A világhírű Tokajice Aszuvicska

Az Európai Parlement brüsszeli épületének előcsarnokában plakát hirdeti, hogy november 30-án 18:30-kor, kiállítás és borkóstoló keretében bemutatkozik a tokaji borvidék (Tokaj Wine Region). Idáig jó a hír.

A rendezvényt egy szlovák EP-képviselő szervezi, Kosice Régió elnökének részvételével.

Kétségtelen, hogy a tokaji hegyvidék északi része átnyúlik Szlovákiába, de azért hatékonyabban kellene képviselnünk az érdekeinket. Például úgy, hogy az északi terület neve lehetőleg ne egyezzen betűre a királyok borát készítő déli magyar borvidékével. A Kassa-Kosice páros mintára bizonyára le lehetne tágyalni Szlovákiával, hogy használja a "Tokajice" nevet. (Mondjuk, országát járva néha megpihent ott Szvatopluk, és kvaterkázás közben így nevezte el.)

Az sem ártana, ha a magyar borok még sűrűbben szerepelnének Brüsszelben (legutóbb júliusban volt ott magyar borkóstoló), mivel ez szükségesnek látszik a félreértések elkerülése végett.

Haragudjunk-e a birkanépre

A 2002-es Fidesz-vereség után az elkeseredett jobboldal a "birkanép" viselkedésében vélte felfedezni az okot. A 2010-es MSZP-vereségen nekibúsult baloldal szerint ugyancsak a "birkanép"-pel van baj. Olyannyira, hogy egy liberális kollégám nyíltan ki is mondta, nem biztos benne, hogy a magyar demokrácia ügyét okos dolog rábízni a többségre. Lehet, csak az a kérdés, hogy ha nem a többségre bízzuk, akkor mégis kire? (Meg hogy milyen alapon nevezzük magunkat demokratának.)

Minden esetre kialakult az a szimmetrikus helyzet, amelyben már lehet értelmes, kiegyensúlyozott álláspontot megfogalmazni az úgynevezett "birkanép"-ről. Ennek a választói csoportnak oldaltól függően némileg eltérő jellemzőket tulajdonítanak, de a tulajdonságok között több az átfedés, mint a különbség. A jobboldal szerint a "birkanép" nem fogékony a haza üdvét szolgáló ügyekre, illetve a nemzeti összefogásra, a baloldal szerint meg a demokrácia/sajtószabadság/esélyegyenlőség szent ügyére. Mindkét oldal egyetért abban, hogy a "birkanép" könnyen megvezethető, fogékony minden hazugságra, reklám-propaganda technikákkal irányítható, megy a kolompoló vezérürü után, a sültkolbászt mindenkor fontosabbnak tartja a kultúránál, a cici-kukit az erkölcsi megfontolásoknál, és a nem csak kenyérrel él az ember mondást vidáman rikkantva így egészíti ki: naná, kell mellé egy kis virsli, mustár meg egy jó pofa sör.

Ahogy 2002 után a jobboldal, 2010 után a most a baloldal gondolkodik azon, mit is lehetne kezdeni ezzel a heterogén összetételében is konvergensen viselkedő tömeggel. Javaslatom szerint először is hagyjuk abba a sértő "birkanép" titulus alkalmazását. Brit példa alapján mondjuk inkább azt, hogy e a nagy létszámú választói csoport a döntéseit nem szakpolitikai szempontok alapján hozza. Az ókori római plebs köztudomásúan kenyeret és cirkuszt követelt, modern kori utódai is hasonló az állásponton vannak. Magyarországon az európai átlagnál népesebb ez a réteg, mivel a sok évszázados alávetettség fő tanulsága, hogy nem jó nagyurakkal egy tálból cseresznyézni, azaz a hatalomból minden csábítás ellenére célszerű kimaradni.

Mivel azonban a demokrácia öntevékenységre (amerikai angolban: self-reliance) épül, aki ösztönösen távol tartja magát a hatalomtól, az megfosztja magát az érdekképviselet lehetőségétől. Minél népesebb az így gondolkodó választói csoport, annál ócskább (deficitesebb) lesz a demokrácia, annál korruptabb a politikai elit, annál alacsonyabb az életszínvonal. Akár az is felvethető, hogy geopolitikai/történelmi adottságaink okán korlátozottan lennénk alkalmasak a demokráciára, esetleg be vagyunk oltva ellene. Nem gondolom, hogy ez így lenne.

2002-ben sok jobboldali úgy hitte, nem lesz már soha tisztességes hazaszerető kormány, mert a "birkanép" örökre az "ármány" lekötelezettje. 2010 után sok baloldali úgy gondolja, hogy tartósan nem lesz tisztességes demokratikus kormány, mert a "birkanép" hosszú távon is a rasszizmusban és nacionalizmusban tobzódik majd. Nem arattam sikert javaslatommal, miszerint elég lenne a Blikk-et igényesebbé tenni, hogy ez két éven belül ne legyen így. Hogyan, ha a Magyar Hírlap nem változik? Nyilván fordítva is így védekeznek.

Egy demokrácia többségi alapon dönti el az ügyeit. Aki győz, nem szokta kifogásolni az őt támogató szavazók szellemi színvonalát. Annál inkább panaszkodik, amikor elpártolnak tőle. A választói többség megszólítható, és a rendszerváltozás óta sikerrel meg is szólítják. 1990-ben a "legyen úgy, mint rég" üzenet győzött, 1994-ben a 3,60-as kenyér, '98-ban a hallgass a szívedre szlogen. 2002-ben a hitelből vett szociális jólét, 2006-ban a dübörgő gazdaság, 2010-ben a "van alternatíva" volt a befutó. Én úgy látom, hogy egyre okosabb a választó, és képes határozott különvéleményt megfogalmazni a mindenkori elit jelszavaival szemben. Lassan kialakul a magyar demokratikus kultúra, ám a szakpolitikai szempontok iránt érdeklődő és a színvonalas közélet iránt elkötelezett választóknak (aki nem tartozik közéjük, az aligha tarthat igényt az "igazoltan nem birka" titulusra) tudomásul kell venniük, hogy 4-8-12 évenként elkerülhetetlenül változik a kormány.

Ahogy 2002 után a jobboldal megtalálta a hangot a választók többségével, úgy 2010 után a baloldal is képes lehet rá, ha nem lekezeli, hanem képviseli a magyar társadalom érdekeit.

A választói balgaság aszimmetriája

Az ember felnőtt korára egész jól kiismeri magát a valóságban. Amikor autót keres, nagyjából megvannak azok a szempontok, amelyek alapján el tudja dönteni, melyik való neki.

Egy középkategóriás benzinautóról tudni lehet, hogy kb. ezerhatos motorral és százhúsz lóerővel már elég jól megy, de még nem fogyaszt túl sokat. Ez konkrétan nyolc liter körüli átlagot jelent száz kilométerenként. Tizenötezrenként olajcserére kell vinni,  kb. harmincezerért. Az éves szerviz ezzel együtt ötvenezerbe, a két-három évente esedékes nagyszerviz száz-százötvenezerbe fog kerülni. Egy mai benzinautó motorját kétszázezer kilométerre tervezik, napi használatban ennél húsz-ötven százalékkal többet is elmegy. Ha két olajcsere között egy liternél több motorolajat kell utántölteni, akkor tudjuk, hogy erősen megkopott szegényke, közeleg a motorfelújítás.

A középkategóriás dízelautóról tudni lehet, hogy lehetőleg nagy köbcentivel érdemes megvenni, mert a kis térfogatú turbódízel motorokat könnyű túlhajtani, és hamar szétesnek. Tehát egykilences vagy kétezres motort keresünk, mintegy száznegyven lóerővel, az három-négyszázezer kilométert is elmegy. Tizenötezrenként ő is olajcserére szorul, fogyasztása öt-hét liter százon, tempótól és vezetői stílustól függően. Karbantartása jó darabig olcsó (harminc-ötvenezer/év), és örülünk. Százötvenezrenként porlasztócsúcsot kell benne cserélni, nagyjából félmillióért, ekkor sírunk. A motor végnapjairól az tájékoztat, hogy hidegben egyre nehezebben indul. Mikor nulla fok alatt már egyáltalán nem hajlandó beröffenni, a gatyánk is rámegy a felújításra.

Az autóvásárlás tíz éve még férfimunka volt, ma már esélyegyenlőségi alapon bárki számára hozzáférhetőek a szükséges ismeretek. Tájékozódhatunk barátoktól vagy utánaolvashatunk a totalcar.hu-n, sőt típusokra lebontva felhasználói tapasztalatokat, tippeket-trükköket is találunk a nepitelet.hu oldalon. Autók ügyében rövid úton el tudjuk dönteni, mi hangzik reálisnak, és mi tartozik a mítosz kategóriába: minden, ami jelentősen eltér a sokak tapasztalata szerinti paraméterektől.

Ha például azzal hirdetnek egy benzinautót, hogy ezerhatos létére kétszáz lóerős, három litert fogyaszt százon, ötvenezer kilométerenként szorul olajcserére, egymillió kilométert is elmegy gond nélkül, és mindezt bagóért megszámítják csak ma, csak nekünk, akkor minimális ismerettel rendelkezve is gyanút fogunk, hogy ez egy klasszikus átverés. Itt térek rá a címben ígért lényegre.

Ha ugyanis a minimális ismerettel rendelkező választónak azzal akarnak eladni egy pártot, hogy szívdobogtatóan karizmatikus vezetője minimálbérért dolgozik, egyetlen célja – elődeivel, versenytársaival, sőt utódaival szemben – a tiszta közélet, a korrupciót csak rendőrségi hírekből ismeri, akkor a választó nem fog automatikusan gyanút. Ha azt hallja, hogy minden szép lesz, a haza fényre derül, és ehhez neki nem kell hatékonyabban dolgoznia, nem kell többet adóznia, elég, ha egy szép vasárnapon jó helyre ikszel, s onnantól a gép forog, ő meg pihen, akkor elhessegeti magától a gyanút, hogy ez így, ebben a kombinációban  nem túl valószínű. A választó nem néz utána, hogy működik és mennyit fogyaszt a politika gépezete, nem érdekli a környező országok vagy holmi fejlett angolszász demokráciák tapasztalata, és nem mérvadó számára az egész világ demokráciáinak mintájául szolgáló amerikai gyakorlat, amelyről annyit tud, hogy mindenhol van McDonalds, és az amerikaiak “buták”, mert gőzük sincs, hol van  Budapest. Ha így venne autót a kedves választó, egy hét múlva már vihetné is a bontóba.

A természet rendje, hogy az aszimmetrikus állapotok a szimmetria felé fejlődnek, ezért hosszabb távon vagy a politikában leszünk tájékozottabbak, vagy elfeledjünk, amit az autókról tudunk. Én az előbbit tartom valószínűbbnek. A tájékozatlanul improvizált közéleti döntések többe kerülnek, mint egy bóvliautó, ezért nagyon fontos lenne lemondani a téveszméről, hogy a politika a magasröptű elméletek világa, ahol a büfében is erkölcsfilozóáról szokás elmélkedni. A fenét. Felesleges integrált matematikai modellt keresni egy ultipartiban. Valójában a politika a lehetséges  nagyon is földi művészete, olyan könnyen kiismerhető, mint egy 1,3-as Suzuki Swift vagy egy 1,6-os Opel Astra. A kiismerés hevében azért ne essünk át a ló túloldalára: Ukrajnától nyugatra a politika nem gengszterek klubja. Az EU tagjaként bízhatunk a demokrácia gyakorlati működőképességében. Elvégre nyugaton jó ideje használják, és működik, bár nem tökéletes. Következésképp a szemünknek és az eszünknek higgyünk, ne a vágyainknak. A demokráciának számos fejlett, működő változata ismert, érdemes őket közelebbről tanulmányozni. A Wiki temérdek közéleti szócikket tartalmaz, aztán kiváló gyakorlati elemzések jelennek meg például a torokgaborelemez.blog.hu -n, és én is megteszem a magamét ezen az oldalon. Alapozásnak első körben ajánlom ezt: http://verteslaszlo.blogspot.com/2011/09/elgorbult-logikank-kiegyenesitese.html

A jobboldali értelmiségi lét kihívásai

Pár évvel ezelőtti tapasztalat alapján Chrudinák-jelenségnek neveztem el azt, amikor a jobboldali szakértő kiáll lelkes közönsége elé, nagy mellénnyel kifejt egy egyszerű gondolatot, minden harmadik mondat után jelentőségteljes szünetet tart, hússzor ismétli magát, tetszeleg önnön zsenialitásában, és kritikusai kedvéért teletűzdeli mondandóját alapvető ellentmondásokkal. Hiába teszi, mert hallgatóságának nem tűnik fel, bírálói  pedig leragadnak a stílus becsmérlésénél, mondandóját szóra sem érdemesítik.

Nincs könnyű dolga a jobboldali értelmiséginek, hiszen az utóbbi évtizedek során a szellemi lét alapértelmezetten baloldali territóriummá vált. Ott a stílus, ott a tudományos igény, ott a kölcsönös elismertség (én elismerlek téged, cserébe te elismersz engem). A jobboldali szakértő ezalatt füstös kocsmákban illuminálhatta szesztestvéreit, a nyilvánosságot a rokoni születésnapok ordítozásba torkolló “politizálása” biztosította számára, tudományos visszajelzést pedig a házastárstól kaphatott, ebben a formában: “jól van, szívecském, oki vagy, de most már aludjunk”. Sovány vigasz, hogy a legtehetségesebb zenész is modoros, másodosztályú lesz, ha nem koncertezhet rendszeresen, így értő kritika hiányában nem csiszolja a technikáját. Sovány vigasz, mert a múlt érthetővé teszi a jelent, de nem indokolhatja a jövőt.

Határozottan magasabb a baloldali közönség IQ-ja, iskolázottabb, műveltebb a hozzáállása. A jobboldali értelmiség és hallgatóság évtizedekre kiszorult a felsőoktatásból, a közéletből, és nem képes azonnal világklasszisként visszatérni. Erre hosszú távon sincs gyárilag ösztönözve, mert az alapvető igazságok egyszerű gondolkodással is befogadhatók, nem feltétlenül kell hozzájuk barázdálódni. Az “aki nem dolgozik, ne is egyék” mondás 50-es IQ-val is feldolgozható, mert arra az archetipikus igazságérzetre épít, amellyel friss kutatások szerint a csimpánzok is rendelkeznek. Ellenben az a baloldali gondolat, hogy “aki nem dolgozik, az is hadd egyék, ruházkodjék divatosan, sőt hadd járjon moziba” nem része az évmilliók során kialakult kollektív bölcsességnek, jóval magasabb IQ-val gondolható egyáltalán végig, ergo műveltebb kinézetű közönséget eredményez. Ebből alakult ki az a benyomás, hogy a jobboldali ember bárdolatlan bunkó, a baloldali pedig cizellált szakértő. Mekkora tévedés!

Az összetett jobboldali gondolkodás azonnal rávilágíthat, hogy az etetett, ruházott, szórakoztatott dologtalan embert semmi sem ösztönzi a munkára, ezért a modern társadalomnak az államháztartás fenntarthatósága érdekében célszerű egyensúlyt teremtenie a két szélsőség között. Ez a cizellált jobboldali érvelés minőségi ugrást hoz, magasabb IQ-t követel a befogadótól, mint a baloldali változat. Sok-sok összetett gondolkodásra képes jobboldali értelmiségire lesz szükség a magyar társadalom jólétéhez, mert a leghaladóbb baloldali gondolkodás is képtelennek bizonyult a jólét megteremtésére.

Magyarországon nem az történt ugyanis, hogy a baloldali bölcsek mondták a magukét, ám senki nem hallgatott rájuk, ezért alakultak rosszul közös dolgaink. Épp ellenkezőleg: a baloldali bölcsek mondták a magukét, a többség hallgatott rájuk, javaslataik megvalósultak, csak épp nem váltak be. Nem kicsit, nagyon. Az ügyeletes főokos közgazdászok nyugodtan visszaadhatják a diplomájukat, mert téves elméleteikkel tönkre tették a magyar gazdaságot. Az ügyeletes überkorrekt szociológusok leadhatják papírgyűjtésbe a tudományos fokozataikat, mert elég idejük volt kezelni a szociális gondokat, ám azok a közreműködésük nyomán nem enyhültek, hanem súlyosbodtak. A nagyokos pszichológusok kolosszálisan félreértették a lélek működését, és hozzájárultak a frusztráltan őgyelgő tömegek szociopatává válásához. Ez így nem mehet tovább, ütőképes jobboldali alternatívára van szükség.

A jobboldali értelmiség nagy kihívása, hogy az átgondolt tartalmat meggyőző prezentációs készségekkel adja elő, és impozáns IQ-t felvonultató közönséget gyűjtsön maga köré. Amíg ez megvalósul, addig is kommunikációs előnyre tehetünk szert, ha az általános iskolai magyartanár fogalmazásosztályozó kategóriáinak jelentőségét hangsúlyozzuk: külön értékelendő a tartalom, a külalak és a helyesírás. Remek példa erre Matolcsy György nemrégiben tartott előadása ( http://index.hu/belfold/2011/11/19/matolcsy_a_siker_lathatatlan/ ). Egy internetes ellenzéki fórum szétalázta a beszédet, az előadást és az előadót egyaránt a sárga földdel tette egyenlővé. A válogatott szidalmakra reagálva megkérdeztem, konkrétan mi a problémájuk a tartalommal. Döbbent reakció érkezett: a becsmérlő poszt szerzője evidensnek érezte, hogy ami nincs flottul előadva, az csak baromság lehet. Meghökkentettem  a fórum résztvevőit azzal a distinkcióval, hogy Külalak: elégséges, Helyesírás: közepes, Tartalom: jeles. A jobboldal artikulátlan becsmérléséhez szokott kritikusokat sokkolja az artikulált válasz, és nagy lehetőség ez a döbbent pillanat új gondolatok átadására. Ilyen kimerevedett helyzetekben exponál az agy.

Természetesen akkor leszek elégedett a jobboldali értelmiség teljesítményével, ha mindhárom kategóriában legalább “jó” jegyet adhatok rá.

Egészséges nacionalizmustanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek

Véletlenül elállítottam az ébresztőórás rádiót. Minden reggel a Kossuth Rádió korai műsorára ébredtünk, míg egyik este  bekapcsolás közben le nem vertem a szerkentyűt, és ahogy visszatettem a helyére, a kikapcsoló gomb megnyomása helyett hullámsávot váltottam...

Másnap reggel vidám balkáni zenére virradtunk, vérpezsdítő ritmusa úgy felébresztett, hogy azóta is ez szól reggelente. Szerb rádió, középhullámon. Hosszú-hosszú időn keresztül hagyományos szerb zenét adnak, minden órában hírekkel. Hallatszik, hogy valami miatt nem néznek szembe a múlttal. Pedig ez a vad nacionalista zene is közrejátszott a jugoszláv háború kitörésében. A világpolgár szerbeknek (ha  vannak ilyenek) meg kellene magyarázniuk honfitársaiknak, hogy ez a zene szégyen a szerb népre. Frissebb és súlyosabb is, mint nálunk az Árpád-sáv. Hogy lehetnek erre büszkék: meggyilkolt albánok és bosnyákok emléke sejlik fel mögötte! A szerbek mégis adják, én mégis hallgatom, mert olyan szép. Szerbia nemzetállam lett, szerény létszámú és magatartású magyar kisebbséggel, amely területi autonómiát kapott a Vajdaságban. A szerbek nem erőltetik ezt a szembenézésesdit. Lenyűgöző a zenéjük, és ugye, senki nem várja el, hogy egy nép a múlt konfliktusainak szennyes fürdővizével együtt az identitását és kulturális értékeit is kiöntse.

A görögökről nemrég hallottam, hogy az átlagosnál jóval nagyobb csomagokkal repülnek külföldre. Ha valaki két-három hónapra utazik, kiszámolja, mennyi olivaolaj, feta sajt és görög fűszer kell erre az időre, és gondosan bepakolja. Hogy ezek a célországban is kaphatók? Kit érdekel. A külföldön élő görög családok gyerekeinél nem kérdés, hogy megtanulnak-e görögül. Nem hogy ők, hanem még az ő gyerekeik is meg fognak tanulni. Nem öröm, inkább kényszerű kompromisszum számukra külföldön élni, ennek megfelelően napi szinten tartják a kapcsolatot az otthon maradottakkal, mintha Ellászon belül egy másik szigetre költöztek volna. A hazalátogatót ötven fős rokonság adja kézről kézre, és a gyerekeket, ha valamilyen malőr folytán mégsem tudnának eléggé görögül, addig marasztalják nyáron, addig dédelgetik nagycsaládi körben, míg meg nem tanulnak rendesen. Így viselkedik egy görög.

A mindennapokban barátságos görögök kényes ügyekben leengedik a rolót az idegenek előtt. Egyik kollégám évekig élt ott, nem tankönyvből tanulta a nyelvet, ottani ízzel-zamattal beszéli. Mégis, ha az utóbbi idők gazdasági problémáira kerül szó, a görögök összenéznek és elhallgatnak. Megvan a véleményük Európáról és a híres szolidaritásról, de ezt majd egymás között, illetékes körben fogják kitárgyalni. Nem egy idegen előtt, még ha történetesen hibátlan görög szavak is szólnak a szájából. Csak akkor értheti a lényeget, ha a szíve is görög.

Eközben itthon az Új Színház botránya gerjeszti az indulatokat. Az a tét, hogy lehet-e az ország több száz színházának egyikében hangsúlyosan magyar darabokat adni. Értitek ugye? Nem egyszerűen csak színre vinni ezeket a műveket, hanem tobzódni, tocsogni, fröcskölni a nagy magyar öntudatban, azaz magyarkodni... Ha ti értitek, jó nektek. Én nem értem, mert jártomban-keltemben azt tapasztalom, hogy Európa összes népe büszke a nyelvére, a hazájára, a kultúrájára, az identitására, és nemzeti szinten összefog a veszedelemnek érzett külső hatások ellen. Nyilvánvaló, hogy minden európai nép színházaiban hangsúlyosan viszik színre a hazai darabokat. Európa egyetlen népének sincs olyan szava, hogy “szerbeskedni”, “szlovákkodni”, “görögködni”, “franciáskodni”, “németkedni” vagy “angolkodni”. Ugyanakkor minden európai nép nyelvén létezik a “hazaszeretet” szó, és pozitív megítélésű a “hazafi”. Nemzeti érdekképviseletük megkérdőjelezhetetlen. Azt gondolom, félreértettük Európát: más népek tudatában a nemzeti-etnikai tudat az alap, az európaiság ennek felépítménye. Ha a felépítmény ütközik az alappal, nem kérdés, hogy a nemzeti identitás  kerekedik felül.

Szent István királlyal beilleszkedtünk Európába, és 1948-ig alanyi jogon európaiak is maradtunk, jóllehet, peremvidékre szorultunk. A rendszerváltozásig eltelt 40 év alatt átmenetileg kiiratkoztunk a vén kontinens kultúrájából, de visszatértünk, és a továbbiakban nem szorul különösebb bizonyításra, hogy minden külön erőlködés nélkül, alapértelmezetten európaiak vagyunk. A Fidesz-kormány színre lépése óta végre átgondolt nemzeti érdekképviselettel is rendelkezünk, így az e feletti hiányérzetet ezentúl szükségtelen három számmal nagyobb mellénnyel kompenzálnunk. Jelenleg spontán magyar európai identitásunk konstruktív, sallang- és komplexusmentes megélését célszerű gyakorolnunk.

Kiút a válságból

Jó orvosként először diagnosztizáljuk a betegséget. Az, amit a népnyelv pongyolán hitelválságnak, bankválságnak, pénzügyi válságnak, gazdasági válságnak, demoráciaválságnak hív, nem más, mint a világméretű bizalmi válság tünetegyüttese.

Úgy kezdődött, hogy 2008-ban a bizalmi válság miatt bedőltek az amerikai ingatlanhitelek. Az meg úgy kezdődött, hogy 2001-től az amerikai kormány mesterséges piacélénkítésbe kezdett. A jegybank (Fed) nulla közelébe vitte le az irányadó kamatlábat, hogy olcsón lehessen hitelt felvenni, főleg ingatlanberuházásokra. A tőzsde egészen 2008-ig elhitte, hogy mivel a bankok bagót fizetnek betéti kamatként, és ennek a sokszorosát kérik a hitelekért, ebből bizonyosan szétkeresik magukat. Az olcsó pénzfolyamban horgászó fineszes brókerek egyre bonyolultabb értékpapírokat gyártottak, hogy egyre átláthatatlanabb spekulációval szedjék meg magukat. Mivel pörgött a gazdaság, senki nem panaszkodott. Jókorára dagadt a klasszikus tőzsdebuborék. Amikor a tőzsdézők bizalma egyszer csak mindenben megingott, a buborék kipukkadt.

A bankok azonnal kamatot emeltek, ettől becsődöltek az ingatlanhitelesek. A padlót fogott hitelállományt a fineszes brókerek tovább passzolták Európának (ezek a híres toxikus értékpapírok), tehát az Európai bankok is meginogtak -- és azonnal kamatot emeltek, amitől az európai hitelesek dobták be a törölközőt. Ekkortól nevezik globálisnak a válságot. Ha jobban belegondolunk, a kiindulópont a túl alacsony amerikai kamatláb és a gazdaság túlpörgetése volt. Alapvetően sem a bankokkal, sem a hitelekkel nem volt probléma addig, amíg mindenki azt nem hitte, hogy probléma van/lesz velük. Jóslatuk önbeteljesítővé vált.

A bizalmi válság tette padlóra a görög és ír adósságállományt is, és a bizalomhiány fenyegeti tönkre menetellel a spanyolokat, portugálokat, olaszokat, részben minket is. Igaz, hogy a görögök kitartóan és masszívan túlköltekeztek, de egy 11 millió polgárt számláló államháztartás helyzete soha nem rendítette volna meg az 500 milliós EU egészét. (Ahogy Magyarország sem bukna bele abba, hogy, mondjuk, Pécs rendre többet költ a saját bevételeinél.) Abból lett a gond, hogy a hitelminősítők vérszemet kaptak, mert rájöttek, hogy ha leminősítik a görögöket, akkor a hátterükben álló bankok drágább hitelt adhatnak nekik, és a németek majd így is, úgy is állják a cech-het. Így többet lehet keresni, legalábbis rövid távon, mint korrekt magatartással.

Az írek, spanyolok és a többiek helyzetét folyamatosan az teszi nehézzé, hogy az egyébként kissé problémás, de még bőven fenntartható adósságukat hónapról hónapra leminősítik, eddigi adataim szerint félig ötletszerűen, félig zsarolásképpen. A hitelminősítők külön hatalmi ággá váltak, és gátlástalanul igyekeznek kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. Akinek a bedőlésétől műrettegnek, a körül pánik alakul ki, és ettől tényleg megnő a dőlésszöge. Korántsem egyértelmű, hogy Magyarországnak ténylegesen szüksége van az IMF-re. Arra van szüksége, hogy az IMF-hitelkeret lehetősége ott lebegjen a pénzemberek szeme előtt, csökkentve egy esetleges pánik veszélyét, illetve a folyamatosan megújításra szoruló hitelállomány kockázati felárát.

Bizalmi válság nehezíti magánemberi mindennapjainkat is. Ha az árak elindulnak lefelé (defláció), a piac irracionálissá válik. Elkezd abban bízni, hogy jövő hónapban még lejjebb, aztán még lejjebb mennek, és így tovább. Ha ez így van, veszteség vásárolni, hiszen egyre csak olcsóbb lesz minden. A gazdasági forgalom a töredékére csökken, miközben az árak valójában nem mennek lejjebb, mert kevesen adják el az ingatlanjukat 30-40%-os áron, csak hogy némi pénzhez jussanak. Lefagy a piac. Ha a forgalom csökken, csökkennek a jövedelmek, és az emberek reflexszerűen takarékoskodni kezdenek. Ettől tovább csökken a forgalom, így a jövőtől való félelem szintén önbeteljesítő jóslattá válik. A sok-sok együtt aggódó ember önmagát teszi tönkre.

A kiút egyszerű, de nehezen megvalósítható. A piac szereplői egy irányba vágtatnak, mint egy megvadult gnúcsorda az oroszlán elől. Olyan tekintélynek kellene megnyugtatnia a rettegőket, akire az egész csorda hallgat. A jelek szerint nincs a világon ilyen tekintély, még az amerikai kormány sem tartja magát ilyennek. Vagy így van, vagy ügyeskedik egy kicsit, a maga szénáját nagyjából rendbe rakja előbb, és hagyja legyengülni fejére nőtt vetélytársát, Európát. A nagy pénzintézetek így jobban keresnek, és a profitjuk jó része az USA-ba áramlik vissza. A mottó: Uncle Sam adta nektek a jólétet, Uncle Sam most visszakér belőle egy kicsit.

Minél egységesebb Európa, annál nehezebb ezt a trükköt előadni: elég lenne bevezetni az egységes eurókötvényeket és létrehozni egy korrektül viselkedő európai hitelminősítőt, hogy mindez megváltozzon. Csakhogy a német és francia választó nem látja át ezt az egyszerű összefüggést, és azonnal megbuktatná a kormányát, ha bevezetné a kötvényeket. Az európai polgár nem bízik az integráció erejében, és a bizalomhiány itt is önbeteljesítő jóslattá válik.

A magyar közéleten pillanatok alatt segítene, ha a bal- és jobboldali választók elhinnék, hogy nem a mindenkori kormányon, hanem racionális együttműködésükön múlik az ország sorsa. Nem hiszik, inkább döglesztik tovább egymás tehenét. Az európai választók sem hiszik el, hogy a kormányuk értük dolgozik. Nem hagyják, inkább hőbörögnek, a saját kárukra. A széthúzás, a bizalomhiány sokba kerül. Kevesen tudják, hogy a KRESZ alapelve a bizalom -- abban, hogy a többiek többé-kevésbé szabályosan közlekednek. Ha a bizalom megrendül, leáll a forgalom.

A gazdaság is hasonlóan működik. A múltban ilyenkor törvényszerűen bekövetkező, és tengernyi szenvedés után jólétet hozó háborúk lényege nem a hadiipar volt, hanem az, hogy pár évig feltétlenül együtt kellett működni a győzelem érdekében. Ehhez ma sem hadiiparra, sem háborúra nincs szükség. Nem a végnapok közelegnek, hanem egyszerűen helyre kell állnia a bizalomnak. Legalább öt-tíz évig tart majd, és a helyreállás sebessége elsősorban az európai egységen, azon belül számunkra a magyar választók ésszerű együttműködésén múlik. Ha egy ritmusban húzzuk az evezőt, jól fogunk haladni. Ha össze-vissza kalimpálunk, akkor meg sehogy. Ha együttműködünk, a magyar társadalom erősebben lábal ki a válságból, mint ahogy belefutott. Ha nem, akkor tovább rontjuk gyenge pozíciónkat. Addig kell bízni a sikerben, míg e hit önbeteljesítő jóslattá válik. Sosem voltak ennyire konkrétan értelmezhetők, ennyire igazak Weöres Sándor sorai. "Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra."

Sikerem titka

Az utóbbi időben megugrott a blogom látogatottsága: napi 30-50 olvasóval büszkélkedhetek. Eddigi rekordom  118 letöltés/nap. Az alábbiakban megosztom az olvasókkal sikerem titkát.

Megkeresem a blog.hu toplistájának közéleti kategóriájában az aktuális posztokat, és kommentekkel látom el őket. Mivel a komment mellett megjelenik az igazi nevem (Horváth Jenő) és a blogom címe, az észrevételemen megütközők felkeresnek, hogy megtudják, ki ez a fickó. Minél blődebb az aktuális diskurzus, annál szokatlanabb a józan hangvételem, és annál többen kattintanak rám.

Félig modelleztem a politikusok viselkedését. Beszállok a blőd témákba, mint ők. Csakhogy nem a blődség, hanem a higgadt ésszerűség felé terelem a vita menetét -- nem úgy, mint ők. Én ugyanis nem ebből élek. Ha ebből próbálnék megélni, dilemma előtt állnék, mint a jobb sorsra érdemes LMP. Ha ésszerűen szólok, nem vonzok tömegeket. Ha beszállok a blődlibe, akkor meg nem lesz más a politika.

Kitartok eredeti szándékom mellett, vagyis a magyar közélet és közbeszéd színvonalának emelésén munkálkodom tartósan, önkéntes munkában. Előbb-utóbb kialakul az ésszerűség centruma, amelyben egymásra találhatnak a Magyarország javát kereső bal- és jobboldali választók, hogy higgadt, pragmatikus hangnemben megvitassák mindazt, amit a magyar társadalom jóléte szempontjából megvitatni szükséges.

Közéleti IQ kerestetik

A magyar közéletből fájdalmasan hiányzik az ésszerűség, az együttműködés, a bármiben való egyetértés. Fájdalmasan túlteng ellenben a politikusok galádságába és a nép ártatlanságába vetett vallásos hit.

Álláspontom szerint a politikusok nem galádak, egyszerűen technokraták. A hatalom magasan képzett mérnökei, akik jól megélnek abból, amit csinálnak. Bőven elég, ha 10 IQ-ponttal a lakossági átlag felett héjáznak, azzal már leiskolázzák a habzó szájú tömeget.

Színvonalasabb közéletet szeretnétek, ésszerűen beszélő politikusokkal? Toljátok fel a saját IQ-tokat, és meglátjátok, hogy a politikusok milyen remekül állják majd a versenyt. Hallgatva, hogy szolgálaton kívül hogy viselkednek és beszélnek, egytől egyig művelt, értelmes emberek ők, akik rájöttek, hogy a politikusi jövedelem egyenesen arányos az általuk kiváltott tömegvonzással.

Ha a tömeg IQ-ja 100 körül van, nekik 110 táján kell működniük, különben elidegenítik maguktól a választók széles rétegeit, és rövidesen kalapgyűjteményük simogatása lesz az egyetlen feladatuk.

Ha valami lelki átalakulás folytán a választói többség IQ-ja felkúszna 130-140-re, akkor a politikusok simán bevállalnák a meglévő 150-es szintjüket, és fényre derülne sok homályt látott hazánk.

Egy remek termék hátteréről

Az egyik strasbourgi bevásárlóközpontban vettem egy Auchan márkájú rizs-zöldség-gabona keveréket, összetétele 62% thai rizs, 15% előfőzött sárgaszója, 12% vöröslencse, 10% zöldlencse. Felirata: "Éljünk jobban - Bio". Alatta: "Gabona - zöldség keverék" "biogazdálkodásból származó termék". Alatta tanúsítvány és tápérték tájékoztató található.

Súlya fél kiló, ára 2 euró, jelenlegi árfolyamon nagyjából 620Ft. Remek köret egy öt-hat fős család ebédjéhez. Szerintem jó ár-érték arányt képvisel még egy átlagos magyar háztartás számára is. Aki jobbat talál hazai boltban, okvetlenül tegye közzé a paramétereket. A nem Auchan márkájú hasonló termékek egyébként a duplájánál is többe kerültek.

De nem ezért írok róla, hanem azért, mert miközben elégedetten forgattam főzés előtt a kezemben, némi érdességre lettem figyelmes a csomagolás hátoldalán. Braille írással is ráírták, milyen termékről van szó. Egy kb. 4 cm széles átlátszó ragasztószalagra nyomták rá a vakoknak szóló írásjeleket, majd a szalagot a zacskó hátuljára ragasztották. Zseniális, figyelmes, modern. Ez ugyanaz az Auchan, amelyik Káposztásmegyeren a magyar környezetvédőkkel hadakozik, mert áruházbővítés keretében épp egy védett lápot készül tönkre tenni.

Hja, más ország, más elvárások. Megfigyelésem szerint az egykori gyarmatosítók odahaza példamutató állampolgárok voltak, a mai gyorshajtók pedig nem a saját utcájukban ralliznak. Hazai földön általában többet ad az ember a jóhírére. A franciák belföldön kiváló minőséget* nyújtanak nagyon versenyképes áron. Hogy jutottak ebbe az állapotba? Úgy, hogy nem engedték a német  bevásárlóközpontok által letarolni a hazai piacukat**, és eltökélten francia árukat vásárolnak, miközben elvárják, hogy azok minőségére ne egyszerűen elégedetten, hanem nemzeti büszkeséggel gondolhassanak. Előbb volt jó a termék, és aztán kezdték vásárolni? Nem. Előbb kezdték nacionalista buzgalommal vásárolni a hazait, amelynek közben fokozatosan emelkedett a minősége.

A franciák nagy többsége hazai autóval jár. Reális gondolkodású emberek bármikor elismerik, hogy műszaki paraméterek terén a német autók (talán, hangyányit) jobbak. Ám hiányzik belőlük az érzelem, a franciás kényelem és rafinéria, valamint az a bizonyos "je ne sais quoi". Hozzáteszik, hogy a francia termék vásárlása hazai munkahelyeket támogat, ebből származik a vásárlóerő és a jólét. A francia átlagember számára ez világos, mint a nap.

Ez lenne itt a Fidesz-reklám helye? Ki mondta, hogy Fidesznek monopóliuma van a magyar termékek védelmére, a nemzeti tulajdonú gazdaság fejlesztésére? Valahogy úgy alakult, hogy eddig a Fidesz az egyetlen politikai erő, amelyik hagymázas retorika nélkül vállalkozik rá. Meglátjuk, mennyire sikerül a gyakorlatban. Hajrá, ellenzék, fogjátok ki a szelet a kormánypárt vitorlájából. Hassatok oda, hogy a többségükben magyar tulajdonú boltokban a magyar vásárló ilyen nemzeti keblet dagasztó termékeket vehessen, és rögvest visszaszerzitek a tömegek szimpátiáját.

* Jogos a kérdés, vajon a thai rizstől a zöldlencséig terjedő összetevők honnan származnak. Erre nézve nem találunk részletes információt, ám a francia beszerzési szabály egyszerű: ami hazai forrásból elérhető, azt kötelező onnan vásárolni. Az összetevőkből definíció szerint az francia, ami hazai termelőtől megvásárolható. A kifogástalan kultúrejropéer franciák e nemzetgazdasági szabály szerint élnek és dolgoznak. Hozzáteszem, a magyar az egyetlen európai nép, ahol erről a jólétfokozó szabályról egyáltalán vitát lehet nyitni.
** Roppant érdekes, hogyan találták fel az angolszász szupermarket után az úgynevezett hipermarketet: a németek sok-sok szupermarketet szerettek volna építeni Franciaországban, a franciáknak meg -- valami miatt -- nem tetszett ez a gondolat. Kitalálták, hogy csak bizonyos négyzetméteren felüli áruházakat fognak engedélyezni, és a német szupermarketek tök véletlenül egytől egyig méreten alulinak bizonyultak. Az új áruháztípust hypermarché-nak nevezték el, és hazaiak építették meg hazai földön, hogy a rögfrancia valóságot kombinálják a jóléttel. Így kezdődött a hipermarketek világméretű diadalútja.

A demokratikus politikai váltógazdálkodásról

Úton-útfélen hergelik magukat a zemberek, hogy a kormány/ellenzék bukjon meg, monnyon le. Mit is keresne a hatalomban a piszok-mocsok hazug hulladékdoboz?

Ha Orbán úr nem mondott tényszerűt, amikor azzal nyert, hogy nem lesz megszorítás, aztán mégis lett, akkor az ellenzék miért nem örül, hogy beigazolódott a fő tétele: mindegy, ki van kormányon, akkor is lesz megszorítás? Tételezzük fel a legrosszabbat, azaz hogy pusztán hatalomtechnikai manővernek bizonyult a Fidesz jóléti kampánya. Ebben az esetben vajon baj, hogy nyolc év baloldali kormányzás után most a jobboldal került sorra? A több száz éves brit demokráciában is igen ritka, hogy az egyik oldal három cikluson át megőrzi a bizalmat. A húsz éves magyar demokráciában ez teljesen valószínűtlen.

Minden demokratikus országban legalább két markánsan különböző politikai erő ekézi és váltja egymást a hatalomban. Tehát a kormánypárt nem megbukik, legfeljebb a miniszterelnök nagy ritkán lemony(ik), átmenetileg félreáll, aztán az aktuális pártvezér ismét kormányra juttatja a pártot. Ideje megszokni a gondolatot, hogy ez így megy, pragmatikus hatalomtechnológiával. Ha a választó kolbászból font kerítésre tart igényt, a kampányban azt kapja. Ha toronyórát követel, a győztes láncostól ígéri neki. C'est la democratie. Ezért mondta Churchill, hogy nem tökéletes, csak nem ismerünk nála jobbat.

Egy kormányciklus után (2014-ben) még az ellenzéknek kell bizonyítania, hogy jobban kormányozna, ha őt választja a többség. A második ciklus után (2018-ban) már elég lesz, ha elhiszik neki, hogy ő sem csinálná rosszabbul. A harmadik után (2022-ben) egyre megy, ki mit mond, a társadalom mindenképpen változást akar.

Az ésszerűen gondolkozó választó nem annyira konkrét pártnak drukkol, mint Magyarország fejlődésének, és erre a feladatra keresi a legjobb jelentkezőt.

Adókalkulátor és anomáliák

Lefárasztottak az ellenzékiek a rossz demagóg dumájukkal, hogy a kormány elvesz a szegényektől, és a gazdagoknak ad. Ellenőriztem a tényleges helyzetet. Az olvasóknak is javaslom, üssék  be a berkalkulator.info oldalon, hogy mennyi nettó marad 80e, 100e, 120e, 150e, 200 ezer forint havi bruttóból 0 gyerek esetén. Látni fogják, hogy kevesebb marad jövőre, mint idén, és pláne kevesebb, mint tavaly. Ennyiben tehát igaza van az ellenzéknek. Most ugyanezeket a bruttó összegeket írják be 1 gyerekkel. Itt még mindig csökken az idei évhez képesti nettó, viszont a 2010-eshez képest már alig, sőt 125eFt bruttótól egyenesen nő. Az ellenzék tehát úgy gondolja, hogy aki havi 125 bruttóval 1 gyereket nevel, az "gazdag". Érdekes elképzelés.

Most tessék beütni a végső csapást: 2 gyereket a fenti bruttó fizetésekkel. Már havi 80eFt fizetéssel is több marad a zsebben, mint a baloldali kormány utolsó évében, 2010-ben. Az ellenzék szerint tehát aki 80e bruttóból két gyereket nevel, az szintén gazdag. No comment.

A kormány valóban elvesz a gyerekkedvezmény nélküli alacsony keresetűektől, és amit elvesz, azt részben átadja az egy vagy több gyereket nevelőknek. Látok abban némi logikát, hogy egy családbarát kormány a családokat favorizálja. Lehet vitatkozni ezzel a filozófiával, de azzal nem, hogy megfelel a kormány vállalt preferenciáinak.

Nem vagyok teljesen elégedett a Fidesz adókoncepciójával, mert az "egykulcsos" dogma oltárán beáldozza a gyermektelen kisjövedelműeket. Biztos vagyok benne, hogy meg lehetett volna oldani a felső bérkategóriák plusz adóztatásával, hogy senki ne járjon rosszabbul 2010-hez képest. Igaz, az ellenzék győzelemként ünnepelte volna, hogy a kormány feladta az "egykulcsost". Leesett volna a gyűrű Orbán úr ujjáról, ha presztízsféltés helyett senkit sem tesz vesztessé a sanyarú gazdasági helyzetben? Szerintem nem, éppen ellenkezőleg. Népszerűséget hozott volna, ha bizonyítja, hogy nincs fából a feje.

