A Fidesz a "van alternatíva" jegyében nyerte meg a 2010-es választást, így kulcsfontosságú számára, hogy megőrizze ezt az érzetet a választók fejében. A kötelező magánnyugdíjpénztárak államosításával és a bankadókkal tényleg más, szokatlan módszereket alkalmazott. Erre aztán senki sem számított.
A Fidesz ellenben arra nem számított, hogy a bankok szava erősebb, mint a politikusoké. A prémiumot csökkentő sarctól begerjedt pénzemberek alighanem az ország leminősítése érdekében vetették latba a befolyásukat, mégpedig sikerrel. A leminősítést nem indokolja a gazdasági helyzet, viszont a voluntarista kormánynak meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy ilyenek az erőviszonyok. Az államkötvények kamatfelára formájában a pénzvilág most több, mint visszaveszi a Robin Hood-adót. Ha nem a réven, akkor a vámon összejön az idei a prémium.
Amennyiben a Fidesz arra készült, hogy a bankok rossz megítélése majd ellensúlyozza a kormány népszerűségvesztését, akkor tévedett. A választó nem kuruckodást, hanem jólétet akar, és a legkevésbé sem díjazza a kormányzati hetvenkedést. Ez a Jobbik műfaja, jobban is megy neki, s mivel a közeljövőben aligha kerül kormányra, nem derül ki, mennyibe fájna nekünk az etelközi álmok gyakorlati végrehajtása.
Az adósság a jelen gazdasági pangás mellett nem csökkenthető számottevően, és az éves GDP közel 80%-ára rúgó hiteleink rendszeres újrafinanszíroztatási kényszere azt jelenti, hogy nagyjából úgy kell táncolnunk, ahogy a pénz gazdái fütyülnek. Kellemetlen? Attól még igaz.
Az alkotmányban rögzített 50%-os adósságszint elérése több ciklust és komoly gazdasági növekedést igényel, addig pedig együtt kell élnünk a realitásokkal. Többek között azzal, hogy a baloldal a függőségünk növelésében látja hatalmának zálogát. A maga szempontjából helyesen vélekedik, hiszen a karunkat leszorító nemzetközi kényszerzubbony madzagját az ancienne élite oldja és köti. Többször leírtam már, de nem árt ismételni: nem az a lényeg, hogy igazunk van-e, hanem hogy mire megyünk vele.
A Fidesz ellenben arra nem számított, hogy a bankok szava erősebb, mint a politikusoké. A prémiumot csökkentő sarctól begerjedt pénzemberek alighanem az ország leminősítése érdekében vetették latba a befolyásukat, mégpedig sikerrel. A leminősítést nem indokolja a gazdasági helyzet, viszont a voluntarista kormánynak meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy ilyenek az erőviszonyok. Az államkötvények kamatfelára formájában a pénzvilág most több, mint visszaveszi a Robin Hood-adót. Ha nem a réven, akkor a vámon összejön az idei a prémium.
Amennyiben a Fidesz arra készült, hogy a bankok rossz megítélése majd ellensúlyozza a kormány népszerűségvesztését, akkor tévedett. A választó nem kuruckodást, hanem jólétet akar, és a legkevésbé sem díjazza a kormányzati hetvenkedést. Ez a Jobbik műfaja, jobban is megy neki, s mivel a közeljövőben aligha kerül kormányra, nem derül ki, mennyibe fájna nekünk az etelközi álmok gyakorlati végrehajtása.
Az adósság a jelen gazdasági pangás mellett nem csökkenthető számottevően, és az éves GDP közel 80%-ára rúgó hiteleink rendszeres újrafinanszíroztatási kényszere azt jelenti, hogy nagyjából úgy kell táncolnunk, ahogy a pénz gazdái fütyülnek. Kellemetlen? Attól még igaz.
Az alkotmányban rögzített 50%-os adósságszint elérése több ciklust és komoly gazdasági növekedést igényel, addig pedig együtt kell élnünk a realitásokkal. Többek között azzal, hogy a baloldal a függőségünk növelésében látja hatalmának zálogát. A maga szempontjából helyesen vélekedik, hiszen a karunkat leszorító nemzetközi kényszerzubbony madzagját az ancienne élite oldja és köti. Többször leírtam már, de nem árt ismételni: nem az a lényeg, hogy igazunk van-e, hanem hogy mire megyünk vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése