2011. november 10., csütörtök

Aki festő, pingálhasson

Kerényi Imre festményrendeléseiről nem az jut eszembe, hogy szabad-e ilyet (persze, hogy szabad), hanem hogy célszerű-e, jó-e. A sajtóban leközölt képek úgy néznek ki, mint egy kvázi-naiv festő alkotásai, valamint erősen hasonlítanak arra a kollekcióra, amelynek darabjait negyedévente eladásra szokták kínálni a közeli gimi előterében. Rendszeresen bedobják hozzánk a nagyszabású festményvásárra szóló meghívókat, rendszeresen jókat mosolygok a szórólapon látható alkotásokon, egyszer el is mentem megnézni, tényleg olyan gyengék-e a képek, mint ahogy sejtem. Olyanok voltak. Azóta nem támadt kedvem festményt mustrálni  a közeli gimiben.

A Kerényi úr által rendelt képek megfelelnek a ma trendinek vélt stílusnak, színvonalnak, csak éppen a nagyanyám sparheltje melletti falvédők hercig udvarlási jeleneteit (Falusi Számadótiszt angazsálja magát kissé előre hajolva, cserébe hímes keszkenőt kap Szép Leánytól), és előszobánk életből ellesett természetmozzanatait idézik (tankönyvi szarvas pózol büszke aganccsal stilizált parkerdőben, bal hátsó lábánál néhány szélben hajló gyöngyvirág). Hatéves koromig nagyon tetszettek ezek az alkotások.

A történelem folyamán rengeteg művész festett megrendelésre vagy vélt piaci igénynek megfelelve, de kevés nagyszerű alkotás született ilyen módon. A szocialista realizmus látványos kudarca arra int, hogy ami legális, jó szándékú, és emberileg teljesen érthető, az esztétikailag még maxigáz lehet. A "választási arányok indokolta művészeti egyensúlyteremtés" során nem célszerű túllőni a lovon, mert elvesszük a fiatal generáció kedvét a lovaglástól.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése