Paradoxonok könyve 3. fejezet

21. Az Ockham-paradoxon – tudományos modelljeinkből elvi alapon kihagyjuk Istent, mintha ez lenne a fix álláspontunk, miközben nincs ilyen fix álláspontunk

William of Ockham 13. századi angol ferencesrendi szerzetes forradalmasította a tudományos gondolkodást, amikor híres elvében rögzítette, hogy Istent önkéntes elhatározásból kihagyjuk a modelljeinkből. Az ötletét parszimóniaelvnek vagy Occam borotvájának hívjuk, és minden tudományos ismeretünket neki köszönhetjük. Ockham miatt lett épp a keresztény civilizáció a világ vezető tudományos hatalma, szemben az Ockham elvét nem alkalmazó többi civilizációval.

Ám Ockham hívő keresztény volt, nem ésszerű feltételezni, hogy az elvét valamiféle hitetlenség motiválta. Még kevésbé célszerű a munkafeltevést összekeverni a filozófiai állásponttal. Filozófiai álláspontja tudhatóan az volt, hogy Isten létezik. Miért akarta ennek ellenére kihagyni a modellből?

Úgy gondolkodott, hogy Isten ránk bízta a világ képességeink és lehetőségeink szerinti megismerését. Továbbá Isten egy beavatkozás nélkül is működő világot teremtett, amelynek az általunk többé-kevésbé megismerhető szelete nem igényli a közreműködését. Az általunk többé-kevésbé megismerhető szeletet pedig úgy tudjuk felderíteni, hogy a vizsgálódás idejére függetlenedünk Istentől. Mint a járni tanuló gyerek, aki egy-két lépés erejéig ellöki magától a szülői kezet, majd újra megfogja.

Az Ockham módszerével megismerhető világ értelemszerűen nem a világ egésze, hanem a világnak az épp Isten beavatkozása nélkül működő, és ezért egységes szabályokkal leírható része. (Nyitva hagyjuk azt a kérdést, hogy az egységes szabályok Teremtéssel jöttek-e létre, vagy esetleg az anyag jellemzőiből következnek, illetve ha az utóbbi, akkor az anyag Teremtés vagy Önteremtés eredménye-e. E kérdések nem vizsgálhatók az általunk választott keretben. Ahogy az sem, hogy az összefüggéseket valójában az agyi idegpályáink vetítik-e bele a világba.) Az egységes szabályokat könnyebben fel tudjuk ismerni abból kiindulva, hogy Isten akár épp arra is járhatna, amerre mi kutatunk, de momentán háttérbe húzódott, diszkréten hagy minket önerőből dolgozni és fejlődni.

Isten ugyan minden modellbe beépíthető, de azzal az eredménnyel, hogy nem lesz modell, mert lemondunk a kidolgozásáról. (Jól illusztrálja ezt az iszlám mint „teljes alávetés Istennek”. E koncepció eredménye általános tudatlanság – a keresztény civilizáció Ockham elvével elért általános műveltségéhez képest. A politikai korrektek kedvéért hozzáteszem, hogy az általános műveltség elvben az iszlámon belül is elérhető, ha jön egy muszlim Ockham, és hagyják kibontakozni, ami a „teljes alávetettségben” azért akadályokba ütközhet.)

1. példa: mi lett volna, ha Newton beépíti Istent a modelljébe? Úgy okoskodhatott volna, hogy egyes almák talán maguktól esnek lefelé, más almákat pedig Isten húz épp lefelé. Az, hogy látszólag minden alma lefelé esik, ne tévesszen meg bennünket, ne gondoljuk, hogy a lefelé esésnek egységes oka lenne. Távolról sem ez a helyzet, a valóság sokkal összetettebb! Belátható, hogy ha Newton így gondolkodik, a mechanika törvényeit sosem tudta volna kidolgozni.

2. példa: mi lett volna, ha Pasteur elfogadja, hogy a fertőző betegség Isten elkerülhetetlen büntetése. Úgy okoskodott volna, hogy gyógymódként bűnbánatot kell tartani, és sosem fejleszti ki a veszettség elleni védőoltást.

3. példa: mi lett volna, ha Eistein úgy gondolkodik, hogy amennyiben a tér görbülni látszik, annak oka isteni görbítés is lehet. A fizikai jelenségek látszólagos relativitásán keresztül azt üzeni nekünk Isten, hogy lássuk be a véges képességeinket, és tartsunk bűnbánatot. Ha Einstein ebből indul ki, sosem dolgozza ki a relativitáselméletet.

4. példa: Istent valójában csak kidefiniáljuk a tudományos modelljeinkből, amikor rögzítjük, hogy az Istenre utaló jelenségeknek definíció szerint lesz tudományos magyarázatuk. Ha így vizsgálnánk az UFO-kérdést, akkor előre rögzítenénk, hogy UFO szerintünk nincs, és amennyiben ellenkező jelre bukkanunk, bizonyosan találunk rá alternatív magyarázatot; nem nyugszunk hát, míg meg nem találjuk. Belátható, hogy ebben a keretben nem tudjuk vizsgálni az UFO-kérdést, mert az UFO-k létét kidefiniáltuk a modellből, kiindulásként elvi lehetetlenséggé nyilvánítottuk. Deklaráltuk, hogy ami UFO-nak látszik, az definíció szerint nem lehet, nem lesz az. Vagyis bekötöttük a szemünket, majd felkiáltottunk, hogy „nem látok UFO-t, tehát nincs, ahogy előre megmondtam”. Ezzel a módszerrel az autókat, a madarakat, a fákat is kidefiniálhatjuk a modellünkből. Így definiálja ki Dr. Zaius a Majmok bolygójában az emberi civilizációt a majomtörténelemből – nem tartjuk ezért túlzottan bölcsnek. Ha tényleg érdekel minket, mi a legjobb elérhető információ az UFO-k léte kérdéskörben, akkor fel kell adnunk az elvet, hogy minden UFO-szerű jelenségre bizonyosan lesz alternatív magyarázat. Meg kell nyitnunk az elménket a lehetőségre, hogy az UFO-szerű jelenségek némelyikére a legértelmesebb magyarázat az lehet, hogy van UFO! Ha Isten létével kapcsolatban valóban érdekel minket az elérhető legjobb információ/modell, akkor meg kell nyitnunk az elménket, le kell mondanunk a kidefiniálás önbecsapó trükkjéről. Azaz célszerű intellektuális tisztességre törekednünk.

