Paradoxonok könyve 42. rész

42. A hitparadoxon – elvben eltanulható lenne a hit olyan embertől, aki már rendelkezik vele, a gyakorlatban azonban nem tanulható el

Hitre csak hittel lehet jutni, ahogy látni csak látással lehet. A logikus ész felől közelíteni olyan a hithez, mint a hallás és tapintás felől közelíteni a látáshoz: eljuthatunk a látás megértésének határára, de nem a konkrét látásig.

1. példa: az osztriga iránti étvágy nem kelthető fel az osztriga előnyös tulajdonságaival érvelve olyan emberben, aki ha csak osztrigát ehetne, inkább éhen halna. Ilyen embernek hiába mutatom meg, hogyan esszük az osztrigát, attól nem fogja enni. Kérdés, hogy a hit egyes embertípusok számára osztriga-e, azaz zsigerileg befogadhatatlan?

2. példa: a hittel élők soha nem gondolták, hogy a hit átadható. Mindig is kegyelmi ajándéknak tartották és tartják. Lehet róla beszélni, lehet iránta lelkesíteni, de nem lehet továbbadni, mint a névnapra kapott bonbont. Még továbbkínálni sem lehet.

3. példa: elterjedt nézet, hogy csak a belülről fakadó hitnek van értéke. Ez nem biztos, de az igen, hogy ha a hit kívülről is gerjeszthető lenne, akkor a belülről fakadó változatnak nem lenne többletértéke. Mit értett Jézus az alatt, hogy „a hited meggyógyított téged”? A belülről fakadó hit értékét ismerte el, vagy az együttműködési hajlandóságot szellemi gyógyító és szellemileg gyógyított (hipnotizőr és hipnotizált) között?

4. példa: a belülről fakadó hitnek lehet olyan többletfunkciója, ami értelmetlenné teszi a kívülről történő gerjesztést. Mi sem lenne egyszerűbb, mint lángoló, de el nem égő csipkebokrot állítani minden utcasarokra, amelyből a szkeptikusok testre szabott szózatot hallanának magától Istentől, és személyes küldetést kapnának tőle. Ha Isten mindenkitől elvárná a hitet, ennyit igazán megtehetne az ügy érdekében, nem? Nem, ha ezzel elsikkadna a hit valamely lényegi funkciója. De mi lenne ez a mellőzhetetlen funkció?

5. példa: képzeljük el, hogy mindenki elfogadja Isten létét és a szabályai érvényét, mert látható, tapintható bizonyítékok sokaságát kapná rá a mindennapokban. Ez az adóügyi helyzetre hasonlítana. Az adóhatóság létét mindenki elfogadja, csakúgy, mint az adószabályok hatályosságát – ám ettől függetlenül sokan igyekeznek őket kijátszani. Többen adóznának és többet, ha az adókulcs 1% és 99% közötti, lelkiismereti érték lenne, ha az adót letennénk a templomban, ahonnan nyomtalanul eltűnne, ám adóhatóságot és adóellenőrt soha senki nem látna, „csak” az igazságos imáink meghallgattatása függne attól, hogy lelkiismeretesen adózunk-e az állítólag létezőnek?

Dr Jekyll felveti, hogy a láthatatlan, de az imákat teljesítő adóhatóság talán nagyobb bevételre tenne szert, ám még ez sem tenné szükségessé, hogy higgyünk benne. Mr Hyde megjegyzi, hogy az adót jó cselekedetként értelmezve ésszerűnek tűnik láthatatlanként több jó cselekedetet ösztönözni az emberiség javára. Ez a többlet valóban elveszne a láthatósággal. Dr Jekyll azt válaszolja, hogy ebből semmi sem következik, a láthatatlanság ugyanis – jellegénél fogva – semmit sem tesz nyilvánvalóvá.

Összegezve: a hit felől logikus, hogy a jócselekedeti többlet érdekében ne lehessen látható, tapintható adatokkal alátámasztani. A hit hiánya felől pedig logikus, hogy ami nincs látható, tapintható adatokkal alátámasztva, abban ne kelljen hinni. Ezzel demonstráltuk, hogy az ész és a hit közötti szakadék mind az ész, mind a hit felől áthidalhatatlan, és hogy a kétoldali áthidalhatatlanság ésszerű és hasznos is egyben. Most pedig rátérhetünk néhány számtani paradoxonra. Folyt. köv.