Paradoxonok könyve 37. rész

37. A Kant-paradoxon – a túlvilági jutalomba vetett hit racionálissá, e hit hiánya pedig irracionálissá teszi az erkölcsös viselkedést

Kant tévedett az idealizmusával, de igaza volt/van a tekintetben, hogy aki túlvilági jutalomra számít az erkölcsös viselkedésért, az racionálisan erkölcsös, míg aki nem hisz túlvilági jutalomban, az csak irracionálisan tarthatja be az erkölcsi szabályokat.

A modellt igazolondó, támadjuk meg minden lehetséges irányból, és ha a támadások sorra kudarcot vallanak, fogadjuk el, hogy Kant helyesen látta ezt a kérdést.

1. támadás: az erkölcsnek van földi haszna is, tehát nem szükséges túlvilági jutalomban hinni, elég a földi haszonba vetett hit. E támadás azzal hárítható el, hogy a földi haszonban hinni láthatóan nem elég például az abortusz és a házasságtörés ellen. Ha elég lenne, akkor az abortusz és a házasságtörés vörös vonalként működne a nem hívők számára is, márpedig az ellenkezőjét tapasztaljuk. A nem hívők nem bánják annyira az abortuszt, hogy akár csak helytelenítenék, a házasságtörés jogára meg egyenesen büszkék. Miközben azzal egyetértenek, hogy az abortusz abszolút értelemben nem jó, és két házasságtörés között hosszabb-rövidebb időre azért jó (lenne) hűnek lenni. A földi hasznosság belátása tehát nem elég az erkölcsi szabályok elfogadásához és betartásához.

2. támadás: az erkölcsnek csak az a része számít erkölcsnek, amit a nem hívők is könnyedén betartanak. E támadás azzal hárítható el, hogy definíciós trükk, és nem érdemi támadás. Érdemi támadás lenne, ha a nem hívők az abortusz és a házasságtörés fogalmának feleslegességét bizonyítanák, mondván, hogy bármilyen magzatot bármikor szabadon és büntetlenül meg lehet ölni, és a párkapcsolati hűség már az első napon sem értelmes dolog. A nem hívők azonban nem így érvelnek, hanem úgy, hogy alapvetően nem jó az abortusz, és jó a házastársi hűség, de kényelmi alapon ettől el szabad térni. Más szóval, az erkölcsi szabály érvényes, csak következmény nélkül meg lehet szegni. Ez elismeri a hívők erkölcsi felfogásának érvényét, és megalapozatlanná teszi az erkölcs tárgykörének szűkítését.

3. támadás: az ember nem azért erkölcsös, mert jutalomra számít. A statisztikai átlagra nézve, de.

4. támadás: az ember nem azért nem szegi meg az erkölcsi szabályokat, mert büntetésre számíthat. Ha ezt általában igaznak tartanánk, eltörölnénk a közlekedési büntetéseket. Sőt a büntetőjogi szankciókat. Csakhogy mi a büntetések és szankciók visszatartó erejében hiszünk, továbbá szükségesnek tartjuk ezeket a jogkövető magatartás biztosításához. Azaz megalapozatlan állítás, hogy az ember (mint statisztikai méretű populáció) büntetés nélkül is betartja az erkölcsi szabályokat. Van a populációnak olyan rétege, amely különösebb szankciók nélkül sem keveredik nagy számban súlyos szabályszegésbe, ez a jómódú értelmiség. A társadalom egésze azonban nem jómódú értelmiségként viselkedik, továbbá az általános erkölcsi szabályok betartása a jómódú értelmiségre sem jellemző.

5. támadás: nem igaz, hogy pozitív ösztönzésre reagálva, illetve negatív következményektől tartva szabályt követni racionális. Ez azzal hárítható el, hogy általánosságban nem így gondolkodunk: racionálisnak tartjuk pénzért munkát végezni, és irracionálisnak pénz nélkül dolgozni, kivéve a jótékonyság esetét. Ha azonban a munkáért sem pénz, sem a jótékonyság lelki jutalma nem jár, közmegegyezés szerint irracionális tevékenységről van szó. Egyfajta egyéni hobbiról, viszont a szabályok betartását semmilyen téren nem tartjuk egyéni hobbinak.

6. támadás: erkölcsösnek lenni nem teljesítmény, hanem teljesen természetes, alapértelmezett viselkedés. Nos, ha így lenne, nem hoznánk erkölcsi szabályokat, és nem is vitatkoznánk róluk. A járóképes ember számára járni nem teljesítmény, hanem teljesen természetes, nem is hozunk erről szabályokat. Az erkölcs azonban vagy rövid távú előnyről való lemondást jelent hosszú távú előnyért, vagy egyéni előnyről való lemondást közösségi előnyért – ez bizony erőfeszítés és teljesítmény.

A fenti támadásokat elhárítva beláthatjuk, hogy Kantnak igaza volt/van, a túlvilági jutalomba vetett hit racionálissá teszi az erkölcsös viselkedést. A Kant-paradoxon a gyakorlatban úgy jelenik meg, hogy az szokta magát nem hívőnek nevezni, aki büszke a racionalitására, és irracionálisnak tartja a hívő embereket. Paradox helyzet, hogy aki világnézetileg racionálisnak mondja magát, az erkölcsileg irracionális legyen, és büszkén vállalja, hogy e téren kevésbé racionális a hívőknél.

Dr Jekyll szilárdan hiszi, hogy nincs szüksége túlvilági jutalomra az erkölcsösséghez, Mr Hyde azonban ellenveti, hogy valószínűleg nem néz szembe a belső késztetéseivel, továbbá hogy Mr Hyde-nak a túlvilágba vetett hitre is szüksége van az erkölcsös magatartáshoz. Mivel ők ketten ugyanabban a testben élnek, ez a vita olyan belső tusakodáshoz vezet, amilyet a legtöbben megélünk a mindennapokban.

Kantnak nem csak az erkölcsi racionalitás mint nehezen félretolható istenérv tekintetében van igaza, hanem az erkölcsi szabályok univerzalizációs igényében is, ez azonban már a következő paradoxonhoz vezet.