Paradoxonok könyve 4. fejezet

31. Az Élet véletlen keletkezésének paradoxonja – spekulatíve feltételezhetjük, hogy az élet véletlenül jött létre, de a feltételezést nem tudjuk alátámasztani

Ahogy az előző részben láttuk, nincs szaporodni képes gép, és konstruálni sem tudunk ilyet. Amit nem tudunk konstruálni, sőt nem is értjük pontosan, hogyan működik, arról nem ésszerű feltételezni, hogy anyagi kölcsönhatások eredményeként, mintegy véletlenül összeáll.

1. példa: két faágat keresztbe lehet tenni egymáson szándékosan, jelként, de akár véletlenül is egymásra eshetnek. Egy gondosan ácsolt háztetőről már nehéz feltételezni, hogy a fadarabok véletlenszerűen kerültek egymásra, a szegek véletlenül épp a megfelelő helyen rögzítették őket, azután a szél agyagport fújt a tetőlécekre, az eső a port cserép alakú nedves lapokká áztatta, majd lecsapott egy villámsorozat, és kiégette a lapokat... Nos, ez meredek spekuláció, de mégis csak egy általunk ismert és létrehozható mechanikus konstrukcióról szól. A mechanikus élet ellenben egy általunk nem ismert, és nem létrehozható konstrukció.

2. példa: ahogy egy félmillió bázispárból álló DNS egyesek szerint összeállhat véletlenül, úgy legalább egy rövidke Shakespeare szonett is összeállhatna betűről betűre magától. Mondjuk, egy betűlevesben. Kérdés, hány tányérral kell ehhez enni belőle. Tegyük fel, sok milliárd évig repetázunk, és kivárjuk, hogy a betűk épp megfelelő kombinációba kerüljenek. Ez legalább nem elvi lehetetlenség. A DNS esetében viszont nehezíti a dolgunkat, hogy a valóságban 1 + 1 bázispár sem áll össze magától. Ha az 1 + 1 nem működik, ésszerűtlen akár a legeslegrövidebb DNS véletlen összeállását feltételezni. Ami persze nem zárja ki a DNS nélküli élet véletlenszerű keletkezését – noha ilyen konkrét életformát nem ismerünk.

3. példa: A gépek esetén belátható, hogy soha nem lesz önálló ötletük. Ésszerűtlen feltételezni, hogy egy mechanikusan összeállt véletlen konstrukció saját ötletekkel próbálkozna.

4. példa: próbáljuk megírni egy önszaporító mechanika programját. Először is, honnan tudja a mechanika, hogy szaporodnia kellene? És azt, hogy a szaporodásig egyben kellene maradnia? És hogy az utódairól azok szaporodásképessé válásáig gondoskodnia kellene? Tegyük fel, mindezt véletlen mutációk „tanítják meg” neki az evolúció során. A szerkezet valójában nem tanul, hanem a véletlenül épp így működő szerkezetek maradnak fenn az evolúció során. Hány mechanika kell ahhoz, hogy az egyik véletlenül szaporodni akarjon és tudjon? Hány 3D-s nyomtatót kell készítenünk ahhoz, hogy az egyik csak úgy, magától úgy döntsön, hogy több példányban reprodukálja önmagát? Mint az előző részben beláttuk, ez nem darabszám kérdése: szaporodó mechanikai mutáció semmilyen körülmények között nem tud létrejönni. Sem általunk, sem magától.

Az élettelen állapot és az Élet között áthidalhatatlan szakadék van, amit semmilyen konstrukcióval nem tudunk áthidalni. Az áthidalhatatlan szakadékról nem feltélezhetjük, hogy magától áthidalódik. Annyira természetes számunkra a szerves Élet, hogy adottnak vesszük a vele kapcsolatban tapasztalt képességeket, és a fiktív szervetlen, véletlen szerkezeteket is felruházzuk velük. Ez azonban ellentmond a tapasztalatainknak. A jelek szerint még a legegyszerűbb egysejtű élőlény is végtelenül magasabb minőség, mint egy mechanikus szerkezet, és fogalmunk sincs, hogyan tudnánk előállítani.

Dr Jekyll ellenveti, hogy az Élet teremtettségét is ésszerűtlen feltételezni. Mr Hyde azt feleli, hogy mégis mintha kevésbé lenne ésszerűtlen az alternatívánál.

A fenti gondolatmenetből nem következik, hogy az Életet épp Isten teremtette. Csak annyi következik belőle, hogy nyomós okaink vannak nem feltételezni az Élet véletlenszerű keletkezését. A lelkünk mélyén tisztában vagyunk ezzel. Amikor az Élet tiszteletéről beszélünk, feltételezzük, hogy van rajta mit tisztelni, azaz nem az anyagi szinttel azonos, véletlenszerű mechanika, hanem – intuitív értelemben – „szent”. Amiről eszünkbe juthat Kant (tévesen) híres kategorikus imperatívusza... ám előtte még számos más téma vár ránk.

32. Az inputparadoxon – a valósággal való kapcsolatunk egyetlen csatornája sem kizárólagos, ám a maga nemében mindegyik egyedülálló és pótolhatatlan

Nem minden a látás, vizuális értelemben mégis egyedülálló és pótolhatatlan. Amit nem látással közelítünk meg, az nem lesz vizuális.

Ugyanez érvényes a többi érzékünkre. És a nyelvre. És a kommunikációra. És a táncra. És a festészetre. És a többire. Egymást kiegészítű, ám egymás szerepét átvenni nem képes csatornákról van szó. Mindegyik hozzátartozik az élet teljességéhez – így a szaglás és a zene is, a zenét azonban nem tudjuk kiszagolni, sem az illatokat lezongorázni.

1. példa: a költészetben szinesztéziának nevezzük a többféle érzékszervre ható képek használatát („színek víg pacsirtái zengtek” ... „Egy kirakatban lila dalra kelt/Egy nyakkendő” – Tóth Árpád: Körúti hajnal). Többféle érzékszerv kap szerepet az összhatásban, ami asszociációval valósul meg. Az érzékek azonban nem veszik át egymás szerepét.

2. példa: egy több sávos hangszínszabályzó egymást kiegészítő csatornákkal éri el a kívánt hanghatást, de az 1 kHz-es csatorna nem tud a 10 kHz-es csatorna helyébe lépni. Az 1 kHz-es hangtartomány nem megy át a 10 kHz-es csatornán, és fordítva.

3. példa: ha látnánk a hőt, mint a kígyók, hallanánk az ultrahangokat, mint a denevérek, éreznénk az elektromos erőteret, mint a cápák, zoom-os szemünk lenne, mint a sasoknak, és molekulákra bontanánk a szagokat, mint a tigrisek, akkor közelebb kerülnénk a valóság összcsatornás érzékeléséhez? Szerintem nem, mivel egyrészt technikával és intellektuálisan is rásegítünk az érzékelésünkre (eredményesen szervó-érzékelünk), másrészt a valóságtól a legkifinomultabb érzékelés is végtelen távolságra van, az agyunkat áthidalhatatlan szakadék választja el a külvilágtól. Akárhány csatornán közelítünk hozzá, nem vagyunk a valóságba „bedrótozva”.

Kedvenc mondatom, hogy „nem minden a logika”. Azok mondják, akik nem boldogulnak a logikával, vagy épp kifogytak a logikai érvekből. A logika tényleg nem minden, de logikai értelemben mégis egyedülálló és pótolhatatlan. Nincs alternatív logikánk, így amit nem logikával közelítünk meg, az nem lesz logikus.

4. példa: a zen koanok („Tudjuk, milyen a kéttenyeres taps hangja, de milyen az egytenyeres tapsé?”) arra hívják fel a buddhista szerzetestanoncok figyelmét, hogy a valóság nem feltétlenül írható le hétköznapi logikával. Egyetértek, erről szól a sorozatom. Viszont a hétköznapi tapasztalatok világából kilépve egy idegen világba csöppenünk, amely nem hasonlít a hétköznapi világunkra, és amellyel – hétköznapi értelemben – nem sokat tudunk kezdeni. Paradox kérdés, hogy a nem hétköznapiság ez esetben magasabb szintet jelent-e.

Dr Jekyll számára csaknem minden az ésszerűség, Mr Hyde szemszögéből pedig nagyjából semminek tűnik, sokkal fontosabb az evés, ivás és a szex. Még szerencse, hogy ők ketten ugyanabban a testben élnek, így egyensúlyban maradnak egymással.

