne.

A tanfolyam a szakemberek által összeállított gyakorlati tematika időigényétől függően 4-6 hétig tartana, és egy európai körúttal zárulna. A kommunikációs hátteret a napilapokban és az elektronikus sajtóban indított európai rovat/magazinműsor adná. A várható túljelentkezésre tekintettel előszűrésre lesz szükség, ahol nem a tájékozottság, hanem a motiváltság és az egyéni jövőkép lenne a döntő szempont. A pozitív diszkrimináció jegyében a hallgatói helyek 50%-át cigányoknak tartanák fenn. A tanfolyamokra -- a mobilitásra nevelés jegyében -- a megyeközpontokban kerülne sor, útiköltség térítéssel. Az oktatás hétköznapokon, iskolaidőben folyna, így elsősorban azok vennének részt, akik ráérnek, tehát akiknek az életében közvetlen, rövid távú változást hozhat. Hosszú távon az oktatási rendszer átfogó reformjára is szükség lesz, az Európai Esély felnőtttanfolyam csak az első lépés egy hosszú folyamatban.

Kettős mérce a pozitív diszkrimináció?

Ezek a fogalmak közel állnak egymáshoz, de nem azonosak. Kettős mércének nevezzük az azonos kategóriába tartozó emberek, cselekedetek jelentősen eltérő megítélését. Pl. a fiúkat váltogató lányt kis kurvának, a lányokat váltogató fiút nagy playboynak tekintjük; a feleségét megpofozó nem romát aljas gazembernek, az ugyanezt elkövető roma férfit meg a társadalom áldozatának mondjuk. A kettős mérce kerülendő, mert nem igazságos. Az egységes megítélés az ókor óta létező követelmény, "aranyszabály"-ként minden jelentősebb filozófiai irányzat és vallás előírta. A kereszténység megfogalmazásában így szól: amilyen mérővel mérsz, neked is olyannal mérnek; szeresd felebarátodat, mint önmagadat;

A pozitív diszkrimináció lényege, hogy kiemelt lehetőségeket adunk a hátrányos helyzetű embereknek annak érdekében, hogy egyenlővé válhassanak. Fontos, hogy csak a nagyjából azonos esélyt, és nem az azonos végeredményt biztosítjuk. A pozitív diszkrimináció átmeneti, célhoz kötött intézkedés, a társadalom igazságosabbá tételét szolgálja. Az aranyszabálynál sokkal újabb fogalom, első változata, a feketék felemelését célzó amerikai "Affirmative Action" 1961-ben indult. Alkalmazása Európában hármas kritérium alapján történhet: a pozitív diszkriminációnak arányosnak, célravezetőnek és eredményesnek kell lennie. Ha ezek a feltételek nem teljesülnek, akkor kettős mércévé, tiltott diszkriminációvá válik.

Kendőzetlenül a papság körében előforduló pedofíliáról

Liberális levelező vitapartnerem szerint a cigány családokon belüli erőszakról csak annyira kell őszintén beszélni, amennyire a papság körében előforduló pedofíliáról. Szerintem nem (mivel a cigány családokon belüli erőszak gyakoribb az összpopulációénál, sőt a hasonló szociális helyzetű populációénál is -- a katolikus papság körében előforduló pedofília ellenben ritkább az összpopulációhoz és a hasonló helyzetű férfipopulációhoz képest), de fel kell tárni, beszélni kell róla, mégpedig kendőzetlenül.

Valamilyen formában azt is figyelembe kell venni, hogy a papság a bűnök ellen prédikál, és ennek bizony csúnyán ellentmond, ha a papok bűnös életet élnek. Ez a súlyozott megítélés a rendőrség példáján vizsgálható megfelelő szenvtelenséggel. A rendőrség hivatalos feladata, esküvel vállalt tevékenysége a bűnözés elleni harc. Minden rendőr azt állítja, prédikálja, hogy a bűn rossz és kerülendő, a törvények szerint kell élni. Tehát ha egy rendőr titokban bűnöket követ el, az súlyozottan elítélendő -- a bíróság súlyosabb ítéletet is szab ki rá. Ha a rendőrség körében csak feleakkora a bűnözés, mint a lakosság körében, akkor a rendőrség nem igazán képes ellátni a feladatát, bár rosszabbnak sem nevezhető a lakosságnál. Minimum 3-4-szer kisebb, vágyunk szintjén pedig 10-100-szor kisebb kell legyen a rendőri bűnözés gyakorisága ahhoz, hogy a rendőri testület bűnüldözésre alkalmas legyen, hogy a rendőrök bűn elleni prédikálása ne csak gúnyos megvetést váltson ki. Hasonló elvárás fogalmazható meg a papi testülettel szemben is.