Az adó amúgy nem is egykulcsos. Ki lehet számolni, hogy ha gyerek nélkül 100e bruttóból marad 65500, 200 ezerből pedig 131e, akkor az összes elvonás mértéke 34,5%. Egy gyerekkel 100 ezerből marad 75500, 200 ezerből pedig 141e, vagyis az összes elvonás mértéke itt 24,5 illetve 29,5%. Két gyerekkel az összes elvonás 18,5 illetve 24,5%. Ez bizony nem egykulcsos adózás. Az ellenzék kétkulcsosat követel, miközben -- a kormányzati kommunikációval ellentétben -- folyamatosan többkulcsos az adórendszer. Minél több a gyerek és minél kisebb a jövedelem, annál kedvezőbb az adókulcs. A kormány bénán kommunikál, az ellenzék szintén. A naiv választó pedig össze-vissza hadovál, mintha nem tanult volna számtant az általánosban. Aki nem hiszi, nézegesse figyelmesen a számsorokat, kalkuláljon fejben vagy géppel, aztán nézzen szembe a tényekkel. (Igaz, hogy a teljes elvonás nem csak személyi jövedelemadóból áll, de a gyermekkedvezmények miatt maga az szja sem egykulcsos.)

A kormány sokkal hatékonyabban végezhetné a feladatát, ha bevonná a nemzet IQ-ját a döntéshozatalba. A választó sokkal jobban átlátná a helyzetet, ha a kormány/ellenzék ekézése mellett akár csak napi öt percet fordítana a saját IQ-ja fejlesztésére. Hogy akarhat jólétet egy olyan társadalom, amelynek gondja van a négy számtani alapművelettel?

Gyurcsány Viktor és Orbán Ferenc

Találtam két videót, amiből kiderül, miért épp ők ketten uralják a magyar politikai térképet. Régóta ismerik egymást, kölcsönösen tisztában vannak egymás erősségeivel. Tisztán látnak zavaros helyzetekben, és egyformán rámenősek, pragmatikusak, technokraták. Ők ketten a rátermettek, mással egyelőre nem helyettesíthetők a maguk oldalán.
http://www.youtube.com/watch?v=1fVIWQNlavI&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=FbP9ZQx55OU
Még jó néhány évtizedig ők váltogatják majd egymást a hazai politika színpadán. Hacsak nem jön egy harmadik, negyedik karizmatikus... Talán éppen te leszel az, kedves Olvasó.

Mi lesz, ha megbuktok?

A kérdés egyszerre jó és rossz, helyénvaló és helytelen.

Jó, mert ha felteszik a svájcifrank-hitelek többségét folyósító osztrák bankok, rájöttek volna, mekkora marhaságra hagyták magukat rábeszélni a Gyurcsány-kormány idején. Elgondolkodott már az olvasó azon, miért éppen a sógorok közvetítésével érkezett hozzánk a helvét valuta? Én már elgondolkodtam, de egyelőre csak találgatom a választ. Ismeretes, hogy a francia és angolszász érdekeltségű bankok passzoltak, túl kockázatosnak találták a konstrukciót. Információim szerint kétkedve léptek hátra, mert szakmai közvélekedés szerint ezzel kimaradtak a mézesbödönből. Ma örülnek, hogy nem zizzentek rá a mézes madzagra. Az osztrák bankárok fejében is ott motoszkálhatott, hogy mi lesz, ha -- teszem azt -- elszáll a frank árfolyama, és magyarok milliói érzik magukat vesztesnek. Mi lesz, ha a frusztrált lakosság másik kormányt választ, és az nem ortodox megoldásokkal enyhíti a kárt? Rosszul tették, hogy akkor elhessegették a kételyt. Többek között ezért nem ártott volna feltenni a címben jelzett illetlen kérdést a devizaadósság keletkezése idején regnáló kormánynak.

A jelenleg regnálótól sem illik megkérdezni a címbelit, pedig előre vinne bennünket. A választ fontolgatva talán nem születik olyan alkotmány (bocsánat, a német Grundgesetz tükörfordításával "alaptörvény"), melyet az ország közel fele kétesnek tart, és innen csak egy lépés, hogy illegitimmé váljon, mi pedig alkotmány nélkülivé. Ha már erre a problémára jogon kívüli megoldást talál a mostani ellenzék (kénytelen lesz, hiszen a közeljövőben aligha jön még egyszer össze alkotmányozó parlamenti többség, ezért a jog eszközeivel nem lehet majd megszabadulni az alaptörvénytől), akkor egy füst alatt erőszakkal visszacsinálhat minden Fidesz-vívmányt is. A terv készen áll ( http://progressziv.blog.hu/2011/10/23/ellenforradalmat_es_restauraciot ). Az ország javát az szolgálná, ha az egymást váltó kormányok alatt többé-kevésbé fenntartható vívmányok születnének, ehhez pedig nem szabadna az ellenzéket arrogánsan túlhergelni.

A címbeli kérdés ugyanakkor teljesen szakszerűtlen. Könyörgöm, emberek, demokráciában élünk! El kéne felejteni a "megbukik" szót. Demokráciában a kormány nem megbukik, hanem átmenetileg átadja a helyét az ellenzéknek. Ezt hívják politikai váltógazdálkodásnak. A közhiedelemmel ellentétben Gyurcsány úr nem bukott meg 2009-ben, hanem átmenetileg félreállt, hogy 2014-ben, de legkésőbb 2018-ban visszatérjen a maga csapataival. Egy felzárkózó demokráciában, mint a miénk, ritka a duplázás, a triplázás meg gyakorlatilag felejtős. Az ország érdekében nem szabadna a mindenkori kormánynak arrogánsan túlhergelnie az ellenzéket, és a mindenkori ellenzéknek sem szabadna túlfennie a késeket, hiszen az szintén nem szolgálja az ország érdekeit. Az ország megfontolt érdekei mentén ésszerűen gondolkodó választónak pedig nem szabadna érzelmileg túlhergelnie vagy éppen túlközömbösítenie magát. Közügyek? Igen. Politizálás? Higgadtan, ésszel. Orbán/Gyurcsány fan club? Egy lépés távolság. Választóként nekünk az Európai Nemzetek Magyar Tagszervezete Fan Clubban célszerű taggá válnunk.

A jegybank állítólagos függetlenségéről

Amikor összevész a kormány a jegybank elnökével, a sajtó rendre megírja, milyen fontos a jegybank függetlensége. Pedig egyáltalán nem fontos. Az amerikai jegybank, a Fed (Federal Reserve Bank) a kormány utasításai szerint alakítja az irányadó kamatlábat, a dollár árfolyamát és az inflációt. A jegybank függetlensége botcsinálta mítosz, amit a sajtó akkor vesz elő, amikor a célját szolgálja, és azonnal elfelejt, amikor nem.

A jegybank feladata lényegében nem más, mint a kormány pénzpolitikájának és gazdaságpolitikájának támogatása. Nem csoda, hogy minden kormány igyekszik a maga emberét pozícióba tenni. Ha nem sikerül, tartós szájkarate veszi kezdetét a miniszterelnök és a jegybankelnök között.

Amennyiben a jegybankelnök a másik politikai oldal lekötelezettje, könnyen beindul a "minél rosszabb nektek, annál jobb nekünk" játszma, vagyis a jegybank elszabotálja a kormány gazdaságpolitikáját, hogy helyzetbe hozza az ellenzéket. Ez történt 2002 után Járai jegybanki elnöksége idején, amikor a kormány azt szerette volna, ha alacsony az alapkamat, és megindulnak a hitelfelvételek, valamint az általuk gerjesztett gazdasági növekedés. Járai viszont az inflációt és a forint árfolyamát szem előtt tartva nem csökkentette a kamatot. Erre hivatkoznak ma a szocialisták, amikor azt magyarázzák, hogyan is kezdődött a devizahitelek pünkösdi királysága.

Ugyanez a forgatókönyv a másik nézetből voluntarizmus: a kormány juszt is hitellel akarja pörgetni a gazdaságot, s ha nem megy forinttal, hát megpörgeti devizával. Ma már látjuk, hogy ez a voluntarizmus tragikus következményekkel járt. 2009-ben azért kellett lemondania Gyurcsány Ferencnek, mert az ország leminősítése és a nemzetközi hitelkamatok emelése miatt hirtelen drasztikusan megugrott az adósságállomány, és Magyarország csődközelbe került. Ha nem nyomatják erőnek erejével a devizahiteleket, akkor talán 1%-kal kisebb a növekedés, ám akkor nem kerülünk csődközelbe.

Természetesen a jelenlegi kormány körme alatt is tüske a baloldali jegybankelnök. Támadják rendesen, mindenféle ürüggyel. Hátha lemond, vagy hátha később rá lehet fogni, hogy ő szabotálta el a növekedési tervet. Mondván, hogy minden jól ment volna, ha ő keresztbe nem fekszik...

Magyarország érdeke másodlagos az efféle politikai csatározásokban. Európa egyetlen országaként nálunk a gazdasági tönkremenetel nem tilalomfa. Ha a politikai érdek azt kívánja, akár tönkre is mehetünk, csak legyen jó az aktuális (azaz jobb vagy bal) oldal számára. Nézzünk szembe a kellemetlen helyzettel: ez bizony nem európai, nem is polgári, hanem balkáni mentalitás. Egy ilyen országban teljesen célszerűtlen a jegybanki függetlenség. Ha annak idején Járai kiszolgálja a Gyurcsány-kormányt, abból nem lett volna nagyobb baj, mint ami a függetlenség mellett is lett, ám akkor egyértelműen a kormányé lenne az érdem/felelősség. A mai jegybankelnöknek szintén a Fideszt kéne kiszolgálnia, hogy világos legyen, kié az érdem/felelősség. A játékelméleti célszerűség azt diktálja, hogy a kormányváltás automatikusan jegybankelnök-váltással járjon.

A legjobb persze az lenne, ha a bal- és jobboldal nagyjából hasonlóan gondolkodna a gazdaságról és annak fejlesztéséről. Ma homlokegyenes ellenkező gondolataik vannak. Ha a gondolat ésszerű, kár a jegybanknak elszabotálni. Ha ellenben irracionális, akkor mire jó a társadalomnak, hogy ott a független jegybank? Semmire. A huzakodás eredménye nem stabilitás, hanem németesen "se hús - se hal" állapot, magyarul jellegtelen töketlenkedés. Minden a zseniális Tölgyessy Péter által vázolt csapdahelyzetre vezethető vissza: egy önmagával meghasonlott társadalom hiába kapaszkodik alkotmányos, jogi, szakmai és ésszerűségi garanciákba.  Ezek működésének ugyanis előfeltétele a fájdalmasan hiányzó megegyezés. A jegybank függősége egyszerűsítené a képet, mert ha sikert arat a kormány, akkor az érdem csak az övé. Ha kudarcot vall, akkor szintén. A választó okosabban teszi, ha egyrészt odafigyel a másik oldal választóinak jogos meglátásaira, másrészt ha nem függetlenséget, hanem ésszerű koncepciót és együttműködést követel mind a kormánytól, mind a jegybanktól.

Jólét és Szabadság -- vagy fordítva?

A számomra szimpatikus Jólét és Szabadság Demokrata Közösség neve egyrészt jól hangzik, másrészt blikfangosan Jesz-re rövidíthető. Vajon ez az egyetlen indoka a J+Sz sorrendnek, vagy mélyebb logika is felfedezhető e mögött?

A rendszerváltozás idején ugyanis még Sz+J volt a sorrend. A szocializmusból frissen kikeveredett ország letépte láncait, lelkesen mondtuk, hogy ruszkik haza, osztrák életszínvonal ide, Amerika hangja a közéletbe! Ezen vívmányokat a szabadság szóban véltük összefoglalni, így ért el harminc százalékos sikert a Szabad Demokraták Szövetsége. Négy évvel később, egymillió munkahellyel szegényebben a választók többsége előtt már nem a szabadság, hanem a létbiztonság lebegett. Ettől kezdve megfordult a sorrend, és a többség arra szavaz, aki a legnagyobb jólétet ígéri.

Az SZDSZ és értelmiségi hívei ebbe sehogy sem tudtak/tudnak beletörődni, számukra továbbra is a szabadság az első és (mivel egzisztenciálisan többnyire rendben vannak) utolsó szempont. Makacsságuk eredménye mintegy 1%-os támogatottság, ami legfeljebb Cicciolina-kunsztokkal tornázható a parlamenti küszöb közelébe. Ebből persze logikailag nem következik, hogy tévednek. A maguk szempontjából semmiképpen. Pusztán az szögezhető le, hogy a választói többség tartósan más prioritásokat követ.

Álláspontom szerint a szabadság első helyen szerepeltetése ellentmond minden tudományos ismeretünknek, minden bölcseletnek, és minden praktikumnak. Nézzük ebben a sorrendben.

1. Tudomány: a választók viselkedése statisztikailag pontosan követi a Maslow-féle szükségletpiramist, melynek alsó szintjén a létszükségletek, aztán a közösségi szükségletek, majd a lelki szükségletek, végül a transzcendentális törekvések találhatók. Az alsó szintű szükséglet legalább részleges betöltése statisztikailag előfeltétele a következő szintre lépésnek, sőt egyáltalán a magasabb szintű szükséglet felismerésének. Önmagáért beszél, hogy a szabadság a szükségletpiramis negyedik szintjén jelenik meg. Vannak a szükségletszabályt egyénileg felülíró Szent Fülöpök és Erzsébetek, de nem ők döntik el a választásokat. ( http://www.ektf.hu/hefoppalyazat/pszielmal/maslow_motivcis_piramisa.html )

2. Bölcselet: a hatalom letéteményeseinek ellentmondásos működésére már Platón is felhívta a figyelmet Az állam című művében. Thomas Hobbes 1600 táján kidolgozta a központi hatalom elméleti hátterét. 19 szabályt állított fel a hatalom keletkezésére és magatartására. Ezekből levezethető a társadalmi szerződés, a polgári engedetlenség és a modern demokráciák viszonya a szabadsághoz. Hobbes kiinduló állítása, hogy minden hatalom a gyengék védelmét szolgálja az erősekkel szemben, ez adja a legitimitását. A szabadság viszont az erősek érdekét szolgálja a gyengékkel szemben, tehát Hobbes szabályai alapján soha sehol nem kerülhet első helyre. A sorrend átmenetileg megfordulhat, például a magyar függetlenség eléréséig, békeidőben viszont Hobbes szabályai érvényesülnek. ( http://en.wikipedia.org/wiki/Natural_law#Hobbes )

3. Praktikum: mindenkor a legégetőbben hiányzó szükséglet kerül első helyre. 1990-ben a szabadság hiányzott legjobban. 1994-ben már a jólét és a létbiztonság terén keletkezett fájó űr. A kapitalizmus lényege a fogyasztás és annak ösztönzése a birtoklási vágyat gerjesztő reklámok és az áhított életstílus eszközével. Ez folyamatos jóléti deficitérzéshez vezet, azaz ameddig a kapitalizmus ma ismert formája határozza meg mindennapjainkat, a szabadságra definíció szerint nem lehet erősebb igény a jólétnél. ( http://en.wikipedia.org/wiki/Demand_generation )

A Jólét és Szabadság Demokrata Közösség tehát mély, átgondolt elméleti háttérre támaszkodhat a siker felé vezető úton.