Dr Jekyll rámutat arra, hogy Ockham tudományosan eredményesnek bizonyult munkafeltevése nem filozófiai állásfoglalás Isten létével kapcsolatban. E kérdés továbbra is nyitott, és a tudomány – saját definíciónk szerint – nem is alkalmas a vizsgálatára. Mr Hyde ellenben arra mutat rá, hogy Isten beépítése a modellbe magasabb szinten ugyanazt a problémát állítja elő újra, amit a fenti példákban láttunk, vagyis akadálya lehet a fejlődésünknek. Dr Jekyll azt feleli, hogy ha magasabb szinten egyszerűen csak kidefiniáljuk Istent, az is akadálya a fejlődésünknek. Magasabb szinten ugyanis már nem a saját definícióink zárt ketrece érdekel minket, hanem az elérhető legjobb információ/modell.

Ockham elvének tudományforradalmasító hatása könnyen belátható. Ockham elvének nem filozófiai jellege már nehezebben látható be, de ha nyitottak vagyunk az elérhető legjobb információkra, akkor magasabb szinten ezt is célszerű belátnunk.

22. Az ok és cél paradoxonja – tudatos cselekedeteink oka a célra irányul, a cél pedig visszahat az okra

Vélhetnénk, hogy az ok mögöttünk van, a cél pedig előttünk, ezért könnyű őket megkülönböztetni egymástól. A gyakorlatban minden cselekvésünk oka a cél elérése, célja pedig az ok megszüntetése. Az ok a célhoz vezet, a cél visszacsatolódik az okra. Sem az ok, sem a cél nincs sem mögöttünk, sem előttünk – egyszerre van előttünk és mögöttünk.

1. példa: nincs kenyér otthon, bevásárolni megyek. Az ok, hogy nincs kenyér. A cél, hogy legyen. A bevásárlás oka, hogy a cél teljesüljön, célja pedig, hogy az ok megszűnjön. (Akár süthetek is kenyeret, ez nem változtat az elvi sémán.)

2. példa: a kormány adót emel, hogy javítsa a szociális ellátást. Az intézkedés oka, hogy a szociális ellátás nem megfelelő. A cél, hogy megfelelő legyen. Az ok ismét az, hogy a cél teljesüljön, a cél pedig, hogy az ok megszűnjön.

Az ok és a cél körkörössége csak a tudatos cselekvésre jellemző, a természetre már nem. A cunami oka egy tenger alatti földrengés, ám nem célja, hogy elpusztuljon a partközeli élet. A cunami szempontjából egyre megy, hogy a parton lévők élnek vagy halnak.

Az evolúció oka, hogy az élő szervezetek versengenek egymással az elérhető erőforrásokért. Az evolúciónak nem célja, hogy az élőlények tökéletesedjenek, vagy hogy az alkalmasak életben maradjanak és szaporodjanak. Az evolúció szempontjából teljesen mindegy, melyik szervezet szaporodik jobban, vagy hogy marad-e akár csak egyetlen élő szervezet a világegyetemben.

Dr Jekyll szerint értetlenül állunk a természet cél nélkülisége előtt, és azzal oldjuk a céltalanság okozta stresszt, hogy antropomorf célt vetítünk a világba. Mr Hyde szerint a probléma önmegoldó, mert akár a cél látszólagos, akár a céltalanság az, számunkra mindkét forgatókönyv jobb, mint ha nem látnánk célt a világban.

Az ok és a cél körkörös egymásra hatása nem csak az emberre jellemző. Az állatok is többé-kevésbé céltudatosak, legfeljebb rövidebb távú célokat követnek, illetve a célt a körülményekhez inkább alkalmazkodva, mint azokat alakítva érik el. (Pl. az eső elől egy barlangba bújnak.) Az ember hosszú távra képes előregondolni, és a jövőképét akár nagyszabású átalakítás keretében is meg tudja valósítani. (Ha nem talál barlangot, épít magának egyet, hogy jövőre már ne ázzon.) Ez azonban csak mennyiségi előny az állatvilághoz képest.

A minőségi különbség, hogy számunkra alapvető kérdés, mi az élet (sőt: az Élet) oka, célja, értelme. A következő részben az értelemkeresés törekvését vizsgáljuk meg.

23. Az értelemparadoxon – ragaszkodunk a dolgok értelméhez, ám mintha értelmetlenül ragaszkodnánk hozzá

Amikor egy gyerek felteszi a véget nem érő „miért?” kérdéseit, és addig nem hagyja abba őket, amíg a szülő azt nem mondja, hogy „csak”, vagy hogy „nem tudom”, kettős tevékenységet végez: 1. feltölti a valóságról szóló adatbázisát; 2. kutatja az Élet okát, célját és értelmét.

Az ok – cél – értelem hármas egységének tudatában leledzeni kellemes, andalító állapot. Ez az a helyzet, amikor a tetteink mögött látunk okot, előttük látunk célt, és világosnak véljük az ok és cél körforgását mozgató ésszerűséget, látjuk tetteink értelmét. Ritka tudatállapot.

Szélesebb összefüggésben szemlélve ugyanis ha az univerzumnak nincs oka, célja és értelme, akkor a létünknek sem lehet, tetteinknek pedig még kevésbé. L'art pour l'art törekvés lenne az értelemkeresés?

Az evolúció szempontjából nem, hiszen a túlélésre alkalmas szervezetek általában aktívak. Az aktivitás az alkalmasság egyik kulcstényezője. Az aktivitásra pedig valami motiválja őket. Egyszerűbb szervezetek esetében ez a kipusztulás kockázata által okozott stressz, az ember esetében pedig az ok – cél – értelem virtuális egysége. Az egység illúzióját az agyunk állítja elő, de ne becsüljük le a virtualitásban rejlő erőt.

1. példa: egy vitában általában az nyer, aki rámutat az álláspontjának okára, céljára és értelmére. Ha a hallgatóság egyetért ezekkel, nyert ügye van. Aki az álláspontja mellett nem tud okot, célt és értelmet felsorakoztatni, nagy valószínűséggel veszít. Pedig ha az említettek hármas egysége illúzió, akkor semmi értelme, hogy épp így legyen, és ne fordítva. El tudunk képzelni egy olyan parlamenti beszédet, amely a törvényjavaslatot azzal indokolja, hogy „nincs oka, célja és értelme, ám miért is kellene, hogy legyen?”. Ez alighanem a képviselő egyik utolsó felszólalása lenne.

2. példa: ésszerűségről szólva valójában arra gondolunk, hogy mindennek legyen oka, célja és értelme. Ésszerű, ami a hármas egységre irányul, és ésszerűtlen, ami nem. Miért? Mert ennek csak így van „értelme”. Más szóval, az ésszerűséget önmagával tudjuk „mérni” és „meghatározni”, ami végső soron nem túl „ésszerű”. Viszont nincs ennél jobb ötletünk.