Nem minden az ésszerűség, de amit nem ésszerűen közelítünk meg, az nem lesz ésszerű. Nem célszerű olyan alapon ellenállni az ésszerűségnek, hogy „nem minden az ésszerűség”. Az ízeknek sem állunk ellen arra hivatkozva, hogy „nem minden az íz”.

Miért szerepel akkor számos történetben betegségként a hidegen logikus gondolkodás? Milyen értelemben lehet a dolgokat „túlracionalizálni”? Miért idegenednek el a környezetüktől a homloklebeny-sérüléses betegek? Kiderül a későbbi részekben.

33. Az érvelési hibák paradoxonja – kézenfekvő lenne, hogy az érvelési hibával elért logikai következtetés téves, ám nem szükségképpen az

Kinézek az ablakon, és látom, hogy esik az eső. Ezt az állítást sokféle hibás érveléssel megfogalmazhatom úgy, hogy érvénytelennek tűnjön.

1. sértegető: vitapartnerem hazaáruló, ezért tagadja, hogy esik az eső, következésképp az eső esik.

2. tévesen inkompetens: szomszédom, aki rossz orvos, azt állítja, hogy nem esik, tehát esik.

3. téves előfeltételező: nálunk egyfolytában esik az eső, következésképp most is esik.

4. tekintélyelvű: három diplomám van, ezért ha én azt mondom, hogy esik az eső, akkor bizony esik.

5. eleve kizáró: lehetetlen, hogy ne essék, tehát esik az eső.

6. áldilemmás: vagy esik, vagy havazik, most épp nem havazik, tehát esik.

7. paranoiás: nekem árt, ha esik, következésképp esik.

8. populista: a közvélemény többsége szerint esik, tehát esik.

9. vágyelvű: jó lenne, ha esne, tehát esik.

10. haszonelvű: hasznos lenne, ha esne, tehát esik.

11. célszerű: célszerű, hogy essék, tehát esik.

13. ésszerű: ésszerű lenne, hogy essék, tehát esik.

14. következetlen: deres már a határ, őszül a vén betyár, tehát esik az eső.

Ezek az érvelési hibatípusok lépten-nyomon előfordulnak a közbeszédben, és kétkedve fogadjuk az általuk elért következtetéseket. Büszkék vagyunk, hogy észrevettük a turpisságot. Ám ezúttal azt vegyük észre, hogy a következtetés igazságában eleve biztos voltam, és csak utólag raktam elé – rossz – érveket. Nem az érveket megfontolva jutottam a következtetésre, hanem álérvekkel racionalizáltam egy előre megalkotott kijelentést. Ha bírósági eljárásban tennék ilyet, azt koncepciós pernek neveznénk. Mivel azonban kinéztem az ablakon, és láttam, hogy esik az eső, bármilyen helytelen érvet teszek is az állítás elé, az nem érvényteleníti az állítást. Az érvelési hibától nem szükségképpen hamis a következtetés, annak igazságtartalma az érveléstől függetlenül vizsgálandó.

Általánosságban kerülendők az – átlátszó – érvelési hibák, de az is érvelési hiba, hogy „hibás érvekkel jutottunk a következtetésre, hogy esik az eső, tehát az eső nem esik”. Nincs más megoldás, mint a valósághoz viszonyítani, azaz kinézni az ablakon, és meggyőződni róla, hogy esik-e. Parttalan viták esetén gyakran erről a lényegi mozzanatról felejtkeznek el a vitázók: nem érdekli őket, hogy mit látnának, ha kinéznének az ablakon.

Az elméleti Dr Jekyll szerint nem sokat számít, hogy esik-e az eső. Mr Hyde szerint pedig az nem számít sokat, hogy milyen érvekkel körítjük a gyakorlati esőről szóló állításunkat.

Prekoncepció-e, hogy látom, hogy esik az eső? Meghaladható-e a logikának ez az álérvelő – racionalizáló fokozata? Van-e jobb lehetőségünk, mint hogy mondvacsinált utólagos érvekkel próbáljuk meg „eladni” az igaznak vélt állításainkat? Folyt. köv.

34. A következtetésparadoxon – a következtetés mindig előbb születik meg a premisszánál

Amikor a tetszetős logikai levezetéseket nézzük, úgy tűnik, előbb mondjuk ki a premisszát, azután a premisszá(k)ból adódó következtetést. A valóságban előbb kimondunk egy intuitív következtetést, majd utólag elétesszük az érveket.

1. példa: a találmányok és felfedezések próba-szerencse alapon jönnek létre, és nem logikai megalapozás útján. A logika csak a már ismert és eleve elfogadott, körkörös állítások ismételgetésére alkalmas. Valamint a többé-kevésbé strukturált gondolkodás tanítására, ami azért hasznos, például programozáshoz, vagy egy közigazgatási rendszer működtetéséhez.

2. példa: ha állításaink sorából kihúzzuk azokat, amelyeket vágyelven, hasznosság vagy célszerűség alapján mondtunk ki, semmilyen állításunk nem marad.

3. példa: mint az indukció és dedukció paradoxonjánál láttuk, nincs érvényes logikával elérhető következtetés, a legszilárdabbnak hitt dedukciónk is érvénytelen indukcióból indul ki.

4. példa: a „Minden ember halandó, Szókratész ember, tehát Szókratész halandó.” gondolatmenet nem arra irányul, hogy megtudjuk, Szókratész vajon halandó-e vagy sem. A következtetés eleve megvan, utólag tesszük elé a premisszákat, hogy – jóllehet, érvénytelenül – illusztráljuk a logikai gondolkodást.

5. példa: Galilei szerzett egy frissen feltalált távcsövet, amelybe nézve az az intuíciója támadt, hogy Copernicus-nak igaza van, nem a Nap kering a Föld körül, hanem fordítva. Mivel logikai levezetése nem volt ehhez a meglátáshoz, tudományos körökben nem tudta elfogadtatni. Eredménytelenül veszekedte végig az életét, a tudományos közösség ragaszkodott a matematikai-fizikai levezetéshez, amely abban a korban a geocentrikus modellt tűnt alátámasztani. Mire Newton megalkotta a heliocentrikus modellhez tartozó elméletet, Galilei már húsz éve halott volt. Ha logikai úton jut el a heliocentrikus modellhez, sokkal hamarabb elismerik a heliocentrikus modellt. Galilei útja azonban nem kivétel, hanem tipikus: első a random intuitív meglátás, utána következik a strukturált logikai munka (amit ezúttal Newton végzett el).

6. példa: Einstein egész életében intuitíve töprengett az univerzum lehetséges modelljein, és egy-egy meglátása kapcsán számolt is, de az első mindig az intuíció volt. Ésszerű, hogy így legyen, hiszen a logika a már ismert dolgok bemutatására alkalmas, és nem új állítások megalkotására. Az új állítások forrása... az ösztönvilágunk.

7. példa: gyakran ébredek úgy, hogy éjszaka összerendeződött bennem egy este még kusza gondolatmenet. Valószínűleg nem vagyok ezzel egyedül: az álom is elősegíti az új meglátásokat.

Miért használjuk mégis a logikát, ha nélkülözi a végső érvényt? Mert nincs jobb lehetőségünk: a végső érvény nélküli strukturált gondolkodás eggyel jobb, mint a strukturálatlan gondolkodás.

Dr Jekyll már-már elvetné a logikát, miközben szinte mindennek tartja. Mr Hyde, aki egyébként nem tulajdonít túlzott jelentőséget a logikának, jót mulat ezen.

Vajon a „gondolkodom, tehát vagyok” gondolatmenetnek is előbb született meg a következtetése, és utólag került elé a premissza? Folyt. köv.

35. A Descartes-paradoxon – az ember sokkal előbb tudja, hogy van, mint hogy erről gondolkodni tudna

Descartes felnőttkorában vetette papírra a híressé vált mondatát („Gondolkodom, tehát vagyok.”). Előtte azonban számos feltételnek kellett teljesülnie.

1. El kellett érnie a nagyjából hároméves kort ahhoz, hogy tudja, hogy van.

2. Meg kellett tanulnia legalább egy nyelvet ahhoz, hogy egyre árnyaltabban tudja kifejezni a gondolatait. Nyelv nélkül csak annyit tudott volna mondani – Lázár Ervin szavaival –, hogy dömdödöm, dömdödöm, dömdö-dömdö-dömdödöm.

3. El kellett érnie a kora kamaszkort ahhoz, hogy érdekelni kezdje az önreflexió.

4. El kellett sajátítania az elvont rendszerszintű gondolkodást. A nélkül nem tudott volna a „lét”-ről mint olyanról gondolkodni.

5. Meg kellett tanulnia a filozófiai érvelést, különben nem tudta volna leírni az elhíresült mondatot.

Amint látjuk, Descartes messze nem felnőttként értesült arról, és nem is a gondolkodásból vezette le, hogy van. A léte sokkal korábban bizonyos volt számára. Felnőttként azután jónak tűnő eladási érveket tett a bizonyosság elé.

Dr Jekyll itt megkérdezi: vajon mindenki kénytelen „eladni” az állításait? Hátha van éterien tiszta filozófiai érvelés, amely nem szorul rá holmi földhöz ragadt piaci eladásra. Mr Hyde válasza, hogy a tiszta filozófiát nem kell árulni; úgysem veszik meg, mert nincs piaci értéke.

Kant alapján úgy véljük, hogy csak az önzetlen, érdekmentes tetteknek/elveknek tulajdoníthatunk értéket. Ám létezik-e érdekmentesség az általunk ismert valóságban? Folyt. köv.

36. Az érdekmentesség paradoxona – minden korban szépnek tűnik érdekmentesnek lenni, ám egyetlen korban sem lehetséges

Az ókori görögök szerint szép az, ami érdek nélkül tetszik. Kant szerint annak van erkölcsi értéke, aminek nem látjuk közvetlen hasznát. A keresztények többsége szerint az számít értéknek a túlvilágon, aminek egyáltalán nem vettük el a jutalmát a földön. Két gond van ezzel: 1. nem tudunk ténylegesen érdekmentesek lenni; 2. ez az elavult felfogás a platóni ideákra épít, melyekről ma már tudjuk, hogy csak a fejünkben léteznek.

A görögök arra gondoltak „érdek nélkül tetszik” alatt, hogy az ember nincs lefizetve, nem a szeretőjét protezsálja filmszerepre, nem elfogultságból nyilatkozik a rokonáról, stb. A szépség láttán érzett lelkesedés azonban tudat alatti vonzódás, ahogy Freudtól értesültünk. Egy szép arcú elnökjelöltnek sokkal nagyobb esélye van a győzelemre, mint a kevésbé vonzóknak – holott a kinézet többnyire fordítottan arányos a becsületességgel. A szexepil tudat alatt hat. Szó sincs róla, hogy ne lennénk érdekeltek, csak nem tudunk róla, vagy nem mondjuk ki. Az ókori görögök pontatlanul fogalmaztak. Kant kritikusai pedig rámutattak, hogy ha egy jó cselekedetnek nincs is kézzelfogható, közvetlen haszna a cselekvő számára, az elvont öröm is a haszon egy fajtája. Bármennyire éterinek gondolta Kant az erkölcsi ideálnak való megfelelés örömét, testben élte azt meg. Ha csak a haszonnal nem járó, elvi ideál szerinti cselekedeteknek tulajdonítanánk erkölcsi értéket, akkor soha senki cselekedete nem rendelkezne ilyennel. Továbbá, Kant emberfeletti idealizmusa ideák hiányában nem csak idejét múlt, hanem veszélyes is a létező emberek jólétére. (Pl. az igazmondás ideáját abszolutizálva kiszolgáltatja Kant legjobb barátját egy baltás gyilkosnak.)

Jézus arról beszél, hogy aki jótékonykodás közben kürtöltet maga előtt, vagy learatja a jó cselekedete erkölcsi elismerését, az már elvette a földi jutalmát, és a cselekedetének nem lesz értéke a mennyben. A keresztények többsége ennek alapján véli általánosítva, hogy aminek földi haszna (is) van, az értéktelen dolog, nem igazi kereszténység. Csakhogy amikor a földi hívságokról lemondó apostolok híveket szereztek Jézusnak, máris földi hasznot realizáltak. Ha a földi haszon minden formája kerülendő lenne, az apostoloknak csak a híveket nem szerző cselekedetei rendelkeztek volna mennyei értékkel – és a kereszténység rövid úton kihalt volna. Ráadásul Jézus – egy látszólag ellenkező előjelű tanításban – azt is mondja, hogy „méltó a munkás a bérére”.