Európai Egybesülő Államok

A görögöket többféle alapon szokás sajnálni. Róna Péter szerint eleve nem lett volna szabad bevezetniük az eurót, hiszen alacsonyabb a termelékenységük a nyugati és északi államoknál, és ez törvényszerűen deficitessé teszi a gazdálkodásukat. A Jobbik szerint ki van szúrva a görögökkel, mert nem népszavazhatnak a mentőcsomag feltételeinek végrehajtásáról. Az angolszász pénzügyi elemzők szerint jobb lenne nekik a drachma. Nos, álljunk meg néhány szóra. Ha egy mesterségesen összetákolt konstrukcióról beszélnénk, mint a néhai Csehszlovákia és Jugoszlávia esetében, leszögezve, hogy bizony szét fog esni, akkor ezek az érvek jogosak lennének. Csakhogy ezúttal nem Európa szétesésének vagyunk tanúi, hanem az Európai Egyesült Államok kialakulásának egyik válságos időszakát írjuk, és ez egészen más értelmezési keretet ad.

Először is, a görögök bármilyen pénznemmel nagy bajban lennének, mivel évtizedek óta fenntarthatatlan gazdálkodást folytatnak. Az ország 11 millió lakosából négymillió él Athénban. Ha Budapest  vízfej, akkor ez mi? Viztest? Minden negyedik görög munkavállaló az állami szférában dolgozik, heti pár órában, és tizensokadik havi fizetéssel, mint kampányígéretek szintjén  a magyar nyugdíjasok, továbbá olyan nyugdíjfeltételekkel, mint kampányon kívül a magyar rendőrök. A görögök nem akkor tévedtek, amikor beléptek az euróba. Azt kalkulálták el, hogy meddig finanszírozhatók jóléti "vívmányaik" görbén fölfele nézve, a többi állam pénzén. Eljött az igazság hosszú pillanata, a nyugdíjak akár 40%-kal csökkenhetnek, az állami dolgozók jó részét le fogják építeni, és ez még nem is elég a görög gazdaság fenntarthatóvá tételéhez. Előbb-utóbb előáll egy nagy görög reformer azzal a gondolattal, hogy "skacok, a turizmusból és az EU-pénzekből láthatóan nem tudunk jólétben élni, mi lenne, ha termelnénk valamit? Visszakérhetnénk a magyaroktól az Ikarus márkát. Hívják Árpádnak a buszukat." A mindig éleslátó Róna Péternek igaza van abban, hogy egy erősen különböző termelékenységű országokból álló gazdasági alakulatot komoly feszültségek jellemeznek. Csakhogy szilárd politikai akarat esetén ezek a feszültségek nem a szétesés, hanem a szerkezeti reformok irányába hatnak. Hosszú távon a görögök kénytelenek lesznek részben saját elhatározásból felzárkózni a magasabb termelékenységű országokhoz, részben pedig azok is kénytelenek lesznek jóléti csatornákon visszacsorgatni a tartós különbség egy részét -- és cserébe a görögök lemondanak majd nemzeti hatásköreik egy részéről az Unió javára. Amerikai példával élve, Florida sosem fog annyi autót gyártani, mint Michigan, azaz a termelékenysége tartósan elmarad. Mégsem javasolja senki, hogy lépjen ki az USA-ból és a dollárból, mégpedig azért nem, mert kialakultak azok a politikai/gazdasági mechanizmusok, amelyek kompenzálják a tartós különbségeket. Görögország és a többi déli állam esetében is kialakulóban vannak a megfelelő mechanizmusok.

Másodszor, Európa nem hagyja elsüllyedni a görögök hajóját, mert az az euróba vetett bizalom megrendülésével járna, és rövid távon 20-30% GDP-csökkenést okozna a résztvevő országoknak. Érthető módon ezt a politikai harakirit egyetlen európai vezető sem vállalja be. Addig erősítik az euroszkeptikusok miatt pénzügyminisztériumnak nem hívható gazdaságirányítási és stabilitási mechanizmusokat/eszközöket/csoportokat/tanácskozásokat/fordulókat/szemesztereket, amíg a jövőbeni görög típusú válságok Brüsszelből kezelhetővé nem válnak. Gyakorlatilag már most is kezelhetők, csak Európa nem akarja túlzottan kiélezni a konfliktust az igazi Egyesült Államokkal, amely -- maga is bajban lévén -- konkurenciaként kezeli európai kreálmányát, azaz féltékenykedik az euróra. Nem ok nélkül, hiszen az Európai Központi Bank nem ötletszerűen, politikai megrendelésre alakítja a közös pénz árfolyamát, mint a Fed a dollárét. Egyre több sejk szeretné euróban megadni az olajárakat, ami rég nem látott feszültséget gerjesztene a világban. Az Egyesült Államok a hitelminősítő ügynökségeken keresztül egész Európát sakkban tartja. Akire rámondják, hogy nehéz helyzetben van, annak megemelik a kamatait, és tényleg nehéz helyzetben lesz! Egy éve még szó volt róla, hogy az EKB létrehozza a saját külön bejáratú hitelminősítőjét, amely nem ötletszerűen, politikai megrendelésre minősít majd. Elakadt a gondolat. Tippelje meg az olvasó, hogy annyira nehéz lenne-e felállítani egy tízfős irodát, hogy letettek róla, vagy akkora a politikai nyomás, hogy félénken meglebegtették, majd taktikusan feladták.

Harmadszor, az euró kivezetése nem csak rövid távon okoz gazdasági kárt, hanem hosszú távon is előnytelen. Az euróval egy 500 milliós piac lépett a világszínpadra, amely létszámban és gazdasági erőben vetekszik az USA-val, Kínával, Indiával. Nagy dobra verik a pénzügyi elemzők vélekedéseit arról, hogy az euró megszűnésével pár éven belül elmúlna a rövid távú sokk hatása, stabilizálódna a régi pénzükhöz visszatérő országok helyzete. Keveset lehet hallani az euró tartós gazdasági előnyeiről. Pár éve készült egy tanulmány, amelyben közgazdászok évi 5-10%-os gazdasági előnyt tulajdonítanak a közös pénznek. Egy ilyen számítás jó néhány előfeltevésre épül, ezért erősen vitatható, de van abban némi logika, hogy egy nagy és erős kontinens jobban fejlődik, mint egy kis-közepes országokból álló heterogén térség. Az euró megtartása mellett sokkal komolyabb érvek szólnak, mint a megszüntetése mellett (lásd pl.: http://dallasfed.org/institute/events/2010/10euro_deLecea1.pdf )

A számos nehézség dacára, sőt valójában azok segítségével, töretlenül halad kontinensünk integrációja. A választók többsége nem szívesen hallja a "Brüsszel", "központi", "szövetségi", "európai pénzügyminiszter" szavakat, a politikai vezetőket viszont az egzisztenciájuk, a bölcsességük, valamint a népeik jóléte iránt érzett felelősség is az integráció erősítése, központosítása felé tolja. Egy évtizeden belül Európai Egybesült Államoknak fogják becézni az EU-t, amely itt és most, a szemünk láttára sül egybe.

Egy új párt esélyei a mai Magyarországon

Ez egy szigorúan titkos politikai elemzés, kérem az olvasót, hogy kizárólag a téma iránt érdeklődők körében terjessze. Érzékeny ügyről lévén szó, a leírtakat vállalom, de azok esetleges félreértéséért a felhasználó felel. Megkísérlem egy új politikai párt, konkrétan a Jesz esélyeit bemutatni a mai politikai palettán.

A Fidesz-KDNP kormány erős parlamenti többséggel rendelkezik, és bal-jobb néppárti jellegénél fogva a politikai irányzatok igen széles körét lefedi, kifogva a szelet sokak vitorlájából.

• A Jobbik populista követeléseiből megvalósítja mindazt, ami ép ésszel elképzelhető, sőt két lépéssel tovább megy. Jó példa erre az Alkotmánybíróság hatáskörével való barkácsolás és a visszamenőleges törvénykezés. Mindkettő nonszensz, nem is fenntartható, de népszerűséget hozott a Jobbik hívei részéről.
• Az MSZP szociális érzékenységét részben, illetve felszínesen megvalósítja a bankok és a multik sanyargatásával, az ágazati különadókkal és a dízel magasabb fogyasztási adójával.
• Az LMP-t szóra sem méltatja a kormány, bízva abban, hogy önmagát számolja fel az érveivel. Ha értelmiségi zöld-lib gondolatokkal áll elő, a kutya se figyel rá. Ha populárisabb szólamot üt meg, akkor meg saját maga bizonyítja, hogy nem "lehet más" a politika.

Nem könnyű tehát egy néppárt jellegű jobb-bal oldali kormány idején labdába rúgni, de nem lehetetlen. Álláspontom szerint az MDF szétesésével üresen maradt a politikai paletta egy szegmense, amelynek szavazói bizalmat adnának egy jobboldali LMP stílusú pártnak. Az LMP az SZDSZ liberalizmusát igyekszik zöld és átláthatósági kivitelben előadni. Erőfeszítéseit fékezi, hogy az SZDSZ teljesen hiteltelenné vált, és elavult szólamai még néhány évig nem hoznak szavazatot. A környezetvédelem pedig egyelőre inkább gazdasági teher a demokratikus és jóléti deficittel küszködő társadalom szemében, mintsem kitörési lehetőség.

A Jesz mozgalomból alakuló párt az LMP stílusával és az MDF értékrendjével tömegeket szólíthat meg, ígéretes parlamenti tényezővé válhat. A Jesznek elhinnék a választók a környezetvédelem fontosságát, meglátnák az ebben rejlő lehetőséget. A fiatalok körében trendi az Internet, a Facebook, ezeket a Jesz-mozgalom máris hasznosította a siker érdekében. Érvényesen vetette fel az LMP-től is ismert internetes részvételi demokrácia gondolatát, tehát úton van a siker felé.

Bölcs döntés, hogy egyelőre nem alakult párttá, így ugyanis tovább fenn tudja tartani a "lehet más" eszményét. Egy mozgalom definíció szerint más, mint egy párt. A választói igény azonban kormányképes pártra vonatkozik, nem mozgalomra, tehát ez az állapot legfeljebb 1-2 évig őrizhető meg, utána ellehetetlenedéshez vezet. Az LMP-től eltérően a Jesz nem támaszkodhat egy Élőlánc jellegű mozgalomra, amely mobilizálható munkaerőt jelentene a kampányok, kopogtatócédula gyűjtések során. Ezért sürgősen akciószervezetet kell létrehoznia, amely eladja az érvelést, hogy az MDF örökségét hordozza, és hogy szükség van rá a politikában.

A Jesz-nek meg kell előznie egy olyan imázs kialakulását, hogy lila ködös értelmiségi ábrándokat kerget. Rá kell éreznie arra, milyen konzisztens érvrendszerrel szólítható meg a szavazók többsége, és e köré kell rendeznie a saját gondolatait. Honnan hódíthatók el a választók?

A Fidesz-szavazók körében jelentős a csalódás a nagyobbik kormánypárt nem kellően nyitott döntéshozatala, illetve a nagyközönség javaslatainak kizárása nyomán. Belterjes döntések születnek, bárdolatlan kormányzati stílus uralkodik, a kormány Giró-Szász András hősies erőfeszítései nyomán sem mutatkozik demokratikus elkötelezettségűnek. Mi több, a Fidesz vezetése képtelen más stílust magára ölteni, ezért a Jesz egy következetesen demokratikusabb, részvételibb jellegű kommunikációval a Fidesz sikeres kihívója lehet.

Az MSZP szavazóbázisa még sokkal jobban elbizonytalanodott a kormány szavazóinál, mivel egyfelől elégedetlen a kormány intézkedéseivel, pláne a stílusával, ám azt is tudja, hogy sem az MSZP, sem más nem kínál jobbat. Ezért olyan vérszegények a demokráciát és sajtószabadságot védő tüntetések. A választók nem hisznek az ellenzéki alternatíva életképességében.

A Jesz azzal arathat sikert, hogy a Fidesznél demokratikusabb, európaibb kormányzást ígér a jólét és kultúra/szabadság jegyében. Ennek érdekében nyugodtan helyeselheti az alkotmányt, a Fidesz intézkedéseit, a kormányzati tartalmat, miközben élesen és bátran támadja a kormányzás stílusát. Hangsúlyozhatja, hogy Magyarország többet, jobbat érdemel a Fidesznél.

Mivel a politikai marketing szerint aki nem különbözik, az nincs, a Jesz-nek láthatóvá kell válnia. Ezt havonta tartott sajtótájékoztatókkal érheti el, egy-egy aktuális ügy alapján felhívva a figyelmet arra, hogy a Fidesz stílusa ciki. A kormány Achillesz-sarka, hogy képtelen kulturáltabb stílust magára ölteni, így a Jesz akár évekig sikerrel kommunikálhatja, hogy amennyiben kormányra kerül, hasonló tartalmat sokkal szalonképesebben valósítana meg.

A Jesz citromdíjat alapíthatna, és minden hónapban odaítélhetné a legcikibb politikai megnyilvánulásért. A citromdíj jól eladható a médiában, mert önmagában a Jeszt agyonhallgatnák, de a kormány elleni munícióként már örömmel felkapnák a díjosztást.

A másik lehetséges Jesz-front a társadalmi kohézió lehet: a Fidesz felülről nyomatja a "tartsunk össze" jelszót, ám az ország legalább fele hallani sem akar összefogásról. A jesz havi gyakorlati akciókkal ismételhetné meg az MDF-piacok sikerét. Összefogást hozhat például a hajléktalanok megsegítése, azaz étellel, takaróval ellátása. A magyar társadalom lázad a kívülről jövő kohéziós törekvések ellen, miközben sóvárogja a belülről jövő összetartást. A Jesz gyors ismertségre tehet szert, ha ezt nem a retorikában, hanem a gyakorlatban valósítja meg.