3. példa: képzeljünk el egy embert, aki éjjel egy órakor Budapest egyik forgalmas terén álldogál, alsónadrágban. Ha megkérdezik, pontosan mit keres ott, és válaszul van jó indoka (pl. most rabolták ki), közvélekedés szerint épeszű. Ha nincs rá jó indoka, csak zavartan motyog, akkor közvélekedés szerint bolond. Továbbá elvárjuk, hogy az ott tartózkodásának legyen ésszerű célja is (pl. fehérneműbemutatót tart egy híres cég megbízásából), vagy sürgősen öltözzön föl és/vagy menjen haza. Pedig ha indokolnunk kellene, miért gondolkodunk így, magunk is bajban lennénk, saját mércénk szerint bolondgyanúba keverednénk. Miért szeretjük, ha a körülöttünk zajló dolgoknak látszólag okuk, céljuk és értelmük van? Az agyunk által előállított értelemillúziót nagyon komolyan vesszük, ám arra már nincs értelmes válaszunk, hogy miért.

Dr Jekyll szerint az ok – cél – értelem hármas egységének illúziója az a kártyavár, amely csodálatosképpen állékonnyá és jólétivé tesz egy-egy civilizációt. Mr Hyde szerint aki kártyavárban lakik, saját érdekében ne akarja azt lapokra elemezni... Nem értelmes dolog az értelmet túlértelmezni. Dr Jekyll mosolyogva csóválja a fejét, és hosszan töpreng egy frappáns válaszon, amely már ott van a nyelve hegyén... vagy mégsem.

Az értelemkeresésre nincs értelmes indokunk. A dolgoknak talán nincs értelmük. Az értelemkeresés kényszere ennek ellenére erős bennünk. Nagy emberi narratíváink az ok, cél és értelem feltárására, illetve megteremtésére irányulnak. Ezért paradox számunkra az evolúció. Folyt. köv.

24. A Hume-paradoxon – abból, hogy a dolgok hogyan vannak, nem következik, hogyan legyenek, ám mi erővel át akarjuk hidalni a logikai szakadékot

Az előző rész végén az evolúció paradox voltára utaltam, ami viszont a Hume-paradoxon segítségével érthető meg, ezért iktatom közbe a Hume guillotinja vagy „van – legyen szakadék” néven is ismert gondolatmenetet. David Hume skót filozófus írta le először, hogy abból, ami van, nem következik, hogy mi legyen, illetve hogy mit akarjunk, hogy legyen. Hogy mi legyen, az egyedül a belső preferenciáinkból adódik. Mivel azonban okot, célt és értelmet is keresünk a világban, a belső preferenciáink mögé szeretnénk érveket rakni – és ezen a ponton hivatkozunk, tévesen, arra, ami szerintünk van.

Ha a törekvésünk teljes mértékben téves lenne, akkor egyáltalán nem működne, márpedig működik: a „van” alapján sokan belátják, hogy mi „legyen”. Miért, ha logikailag áthidalhatatlan szakadék van a két dolog között? Mert elfogadjuk a van és a legyen közé épített illuzórikus hidat, bele akarjuk magunkat élni a szakadék áthidalásába. Az átélés ugyanis az ok – cél – értelem hármas egységének illúzióját adja. Nem ellenezzük az illúziót, ha a preferenciáink érvényesítését segíti.

Az ókortól kezdve állatmesékkel tanítjuk az erkölcsöt, pedig az állatok viselkedési szabályai nem sokban hasonlítanak az emberi erkölcsre. A módszer mégis működik, mert belső igényünk, hogy működjön. Szeretjük a meséket, görög szóval: a mítoszokat. Tanulni akarunk az állatmesékből, mert állatmeséből erkölcsöt tanulni jól eső illúzió. Mint a szórakoztatóipari termékek fogyasztása. Vagy mint az evolúció körüli téves viták átélése.

Meggyőződéseink és preferenciáink érzelmi alapúak, érzelmi alapon fejleszthetők. A tudományos kifejtések és az állatmesék nem logikailag, hanem érzelmi alapon működnek. Nagyon jól tudjuk, hogy sem az egér, sem az oroszlán nem hasonlít az emberre, a velük eljátszatott emberi történet (lásd: Aesopus fabulái) azonban megérinti a bensőnket, ezáltal képesek vagyunk érzelmileg fejlődni, illetve tökéletesíteni az erkölcsi preferenciáinkat.

1.példa: tudjuk, milyen hatással jár az ember fejébe behatoló pisztolygolyó. A hatás ismeretéből azonban nem következik, hogy ne lőjünk embereket fejbe pisztollyal. Ez valójában a belső preferenciáinkból következik: nem akarunk szenvedést okozni, nem akarunk emberhalált, nem akarunk ölni. Sőt, azt akarjuk, hogy senki ne öljön, ne is akarjon ölni. Terjeszteni akarjuk ezt az értékrendet (preferenciarendszert), mert – magunkból kiindulva – egyetemesen érvényesnek gondoljuk. A terjesztés során viszont, tévesen, elkezdünk arra hivatkozni, ami „van”, azaz a pisztolygolyó élettani hatására. Valójában abban reménykedünk, hogy a hallgatóság osztja a preferenciáinkat, és amint értesül a golyó élettani hatásáról, belátja, hogy tényleg nem szabad embereket fejbe lőni. Ez a törekvésünk látszólag téves, hiszen a „van” alapján nem lehet logikusan belátni, hogy mi „legyen”.

2. példa: fejenként 1-5 dollárba kerülnek azok az alapvető egészségügyi szolgáltatások, amelyek hiánya miatt milliók halnak meg évente a fejlett világban – állítja az ENSZ. A logikus kérdés az lenne, hogy „és akkor?”. Nem logikus arra a következtetésre ugrani, hogy adjunk fejenként 1-5 dollárt a fejlődő világban élők egészségügyi ellátására. Szinte mindenki automatikusan erre a következtetésre ugrik anélkül, hogy belegondolna az agyműködésének furcsaságába, vagy zavarná a logikátlansága. Sőt büszke rá, hogy logikátlan következtetésre ugrik, emberségének lényegét látja ebben a logikátlanságban!

3. példa: az abortusz ügyében sem a pró, sem a kontra oldalt nem érdekli az alapvető logika. A Hume-paradoxon fényében kérdés is, mennyit használna a logika akár pró, akár kontra. Az nem kérdés, mennyit használna egy 2. példa szerinti érzelmi kampány – óriási, logikátlan, hatása lehetne. Ezért is tiltják a fejlett országokban... A fejletlen világ problémáinak érzelmi tálalása nem sérti a fejlett világban élőket, szívesen együttéreznek. A saját világuk problémáinak hasonló tálalása azonban érzelmileg nyugtalanítja őket (hogy miért, az kiderül a lelkiismeretről szóló részben).