Megfogalmazhatók-e a fenti, érdekmentességről szóló gondolatok korszerűen és ellentmondásmentesen? Könnyedén: az az igazi érték, amiért nem jár csúszópénz és/vagy tisztességtelen előny. Méltányos földi bér azonban jár(hat) érte, ettől nem csökken az elvont/túlvilági érték.

1. példa: a házastársi hűségnek szabad családi boldogságot eredményeznie, ettől nem veszíti el az erkölcsi értékét.

2. példa: a becsületessége miatt megbecsült kereszténynek nem kell bűntudatot éreznie a „földi jutalom elvétele” miatt.

Dr Jekyll megjegyzi, hogy nehéz meghatározni a csúszópénz és a méltányos bér közötti különbséget. Mr Hyde ellenveti, hogy a lelke mélyén a legtöbb ember tisztában van a különbséggel, csak oda kell figyelnie a lelkiismerete hangjára.

Akkor tehát lehetünk földi hasznot realizáló idealisták? Nem, mert a kétféle szemlélet fogalmi ellentmondásban áll egymással. Lemondani azonban nem a földi haszonról, hanem az idealizmusról célszerű és korszerű. Sőt, ez nem is mai ötlet: már Jézus kimondja, hogy nem az ember van a Sábesz ideájáért, hanem fordítva. Folyt. köv.

37. A Kant-paradoxon – a túlvilági jutalomba vetett hit racionálissá, e hit hiánya pedig irracionálissá teszi az erkölcsös viselkedést

Kant tévedett az idealizmusával, de igaza volt/van a tekintetben, hogy aki túlvilági jutalomra számít az erkölcsös viselkedésért, az racionálisan erkölcsös, míg aki nem hisz túlvilági jutalomban, az csak irracionálisan tarthatja be az erkölcsi szabályokat.

A modellt igazolondó, támadjuk meg minden lehetséges irányból, és ha a támadások sorra kudarcot vallanak, fogadjuk el, hogy Kant helyesen látta ezt a kérdést.

1. támadás: az erkölcsnek van földi haszna is, tehát nem szükséges túlvilági jutalomban hinni, elég a földi haszonba vetett hit. E támadás azzal hárítható el, hogy a földi haszonban hinni láthatóan nem elég például az abortusz és a házasságtörés ellen. Ha elég lenne, akkor az abortusz és a házasságtörés vörös vonalként működne a nem hívők számára is, márpedig az ellenkezőjét tapasztaljuk. A nem hívők nem bánják annyira az abortuszt, hogy akár csak helytelenítenék, a házasságtörés jogára meg egyenesen büszkék. Miközben azzal egyetértenek, hogy az abortusz abszolút értelemben nem jó, és két házasságtörés között hosszabb-rövidebb időre azért jó (lenne) hűnek lenni. A földi hasznosság belátása tehát nem elég az erkölcsi szabályok elfogadásához és betartásához.

2. támadás: az erkölcsnek csak az a része számít erkölcsnek, amit a nem hívők is könnyedén betartanak. E támadás azzal hárítható el, hogy definíciós trükk, és nem érdemi támadás. Érdemi támadás lenne, ha a nem hívők az abortusz és a házasságtörés fogalmának feleslegességét bizonyítanák, mondván, hogy bármilyen magzatot bármikor szabadon és büntetlenül meg lehet ölni, és a párkapcsolati hűség már az első napon sem értelmes dolog. A nem hívők azonban nem így érvelnek, hanem úgy, hogy alapvetően nem jó az abortusz, és jó a házastársi hűség, de kényelmi alapon ettől el szabad térni. Más szóval, az erkölcsi szabály érvényes, csak következmény nélkül meg lehet szegni. Ez elismeri a hívők erkölcsi felfogásának érvényét, és megalapozatlanná teszi az erkölcs tárgykörének szűkítését.

3. támadás: az ember nem azért erkölcsös, mert jutalomra számít. A statisztikai átlagra nézve, de.