Van azonban egy másik tényező, vagy inkább ellentmondás, amelyet szintén rá kell vetítenünk a rendőrség példájára ahhoz, hogy körültekintő vizsgálatunk teljes legyen. A társadalom mintegy 30%-a véli úgy, hogy az egyház illetékes a társadalom erkölcsösebbé tételében, de az egyház bírálata elsősorban nem ebből a 30%-ból érkezik, hanem a többi 70% részéről, akik szerint az egyház nem egyszerűen nem alkalmas, hanem nem is illetékes az előbbiekben. A rendőrségre lefordítva ez így hangzik: a társadalom mindössze 30%-a gondolja, hogy a  bűnözés ellen a rendőrségnek kell küzdenie. A maradék 70% szerint ki-ki éljen belátása szerint, a saját lelkén belül intézze el, milyen állítólagos bűnöket követett el; a rendőrség nem azért nem illetékes, mert korrupt, hanem mert húzzon el a fenébe, és hagyja őt békén.

A rendőrség munkáját támogató 30% szerint a rendőrség alapvetően nem korrupt, a rendőri bűnözés jóval alacsonyabb az össztársadaloménál, és továbbra is rendőri feladat a bűnüldözés -- miközben természetesen jogos a létező rendőri korrupció bírálata, valamint folyamatos önvizsgálatra, tisztulásra van szükség. A 70% szerint ugyanakkor égbe kiált a rendőrségnél feltárt néhány korrupciós ügy, a rendőri korrupció egyetlen elviselhető szintje a zéró volna, ám az továbbra sem tenné illetékessé a rendőrséget a bűn üldözésére. Belátható, hogy a 30% - 70% közötti pengeváltás nem a rendőri korrupcióról szól, annak mértéke csak eszköz a lényegi álláspont megérvelésére. A 70%-ot a rendőrség hatásköre, működése, tulajdonképpen a puszta léte, és nem a tökéletlenségének mértéke botránkoztatja meg.

A papság körében elszórtan előforduló pedofília elszánt ostorozói nem a papság erkölcseit szeretnék megreformálni. Akkor sem nyugodnának, ha a papság zéró bűnnel lenne vádolható. Céljuk ugyanis az, hogy a papság ne legyen illetékes erkölcsi ügyekben, az egyház szüntesse be működését, szűnjön meg. Ennek érdekében minden érv bevethető, és bármiféle racionális ellenérv csak annyit ér, mint a báránynak a patak folyásirányáról vallott álláspontja a kiéhezett farkassal szemben. Egyszóval az egyházat szabad és kell is bírálni, önkritikára késztetni, de csak az bírálhat hitelesen, aki amúgy elismeri az egyház társadalmi erkölcsnemesítő szerepvállalását, és bírálatával ezt kívánja segíteni. Hasonlóan, a cigányok bírálata is kizárólag olyan bíráló esetén minősül ordassági akadálymentesítettnek, aki egyenrangúnak tekinti a cigányokat -- akinek az a célja, hogy a bírálatát megfogadó cigányok optimálisan élhessenek a demokratikus esélyegyenlőség adta lehetőségekkel. Ha ez a beugró feltétel nem teljesül, minden bírálat becsali mese, álságos képmutatás, és ennek megfelelő választ érdemel.

A polkorrektség ciki

A politikai korrektség hétköznapi nyelven prüdéria. Ahogy Viktória királynő korának közéleti őrei a fáma szerint a zongoralábakra húzott harisnyában látták a jó erkölcs zálogát, és a fertő csalhatatlan jelének tartották volna újságban olvasni a "fitymaszűkület" vagy "hüvelygomba" szavakat, úgy veri ki a hideg verejték politikai korrektjeinket a "cigánybűnözés" vagy "a cigány családokon belüli erőszak" kifejezések olvastán. Pedig ahogy a viktoriánusok tudták, mit jelentenek a fenti szavak, csak úgy gondolták, hogy a közbeszédnek felül kell emelkednie a parlagi plebsz színvonalán, úgy a polkorrektek is tisztában vannak az említett jelenségek lényegével, de kikérik maguknak, hogy a fasisztoidnak tartott köznép stílusában nevezzék meg őket.

Freud műveiből kiindulva a XX. század rengeteg energiát fektetett lelki gátlásaink kiiktatásába, arra tanítva minket, hogy a problémákat néven kell nevezni, nyíltan kell róluk beszélni, mert az elősegíti a megoldásukat. A XXI. század arra tanít, hogy minden közügyről a szexszel kapcsolatban alkalmazott nyíltsággal beszéljünk, mert a jelenségek kimondása, néven nevezése, kitárgyalása előremutató (progresszív) gyakorlat.

Ha a migrént "végtagfájdalomnak" nevezzük, nehezebb lesz rá gyógyszert találni. Ha azt a jelenséget, hogy a cigány férjek ütik-verik a feleségüket, a cigány apák megerőszakolják, és prostitúcióba kényszerítik a lányaikat "családon belüli erőszaknak" nevezzük, akkor -- polkorrektes prüdériával szólva -- csupán arcon legyintettük anyagcserénk egyik végtermékét. Elég a közéleti álszeméremből, ne féljünk kimondani problémáink differencia specifikumát!

Méhrendellenességek

Tiltakozik a magyar méhésztársadalom. A földművelésünket irányító tárca zseniális illetékesei kitalálták, hogy a magyar méz legyen szuperbio: ennek érdekében szuperérzékeny műszert vettek, amely a legkisebb antibiotikum mennyiséget is kimutatja a mézben. Az alkalmazás következetes lesz, forgalomba hozatal előtt be kell vizsgáltatni a mézet. A rajtakapott szállítmány helyben megsemmisítendő. Ez zseniálisan hangzik. A méhészek szerint csak annyi probléma van vele, hogy nincs ma Magyarországon egy kiló méz sem, amelyben ne lenne minimális mennyiségű antibiotikum. Egyrészt a méheket elpusztító atkák ellen csak antibiotikummal lehet védekezni, másrészt elég, ha néhány méh beleiszik egy antibiotikumot alkalmazó állatgazdaság itatójába, vagy a Dunába, és máris bekerül a tiltott szer a mézbe. Így aztán ez a remek ötlet a teljes magyar mézmennyiség megsemmisítéséhez vezet.

Természetesen az EU nem alkalmaz hasonló szabályt, az onnan behozott mézben elvben nincs is antibiotikum! A gyakorlatban viszont sehol nem vettek még szuperérzékeny műszert, és a méhészek szerint legalább akkora vagy magasabb a külföldi mézek antibiotikum tartalma, mint a miénknek. Laikusként csak megerősíthetem, hogy világszerte rejtélyes okból pusztulnak a méhek -- mindazon országokban, ahol nem antibiotikummal védik őket az atkák ellen, és ahol nyakló nélkül permetezik pl. a repcét. (Háttéranyag: http://pannon-info.hu/mez-meheszet/150-feleslegesen-buentetik-a-magyar-mezet )

Ugyanez a tárca képtelen felügyelni a szabálytalan permetezéseket, amelyek több megye szinte teljes méhállományát kiirtották. Pedig nem éjszaka, símaszkban, parfümszóróval permeteznek, hanem nappal, bazi nagy tartályból, mezőgazdasági repülővel. Nem kell antibiotikumra hivatkozva megsemmisíteni az idei mézet, mert nem lesz méh, hogy begyűjtse a virágokról. A kár milliárdos, az egyik szabálytalan permetezést végző vállalkozót félmillióra büntették. A rendtartást elszabotáló hivatalnokok büntetéséről nem szólnak a hírek. Mintha nem volna nekünk elég a gazdasági válság, dilettáns aktakukacaink még rátesznek két lapáttal. Ha a megmaradt néhány méh mégis gyűjt pár kiló mézet, abban nyilvánvalóan veszélyes növényvédőszer lesz -- ez úgy látszik, nem zavarja csinovnyikjainkat. A hét bónusz találós kérdése: melyik tárca zseniális EU-tárgyalói intézték el, hogy hazánk egyetlen megmaradt cukorgyára a belföldi szükséglet egyharmadára rendelkezzen gyártási engedéllyel, következésképp másfélszer annyiért vehessük a cukrot, mint a szomszédos országok lakói? E barátainktól ments meg, Uram, minket -- ellenségeinkkel elbánunk magunk is.

Hány hónap a munkanélküli segély - és egyéb műhelysziporkák

Képzeljük el, hogy féltve tutujgatott gépkocsinkat bevisszük a szakszervizbe, ahol bizalomgerjesztő mosollyal átveszik. Feljegyzik laikus észrevételeinket (olyan izén perceg bal kanyarokban, mintha szuvas lenne), megkínálnak egy kávéval, és hazabocsátanak. A megadott időpontban aztán csillogó tisztán adják vissza, s még jó tanácsokat is mellékelnek hozzá annak érdekében, hogy autónkban minél tovább leljük örömünket. Ehhez a szakszervizhez hasonlít egy jól szervezett kormány. Nem tudjuk, hogy amint kitesszük a lábunkat az ügyféltérből, jönnek a melósok, szétráncigálják járgányunk alkatrészeit, a rozsdás csavaroknak jól odavágnak egy kalapáccsal, olajos kézfejjel törlik az orrukat, vadul ötletelnek -- gyerekek, mi lenne, ha elvágnánk ezt a fékcsövet, másképp nem férünk hozzá a gömbcsuklóhoz -- figyeljetek, szúrjuk ki a gumiját, aztán menjünk haza. Nos, erről mi nem tudunk, mivel a szakszerviz jól szervezett, megfelelően kommunikál. Annyit közöl velünk, amennyi ahhoz kell, hogy elégedetten fizessük ki a tetemes számlát, és legközelebb is rájuk bízzuk dédelgetett autónkat.