Dr Jekyll felveti, hogy ha érvényesnek tartjuk Hume gondolatmenetét, akkor a „legyen” típusú kijelentéseink mögé nem lenne szabad „van” típusú érveket sorakoztatni. Mr Hyde ellenveti, hogy akkor minden erkölcsi vitánk rövid és száraz lenne: a vitázók felsorolnák a preferenciáikat, megállapítanák, hogy miben nem egyeznek a preferenciák, azután hazamennének. A preferenciák legfeljebb maguktól közeledhetnének, mert Hume alapján semmiféle érvvel nem lehetne őket alátámasztani. Talán annyit lehetne mondani – az érvénytelenség határán billegve –, hogy „szerintem jót tenne az emberiségnek, ha mindenki az én preferenciáimat követné” – a „jó lenne” fogalmába kimondatlanul beépítve a nagybetűs „Jó”-t. Az ellenérv pedig úgy hangozhatna, hogy „szerintem meg az én eltérő preferenciáim tennének jót az emberiségnek”. A „Jó” mögötti elképzelést közelebbről megvizsgálva kiderülne, hogy a vitázók mást gondolnak róla, azaz a „Jó” nem egységes, de ettől függetlenül minden vitázó a maga nézőpontjából nagybetűsnek látja a saját „Jó”-fogalmát. Dr Jekyll szerint a kisbetűs kontra nagybetűs jó/Jó egy újabb, az erkölcsi univerzalizmus témakörébe tartozó paradoxon. Mr Hyde szerint mennyivel egyszerűbb volt Aesopus fabuláin felnevelkedve nem foglalkozni mindenféle nyugtalanító paradoxonokkal!

Hume paradoxonjának a fogadtatása is paradox: nagyon szeretnénk, ha nem létezne, szívesen átéljük azt az illúziót, hogy nem létezik. Pedig ha logikus gondolkodásra törekszünk, Hume paradoxonja meghatározó jelentőséggel bír: érvényteleníti az összes erkölcsi érvelést.

25. Az evolúcióparadoxon – úgy vitázunk az evolúcióról, mint ha ennek komoly tétje lenne, miközben egyetlen „normális” ember sem hisz abban, hogy a világunkat végső soron az evolúció szervezné

Ha komolyan vennénk, hogy a körülöttünk lévő valóságot és benne minket az evolúció irányít, és semmi több, abszurd következtetésekre jutnánk.

1. példa: az evolúció fényében miért tartunk pl. holokauszt emléknapot, miért küzdünk az úgynevezett népirtás(ok) ellen? Miért nem vesszük tudomásul, hogy a túlélésre alkalmasabb túlél, a kevésbé alkalmas meg kevésbé? Mi ezzel a problémánk, ha tényleg az evolúciót tartjuk az egyetlen irányadó tényezőnek?

2. példa: az evolúció fényében miért lennénk szociálisan érzékenyek? Szitokszóként használjuk a szociáldarwinizmust, pedig nagyjából leképezi azt, amit az evolúcióról gondolunk. Miért nem fogadjuk el, hogy az alkalmasaknak c'est la vie, a kevésbé alkalmasabbaknak c'est la mort?

3. példa: az evolúció fényében miért hiszünk a demokráciában, a jogállamban, a fogyasztóvédelemben, a környezetvédelemben? Ezek egyike sem hasonlít az evolúcióra.

4. példa: az evolúció fényében miért tartjuk fontosnak az úgynevezett közbiztonságot? Hol van az evolúcióban „közbiztonság”? Vagy emberi méltóság? Vagy emberi jogok? Vagy bármiféle jog? Az evolúcióban egyetlen jog van: az úgynevezett alkalmas joga bármire, amit képes megtenni (mai téves nyelvhasználattal: elkövetni).

5. példa: az evolúció fényében miért fogunk perbe bárkit bármiért? Az evolúcióban a túlélő definíció szerint alkalmas volt, és definíció szerint igaza volt. Az áldozata pedig nem áldozat volt, hanem csupán kevésbé alkalmas. Az evolúció alapján minden büntetőjogi eljárást azonnal meg kell szüntetni, az összes „bűnözőt” azonnal szabadon kell engedni, hiszen a bűn, bűnöző, büntetés, igazságszolgáltatás fogalma mind idegen az evolúciós modelltől.

6. példa: az evolúció fényében mi a gondunk a nemi erőszakkal? Ez aztán igazán mindennapos dolog az evolúcióban. Az erőszaktevő a jelek szerint alkalmasabb a szaporodásra, mint a kevésbé rámenős udvarló. A csoportos erőszak pedig növeli a szaporodás valószínűségét, ezért evolúciós szempontból előnyös, nem?

7. példa: miért tartjuk problémának, ha a szegények nem esznek, nincs tiszta vizük, nem járhatnak iskolába, nem kapnak egészségügyi ellátást? Hol szerepel ilyesmi az evolúciós modellünkben?

E példák alapján belátható, hogy minden porcikánk, minden idegszálunk, minden egyes sejtünk tiltakozik az ellen, hogy az evolúció ránk, emberekre is érvényes legyen. Az állatvédelemben is hiszünk, azaz valójában minden idegszálunkkal gátolni igyekszünk az evolúciót a világban. Miért, ha elvben olyan fontos modellnek tartjuk? Számomra úgy tűnik, az evolúciós vita valójában a kinyilatkoztatáson alapuló erkölcs érvényességéről/érvénytelenségéről folyik. Az evolúció mellett érvelők igyekeznek hatályon kívül helyezni a kinyilatkoztatáson alapuló erkölcsi szabályzato(ka)t, talán mert nem tudatosították magukban Hume guillontinját, vagyis hogy a tudományos modellekből nem adódik erkölcsi következtetés. Az evolúció ellen érvelők pedig igyekeznek megvédeni a kinyilatkoztatáson alapuló erkölcsi szabályzato(ka)t, talán mert nem tudatosítottak egy sor, az evolúciót nehezen megkérdőjelezhetővé tevő tudományos tényt.

Richard Dawkins, aki reggelire megeszi a vallást, ebédre elfogasztja az egyházakat, vacsorára pedig a transzcendens hit minden formáját, azt mondja, hogy „az evolúció megmagyarázza, hogyan jutottunk el idáig, de nem mondja meg, hogy mit tegyünk”. Márpedig minden társadalmi diskurzus arról szól, hogy mit tegyünk. Az evolúció ebből a szempontból lényegtelen, irreleváns. Richard Dawkins nehezen tudná megmagyarázni, miért fontos neki, hogy a tudományra hallgassunk, és ne az egyházakra. Hiszen semmiféle tudomány nem mondja meg, mit tegyünk. A tudomány legfeljebb arra tud válaszolni, hogy a deklarált preferenciáinkat hogyan érhetjük el hatékonyabban, pl. ha preferenciánk, hogy ne pusztuljunk el járványban, akkor járvány ellen hatásosabbnak tűnik a védőoltás, mint az ima, és ez tudományosan képviselhető álláspont. A testi-lelki békénk és a közjó szempontjából viszont az ima tűnik hatásosabbnak, és erről a tudománynak nincs tudományosan képviselhető álláspontja.

