Paradoxonok könyve 48. rész

48. Az egyenjogúság-paradoxon: egyenjogúságról szólva nem tudjuk, miről beszélünk, az esélyek egyenlőségét követelve inkább az eredmények egyenlőségét követeljük

Elvben minden ember egyenlő. Az emberek azonban meglehetősen különbözőek, ezért nem tudnak, nem is akarnak egyenlőek lenni. A sikeres kultúrák versenyszelleműek, az emberek különbözni szeretnének egymástól, ki akarnak emelkedni a tömegből.

Ha megpróbáljuk megfogalmazni, mit értünk egyenlőség alatt, milyen szempont szerint (legyenek) egyenlők az emberek, egy sor ellentmondásba ütközünk. Soros György például milyen szempontból legyen egyenlő egy nyolcadik kerületi prostituálttal?

A törvény előtti egyenlőséget elvárva szeretnénk, hogy a feleségét megölő férj tettét ugyanolyan súlyúnak tekintse a bíróság, mint a férjét megölő feleség tettét? Épp ellenkezőleg, azt szeretnénk, hogy a bíróság teljesen másként ítélje meg ezt a két tettet.

Szeretnénk, ha a több generációs orvoscsalád gyermekét ugyanolyan mércével felvételiztetnék az orvosi egyetemen, mint a munkáscsaládból származó tehetséges gyereket, akinek egyetlen orvos sincs a családjában? Ellenkezőleg: azt szeretnénk, hogy az új tehetséget sokkal elnézőbben felvételiztessék, és esélyt kapjon a társadalmi mobilitásra.

Szeretnénk, hogy a nők ugyanolyan munkával ugyanannyit keressenek, mint a férfiak? Ellenkezőleg: azt szeretnénk, hogy a takarítónők keressenek annyit a takarítással, amennyit az üzemvezető mérnökök az üzemvezetéssel.

Szeretnénk, hogy a hátrányos helyzetűeket ugyanolyan feltételekkel alkalmazzák a munkaerő-piacon? Ellenkezőleg: azt szeretnénk, hogy előnyt kapjanak a nem hátrányos helyzetűekhez képest.

A fenti pozitív diszkriminációs példák arra utalnak, hogy nem annyira egyenlőséget szeretnénk, mint kompenzálni a valós vagy vélt egyenlőtlenségeket. Ezek szerint esélyegyenlőséget szeretnénk?

Azt szeretnénk, hogy aki nagyjából azonos teljesítményre képes, ám feleannyit teljesít, az feleannyit keressen? Nem igazán tudjuk, mit szeretnénk, és hajlamosak vagyunk a teljesítményből visszakövetkeztetni a képességre. Aki feleannyit teljesít, az definíció szerint csak feleannyira képes? Lehetséges, hogy csak feleannyira motivált? Ahhoz, hogy ez kiderüljön, nyitottnak kell lennünk a különbségek felismerésére. Nem helyes a teljesítményből visszakövetkeztetni a képességekre. Ha mindig ki akarjuk magyarázni a teljesítmény hiányát, és ráfogni valami külső tényezőre, akkor egyrészt vakok vagyunk az emberi természetre, másrészt valójában nem az esélyek, hanem az eredmények (a bér) egyenlőségét akarjuk – ami célszerűtlen és helytelen.

1. példa: a munkaerőpiac magasabb bérrel honorálja a műszaki tevékenységet; ha a nők ugyanannyit akarnak keresni, mint a férfiak, olyan arányban kell műszaki pályára lépniük, mint a férfiaknak. Nem helyes elfogadni, hogy a nőket nem igazán ambícionálja a műszaki terület, majd panaszkodni, hogy kevesebbet keresnek. Természetes, hogy aki rosszabbul fizetett szakmát választ, az kevesebbet keres – így működik a munkaerőpiac.

2. példa: elvben minden vallás egyenlő. Van azonban olyan vallás (az iszlám), amely írástudatlanságra és a nők elnyomására ösztönöz, amit normál esetben helytelenítünk. Nem célszerű a vallások egyenlőségére hivatkozva, kettős mércével eltűrnünk az írástudatlanság terjedését és a nők elnyomását. Ha gyaúr vagy, tanulj olvasni, és tiszteld a nőket; ha muszlim vagy, nyugodtan légy írástudatlan, és nyomd el a nőket? Ez így nem helyes.

3. példa: ha a pozitív diszkrimináció célja a hátrányok kompenzálása, akkor a pozitív diszkrimináció csakis rövid távon elfogadható. Hosszú távon alkalmazva elismernénk, hogy a hátrányokat nem képes kompenzálni, így célszerűtlen, indokolatlan és helytelen. Kivéve, ha a hátrány hosszú távon is kompenzálandó, pl. egy orvosgyerek a leghaladóbb társadalmakban is mindig előnnyel fog indulni az orvosi pályán a nem orvoscsaládból származó gyermekekhez képest. A hátrányos helyzetű csoportok azonban nem maradhatnak hosszú távon is hátrányosak, mert az a pozitív diszkrimináció kudarcát bizonyítaná.

4. példa: a közvélemény jelentős része áldozatnak tartja a prostituáltakat, akiknek jelentős része viszont pénzkereseti lehetőséget lát a „szakmájában”, és egyáltalán nem örül, ha ki akarják menteni „a prostitúció karmai közül”.

Dr Jekyll az egyenlőségkoncepció abszurditására mutat rá, Mr Hyde pedig arra, hogy mégis csak van valamiféle intuitív egyenlőségérzet bennünk, aminek alapján – akár pozitív diszkriminációval is – tenni szeretnénk az egyenlőség növekedéséért. Az a gond, hogy az intuitív egyenlőségérzetet nem igazán tudjuk szavakba önteni, képtelenek vagyunk pontosan leírni.

Leginkább talán önkiteljesedést és felvilágosult döntéseket szeretnénk, és nehezen fogadjuk el, hogy egy kétkezi munkás gyermeke esetleg felvilágosultan szeretne kétkezi munkás lenni, vagy hogy egy prostituált felvilágosult ambíciója, hogy busásan keressen a szexiparban. Mintha nem igazán tudnánk, mit akarunk, és mintha szeretnénk a prekoncepcióinkat ráerőltetni az emberiségre, megmondani mindenkinek, hogy mi legyen a felvilágosult döntése.

De hát a jog pontosan megfogalmazza, hogy mit értsünk egyenlőség alatt, nem? Egyrészt nem, másrészt a jogot magát sem tudjuk ellentmondásmentesen leírni. Folyt. köv.