Most képzeljük el, hogy kissé összekeverednek az eljárások. A munkafelvételnél morc melós fogad, olajos kézfejjel törli épp az orrát. Az asztalon rozsdás féltengely hever, mellette kétkilós kalapács. Átveszi az autót, de nem kérdez meg az előzetes észrevételekről -- hidegen hagyják vélelmeink, végül is mit értünk mi a közlekedésgépészethez?! Érzékelteti velünk, hogy feleslegesek vagyunk, legyünk szívesek eltűnni. A nyitott műhelyajtón át azért még látjuk, hogy egy mosolygó recepciós felhajtja a motorháztetőt, és ide-oda bök a kezében lévő hosszú csavarhúzóval. Kétségek között fordulunk vissza: biztos, hogy minden rendben lesz? A melós megnyugtat. Kicsit szétkapják a járgányt, de semmi ok az aggodalomra. Többnyire össze szokták tudni rakni -- teszi hozzá fanyar mosollyal. A megadott időpontban sehol az autó. Emberünk kelletlenül beporoszkál a műhelybe, csak foszlányokat hallunk. ... hű, vaze, nem a zúzdába kellett volna ... szóljatok utánuk ... talán még nem késő ... Kezdünk kétségbe esni. Végre előjön egy bizalomgerjesztő autómosó, és szemünk láttára tisztára törli az állítólag kicserélt hengerfej tömítést, majd megkérdezi, parancsolunk-e rá vaxolást. Legszívesebben ordítanánk, de csak sápadtan érdeklődünk, mi lesz az autóval. Kint egy trélerről lepakolják csupa kosz szemünk fényét, a szervizdíj mellé felszámítják a fuvart is -- sovány vigaszként így is jóval kevesebbet fizetünk, mint a csili-vili szervizben. A hajunk égnek áll, ide se jövünk még egyszer. Ilyen egy rosszul szervezett kormány.

Hangsúlyozni szeretném, hogy a kétféle műhely munkája között nincs feltétlenül minőségi különbség, sőt előfordulhat, hogy a rosszul szervezett szolgáltató olcsóbban ÉS szakszerűbben végezte el a feladatot. Ezt csak akkor tudjuk eldönteni, ha magunk is kitanuljuk kissé az autószerelő mesterséget. Kétségkívül óriási különbség van azonban a munkaszervezésben és a kommunikációban -- következésképp az ügyfélelégedettségben is. Senki ne keressen direkt megfeleléseket a két elméleti szerviz és a közéleti valóság között. Rendszerváltás utáni kormányaink egyike sem esett tisztán egyik vagy másik kategóriába. Ha ilyen kontrasztos lenne a szakműhelyek közötti különbség, s persze ha átlátnánk a műszaki végeredményt, akkor gyerekjáték lenne a választás. Tapasztalatból tudjuk, mennyire nem az. Ez csak gondolati séma, de nagyot lendít a közügyeken, ha egyénileg megpróbáljuk feltölteni tartalommal.

Médiacsatornáin keresztül a Fidesz-kormány állandóan nyitva tartja a műhelyajtót. Bár ne tenné. Felröppennek, majd rövidesen meg is cáfoltatnak a hírek. Megszüntetik az idősek ingyenes utazását. Nem szüntetik meg. Megszüntetik a Corvinus Egyetemet. Nem szüntetik meg. Jövő évtől három hónapra csökken a munkanélküli segélyjogosultság. Lapzártáig nem érkezett cáfolat.

Sebtiben előgoogolt adataim szerint az EU-ban 12-18 hónap a munkanélküli segély időtartama. Tagállamonként változik, attól is függ, mennyi ideje volt előzőleg állásban az ellátásban részesülő. A híresen szociáldarwinista USA segélyjogosultsága -- államtól függően -- 6-18 hónap. Ha ezek után valaki komoly képpel bizonygatja nekem, hogy Magyarországon 2012-től 3 hónapig jár majd a munkanélküli segély, akkor visszakérdezek: mi lesz az európai normákkal, hogyan illeszkedünk a fejlett világ gyakorlatához? Hogyan jelentjük majd az Eurostatnak a munkanélküliségi statisztikákat, ha 3 hónap múltán már nem munkanélküli, hanem szociális segélyen élő lesz az ellátott? Hogyan adunk EU-szinten összehasonlítható adatokat? Nyilvánvalóan úgy, hogy alkalmazkodunk az európai gyakorlathoz. Más szóval a munkanélküliek segélyjogosultsága legfeljebb akkor lesz 3 hónap, amikor átlépünk a Dél-Kelet Ázsiai Unióba. Nem fogadnék erre nagy összegben.