Dr Jekyll egyetért, hogy az evolúció megmagyarázza, hogyan jutottunk el idáig, de nem mondja meg, mit tegyünk. Mr Hyde pedig érthetetlennek tartja, hogyan vált az erkölcsről folytatott vitáink vezérmotívumává az evolúció, amikor semmi köze a témához. Dr Jekyll megemlíti, hogy a gnúk például annak ellenére védik egymást a ragadozóktól, hogy a végén a leggyengébb úgyis zsákmányul esik. Mi lenne, ha a gnúkat „felvilágosítanánk” az evolúcióról? Abbahagynák a leggyengébb védelmét, ha már úgyis hiába? Esetleg megkeresnék a szerintük leggyengébbet, és „tudományosan” odalöknék a ragadozó elé? E három lehetőség (az evolúció tűrése, támogatása és tiltása) közül melyik magatartást neveznénk „felvilágosultnak”, „gnúhoz méltónak”? Melyik szolgálná leginkább a gnúk hosszú távú érdekeit?

Legalább annyi vitánk van az evolúcióval, és legalább annyira nem tudjuk megmondani, melyik magatartás lenne „felvilágosult”, „emberhez méltó”, illetve az emberiség hosszú távú érdekeit szolgáló, mint ha gnúk lennénk. Két irányba fejleszthetjük tovább az evolúciós modellt, hogy jobban lefedje mindazt, amit a világról gondolunk, illetve amit a világban elérni szeretnénk.

Az első irány, hogy az ember az evolúció során elérte azt a fokozatot, amelyen félig-meddig az evolúció fölé emelkedett. Továbbra is heteroszexuálisan tud szaporodni, de a tudományos ügyességével lényegi módon beavatkozik az evolúcióba, hogy annak eredménye az emberi önreflexió szempontjából „igazságosabbnak” tűnjön számára. Ez az irány Aquinoi Szent Tamással indult (lásd: második természet fogalma), Thomas Hobbes-szal folytatódott (lásd: az emberi törvények természetjogi levezetése), és e két szerző segítségével ki is teljesedett. Az úgynevezett felvilágosodás, a XX. századi filozófia és a mai humanizmus semmi újat nem talált ki Szt. Tamáshoz és Hobbeshoz képest.

A másik lehetséges irány pedig az evolúció átfogó keretbe helyezése: lehet, hogy az evolúció céltalan és értelmetlen mechanika/eszköz, ám mögötte áll(hat) egy céltudatos és értelmes szervező erő, amely által a világnak mégis csak van/lehet célja és értelme. Mai tudásunk fényében kétségtelennek tűnik, hogy Isten nem az Ószövetségben írt módon teremtette a ma ismert élőlényeket, hanem azok az evolúciós modell szerint fejlődtek ki. Ám mit tudunk az első élő szervezet(ek) létrejöttéről? Tudományosan semmit, mindössze spekulatív feltételezéseink vannak. Sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk, hogy az első élő szervezetet Isten teremt(h)ette. Vagy ha nem, akkor Isten teremthette az anyagot. Vagy amiből az anyag lett. Vagy amiből az anyag léte előtti valami lett. Vagy az azelőtti állapotot. És így tovább, ad infinitum.

Ez a gondolatmenet az első mozgató paradoxonjához vezet, előtte azonban szót kell ejtenünk még egy, az evolúcióval kapcsolatos paradoxonról. Folyt. köv.

26. Az örömelv-paradoxon – Freud alapján úgy véljük, ki-ki törekedjen szabadon magának örömöt szerezni, az evolúció alapján viszont tudhatjuk, hogy ettől megszűnünk embernek lenni

Az evolúció cél és értelem nélküli mechanika, amelynek során örömre programozódnak a sikeres túlélők. Nem tudjuk, hogy az osztódó egysejtű gyönyört él-e át a folyamat egy szakaszában, de feltehetően igen, ez ösztönzi a rendszeres osztódásra. Azt viszont tapasztalatból tudjuk, hogy a táplálkozás és a szex számunkra gyönyört okoz. Az evolúciós sikerünk örömteli, az örömünk pedig evolúciós sikerrel is jár. Ez az állati szint mechanikus programlogikája.

Attól tartjuk magunkat embernek, hogy nem csak ezen a szinten zajlik az életünk, hanem a Maslow-féle szükséglethierarchia magasabb szintjein is, ahol elfogadásra, társadalmi sikerre, igazságosságra, méltányosságra, tiszteletre, önkiteljesedésre vágyunk.

Freud az örömelvet megfogalmazva arra jutott, hogy le vagyunk gátolva, el vagyunk fojtva, mindenféle mesterséges társadalmi konstrukciók akadályoznak abban, hogy szabad folyást engedjünk vágyainknak. Például sokkal-sokkal többet szexelhetnénk sokkal több partnerrel, ha felszabadulnánk a gátlások alól. Teljesebb lenne az életünk, ha szeretkeznénk ahelyett, hogy háborúzunk. Ez a gondolat különösen nagy hatást gyakorolt a '60-as évek hippi mozgalmának résztvevőire, akik igyekeztek Freud ötleteit valóra váltani. A gyermekeik pedig megtapasztalták, hogy a vágyak szabad követéséből nem kiteljesedés lesz, hanem sok-sok szétesett család, elhanyagolt gyerek, és boldogtalan egyéni életút.

Érdemes kicsit visszatérnünk a Freud előtt élt sok-sok generáció bölcsességéhez. Az állattartó-földművelő emberiség mintegy 12 ezer éve telepedett le, azóta folyik az ötletelés próba-szerencse alapon az önkiteljesedés terén. Freud gondolatait már legalább 5000 évvel korábban kibróbálták, és nem váltak be, társadalmi összeomláshoz vezettek.

Logikus, hogy ha az örömelv evolúciós program, és mi az evolúció fölé emelkedett tulajdonságaink miatt tartjuk magunkat embernek, akkor az örömelvet abszolutizálva elveszítjük emberségünk lényegét. Tapasztalatból tudjuk, hogy az örömelvet megtagadva sem lehet kiteljesedni. Minden többé-kevésbé tartós kultúra a két végpont közötti egyensúlyi tartományban igyekszik manőverezni, kialakítva a maga társadalmi konstrukcióit. A konstrukciók idővel túl merevvé válva gátolhatják is az egyén kiteljesedését, de fő szabályként éppen az egyéni és közösségi kiteljedést szolgálják, ez az eredeti rendeltetésük.