A harmadik kiugrási lehetőség a célszerűség elve mentén kínálkozik: az LMP is célszerűséget ígért, ám kénytelen volt a populista útra lépni, hogy ne tűnjön el a süllyesztőben. A Fidesz eközben gyakorlati célszerűséget folytat, vállalhatatlan hangnemben. A Jesz a szalonképes célszerűség pártja lehet, és az ésszerű gondolkodást következetes közéleti koncepció keretében képviselheti. Internetes tévévitákat tarthatna például a Professzorok Batthyány Köre és más ellenzékiek részvételével gyakorlati kérdésekről. A Fidesz messze nem aknázta ki a célszerűség/ésszerűség nyújtotta lehetőségeket, mivel zárt döntéshozatala kirekeszti a magyar IQ-t. Szuboptimális döntések születnek, ehhez képest a Jesz felmutathatná a nemzet legjobb gondolkodóinak véleményét.

Az internetes demokrácia jegyében hetente népszavazást lehetne tartani automatikus összesítéssel egy-egy aktuális kérdésről. A mozgalom logójának megpályáztatásához hasonlóan a mindennapi szakpolitikai ügyekbe is be kellene vonni a közvéleményt, demokratikusan szerkesztett feleletválasztós felmérésekkel kellene bombázni a kormány döntéshozóit. A Jesz árnyékkormányt állíthatna a nemzet legjobb szakembereinek részvételével, akik hihetővé tennék, hogy a szuperciki Jobbik és a béna kacsa baloldali ellenzék betartásánál sokkal jobb alternatíva is létezik, melynek letéteményese a Jesz.

Ezek a módszerek csak akkor érvényesülhetnek, ha egységes, következetes koncepcióba és imázsba épülnek be. Az ötletszerűség önmegsemmisítő hatással járhat, mivel azt sugallja, hogy a Jesz sem jobb a deákné vásznánál. Ezért elengedhetetlen, hogy a Jesz a szokásosnál sokkal alaposabb kommunikációs stratégiát és a kormányképesség pilléreit rögzítő pozíciódokumentumot készítsen.

Jesz szőr, nó szőr

70-re emelkedett a Jólét és Szabadság Demokrata Közösség (jesz) támogatóinak száma, és ez reményteli növekedés. Már csak a lelkes kampánymunka választja el őket a kétmillió szavazat megszerzésétől. A párt tiszta közéletet akar, átlátható pénzügyekkel. Pénzügyei egyelőre átláthatóak: nincs egy vasa sem.

A jesz név nem túl kreatív, de működhet. A program szintén nem túl kreatív, és láthatóan nem működik: a honlapon elérhető blogok kéthavonta írnak valami haloványat, gyakorlatilag zéró reakció mellett.

A magyar közélet többet, jobbat érdemel a mai állapotnál, ezért könnyen lehet, hogy besegítek egy kicsit. Szívesen jelentkeznék netaktivistának, csakhogy ahhoz rajta kéne lennem a Facebookon, és épp az előbbi posztban fejtettem ki, hogy nó szőr, én nem-nem. A jesz sikerét tehát más formában igyekszem majd elősegíteni.

Hiába keresed a fészem a bukodon

Többször biztattak már, hogy tegyem fel magam a Facebookra. Régen látott ismerősök családi állapota és a flash mob kampányok lehetősége is erre ösztönöz. Kitartóan ellenállok, mint pár éve a drótos telefonba kapaszkodó mobilfóbok. Ők persze feladták egy idő múlva, akár a II. világháborút félreeső szigeteken tovább vívó japán harcosok. Akkor fogok közösségi hálóba kapaszkodni, ha az hozza a közösségi élettől elvárható színvonalat. Ma nem hozza.

Nem tölt el lázas izgalommal, ki mit reggelizett, hol bulizott tegnap, és ki kivel "jött össze". Lehet, hogy sok ember elérhető a hálón, de többségük számára fontosabb a mozijegy és a hagymás tepertő, mint a jövő évi GDP. Akinek nem, az meg Facebook nélkül is ide talál. A Facebook-generáció életmódja várhatóan szofisztikálódik majd, mint hajdanán a videózás: eleinte csak pornó- és akciófilmhez lehetett hozzájutni, aztán jöttek a kultfilmek, a klasszikusok, a jó magyar filmek, és ma már szinte minden elérhető. Sőt, a bóvlit ingyen töltik le, az értékálló művekért pedig szívesen fizet az igényes felhasználó. Ha a közösségi hálók fejlődése eljut erre a pontra, megtiszteltetésnek érzem majd, hogy csatlakozhatok.

A hír akkor jó, ha rossz?

A hagyományelvű hírszerkesztők szerint igen, a hírfogyasztók viszont egyre kevésbé értenek ezzel egyet. A szenzációhajhászok továbbra is vért, botrányt és szexet várnak, a humanisták üldöztetésről és nyomorról szóló emberi jogi hírekre szomjaznak, a keresztények és a döntő többséget kitevő átlagfogyasztók ellenben családbarát örömhíreket szeretnének, a léleknek  szóló erőlevesre éheznek. Különböző csatornák különböző időpontokban minden igénynek eleget tehetnek, de nem tudnak egyszerre mindenkinek megfelelni.

Az előbbiekből következik, hogy nincs egységes hírszerkesztési rendszer, csak különböző hírszerkesztési iskolák léteznek. Az egyes célcsoportok mind-mind a saját híreiket várják, és megsértődnek, ha nem kapják meg őket. A hírszolgáltatás, vagyis az újságírás eredetileg a tájékoztatás és a kereskedelmi hasznosság szempontjai szerint szerveződött. Az újságot azért vették az olvasók, hogy tájékozottnak, nagyviláginak érezhessék magukat. A híranyagot is ennek megfelelően állították össze, hozzá keverve némi függőséget okozó adalékot.

Hagyományos felfogás szerint egyrészt a hírek információértéke, másrészt a relevanciája számít: az nem hír, hogy Kovács úr reggel beért a munkahelyére, mert erre számítani lehetett. Ha ellenben a fejére esett egy tégla, az már hír. Az nem hír, hogy Afrikában nem raboltak el 500 millió embert. Az a hír, ha egyet elraboltak. Az nem hír, hogy tegnap természetes halállal meghalt 300 ezer ember. Az a hír, ha egyet megöltek. (Még akkor is, ha több ezret ölnek meg naponta világszerte, és ezt nyomon követni reménytelen.) A hír relevanciáját csökkenti a távolság: egy budapesti gyilkosság sokkal fontosabb, mint egy venezuelai, amely mégis sokkal inkább híranyagba kívánkozó, mint egy óceániai bűntény. Az nem hír, hogy Jancsi és Juliska összeházasodott. Az viszont hír, hogy Habsburg János feleségül vette Andrássy Júliát. Ez a Pulitzer nevével fémjelzett hagyományos hírszerkesztési felfogás ... publikus része.

A nívódíj névadója ugyanis nem csak száraz hírszakmai kérdésekkel foglalkozott. Ő jött rá, hogy botrányokkal, erotikával, bűnügyekkel, szafttal lehet felturbózni a példányszámot és a reklámbevételt, napról napra, hétről hétre. Aki ma nem érti, milyen hírszerkesztési elv alapján kerül minden nap új Cicis Mici a Blikk címlapjára, és miért látják el az aktfotót a leghihetetlenebb pajzán kísérőszövegekkel, valószínűleg azt sem sejti, hogy Pulitzer ezzel a stílussal szerzett nevet, vagyont, dicsőséget magának. Az ide vágó angol okosság amilyen rövid, olyan körülményesen fordítható. Sex sells. (A szex elad, a szexet veszik, szexszel bármit el lehet adni.) Ez épp oly biztos, mint hogy a citrom látványa nyálképződést vált ki. Az már kevésbé biztos hogy magukra valamit adó homo sapiens sapiensek szeretnék-e ezen a pavlovi szinten tölteni a mindennapjaikat. Sokan talán nem, ha van vonzóbb alternatíva.

Időközben nagyot változott a világ, így a hagyományos újságfelfogás erősen vitathatóvá vált. Ma már nem automatikusan a rossz hírnek van hírértéke. A hírfogyasztó az előző havi átlagból ki tudja számítani, hogy a mai napra várhatóan hány földrengés, szökőár, gyilkosság, robbantás, stb. jut. Ha megkapja az erre vonatkozó megerősítést, annak nincs hírértéke -- hiszen teljesen megszokott dolog történt. Szilikon Micit is látni úton útfélen, és a római lakomákat utánzó koraérett életmód terjedésével ma egy tizenéves önmegtartóztatása nyert hírértéket.

Pulitzer fénykorában (1900 táján) megszokott attitűd volt a világ tágasságára rácsodálkozni, így a távoli tájak katasztrófáinak nagy volt a hírértéke. Ma bárki eljut fapados gépen a távoli országokba, cserébe virtualizálódott a közvetlen környezetével való kapcsolata. Semmi ráhatásunk nincs arra, ami a világ túlsó oldalán történik, ott legfeljebb katasztrófaturisták lehetünk. Közben annál inkább elszakadunk saját környezetünk történéseitől, minél öntudatosabban lebegünk a cybersemmiben. Ki sok hírt markol, keveset fog meg a saját és szerettei életéből. Az átlagos hírfogyasztó lelkében felesleges frusztrációt okoz, hogy olyan negatívumokat lát, amikkel semmit sem tud kezdeni, ha feléjük nyújtja a kezét.

Mivel ma a jó hír a szokatlan, és az eseményekre való ráhatástól válik értelmezhetővé a világ, célszerű lenne, ha a hírfolyam fősodrában hazai jó hírek, másodsorban hazai rossz hírek, aztán a nagyvilág jó hírei, és végül a nagyvilág rossz hírei szerepelnének. Aki háborog, hogy hol a vér, hol a katasztrófa, minimális erőfeszítéssel megtalálja a napi betevőt. Az aktív modern felhasználó beállíthatja az internetes hírcsatornáján, melyik kontinens mekkora hírértékű információi érdeklik, és a hírportál szállít. A tévé előtt punnyadó passzív néző pedig kevésbé lesz frusztrált, valamint jobb polgára lesz a saját közösségének, ha nem tunkol a hírszaftban, hanem jó és/vagy releváns híreket kap.

Részvételi demokráciát

Az LMP stabil jelszava a részvételi demokrácia, amiről elég kevés konkrétum derül ki a lehetmas.hu-t böngészve. Miben kellene részt venni? A döntéshozatalban, a fontos szakpolitikai dokumentumok előkészítésében, a közélet fórumain.

Miközben Európa szerte reklamálják a részvételi demokráciát és a polgárközeli kormányzást, az EU intézményei  néhány lépéssel már előttünk járnak. Az Európai Parlament havonta több meghallgatást (hearing) szervez a nők, a gyermekek a helyzete, az oktatás, az energiaellátás, stb. témákban. A meghallgatáson szakértők, képviselők és a nagyközönség vesz részt, utóbbi kérdéseket tehet fel előre és a helyszínen. A meghallgatást az Interneten is meg lehet nézni, le lehet tölteni.

Mivel a civil szervezetek ettől függetlenül tovább követelik a részvételi demokráciát, arra következtetek, hogy a fogalomnak tisztán megfelelő modell egyelőre csak a fejekben létezik, és kérdéses, hogy létezhet-e valaha abban a formában, hogy a polgár reggel felkel, lezuhanyozik, majd megnézi az interaktív tévén, hogy milyen közügyekben várják ma a véleményét. Öt percben kitölt egy feleletválasztós felmérést, amelynek eredményét aznap délután összesítik, és másnap megszületik a közakaratot tükröző döntés. Utópia? A mai technika lehetővé teszi.

Ehhez azonban megfelelő választói mentalitásra is szükség van: aki beleszól a fontos döntésekbe, annak rendelkeznie kell némi tájékozottsággal, konstruktív hozzáállással és felelősségérzettel. Magyarországon komoly hiány van ezekből. A magyar polgár nem szokott hozzá, hogy a szava számít, ezért nem is úgy szól hozzá, mint aki mérlegelte a következményeket. Segítene egy légitársaság módjára működő árazóprogram: a szavazó kiválasztja, mit akar, és azonnal látja, az mekkora adóemelésbe kerül. Ha én kerülnék hivatalba, a szelektív hulladékgyűjtés mintájára pilot projektet indítanék a közvélemény bevonására. Nagyon tanulságos lenne látni, hogy alakul néhány középfajsúlyú ügy, ha  a közre bízzuk. Erről rendszeres visszajelzést lehetne adni, és a sokadik körben már sokkal felelősebben állnának hozzá az emberek. Svájcban havonta van népszavazás, hagyományos papíralapon. Az Internet lehetővé teszi, hogy gyakorlatilag ingyen, akár hetente több is legyen, pár napos határidővel.

Némi szakmai ellenállást is le kell győzni: a politológusok mai véleménye szerint a választók az általános politikai ügyekben vegyenek részt, a "szakmai" kérdéseket bízzák a választott vezetőkre. Álláspontom szerint ha igazán megkapargatjuk a "szakmaiság" meghatározását, kiderül, hogy szinte semmi nem olyan szakmai, hogy a tájékozott polgár ne tudna érdemben beleszólni.

A mindenkori döntéshozók egyelőre nem érdekeltek a társadalom bevonásában, de a Facebook generáció már csak pár évre van a hatalomtól, tehát előbb-utóbb megvalósul korábbi javaslatom a Webdemokráciáról.

Így kell tiltakozni

Remek cikket találtam egy remek tiltakozásról. Példaértékűnek tartom az akciót, és támogatom az ügyet.

http://magyarinfo.blog.hu/2011/11/11/tuntetok_foglaltal_el_kocsis_mate_irodajat_kepgaleria#comment-form

Miért nehéz az "igazsággal" érvényesülni

Korábban már dicsértem a pénz feltalálását, ami az árucsere pangásához képest nagyságrendekkel élénkebbé tette a gazdasági életet. Mélázó baráti beszélgetésekben többször felvetődik, milyen nehéz átütni a közéletben, a politikában olyan üggyel, ami "igaz" és "helyes", de nem jövedelmez. Mennyivel könnyebb egy anyagi érdekeltségekből szőtt hálózatot kiépíteni és működtetni. A társadalom szempontjából értékes emberek ebből kimaradnak, mert nincs kedvük korpa közé keveredni.

Ebből adódik a magyar közállapotok hervasztó helyzete: az érvel és érvényesül hatékonyabban, aki pénzre hajt. Akinek "csak" igaza van, az nem keres vonzó reklámtörténetet, csinos csomagolást, álságos érveket, még akkor sem, ha történetesen így tudná eladni a maga jó áruját. Szégyellne ügyeskedni, mikor tudja, hogy igaza van. Ha ellenben tudja, hogy nincs igaza, de sok pénzt hoz, ha ez nem derül ki, csúcsperformanszra törekszik.

Az ésszerű közéleti megoldásokra optimalizált anyagi érdekeltség bevezetése tehát óriási eredmény lenne. Más szóval, legyen finom, ami egészséges. Hogy lehet ezt elérni? Annak tudatosításával, hogy a demokrácia nem üres rendszer, amely mechanikus formái okán működik. Nem. A demokráciát a résztvevők működtetik, és ha a forma ellentétben áll a résztvevők mentalitásával, akkor mindig a jó romlik el, és nem fordítva. Ezt hívják lefelé nivellálásnak (angolul: race for the bottom).