4. támadás: az ember nem azért nem szegi meg az erkölcsi szabályokat, mert büntetésre számíthat. Ha ezt általában igaznak tartanánk, eltörölnénk a közlekedési büntetéseket. Sőt a büntetőjogi szankciókat. Csakhogy mi a büntetések és szankciók visszatartó erejében hiszünk, továbbá szükségesnek tartjuk ezeket a jogkövető magatartás biztosításához. Azaz megalapozatlan állítás, hogy az ember (mint statisztikai méretű populáció) büntetés nélkül is betartja az erkölcsi szabályokat. Van a populációnak olyan rétege, amely különösebb szankciók nélkül sem keveredik nagy számban súlyos szabályszegésbe, ez a jómódú értelmiség. A társadalom egésze azonban nem jómódú értelmiségként viselkedik, továbbá az általános erkölcsi szabályok betartása a jómódú értelmiségre sem jellemző.

5. támadás: nem igaz, hogy pozitív ösztönzésre reagálva, illetve negatív következményektől tartva szabályt követni racionális. Ez azzal hárítható el, hogy általánosságban nem így gondolkodunk: racionálisnak tartjuk pénzért munkát végezni, és irracionálisnak pénz nélkül dolgozni, kivéve a jótékonyság esetét. Ha azonban a munkáért sem pénz, sem a jótékonyság lelki jutalma nem jár, közmegegyezés szerint irracionális tevékenységről van szó. Egyfajta egyéni hobbiról, viszont a szabályok betartását semmilyen téren nem tartjuk egyéni hobbinak.

6. támadás: erkölcsösnek lenni nem teljesítmény, hanem teljesen természetes, alapértelmezett viselkedés. Nos, ha így lenne, nem hoznánk erkölcsi szabályokat, és nem is vitatkoznánk róluk. A járóképes ember számára járni nem teljesítmény, hanem teljesen természetes, nem is hozunk erről szabályokat. Az erkölcs azonban vagy rövid távú előnyről való lemondást jelent hosszú távú előnyért, vagy egyéni előnyről való lemondást közösségi előnyért – ez bizony erőfeszítés és teljesítmény.

A fenti támadásokat elhárítva beláthatjuk, hogy Kantnak igaza volt/van, a túlvilági jutalomba vetett hit racionálissá teszi az erkölcsös viselkedést. A Kant-paradoxon a gyakorlatban úgy jelenik meg, hogy az szokta magát nem hívőnek nevezni, aki büszke a racionalitására, és irracionálisnak tartja a hívő embereket. Paradox helyzet, hogy aki világnézetileg racionálisnak mondja magát, az erkölcsileg irracionális legyen, és büszkén vállalja, hogy e téren kevésbé racionális a hívőknél.

Dr Jekyll szilárdan hiszi, hogy nincs szüksége túlvilági jutalomra az erkölcsösséghez, Mr Hyde azonban ellenveti, hogy valószínűleg nem néz szembe a belső késztetéseivel, továbbá hogy Mr Hyde-nak a túlvilágba vetett hitre is szüksége van az erkölcsös magatartáshoz. Mivel ők ketten ugyanabban a testben élnek, ez a vita olyan belső tusakodáshoz vezet, amilyet a legtöbben megélünk a mindennapokban.

Kantnak nem csak az erkölcsi racionalitás mint nehezen félretolható istenérv tekintetében van igaza, hanem az erkölcsi szabályok univerzalizációs igényében is, ez azonban már a következő paradoxonhoz vezet.

38. Az univerzalizálhatóság paradoxonja – mindenki egyetemessé szeretné tenni az erkölcsi felfogását, miközben elvben elutasítja az ebből következő erkölcsi totalitarizmust

Kant ismerte fel elsőként, hogy csak az egyetemes erkölcsnek van haszna és értelme. Igaz, a gondolat ősidők óta jelen van, de mint Jahve / Elohim / Allah akarata, amit nem érünk fel ésszel. Kant felérte ésszel, emberi logikával is ugyanerre a következtetésre jutott. A magatartási szabályoknak tértől, időtől és egyéntől függetlenül azonosaknak kell lenniük – állapítja meg a kategorikus imperatívuszai kidolgozása közben. Kategorikus imperatívusz (feltétlen parancs) nála nem csak az ölés tilalma, hanem az igazmondás is (mint láttuk, tragikus következményekkel a legjobb barátjára nézve). Az egyetemesség igényében nem tévedett, csak az ideák abszolutizálásában. Nem arról van ugyanis szó, hogy egyes korok / kultúrák / egyének hazudhatnak, hanem arról, hogy a legjobb barátunkat nem áldozzuk fel egy eszme oltárán, a megmentése érdekében akár szemrebbenés nélkül hazudhatunk is az őt kereső baltás gyilkosnak. Ezzel nem következetlenek, hanem következetesen jólétpártiak vagyunk.