Dr Jekyllnek gondot okoz, ha nincs kimondva egyetlen irányadó szempont, és így nem tudja, hogy az örömelv szerint vagy az örömelv ellenében éljen-e. Mr Hyde-ot viszont egyáltalán nem zavarja, ha az egyensúlykeresés jegyében nem egyetlen szempontot követ, hanem különböző végpontok között keres középutat, egy lépést erre, majd egy lépést arra... Mint Hedón, akiről tévesen véli az utókor, hogy hedonista lett volna. Ellenkezőleg, a tobzódás és az aszkézis közötti legörömtelibb egyensúlyt, a lehető legboldogabb élet titkát kereste, és a túlzásoktól való tartózkodásban vélte megtalálni.

Szabadelvű körökben lekezelendővé, sőt szitokszóvá vált a társadalmi konstrukció (pl. házasság, heteroszexuális monogámia, szülői tekintély, gyermekvállalás, gyermeknevelés, stb.) fogalma, mintha az élet megrontója, minden társadalmi probléma forrása lenne. A valóságban társadalmi konstrukciók nélkül nem lennénk emberek, nem működnének az emberi közösségeink. Nyitottan, széles látókörrel gondolkodva érdemes észrevenni a társadalmi konstrukciók egyént és közösséget egyaránt megtartó-kiteljesítő, embervoltunk lényegéhez tartozó jellegét. Az örömelv önmagában az evolúció állati szintje, a társadalmi konstrukciók keretében válik emberhez méltóvá.

27. Az első mozgató paradoxonja – Arisztotelész és a legjobb logikánk szerint a mozdulatlan mozgató nem lehet más, csak Isten, miközben ez egy igazolhatatlan és cáfolhatatlan emberi axióma

Arisztotelész mozgató – mozgatott viszonyként fogalmazta meg az ok – okazati viszonyt, és
úgy tette fel az alapkérdést, hogy ha a világon minden mozgó dolgot mozgat valami más, akkor vajon mi lehet az első mozgató, amely mozdulatlanul mozgat minden egyebet. Az első mozgató csak Isten lehet – jelentette ki. Mai nyelven: ha Isten nem Ádámot teremtette, akkor vajon az első egyszerű élőlényt, az evolúció kiinduló pontját teremtette-e, vagy az életet esetleg „véletlenül” elindító anyagot, vagy ha az anyag előtt energia volt, akkor az energiát, vagy ami az előtt volt, vagy az előtt, vagy az előtt, és így tovább... Logika csapda, hogy ugyan sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudjuk ezt a feltevést, de talán maga a feltevés sem szükségszerű. Fontoljuk meg az alternatívát.

Mi van akkor, ha nem tesszük fel, hogy az ok – okozati lánc bármely (sokadik) pontján Isten áll? Ez esetben az ok – okozati lánc vagy a végtelenbe nyúlik, azaz soha sehol nem ér véget, vagy ahol véget ér, ott olyan okot kell feltételeznünk, amely nem okozata semminek, hanem belátható módon önálló léttel bír. Az a gond, hogy – Istenen kívül – nem ismerünk ilyen tényezőt, ezért az oksági láncot végtelennek kell feltételeznünk, ami az agyunk számára nonszensz: nem hasonlít az érzékszervi tapasztalatainkra, sem az intellektuális modelljeinkre.

Példa: a védőügyvéd érvelhetne úgy, hogy a vádlott kezében volt a fegyver, közvetlen közelről meghúzta a ravaszt, kirepült a golyó, meghalt az áldozat, de a golyó és az áldozat között feltételezhető ismeretlen tényezők végtelen lánca zárja el előlünk a bűnösség bizonyításának lehetőségét. Azaz elvi okból nem tudjuk kijelenteni, hogy a ravaszt meghúzó ember összefüggésben állna az áldozat halálával, illetve hogy felelőssége lenne ezzel kapcsolatban. Lehetne így érvelni, de nincs az a bíróság, amely elfogadná az érvelést. Hétköznapi tapasztalatainkban nincs végtelenbe nyúló oksági lánc. Az agyunk tiltakozik a végtelenbe nyúló oksági láncok ellen, butaságnak/átverésnek tartjuk őket. Ragaszkodunk az ok – okozati láncok lezárához, éppen ebben látjuk a logika lényegét.

Valószínűleg ezért igyekszünk lezárni a mozgatók láncát akkor is, ha nem tételezzük fel Isten létét: azt mondjuk, hogy az anyag örök, és nem kell megteremteni. Vagy az energia örök, nem igényel teremtést. Vagy az anyag előtti állapot örök, vagy az az előtti, vagy az az előtti, stb. A gond, hogy az örök anyag / energia / valami nem logikusabb, mint az örök Isten. Ha azért nem feltételezzük Isten létét, hogy intelligensebben közelítsünk a kérdéshez, akkor kudarcot vallunk, mert sem az anyag örök létét, sem az oksági lánc végtelenségét nem intelligensebb, nem racionálisabb feltételezni. A személytelen örök létező feltételezése valójában kevésbé logikus a személyes örök létezőénél, mert a sorrendjük nem tetszőleges. Nem tételezhetjük fel, hogy egy esetleges mindenható Isten véletlen anyagi folyamatok eredménye, mert akkor már definíció szerint nem mindenható. Az anyagról viszont feltételezhetjük, hogy a mindenható Isten teremtésének eredménye. Istent feltételezni eggyel logikusabb, mint az anyag vagy bármi más, személytelen tényező örök létét. Racionálisabb(nak tűnő) feltevés, hogy a szomszédban lévő ház azért áll ott, mert az előzetesen létező Lajos bácsi szándékosan felépítette az üres telekre, mint azt, hogy azért lakik a szomszédban Lajos bácsi, mert az előzetesen létező ház véletlenek összjátékával létrehozta őt. Hétköznapi tapasztalataink szerint személyek hoznak létre élettelen alkotásokat, és nem fordítva. Az ateisták helyében nem lennék büszke arra az ötletre, hogy az előzetesen létező ház véletlenül keletkeztette Lajos bácsit.

Példa: a Lego elemeket egymásra rakva mindenre tudunk másik elemet rakni, kivéve a lezáró elemet. Isten ilyen lezáró elem. Az anyag/energia/stb. nem alkalmas záró elemnek, Isten viszont igen. Azonban ahogy a Lego záró eleme emberi alkotás, az oksági láncot lezáró Isten is az, amennyiben mi, emberek határozzuk meg a lezárást lehetővé tevő tulajdonságait, feltételezve, hogy Isten teremthet, de Őt nem teremtette senki, mert öröktől fogva létezik. Az oksági láncot a saját definíciónkkal zárjuk le, de arra nézve nincs adatunk, hogy a záró tényező tényleg olyan-e, vagy hogy egyáltalán létezne. Valójában ez a kiinduló kérdés. Az oksági láncot definícióval lezáró logikánk körkörös, az alapkérdést vizsgálva visszajutunk az alapkérdéshez.

