Paradoxonok könyve 31. rész

31. Az Élet véletlen keletkezésének paradoxonja – spekulatíve feltételezhetjük, hogy az élet véletlenül jött létre, de a feltételezést nem tudjuk alátámasztani

Ahogy az előző részben láttuk, nincs szaporodni képes gép, és konstruálni sem tudunk ilyet. Amit nem tudunk konstruálni, sőt nem is értjük pontosan, hogyan működik, arról nem ésszerű feltételezni, hogy anyagi kölcsönhatások eredményeként, mintegy véletlenül összeáll.

1. példa: két faágat keresztbe lehet tenni egymáson szándékosan, jelként, de akár véletlenül is egymásra eshetnek. Egy gondosan ácsolt háztetőről már nehéz feltételezni, hogy a fadarabok véletlenszerűen kerültek egymásra, a szegek véletlenül épp a megfelelő helyen rögzítették őket, azután a szél agyagport fújt a tetőlécekre, az eső a port cserép alakú nedves lapokká áztatta, majd lecsapott egy villámsorozat, és kiégette a lapokat... Nos, ez meredek spekuláció, de mégis csak egy általunk ismert és létrehozható mechanikus konstrukcióról szól. A mechanikus élet ellenben egy általunk nem ismert, és nem létrehozható konstrukció.

2. példa: ahogy egy félmillió bázispárból álló DNS egyesek szerint összeállhat véletlenül, úgy legalább egy rövidke Shakespeare szonett is összeállhatna betűről betűre magától. Mondjuk, egy betűlevesben. Kérdés, hány tányérral kell ehhez enni belőle. Tegyük fel, sok milliárd évig repetázunk, és kivárjuk, hogy a betűk épp megfelelő kombinációba kerüljenek. Ez legalább nem elvi lehetetlenség. A DNS esetében viszont nehezíti a dolgunkat, hogy a valóságban 1 + 1 bázispár sem áll össze magától. Ha az 1 + 1 nem működik, ésszerűtlen akár a legeslegrövidebb DNS véletlen összeállását feltételezni. Ami persze nem zárja ki a DNS nélküli élet véletlenszerű keletkezését – noha ilyen konkrét életformát nem ismerünk.

3. példa: A gépek esetén belátható, hogy soha nem lesz önálló ötletük. Ésszerűtlen feltételezni, hogy egy mechanikusan összeállt véletlen konstrukció saját ötletekkel próbálkozna.

4. példa: próbáljuk megírni egy önszaporító mechanika programját. Először is, honnan tudja a mechanika, hogy szaporodnia kellene? És azt, hogy a szaporodásig egyben kellene maradnia? És hogy az utódairól azok szaporodásképessé válásáig gondoskodnia kellene? Tegyük fel, mindezt véletlen mutációk „tanítják meg” neki az evolúció során. A szerkezet valójában nem tanul, hanem a véletlenül épp így működő szerkezetek maradnak fenn az evolúció során. Hány mechanika kell ahhoz, hogy az egyik véletlenül szaporodni akarjon és tudjon? Hány 3D-s nyomtatót kell készítenünk ahhoz, hogy az egyik csak úgy, magától úgy döntsön, hogy több példányban reprodukálja önmagát? Mint az előző részben beláttuk, ez nem darabszám kérdése: szaporodó mechanikai mutáció semmilyen körülmények között nem tud létrejönni. Sem általunk, sem magától.

Az élettelen állapot és az Élet között áthidalhatatlan szakadék van, amit semmilyen konstrukcióval nem tudunk áthidalni. Az áthidalhatatlan szakadékról nem feltélezhetjük, hogy magától áthidalódik. Annyira természetes számunkra a szerves Élet, hogy adottnak vesszük a vele kapcsolatban tapasztalt képességeket, és a fiktív szervetlen, véletlen szerkezeteket is felruházzuk velük. Ez azonban ellentmond a tapasztalatainknak. A jelek szerint még a legegyszerűbb egysejtű élőlény is végtelenül magasabb minőség, mint egy mechanikus szerkezet, és fogalmunk sincs, hogyan tudnánk előállítani.

Dr Jekyll ellenveti, hogy az Élet teremtettségét is ésszerűtlen feltételezni. Mr Hyde azt feleli, hogy mégis mintha kevésbé lenne ésszerűtlen az alternatívánál.

A fenti gondolatmenetből nem következik, hogy az Életet épp Isten teremtette. Csak annyi következik belőle, hogy nyomós okaink vannak nem feltételezni az Élet véletlenszerű keletkezését. A lelkünk mélyén tisztában vagyunk ezzel. Amikor az Élet tiszteletéről beszélünk, feltételezzük, hogy van rajta mit tisztelni, azaz nem az anyagi szinttel azonos, véletlenszerű mechanika, hanem – intuitív értelemben – „szent”. Amiről eszünkbe juthat Kant (tévesen) híres kategorikus imperatívusza... ám előtte még számos más téma vár ránk.