Óvatos optimizmusra ad okot, hogy politikai pártjaink kölcsönösen tanulnak egymástól. Mindig azt szorgalmaztam, hogy (hasonlóan a választókhoz) rugalmasan használják az eszüket. Nagy heurékázás lehetett a pártszékházakban: "hurrá, gyerekek, végre megfejtettük a titkukat!". Az MSZP eltanulta a Fidesztől a népszavazások kezdeményezését, a tiltakozások utcára vitelét, a Fidesz meg eltanulta az MSZP-től az álhírek reformelőkészület gyanánti közvélemény-puhító bedobását. Csakhogy amíg a Fidesz szinte túlnyerte magát a népszavazások és tüntetések eredményeképpen, az MSZP történelmit betlizett a választókat hergelő álhírek behajigálásával. Kicsinyes kötözködésnek tűnhet, de szerintem a kölcsönös tanulási folyamatnak a bevált módszerek terjedését kellene elősegítenie. Örülnék, ha a mindenkori kormány -- első fecskeként a Fidesz-KDNP stáb -- összeszedné magát, és igyekezne olyan szakszervizként működni, ahová legközelebb is örömmel visszük az autónkat.

Gyöngyöspata válaszút

Közismert, hogy az amerikaiak sajátosan viszonyulnak az óvilág kultúrájához, művészetéhez. Féléves USA-beli ösztöndíjról hazatérő évfolyamtársam méltatlankodva mesélte, hogy egy irodalom szakos amerikai egyetemista lány így kommentálta Shakespeare Romeo és Júliáját: „erőltetett ez a sztori; csaj-csávó szereti egymást; fater-muter bekavar; húzzanak el az ősöktől, aszt’ legyenek egymáséi; slussz-passz, happy end”. Esztétikai értelemben talán naiv, savoir-vivre tekintetében viszont zseniális meglátás. Ezt az emléket hívta elő bennem Richard Field amerikai üzletember gyöngyöspatai buszos mentőakciója. Rövid elemzésemben arra keresem a választ, mekkora Mr. Field kezdeményezésének happy-end együtthatója, és hogy mi lesz/legyen ezek után a darabbal.

Gyöngyöspatán ugyanis épp egy sodró lendületű végzetdráma volt kibontakozóban, mikor az önjelölt színházcsináló beavatkozott. Ez a műfaj görög eredetű, mozgatója – nevéhez híven – a balvégzet. Történetünk alábbi szereplőinek egyike sem rossz, egyike sem hibás, csak épp szerencsétlen csillagzat alatt született és/vagy akaratlanul magára haragított egy istent, s ez már elég a tragikus kimenetelű dominóeffektus beindításához.

Állam Anya – legjobb tudása szerint neveli a gyermekeit, ők mégis egymás ellen fordulnak. Pedig Anya csak jót akar nekik, kötelességtudóan igyekszik megvédeni Kisebbiket Nagyobbik egyre növekvő haragjától.
Kisebbik – állandóan bosszantja Nagyobbikat, elveszi a játékait, hangosabb, erőszakosabb, nem akar megdolgozni az érvényesülésért; látva, hogy erővel, ügyességgel is elveheti, amire szüksége van.
Nagyobbik – a kétségbeesés határán van, ütni készül; vagyis szerinte csak visszaütni az eddigi sérelmekért.
A skizofrén Apa szerepét ketten alakítják – hol Engedékeny Iskola Apa, hol Szigorú Büntetésvégrehajtás Apa látható a színpadon.
A cselekményt két intrikus teszi fordulatosabbá – Értelmiség Intrikust a becsvágy hajtja, Média Intrikus pedig nyereségvágyból segít neki.
Kar – nőkből és gyerekekből áll.

Az előadás kezdetén a szereplők pár szóban vázolták a konfliktus lényegét. Anya: kötelességem a gyengébb gyerek védelme. Engedékeny Apa: úgy akarom nevelni a gyerekeket, hogy végig megmaradjon a komfortérzetük. Szigorú Apa: mindkét gyerek büntibe kerül, ha nem hagyják abba egymás piszkálását. Nagyobbik: nem akarok egy szobában lakni Kisebbikkel, mert mindenemet elveszi és tönkreteszi. Ha szólok, akkor vihogva leparasztoz. Kisebbik: folyton csak bánt meg fenyeget, görbén néz rám; nekem is jogom van a boldogsághoz. Mindenki pikkel rám, be vagyok skatulyázva. Értelmiség: Nagyobbik előítéletes, nincs igaza, emberbaráti okból hagyni kell kibontakozni Kisebbiket. Média lelkesen Értelmiség pártjára állt. A nagyobbik gyerek duzzogva elvonult, majd kisvártatva baseballütővel tért vissza, és ütögetni kezdte vele a tenyerét. Jelentőségteljes pillantásokat vet a kisebbre, akinek valahonnét bicska került a kezébe. Anya és a két Apa tanácstalanul áll, latolgatja, hogy most kit védjen kitől. A kar rázendít egy komor népballadára. Média és Értelmiség kamerával, laptoppal a kézben, utóbbi aggódó „én megmondtam” arckifejezéssel, előbbi „a Totya monta hogy buli lesz” fazonú mosollyal várja a fejleményeket. A feszültség a tetőfokára hág, amikor Richard Field felugrik a színpadra, és „megvédem az ártatlanokat” felkiáltással buszkirándulásra viszi a kart. (Mit ért ő ebből az egészből? Jó, hogy nem Isaurának gyűjt váltságdíjat! Hogy jön ahhoz, hogy elrontsa nekünk ezt a szép előadást?!) Különféle vélemények hallatszanak a nézőtérről. Richard Field ingatlanfejlesztőből valószínűleg nem lesz híres drámaesztéta, mégis azt mondom, neki van igaza: ezt a darabot ebben a formában nem kéne továbbjátszani. Inkább gondolkodjunk el az eddig történteken, lépjünk ki a megszokott sémákból, és vádaskodás helyett induljunk el a megoldások felé. A végzetdráma lényege, hogy egyik szereplő sem hibás, mindenki a karakteréből logikusan következő módon cselekszik, a körülmények folytán mégis ebből áll elő a paradoxon.

Államnak tényleg az a dolga, hogy a gyengébbet védje az erősebbtől. Most nem tudja eldönteni, vajon a nagyobb kézben lévő baseballütő vagy a kicsi kézben lévő bicska számít-e erősebbnek. Engedékeny Apának tényleg az a dolga, hogy mindkét gyerek jól érezze magát az Életben. Most nagyon csalódott, mert hiába akart a tudásátadást-nevelést háttérbe szorítva komfortérzetet biztosítani, mindkét gyerek közérzete pocsék. Szigorú Apának tényleg az a dolga, hogy rendre nevelje őket, de ha a baseballütőt veszi el, a kicsi szúrhat, ha meg a bicskát, akkor a baseballütő fenyeget – kétfrontos harcra pedig nincs kapacitása. Értelmiség is a lényegét adja: okosságával igyekszik feltűnni. A kicsit korholni közhelyes megoldás, az bárkinek eszébe jut. Erre nem kapnák fel az emberek a fejüket. A nagyot szidni viszont szokatlan álláspont, lehet vele szerepelni. Médiát kizárólag a nézettség foglalkoztatja. Oda áll, ahol szereplési vágyat lát, és a maga szempontjából logikusan cselekszik. Íme a paradoxon: a végzetdráma úgy kezdődik, hogy mindenki teszi, amit szeretne, így halad előre a konfliktusban; a konfliktus azonban önálló életre kel, és úgy végződik, ahogyan senki sem szeretné. Mit sem érünk azzal, hogy a szereplőket sorban egymás után vádolva keressük a felelőst. Balsors irányította cselekményről lévén szó, mindenért elsősorban a balsors (ha úgy tetszik, a geopolitikai helyzet és a gazdasági-történelmi-kulturális háttér) felel. Még az intrikusok is csak a végzet eszközei, színesítik, de nem irányítják a cselekményt. A végkimenetel értelemszerűen nem változik attól, hogy siratjuk a balsorsunkat. Ha változást akarunk, fel kell ismernünk, hogy a szereplők magatartása összességében sodor a tragikus végkifejlet felé. Ilyen értelemben tehát a szereplők együttesen tehetnek arról, ami történik – és ellene is csak közösen tehetnek. Hogy lesz ebből happy end?

Állam Anyának fel kéne ismernie, hogy hiába védi a gyengébbet az erősebbtől, örökké nem lehet a sarkukban, az adófizetők különben sem hajlandók bigbrader államot finanszírozni. Állam Anya jól megfontolt, hosszú távú érdeke, hogy gyermekei jóban legyenek egymással, rá kell tehát vennie őket az együttműködésre.
Engedékeny Apa azzal segíthetne, hogy a kisebbik gyereket megtanítja az európai kultúra lényegéhez tartozó magántulajdon tiszteletére; mindkét gyereknek szakmát és olyan eurokonform értékrendet ad a kezébe, hogy munkából akarjanak megélni; majd szükséges mértékű pozitív diszkriminációval eléri, hogy mindketten meg is tudjanak belőle élni. A nagynak asszertivitás szakkört szervezve megtaníthatná, hogy ne várjon a kétségbeesésig, hanem minden problémáját folyamatosan jelezze a kicsi és a szülők felé, ragaszkodjon azok ott és akkori megoldásához. Ehhez bizony ki kell lépni a komfortzónából, és profi konfliktuskezelő szakembert kell igénybe venni, mégpedig sürgősen, mielőtt Szigorú Apa szükségállapotot hirdet.
Nagyobbik megtanulhatná pontosan és célzottan, de pozitívan kommunikálni az indulatait, a megoldás irányába csatornázni a haragját – lélekben elfogadva, hogy Kisebbik néha bosszantó, de akkor is a testvére.
Kisebbiknek szembe kellene néznie viselkedésének elfogadhatatlan elemeivel, felismerve, hogy boldogulása útjában nem Nagyobbik áll, hanem az, aki rosszul értelmezett szeretetből bizonygatja, hogy „nincs is kockafeje”. Maximális tiszteletet érdemelnek a problémák őszinte feltárására vállalkozók (lásd Havas Henrik videóblogját).
Ami Értelmiséget illeti, be kéne látnia, hogy a konfliktus megoldása fontosabb közösségi érdek az ő szereplési vágyánál. Ha lovat ad a kicsi alá, azzal csak növeli a feszültséget. Mindkét gyereknek vannak jogos igényei és sérelmei, nem szabad elfogultan egyik vagy másik mellé állni, mert éppen ettől szabadulnak el az indulatok.
Médiának csak azt vethetném a szemére, hogy ő Média – nem vetem, mert ezzel nem mondanék nagy bölcsességet. Média racionálisan követi az érdekeit, mi vagyunk azok, akik nem logikusan, hanem inkább pavlovi reflexből nézzük, ahogy ellenünkre alakítja a világ folyását. Nem ő fog változni, nekünk kell megtanulnunk a következetesebb érdekérvényesítést.

Ezt kéne tennünk amerikaias, egyben européer, demokratikus és hazaszerető magyar tettrekészséggel a happy end érdekében. Kíváncsian várom a nagyérdemű publikum véleményét. Ha valaki mégis az eredeti műsort nézné tovább, fel kell hívnom a figyelmét a színháznak arra a kettősségére, hogy ami a külső szemlélőben katarzist idéz elő, az belső nézetben, a szereplők számára vér és szenvedés, bukás és halál. Ebben a darabban mi vagyunk a szereplők, ez a darab a mi jövőnkről szól. Közös érdek, hogy ne végzetdrámaként játsszuk tovább. Richard Field zseniális közbelépésének köszönhetően „angyal szállt el felettünk”. Rajtunk múlik, élünk-e a lehetőséggel.

Ha akarom, Gyöngyös, ha akarom, Pata

Az állam fenntartja magának az erőszak alkalmazásának monopóliumát, ez mindenütt így van a világon. A sikeres állam képes a monopóliumával élve biztosítani a közrendet és közbiztonságot. Ha nem képes, akkor "összeomlott" államnak (angolul failed state) hívják. A magyar állam az elmúlt két évtized liberális túlhajtásai következtében egyes országrészekben még nem képes garantálni a közrendet, közbiztonságot, viszont jó úton halad e felé. Átmeneti helyzetben tört ki a gyöngyöspatai konfliktus.

Tehát ha akarom, az állam erőszakmonopóliuma a fontosabb, ha akarom, akkor a közbiztonság iránti -- teljesen legitim, alkotmányos -- lakossági igény akár a monopólium megtörése árán is megvalósuló kielégítése. A javuló közbiztonsági trend alapján arra szavazok, hogy az állam őrizze meg a monopóliumát, de átmeneti intézkedésekkel mutasson erőt, határozottságot a lakosság bűnözéstől mentesítése érdekében.

Jelenleg a Fidesz tőle teljesen szokatlanul löttyedt, sodródó helyzetbe került. Egyrészt behódolt a jogvédők nonszensz "fenyegetettségi" érvének. A jogkövető európai magatartásra történő erőszakmentes ösztönzés nem fenyegetés, hanem a demokratikus államrend megőrzésének záloga. Akkor is, ha csúnya kopasz Hókuszpókok adják elő, akkor is, ha atomágyúval a kézben. Aki bűnözni akar, és nem hagyják, jelentkezzen a rendőrségen, ott adja elő részletesen a panaszát, konkrétan megjelölve az elkövetni kívánt cselekmény paramétereit -- bejelentését a hatóság örömmel jegyzőkönyvbe veszi, szívesen kivizsgálja. Röviden tehát: a Fidesz bedőlt a túlhajtott, alaptalan jogvédő érveknek.

Másodszor, a Fidesz elmulasztotta a globális legjobb gyakorlat alkalmazását.

(Egy angol misszionárius panaszolta nemrég a BBC rádióban, hogy az USA egyik déli államába utazott hittérítő útra, és megpróbált átkelni egy kisváros forgalmatlan főutcáján, vesztére a gyalogátkelő tilos jelzése alatt. Először olyasmit hallott a háta mögül, hogy "hé, ember, piros a lámpa!", majd mikor ezt figyelmen kívül hagyva továbbment, egy önkéntes polgárőr vetette rá magát, földre teperte, kitekerte e karját, és bilincsbe verve előállította. Ez a "korlátlan" szabadság honában, a világ legdemokratikusabb országában történt, és hiába emelne panaszt az érintett, az intézkedés nem volt szabálytalan. A szabadság nem azt jelenti, hogy nincs szabály, a jog nem azt jelenti, hogy úgy viselkedsz, ahogy neked tetszik.)