A magyar demokrácia még nem részvétel alapú, vagyis az átlagember tojik a közügyekre, és várja a sült galambot. Aztán megsértődik, hogy a pecsenye csak fent sül, és neki nem jut. Persze ha véletlenül felkerül, egyből mentalitást vált, és attól fogva ő is tojik az átlagemberre. Ennek az eredménye az utóbbi húsz év kudarcsorozata, valamint a sokat kritizált jelenlegi állapot. Az ördögi kör megtörhető.

Ha a kisemberben tudatosul, hogy egyrészt ő a főnök, másrészt ez nem Gyurcsány/Orbán takarodjozást, hanem a közös munka élére állást jelent, akkor lassan elindulhat a változás. Minél többen dolgoznak egészségesen önző megfontolásból (a saját közérzetük és gyerekeik jövője javításáért) a közéletben, annál nehezebb lesz a választókat megosztva uralkodni. A mennyiség lassan átmegy minőségbe, néhány választási ciklus alatt nagyságrendekkel javulhat a közélet.

A modell része az is, hogy az aktív résztvevők némelyikéből rátermett közéleti szereplő lesz, akitől nem sajnálják a fizetést a választók, mert tudják, mennyit számít a jó munka. Egy bankvezért minimum évi nettó kétszáz millióval díjaznak, miközben a mit sem sejtő közvélemény havi egymilliót is sajnál attól a döntéshozótól, akinek a jó munkáján ezermilliárdos tételek sorsa múlik. Még mindig komoly szimpátiatábora van a nézetnek, hogy jó miniszterelnök ingyen dolgozik. Persze, ingyen -- csak nem neked. Ahogy a jó rendőr sem dolgozik ingyen, aki meg ingyen dolgozik, az nem jó rendőr. Folytathatnánk a sort köztisztviselővel, orvossal, tanárral, tudóssal... Miközben száz emberből kilencven tudja, hogy ha smucig vagy a fogorvosoddal, előbb-utóbb sajogni fog az állkapcsod, száz emberből tíz sem tudja, hogy nyomtató lónak nem szabad bekötni a száját. Az újoncok kedvéért: ez a mondás nem a HP Laserjet típusú telivérekről szól, hanem egy ősibb, mélyebb igazságot fogalmaz meg.

A megfelelő fizetés egyszerű tesztje: te mennyiért vállalnád? Ha olcsóbban, gyere és csináld! Ha nem jössz, ne is kibicelj. Hallgass azokra, akik jönnek és csinálják. Fogadd el, hogy ez a valós munkaerő-piaci helyzet.

Minél előbb kialakítjuk a közélet eredményérdekelt belső logikáját, annál gyorsabban haladhatunk az áhított igazságosabb, demokratikus állapotok felé.

Görög egységkormány tanulságokkal

Mai hír szerint megállapodás született a görög egységkormány vezetőjéről, aki az Európai Központi Bank korábbi elnökhelyettese, Lukasz Papademosz lesz. Az előző szocialista miniszterelnök, Jeorjiosz Papandreu azért kényszerült lemondani, mert népszavazásra akarta bocsátani az európai mentőcsomag feltételéül szabott megszorító intézkedéseket. Csapdába került, mert ha nincs népszavazás, a választók mondatják le. Ha népszavazást ír ki, akkor pedig a mentőcsomagot jegyző EU-tagállamok vezetői, jelesül Nicolas Sarkozy francia elnök és Angela Merkel német kancellár. Végül ez történt. A görög ellenzék vezetője azzal a feltétellel egyezett bele az ideiglenes kormányban való részvételbe, hogy a miniszterelnöknek távoznia kell. A megszorító intézkedések végrehajtása után, jövő februárban előrehozott választásokat tartanak.

A történet számos tanulsággal szolgál:

• van olyan, hogy egy EU-tagállam kormányát az uniós partnerek mondatják le; Orbán Viktort sokan megmosolyogták szeptemberben, amikor szabadságharcnak nevezte Magyarország pénzügyi függetlenségi törekvéseit; az idő nem a kétkedőket igazolta
• van olyan, hogy egy ország gazdasági szükséghelyzetben valódi egységkormányt nevez ki, amelyben értelemszerűen az ellenzék is részt vesz, mégpedig a maga feltételei szerint; 2009-ben nálunk nem ez történt
• van olyan, hogy az ideiglenes kormány tényleg ideiglenes; három hónap múlva, és nem egy év múlva tartják a választásokat, mint Gyurcsány Ferenc távozása után.

A görögök nem csak a demokráciát, a filozófiát, a verses/prózai műfajokat és a drámát, az erkölcstant és a feta sajtot találták fel, hanem demokratikus gyakorlatból is leckét adnak nekünk.

Mi legyen az EVA-val

Ne szüntessék meg, mert mára sikerült optimálisan behangolni. Eleinte igazságtalanul jó volt, 100 forintból 105 maradt az ember zsebében. Akkor tiltakoztam ez ellen. Meghallgatásra találtam, mert fokozatosan 12,5%-os lett, azaz 100 forintból 87,5 maradt a zsebben, mínusz a sok egyéb. Ez így teljesen praktikus és igazságos volt, mivel az egy nyolcad adó a teljes bevételre vonatkozik, költséget egyáltalán nem lehet elszámolni ebben a konstrukcióban.

A vállalkozások nem kényszerültek költségszámlákat gyűjteni, nem írták le a kutyatápot, az olasz nyaralást, a családi ebédet a McDonald'sban, és összességében többet fizettek be, mint EVA nélkül. Nem reális az EVA megszüntetésétől magasabb adóbevételt remélni. Nem lesz, csak a könyvelési módszerek változnak majd.

A kormány eddig akkurátusan odafigyelt a népszerűségre, ezért nem gondolom, hogy az EVA úgy szűnik meg, hogy csak úgy megszűnik. Valószínűleg átmegy majd egy olyan átalányadózásba, amely más néven kínál ugyanolyan feltételeket, illetve a 27%-os ÁFA miatt 2-3%-kal megemelt adókulcsot ír elő.

Reménytelen a jobboldali művészet helyzete?

Az Antall-kormány idején indított Szuhay Kabarét nézve azt gondoltam, hogy az. Erőltetett, kínos poénokkal semmire sem megy a jobboldal. Hozzáteszem, hogy akkor én még fiatal és egyetlen igazságban hívő vad liberális, erősen egyházellenes keresztény voltam -- szemben mai mérsékelt, szabadságszerető, egyházbarát keresztény állapotommal. Lehet, hogy ma másképp nézném Szuhay úr erőfeszítéseit, de akkor nagyon izzadtságszagúnak találtam őket. Megfellebbezhetetlennek tűnt, hogy a jobboldal esélytelen a művészetben.

Aztán jött Ákos az elkötelezetten is kiváló dalaival, jött Fábri Sándor, aki több tucat tehetséges fiatalt hozott be a humor világába. Az utánpótlás spontán vegyes világnézeti képet mutat. Ha nem kontraszelektálunk, akkor bőven lesz közöttük bal- és jobboldali is, valamint olyan, aki a közügyek helyett bevallottan nőügyekkel foglalkozik, mint Gáspár Sándor (nem egyetérteni kell, hanem tehetséggondozni). Ez a művészet természetes sokszínűsége. Nem kell erőltetni a jobboldali irányultságot, elég pusztán véget vetni a kontraszelekciónak.

Ezt javaslom Csurka Istvánnak, Dörner Györgynek és Kerényi Imrének: ne adják vissza szemet szemért alapon a baloldalnak a sok évtizedes művészeti kontraszelekciót, hanem hagyják a tehetséget a maga világnézetével együtt kiteljesedni. Ettől várhatók nagy művek, melyek közül a spontán jobboldali alkotóké éppúgy lehet esztétikailag nagyszerű, mint a spontán baloldaliaké. Ha a közélet logikátlan, igazságtalan, akkor a legtöbb művész (mivel az életművel nem lehet hazudni) dühösen képviseli majd a maga világlátását, és elrontja az alkotásait. Ha a közélet ésszerűen sokszínű (hangsúlyozom, hogy ez nem azonos a másságkultusszal vagy a laissez-faire kultúrpolitikával), akkor a tehetség dühöngés helyett gyönyörködtetni akar, és létrejönnek a művek, amelyek között nagy számban lesz jobboldali alkotóktól származó remekmű is, s amelyekre közösen, összmagyar szinten büszkék lehetünk.

Aki festő, pingálhasson

Kerényi Imre festményrendeléseiről nem az jut eszembe, hogy szabad-e ilyet (persze, hogy szabad), hanem hogy célszerű-e, jó-e. A sajtóban leközölt képek úgy néznek ki, mint egy kvázi-naiv festő alkotásai, valamint erősen hasonlítanak arra a kollekcióra, amelynek darabjait negyedévente eladásra szokták kínálni a közeli gimi előterében. Rendszeresen bedobják hozzánk a nagyszabású festményvásárra szóló meghívókat, rendszeresen jókat mosolygok a szórólapon látható alkotásokon, egyszer el is mentem megnézni, tényleg olyan gyengék-e a képek, mint ahogy sejtem. Olyanok voltak. Azóta nem támadt kedvem festményt mustrálni  a közeli gimiben.

A Kerényi úr által rendelt képek megfelelnek a ma trendinek vélt stílusnak, színvonalnak, csak éppen a nagyanyám sparheltje melletti falvédők hercig udvarlási jeleneteit (Falusi Számadótiszt angazsálja magát kissé előre hajolva, cserébe hímes keszkenőt kap Szép Leánytól), és előszobánk életből ellesett természetmozzanatait idézik (tankönyvi szarvas pózol büszke aganccsal stilizált parkerdőben, bal hátsó lábánál néhány szélben hajló gyöngyvirág). Hatéves koromig nagyon tetszettek ezek az alkotások.

A történelem folyamán rengeteg művész festett megrendelésre vagy vélt piaci igénynek megfelelve, de kevés nagyszerű alkotás született ilyen módon. A szocialista realizmus látványos kudarca arra int, hogy ami legális, jó szándékú, és emberileg teljesen érthető, az esztétikailag még maxigáz lehet. A "választási arányok indokolta művészeti egyensúlyteremtés" során nem célszerű túllőni a lovon, mert elvesszük a fiatal generáció kedvét a lovaglástól.

Mit mondanék egy baloldali fórumon

Figyelem, hirdetek: két nap múlva baloldali fórumot rendeznek Budapesten, bővebb információk itt: http://policity.eu/index.php?option=com_zoo&view=item&Itemid=84

Ha elmennék rá, lenne mit mondanom. Először is, Fidesz-szavazóként mit keresnék ott? Keresztényszociális érzületű, közösségi szemléletű emberként elvben nem lógnék ki egy nyugati szociáldemokrata társaságból, és optimistán feltételezem, hogy itt nyugati típusú szociáldemokraták (is) lesznek. Velük bármikor kész vagyok együttműködni.

Elmondanám, hogy a baloldaliság manapság elvesztette megkülönböztető varázsát. A brit Labour legsikeresebb éveiben a konzervatívok gazdaságpolitikáját valósította meg szolidáris változatban. Különösen értelmetlen a Fideszhez képest baloldalról beszélni, mondjuk inkább egyszerűen azt, hogy a Fidesszel szemben álló nagy ellenzéki párt hívei a baloldal. Ez praktikusan az MSZP-t jelenti, de a választások előtt két évvel még akár másik formáció is az ellenzék élére állhat.

Elmondanám, hogy a baloldaliság szerves része a jóléttel való törődés, amely nélkül a széles tömegek tesznek a szolidaritásra, azaz javaikat nem ajánlják fel másoknak, amit meg kényszerűen kapnak a rászorulók, attól csak szociális függők, és nem boldogabbak lesznek. A baloldaliság kulcsa tehát a gazdaság felfuttatásában rejlik. Érdekes, a jobboldaliságé szintén. Talán érdemes lenne ezen elgondolkodni, és rugalmasabban állni az együttműködés gondolatához.

Hozzátenném, hogy a mindenkori ellenzék élére hiteles emberek kellenek, hiteles programmal. Olyannal, amely alapján a választók többsége elhiszi, hogy ezúttal nem a régi, leszerepelt baloldal tér vissza új köntösben, hanem valódi pozitív változás várható. Mihez képesti változás? A tényleges helyzethez képesti, ezért nem lózungok szintjén, hanem a kritikai gondolkodás igényével kell feltárni a valós helyzetet, továbbá a magyar társadalom jól megfontolt, hosszú távú érdekeit. Ha az ellenzék a hagyományos mosópor - haladó mosópor stílust követi, csalódni fog. A választók jelentős részének megfelel a hagyományos mosópor, ami épp elég jól mos, és nem is túl drága. Egy másik, és talán jelentősebb rész véleménye szerint minden mosópor ócskán mos ezen a tájon, ki kéne vágni valamennyit, mint macskát a mosókonyhából. Aki ezen a helyzeten változtatni akar, az nem várhat régi retorikától (az "Én vagyok a demokrata egyedül, a világsajtó csak énnékem hegedül" kezdetű nóta dallamára) új eredményt.

Aki pedig új retorikát keres, annak ki kell térnie a gazdasági szempontból releváns szabadpiac kérdésére, a bankok szerepére, az egyén felelős viselkedésének elvárására, a jövő generációinak jólétére. Eddigi tapasztalataim szerint az ellenzék ezekről még nem tud olyat mondani, ami a kormányra kerülését akár csak haloványan indokolná a választók többségének szemében. Ideje lenne összekapnia magát, megtalálni a Fidesz és közte lévő valós különbségeket, és azokat vonzóvá tenni a választói többség számára, kerülve a kommersz mosópor kommunikációt. Ezt mondanám egy baloldali fórumon, és nem várnék tapsot érte.