Mi van akkor, ha az agyunk igényel ok – okozati viszonyokat, miközben a valóságban nincs ok és okozat? Ha ezt feltételezzük, megállt az eszünk: ok – okozati logikával nem tudjuk kijelenteni, hogy nincs ok – okozati logika, mert az olyan lenne, mint kalapáccsal a kézben kijelenteni, hogy nem csak beverhető szeg nem létezik, hanem a kezünkben lévő kalapács sincs.

Dr Jekyll szerint minden paradox. Mr Hyde szerint mi magunk is paradoxon vagyunk. Dr Jekyll egyszer végre egyetért.

Kétféle rálátást nyerhetünk az első mozgató kérdésére: vagy azt mondjuk, hogy a létező Isten ok – okozati logikával elérhetetlen számunkra, ami lehet a legjobb alternatívánk, de attól még nem elég meggyőző, mert nincs ilyen tapasztalatunk; vagy azt, hogy az Isten-kérdésben megismétlődik a szakadás élő és élettelen között. Ugyanazért nem boldogunk Isten létének vizsgálatával, amiért a nemlét – lét vizsgálatával sem. Nem tudjuk megmondani, mi különbözteti meg a létet a nem léttől úgy, hogy az kellő pontossággal meg legyen mondva. Ahogy a vak ember szemszögéből nem tudjuk elmagyarázni, mi a szín, mert nem tudjuk személyes tapasztalatához kötni vagy hasonlítani. Mi az, ami a nem élőből élőt csinál? A mozgás? Az anyag is mozog. Az akarat? Az anyag is tud úgy viselkedni, mint ha akarata lenne. Egy tócsa tetején lebegő, mozgó, összeolvadó, szétváló olajpöttyőkről például senki nem gondolja, hogy élnek. Egy élőlényről általában azonnal tudjuk, hogy él. Az anyagcsere, vagy a szaporodás lenne a titok? Ezek mechanikus folyamatok, nem visznek közelebb az élet minőségi ugrásának megértéséhez. Érezzük, hogy az élet magasabb minőségű az élettelenségnél, és tapasztaljuk, hogy a magasabb minőség lerontható, ám az alacsonyabb minőség nem javítható fel. Ha egy élőlényt baseball ütővel verünk, tudunk belőle élettelent csinálni. Az élettelent üthetjük bármivel, nem lesz belőle élő. Angol bölcsesség szerint: a tojásból tudunk rántottát csinálni, de a rántottából újra tojást már nem.

Összegezve: a színt el tudjuk magyarázni annak, aki tapasztalja, de neki felesleges elmagyarázni. Aki meg nem tapasztalja, annak nem tudjuk elmagyarázni, legfeljebb tanúsíthatjuk, hogy a színek gyönyürűek. Istent is csak annak tudnánk elmagyarázni, aki eleve úgy gondolja, hogy van – aki nem gondolja úgy eleve, annak nem elég az oksági láncot definíciós úton Istenben végződtetni. Tanúskodni sem elég, ahogy a történelem bizonyítja. Isten talán a legalkalmasabb logikai záróelem, de attól még nem elég meggyőző záró elem. Szélesebb megközelítésben azonban Isten nem csak a léte felől vizsgálható, hanem funkcionális igazságként, a következményeinek hasznossága felől, erkölcsi szükségszerűségként, valamint az alternatívákhoz viszonyítva is; mindezekre sort kerítünk a későbbi részekben.

28. Az egyszerűségparadoxon – az érvényes egyszerűség bonyolult

Az egyszerűség energiaminimummal elérhető formája nem érvényes, az érvényes formája pedig nem érhető el energiaminimummal. Einstein szerint: mindent a lehető legegyszerűbben, de annál nem egyszerűbben. Az energiaminimumra törekvés csak a túlegyszerűsítéshez elég.

Az egyszerűség érvényes formáját arról ismerjük fel, hogy elvisz A-ból B-be, mert működik.

1. példa: a csodálatos műalkotások kristálytisztán, zseniálisan, könnyeden egyszerűnek tűnnek. A valóságban évek aprólékos munkája teszi őket egyszerűnek és könnyednek látszóvá. A látszólagos egyszerűséget nagyon nehéz megtanulni, és nem is megy mindenkinek.

2. példa: a politikai szélsőségek egyszerűek, a populizmus, a demagógia is az. Csak egyik sem visz el A-ból B-be, ezért nem érvényes.

3. példa: a mai magyar ellenzékiek úgy vélik, hogy a Fidesz egyszerű üzenetei energiaminimummal elért, A-ból B-be nem vivő, könnyedén legyőzhető koncepciót takarnak. Azután csalódottan állapítják meg, hogy még sem sikerült legyőzni. Kézenfekvő, hogy az együgyűen kommunikált egyszerűség esetleg csak annak látszik, valójában egy szorgalmasan tanult, gondosan kimunkált, A-ból B-be vivő koncepcióról van szó, amelyhez képest talán csak egy hasonló koncepció nyújthat sikeres alternatívát.

4. példa: a zseniális gondolkodók a bonyolultságot öntötték egyszerű formába, és veszélyt láttak a követőik egyszerűsítő törekvéseiben. A Buddha például őszintén aggódott, hogy a tanítása (a tiszta tan) idővel eltorzul. Igaza lett. Minden működő koncepciót veszélyeztet, ha ceremóniává magasztosítják, vagy ideológiává egyszerűsítik. Marx, Engels, Lenin, Nietzsche és Hitler viszont cseppet sem aggódott e tekintetben, ami őket és a koncepcióikat minősíti.

5. példa: mi sem lenne egyszerűbb, mint hogy a logikai hibával elért következtetés téves legyen – ám ez nem jelenthető ki.

Dr Jekyll szerint Mr Hyde túl egyszerű. Mr Hyde szerint Dr Jekyll viszont feleslegesen bonyolult. Egyikük a bonyolultság, másikuk pedig az egyszerűség felé haladva fejlődhet.

Egyszerű gondolat, hogy a valóság nem olyan egyszerű, hogy fekete-fehérként megfogalmazható lenne. Mint a következő részben kiderül, ez sem ilyen egyszerű.

29. A fekete-fehér paradoxon – a világ elméletben nem fekete-fehér, a gyakorlatban viszont jobban kezelhető a fekete és a fehér felől megközelítve, mint másképp

Az ókor megkerülhetetlen polihisztora, Arisztotelész fogalmazta meg a logikai állítások irányelveként, hogy lehetőleg ne állítsuk ugyanarról a dologról, hogy teljesen fekete és teljesen fehér; illetve egyidejűleg, hogy létezik és nem létezik. Későbbi korok elméi ezt némileg félreértve arra jutottak, hogy Arisztotelész fekete-fehérben látta volna a színes világot, és megpróbálták továbbfejleszteni a logikáját. Nem sikerült.