Az USA megoldása a gyöngyöspataihoz hasonló (amerikai!) helyzetre: éjszakai kijárási tilalom, valamint a Nemzeti Gárda bevetése géppisztolyokkal, harckocsikkal, G.I. Joe jellegű tűzparanccsal, az ellenszegülők akciódús, kommandós stílusú őrizetbe vétele. Ezt az USA nem fenyegetésnek, hanem a közrendet biztosító célszerű intézkedésnek tekinti. Már rég létre kellett volna hozni a hivatalos magyar Nemzeti Gárdát, amelybe pozitív diszkriminációval toborozhatnának romákat. Egyből megszűnne a műkedvelő Gárda által betölteni kívánt karhatalmi vákum, és a romák örömmel elfogadnák a felkínált integrációs lehetőségeket. Ez tiszta helyzetet teremtene, ettől kezdve az állam viszont nem sunnyoghatná el az integráció valós lehetőségeinek biztosítását. Azaz mindenki azzal foglalkozna, ami a feladata, természetesen a nyilvánosság szigorú ellenőrzése mellett. Azt mondom, játsszunk nyílt, következetesen demokratikus, európai, jogállami kártyákkal.

Bableves anno ...

Több írásomban is szerepet kap kedvenc örökzöld viccem:

Paraszt bácsi utazik a pesti villamoson. Az egyik megállónál selyeminges, átható kölniillatot árasztó férfi lép mellé. A paraszt bácsi csodálkozva végigméri, mire a férfi nagyképűen:
- Chanel 1993.
Utaznak tovább. Két megállóval arrébb a selyeminges néz kérdőn a paraszt bácsira, mire ő szerényen:
- Bableves 1994.

Gazdag szimbólumtartalmát nem elemzem -- régen rossz, ha egy viccet magyarázni kell. A magyar közéletet látva biztos vagyok benne, hogy még sokáig nem megy ki a divatból.

Gyöngyöspata ürügyén

Gyöngyöspata: Bableves 2011. Nem véletlenül került a Gárda (bocsánat: Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület) a faluba: ott lakik a Jobbik egyik vezetője. Nem véletlenül nem zavarták el a Gárdát: a „fehér” lakosságnak valós sérelmei vannak, és örültek, hogy valaki végre foglalkozik a biztonságukkal. Nem véletlenül érzik magukat fenyegetve a romák: a törvényellenes magatartásban korlátozza őket a Gárda jelenléte. Nem véletlenül nem kapkodja el az intézkedést a kormány: nem lehet minden „fehérek” lakta ház elé rendőrt állítani, a Gárda legalább ott van. Nem véletlenül evakuálta a romákat a szerintem jószándékú Richard Field: meg akarta mutatni, hogy a hatóság nem védi meg őket. A hatóság nem véletlenül nem védi meg őket: a törvényellenes magatartás közterületi akadályozása nem indokol védelmet, mivel csak a potenciális bűnelkövetőket fenyegeti, az meg a potenciális bűnelkövetők magánproblémája. A társadalom 95%-a ebben a folyamatos „fenyegetettségben” él, és nemcsak élvezi a helyzetet, hanem a fokozását kéri!

A romák és nemromák között súlyos, életveszélyes feszültségek alakultak ki, és csak kisebb részben a többség hibájából. A felelősség oroszlánrésze a romáké. A romák úgy élnek, olyan destruktív kultúrát örökítenek nemzedékeken át, amely életmód és kultúra bármely nemroma életét ugyanazzal a bizonyossággal tenné tönkre, mint az övéket. Ha a nemroma magyarok roma módra élnének, sosem kerülünk be az EU-ba, Afganisztán sorsára jutottunk volna. Havas Henrik prozódiája nem éppen homéroszi, de ezúttal nagyot szólt: http://aktualis.hblog.hu/2011/04/19/havasnak_elege_van_a_politikailag_korrekt_szoveg/ . Javaslom, beszéljük meg, vitassuk meg az általa felvetett szempontokat.

Mindkét oldalnak vannak jogos problémái, mindkét oldalon történtek túlkapások, innen szép a konfliktusrendezés. Az nem járja, hogy „fenyegetettségként”, „fasizmusként” beszélünk az európai magatartásra való erőszakmentes ösztönzésről, miközben figyelmen kívül marad a sok éve bűnelkövetési fenyegetettségben élők egzisztenciális ellehetetlenülése. Magyarország válaszúthoz ért, dönteni kell: az utóbbi húsz évben szélesedő afgán ösvényen vagy az ezer éve követett európai úton akarunk-e továbbmenni.