Jaj a baby buster generációnak

A The Times cikke a PwC (korábbi nevén PriceWaterhouse Coopers) nemzetközi könyvvizsgáló cég számításaira hivatkozva arról tudósít, hogy a születési mélypont gyermekei (baby buster generation) mintegy 25%-kal rosszabb relatív anyagi helyzetben élnek majd, mint a szüleik (a baby boomer generáció). A mai fiatal generáció tagjai átlagban 35 éves korban jutnak saját lakáshoz (az előző generáció korátlaga 29 év), és előtte még vissza kell fizetniük a diákhitelt. Nyugdíj-megtakarításaik többek között emiatt jóval kisebbek lesznek, így idős korban sokkal alacsonyabb nyugdíjra számíthatnak. Kénytelenek lesznek nyugdíjasként részmunkaidőben tovább dolgozni, hogy valahogy megéljenek. Az aktív kori fizetések és a későbbi nyugdíjak arányát tekintve a baby buster generáció 25%-kal rosszabbul jár majd, mint a szülei (a számításokban az állami + magánnyugdíj is szerepel), azaz pl. évi 20 ezer font fizetés nyugdíját és a magánmegtakarításokat is figyelembe véve egy mai fiatal 25%-kal kevesebb időskori jövedelemre készülhet, mint szülei ugyanekkora fizetés alapján. ( http://www.pwc.co.uk/ni/press_release/ni_bornricher_livelonger.html )

Az adatok magukért beszélnek. A lakosság számának szinten tartása tehát nem elsősorban erkölcsi/hazafias/keresztény/stb. kötelesség, hanem jól megfontolt anyagi érdek. Ha akarom, jobboldali, ha akarom, baloldali szempont. Nekem teljesen mindegy, kinek melyik jön be, csak ne szúrjon ki hosszú távon a közösségével.

Meg fogja ez érni nektek

A rendszerváltás utáni zavaros időkben egy kisebb párt vezetője így biztatta a leendő tagokat: lépj be a pártomba, meg fogja ez neked érni... Nagy megrökönyödést keltett a demokrata érzületűekben, és mivel a megtérülést nyers, rövid távú módszerekkel akarta garantálni, hamar belebukott egy korrupciós ügybe. Szlogenje viszont új értelmet nyer a modern közgazdaságtan fényében.

Frissebb ismereteink szerint a racionális egyéni és közösségi viselkedés erkölcsi és egyben anyagi haszonnal is jár. Ha a magyar választók együtt tudnának működni a közélet tisztábbá tételében, az nagyon komoly megtérülést hozna. Négy év kormányzás alatt mintegy tízezer milliárd forint értékű állami megbízással lehet segíteni a szimpatizánsi kört, és legalább ezer milliárd forintot el lehet tüntetni, részint magánzsebekben, részint a kampánykasszában.

A közéleti együttműködés mindkét komponens összegét jelentősen csökkenthetné, mondjuk, ciklusonként megfelezhetné. Irreális lenne azonnal teljes tisztaságot várni, ilyen sehol a világon nem létezik -- a skandinávoknál is van korrupció, csak a mi nagyságrendünkkel mérve marginális. Az anyagi visszaélések könnyedén megfelezhetők, ha az ellenzéki szavazó is együttműködik, azaz vállalja, hogy pártjait csak az ellenőrizhetően tisztább közélet jegyében hozza helyzetbe.

Teljes alávetés

Az iszlám arabul "teljes alávetés"-t jelent, mégpedig Istennek, az imámnak, a talibanátusnak, és az egész teokrata hűbéri láncnak. A szolgálati szabályzat (saria) szerint Isten a főparancsnok, aztán jön a Próféta, a vallási előljárók, a férfiak, a nők, végül a gyerekek. A teljes alávetés előnye, hogy nem sokat kell gondolkodni, sőt többnyire tilos. Engedelmeskedsz vagy erőszakkal térítenek jobb belátásra. A modern európai ember számára döbbenetes ez a működési mód. Hogyan alakult ki?

A zsidók Mózes törvényeinek betűjét és a kellemes földi életet tartották fontosnak, Jézus az Istennel és az embertársakkal való szeretetkapcsolatot és a törvények szívből követését hangsúlyozta, hozzátéve, hogy "irgalmasságot akarok, nem áldozatot". Mohamed Isten törvényeinek feltétlen követését helyezte előtérbe, Jézushoz hasonlóan elítélve a zsidók által rendszeresített értelmiségi jogászkodást. Itt véget is ér a hasonlóság. Az iszlám visszahozta a Jézus által megtiltott állatáldozatot, érvényben hagyta az arab törzseknél szokásos Kába-kő kultuszt, s talán a legfontosabb, hogy szentté nyilvánította a "jó" célt szolgáló erőszakot, amelyről Jézus azt tanította, hogy "ki karddal támad, kard által vész". A Biblia logikai alapon feldolgozható könyveivel ellentétben Mohamed tanítása költői szépségben tündököl, az értelem helyett az érzelmeket szólítja meg. Ez sajnos nem kedvez sem az eredeti tanítás módszeres vizsgálatának, sem az ebből kiinduló esetleges iszlám reformációnak.

Összességében azt mondhatjuk, hogy az iszlám az arab törzsek természetvallását ötvözte a zsidó vallás ortodox szokásaival, a végtelenségig meghosszabbítva a Közel-Keleten dívó szokást, melynek hódolva a filiszteusok (palesztinok) és zsidók kölcsönösen egymás levágott előbőrét gyűjtögetve ütötték agyon üres óráikat. Jézus ehhez képest lehetőséget adott az önálló gondolkodásra, nem feltétlen tekintélytiszteletet, hanem tiszta szívet és emberszeretet követelt meg, továbbá a leghatározottabban elutasította az erőszakot.

A zsidók ma már nem ragaszkodnak mereven Mózes törvényeihez, az évezredek során a szabályok korlátozóból kellemessé csavargatásának talaján brilliáns szellemi hagyományt alakítottak ki, vezető szerepet értek el a tudomány és a műszaki fejlesztések terén. Meghatározó mértékben járultak hozzá a pénzügyi rendszer, a szórakoztatóipar, az amerikai életforma és a belőle táplálkozó mai európai kultúra arculatához. Az iszlám filozófia, csillagászat, matematika és gyógyászat Kr. u. 1000 táján még az írástudatlan keresztény tudomány előtt járt. Azóta viszont nem sokat fejlődött, a teljes alávetés ugyanis nem kedvez a gondolkodásnak, az észbeli gyarapodásnak. Az iszlám 600 évvel modernebb helyzetből indult a kereszténységnél, mégis ott tart ma, ahol Krisztus követői 600 éve.

Az igazhitűek számára épp úgy értelmezhetetlen fogalom a kritikai gondolkodás, ahogy a diaszpórában élő zsidók számára az önmérséklet. A kereszténység a padlógázas zsidó önérvényesítés és a satufékes iszlám kritikai gondolkodás között félúton élhető társadalmat hozott létre a civilizált világban, és kellő önmérséklettel biztosítja a fenntartható fejlődést. Kellemes életteret nyújt többek között a zsidó kisebbség számára is, amely Izraelben az ortodoxia és az erőszak ősi állapotába zuhant vissza, mivel saját tömör közegében nem volt képes élhető társadalmat kialakítani. Egy izraeli bevándorlási illetékes szavaival: "nem lehet mindenki orvos és ügyvéd, utcaseprőkre is szükség van". A középkori állapotokat őrző, iskolázatlan iszlám hívek pedig merényletek sorozatát követik el zsidók és keresztények ellen, ékesen bizonyítva, hogy a teljes alávetés sokkal inkább nyugtalanító erőszakforrás, mint optimális létállapot a homo sapiens sapiens számára.

Demokratának lenni

Bibó szerint demokratának lenni azt jelenti, hogy nem félünk a másképp gondolkodóktól. Vértes szerint pedig azt jelenti, hogy nem félünk a többség döntéseitől, mert hosszú távon hiszünk a többség józan eszében, a megfontolt közösségi érdekek irányító erejében. Azaz hosszú távon bízunk ennek az amerikai mondásnak az érvényében: You can fool all of the people some of the time or you can fool some of the people all of the time, but you can't fool all of the people all of the time. (Át lehet verni mindenkit egy ideig vagy egyeseket folyamatosan, de nem lehet mindenkit folyamatosan átverni.)

Az a demokratikus gondolkodású egyén, aki ebben hisz, nem tartja birkának, hülyének, agymosottnak a választókat, amikor azok többsége nem ért vele egyet. Első körben megvizsgálja, hátha nekik van igazuk, és ha úgy találja, hogy -- bizonyos részkérdésekben -- nem, akkor észérvekkel igyekszik őket meggyőzni, belátva, hogy a döntést ki-ki egyénileg hozza meg, a közös döntéseket pedig a többség akarata irányítja. Demokratának lenni azt jelenti, hogy egészen a katasztrófa határáig megadjuk a többségnek a rossz (azaz a megfontolt közösségi érdekekkel ellenkező) döntés jogát. Demokratának lenni azt a szilárd meggyőződést jelenti, hogy előbb-utóbb a józan érvek győznek, és hogy az igazságosabb világhoz a felnőtt többség eszén és szívén át vezet az út.

A tévedés joga

Tegnap az M1 közszolgálati '56-os drámaestjén gyötrődtem. Kiss József Az angyalok nem sírnak című darabja ment, felvételről. Ronda dolog a bűn, de ehhez képest vonzó alternatíva. Nem lévén angyal, én bizony sírtam -- kínomban. Aztán időnként nem bírtam tovább, és felnyerítettem vagy beszóltam, ilyenténképp: nem könnyű jó drámát írni, lám, a szerzőnek sem sikerült.

Esztétikai intelmeim tömör listája: jó drámában a színpadi cselekmény nem történelmi tabló, amit felmondanak a szereplők, mintha iskolai ünnepségen vennének részt; Molnár Ferenc volt az utolsó, akinek jól állt a "szerva itt, karaktercsere ott" (pl. egyik pillanatban a nő szerelmes a férfibe, aki ezt nem viszonozza, majd minden átmenet nélkül szerepet cserélnek); a jó cselekménynek harmonikusan kell fejlődnie, és nem csettintésre, mint egy képregényben; nem a mondanivalót olvassuk fel cselekménybe ágyazva, hanem szerencsés esetben a cselekmény maga a mondanivaló; fájdalom, egyetlen színdarabba sem szerkeszthető bele egy kor összes releváns részletete, mivel azok mindegyike garantáltan nem illik a cselekménybe.

A pozitívumok sokkal rövidebb listája: Barabás Botond remekel a Hat. Közeg nevű szerepben, és az Orvos kivételével a többiek is láthatóan nagyon igyekeznek.

Értékelésem: pocsék darab gyenge rendezésben. A szerző saját magát vitte színre, ezért amit írás közben nem tudott a dramaturgiáról, azt rendezés közben sem tanulhatta meg. A szereplők közül egy kiváló (Hat. Közeg), több közepes, egy meg elviselhetetlenül pocsék (Orvos).

A két és fél órás kínlódás alatt volt időm tűnődni. Megállapítottam, hogy nincs könnyű dolga az aktuális hatalomnak, mikor olyan ideológiailag kóser darabot keres magának, amely egyben esztétikailag is kóser. Azt gondoltam, hogy a szolnoki Szigligeti Színház előadását sebtében tákolták az idei ünnepre. A stáblistából derült ki, hogy 2008-as felvételt adtak le, amikor -- baloldali kormány alatt -- az előadás egész másképp szólhatott, és a megérdemelt fütyülés + záptojás helyett vastapssal ért véget. Ez kizárólag a politikai hangulattal és/vagy a színházi tapasztalatok hiányával magyarázható.

Elmélkedtem egy sort arról, vajon az Új Színház esetében ettől tartanak-e a rettegők. Vagyis attól, hogy pocsék darabokra lelkesedik majd a közönség kóser mondanivalóra éhező része. Egyfelől gyanítom, hogy részben igen. Szabó Magdára vagy Schillerre viszonylag nehéz lesz azt mondani, hogy pocsékok a darabjai, ám Csurkára annál könnyebb (akár rosszak, akár jók, mivel ezt senki nem fogja akkreditált laboratóriummal vegyelemeztetni). Másfelől mekkora veszélyt jelent az, ha esténként 100-200 ember kóser mondanivaló utáni sóvárgása kielégül? Semekkorát. Nagyobb az abban rejlő lehetőség, hogy aki az Új Színházban kóser darabokon át ismerte meg a színházművészetet, az bármikor betévedhet a többi teátrumba, és szabadon rájöhet mindarra, amire a Dörner György új színházi kinevezése ellen tiltakozók szerint rá kéne jönnie.

Tévedés lenne azt gondolni, hogy az esztétikai melléfogás a jobboldal hitbizománya. A pillanatnak szóló művészetet az aktuális kóser trend uralja, többnyire elborzasztó eredménnyel. Francia tanulmányaim egy szakaszában hangos könyveket hallgattam, így találtam rá Albert Cohen Le livre de ma mère (Anyám könyve) című holokausztműre. A könyv 1954-es, a lemezfelvétel 2000 utáni, ebből arra következtettem, hogy biztosan időtálló, színvonalas alkotásról van szó. Tévedtem: életemben nem hallottam ilyen ízléstelen geil giccset irodalomnak álcázva. Hangsúlyozom, hogy nem a megrendítő mondanivaló, hanem annak művészietlen formába öntése zavart.

Kertész Imre: Sorstalanság címűje is kizárólag a német fordítás erényeire támaszkodva kaphatott Nobel-díjat, mert magyarul olvasva a nyelvi minősége bizony vérciki. Talán emlékszik az olvasó, hogy a Nobel-átadás után sorra jelentek meg a mellverő írások "méltatlanul mellőztük", "nem figyeltünk fel rá", "hol lappangott idáig" jeligére. Aki veszi a fáradtságot, és egy alsós magyartanár igényességével górcső alá helyezi a mű szövegét, az néhány oldalon belül rájön, hogy a Sorstalanság nem lappangott: megérdemelten elfeledett mű volt, míg egy tehetséges német fordító zsűriképessé nem tette. A barátainkat megválogathatjuk, Nobel-díjasainkat ellenben nem, ezért azt mondom, mentsük, ami menthető. Kérjünk fel egy tehetséges magyar műfordítót, hogy fordítsa vissza a művet a díjazott német változatból... Tanulság: a kóser mondanivaló nem megy át automatikusan kóser esztétikumba, és indokolatlan, hogy ez csak jobboldali mű esetében váltson ki reális kritikát. Nem lenne szabad a kiégett esztétikai biztosítékot az ideológia drótjával megpatkolni.

A kulturális sokszínűség jegyében el kell viselni, hogy számunkra nem kóser ideológiával is készülnek jó művek*, és hogy temérdek rossz mű árán jutunk el idáig. Hány repedtfazék hangú önjelölt jut egy x-faktoros sztárra? Hány ócska novella árán születik egy nagy sztori? Hány harmatgyenge drámát követ egy feszültségtől szikrázó csoda? Nagy a szorzó. Meg kell adnunk a jobboldalnak (is) a kísérletezés, adott esetben a bukás és tanulságlevonás lehetőségét. Mitagadás, Kiss József Az angyalok nem sírnak című drámája az ilyen lehetőségek számát gyarapítja. Nem kicsit, nagyon.

*Agyi értágító ajánlatom baloldaliaknak: Wass Albert -- Ember az országút szélén; jobboldaliaknak: Tóth Krisztina -- Vonalkód.