Arisztotelésznek ugyanis igaza volt abban, hogy a világnak csak arról a szeletéről tehetünk logikai szempontból használható állításokat, amelynek elemeiről nem állítjuk egyszerre, hogy teljesen feketék és teljesen fehérek, illetve hogy léteznek és nem léteznek. Ezzel nem fedjük le a világ egészét, a fennmaradó rész azonban semmilyen logikával, így „továbbfejlesztettel” sem fedhető le. A klasszikus logika „továbbfejlesztése” szétzilálja és használhatatlanná teszi a logikát.

1. példa: elromlik egy nyomtató az irodában, felhívjuk az ilyen esetekben értesítendő műszaki ügyfélszolgálatot (a Help Desket). Az ügyintéző hibakereső kérdéseket tesz fel, amelyekre fekete-fehér (igen-nem) válaszokat kell adnunk. Pl. be van-e kapcsolva, ég-e a bekapcsolt állapotot jelző zöld lámpa, vagy a hibát jelző sárga fény. Ha ezekre a kérdésekre nem tudunk fekete-fehér válaszokat adni, mert nekünk a világ színes, akkor elakad a folyamat. Tapasztalatból tudjuk, hogy a hibakereső kérdésekre lehet fekete-fehér válaszokat adni, és a hiba sok esetben telefonon elhárítható (pl. beakadt a papír, egyedül nem tudtuk volna kihúzni, de a szervizes utasításai szerint már boldogulunk a feladattal). A hibakereső algoritmus megköveteli tőlünk, hogy fekete-fehérre egyszerűsítsük a hibajelenségeket, így haladhatunk a megoldás felé. Fekete-fehérben gondolkodni hasznos minden olyan esetben, amikor algoritmussal közeledhetünk egy cél felé.

2. példa: amikor digitalizáljuk a hangot, fekete-fehér jelekké alakítjuk. Ha a mintavételezés elég sűrű, az eredmény élethűnek tűnik. Egyesek szerint soha nem lesz olyan minőségű, mint az analóg hang, de ilyenkor az analóg technikával járó zajokra, zörejekre szoktak gondolni (ami furcsa gondolkodás), másrészt a fülünk analóg! A hangszerek többnyire analógok, a hangszálaink szintén, a füleink ugyancsak, tehát ezek közé digitalizálást iktatni valóban mesterséges és vitatható megoldás. Ezzel együtt, megfelelő sűrűségű mintavételezéssel már ma is jól működik, és a mintavételezéshez használt eszközeink egyre fejlettebbek. A világ legbonyolultabb hanghatásai leképezhetők és visszaadhatók fekete-fehérben.

3. példa: Arisztotelész logikájának „továbbfejlesztői” nem is álmodhattak számítógépről. Honnan tudták volna, hogy egy processzor mire lesz képes kizárólag 0 (fekete) és 1 (fehér) jelek segítségével? Mi azonban már tudjuk, csak elfelejtettük frissíteni a fekete-fehérrel kapcsolatos gondolkodásunkat. A kínai írásjelek is leírhatók fekete-fehérrel, azaz bináris jelekkel, csak elég sok bináris jelsorozat (byte/bájt) kell hozzá. Ma 4x8 bitet (4 bájtot) használunk erre a célra, ezzel a kódrendszerrel az összes smiley és egyéb általánosan használt szimbólum is jól leírható. Négy bájt 2³² lehetséges kombinációt jelent. A négy bájttal leírható színkombinációk száma nagyobb, mint ahány színárnyalatot a szemünk megkülönböztetni képes. Az élethű leképezéshez persze egyéb jellemzők minőségi digitalizálása is szükséges, az erre szolgáló eszközeink azonban egyre gyorsabbak és kisebbek. Hamarosan olyan részletességű virtuális képekből álló filmek készülhetnek, amelyekben közelről sem látunk különálló színes pontokat. És közben jönnek az egyre több funkciónkat átvevő robotok.

Dr Jekyllnek erről az emberiséget leuraló robotok réme jut eszébe, Mr Hyde-nak pedig hogy aki nem ért a kütyükhöz, az mihez kezd a „szép új” digitális világban: analóg söpri az utcát?

Arisztotelésznek mindig is igaza volt a fekete-fehér gondolkodás terén ott, ahol algoritmusokról van szó, a számítógépnek köszönhetően pedig minden, ami adatként kezelhető, leírhatóvá vált fekete-fehérben. Átvehetik-e felettünk a robotok az uralmat? Csak annyira, mint a pitbullok vagy a gepárdok. Folyt. köv.

30. A szaporodásparadoxon – nincs önmagát reprodukáló gép, és nem is tudunk ilyet konstruálni

A biológiai szaporodás annyira egyszerű és magától működő, hogy képzeletben a gépeinket is felruházzuk a szaporodás képességével. Így keletkeznek a robotok uralmát és a világot elöntő nanogépeket vízionáló rémtörténetek. Csakhogy ami remekül működik a madaraknál és a méheknél, sehogy sem működhet a gépek esetében.

Elvben elképzelhető egy 3D-s nyomtató, amely kinyomtatja önmaga hasonmásait. A gyakorlatban azonban egy kinyomtatott 3D-s nyomtató nem lesz precízen nyomtatásképes, ezért nem tud kinyomtatni még egy 3D-s nyomtatót. Nyomtatási kellékanyagokkal sem tudja ellátni önmagát. A szaporodás elakad. Elvben elképzelhető egy, a hasonmásait más gépekkel legyártató robot is. Csakhogy a gyártósort már nem tudja legyárta(t)ni, és minden gyártósor elkopik egyszer. A „szaporodás” ez esetben is elakad.

Legalább ekkora akadály, hogy a gép azt csinálja, amit bele programozunk. Ha nem programozzuk bele, hogy próbálja meg reprodukálni önmagát, akkor az idők végezetéig nem jut eszébe ilyesmivel próbálkozni. Ha bele programozzuk, akkor meg nem a gép veszi át felettünk az uralmat, hanem a programozó vetetné át vele az uralmat. Ahogy a gengszterek pitbullt, az olajsejkek gepárdot szeretnek használni más emberek kényszerítésére. Az uralmat ilyenkor nem a pitbull vagy a gepárd, hanem a gazdája veszi át.

A gépeknek önálló ötleteket és/vagy reprodukciós képességet tulajdonítani téves analógia. Gépeket csak mi tudunk fejleszteni és szaporítani.

Dr Jekyll megnyugszik, hogy ezek szerint a robotok lázadásáról szóló disztópiák helyett érdemes inkább programozni tanulni. Mr Hyde pedig azon töpreng, melyik környékbeli állatkereskedésben tehetne szert egy gepárdra.

A gépek szaporodásképtelenségét belátva érdemes felülvizsgálni az Élet keletkezésére vonatkozó merész elméleteket. Folyt. köv.