Kant jól látta, hogy minden ember saját magából kiindulva igyekszik általánossá, mindenki számára irányadóvá tenni a saját egyéni erkölcsi felfogását.

1. példa: a talpig becsületes ember értetlenül áll mások becstelensége előtt, felfoghatatlannak találja, hogy úgy is lehet gondolkodni.

2. példa: az erkölcs terén megengedő ember általános szabálynak gondolja, hogy mindenki legyen megengedő, és fel van háborodva, ha valaki nem olyan (vagy nem úgy) megengedő, mint ő. Azt gondolja, hogy az engedékenyéget rá kell kényszeríteni a másként gondolkodókra. Ami látványos öncáfolat, és minden ember ösztönös erkölcsi univerzalizmusát bizonyítja. A következetes álláspont ugyanis az lenne, hogy a sokféle megengedett dolog egyikeként a szigorúbb erkölcsi felfogás is meg legyen engedve. Az erkölcsileg megengedő ember erről hallani sem akar, a szigorú erkölcsi felfogás az egyetlen „kihágás”, ami igazán kihozza a sodrából.

3. példa: a sofőrök hány százaléka hajthat át rendszeresen a piroson úgy, hogy a közlekedés rendszere ne omoljon össze? Maximum 1-2%, nem több. Ha ennél több a gátlástalan normaszegő, a rendszer működésképtelenné válik. Nagyjából ennyi a bűnözők (és a skizofrének) aránya a társadalomban. Ennyit még elviselünk, megfelelő büntetésekkel és gyógykezelésekkel, ennél több deviánst azonban már nem.

4. példa: miért akarják a politikailag korrektek az egész emberiséget politikailag korrektté tenni? Az ösztönös univerzalizálás jegyében viselkednek így. A „sokszínűség” azt jelenti náluk, hogy mindenki legyen olyan színű, mint ők, különben nem nyugszanak.

5. példa: miért fontos a melegeknek, hogy mindenki támogassa a melegséget, miközben a heteróknak nem annyira fontos, hogy mindenki elfogadja a heteró életmódot? A melegek ösztönösen érzik, hogy csak a totális erkölcsi hegemómia hoz számukra megnyugtató megoldást. Nem veszik észre, hogy hegemóniára törekedve már nyomulnak a maguk értékrendjével, vagyis maguk követik el azt, amivel a többséget vádolják. Kant jól látta, hogy minden ember univerzalizálná a saját erkölcsi felfogását.

6. példa: erkölcsi ügyekben senki sem semleges. Vagy tilt, vagy támogat bizonyos magatartásformákat, és sosem tűr saját vélemény nélkül. A látszólagos tűrés vagy helyeslő, vagy rosszalló, de nem ítéletmentes, még akkor sem, ha az ítélet kimondatlan marad. Ahogy a kerekítés szabályai vagy erre, vagy arra billentik el a tört értéket, és nincs olyan érték (pl. 3,5), amely lefelé és felfelé is egyaránt kerekíthető lenne. Kierkegaard szavaival: vagy – vagy. Soha sem is – is. Ezért nem lehet a melegséget semlegesen tolerálttá tenni, csak kisebb-nagyobb mértékben helyeselni vagy helyteleníteni.

Az univerzalizáló ösztönből pedig erkölcsi totalitarizmus következik. Aki hatalmat kap, az megpróbálja a saját erkölcsét rákényszeríteni mindenkire. Ha a felfogása történetesen az engedékenység, akkor az lesz kötelező, az ellenkezője pedig büntetendővé válik. Egy megengedő rendszerben a szigorú felfogásúak az elnyomott „deviánsok”. (Ez teszi érthetővé, miért büntették a liberális rómaiak a kereszténységet.)

Felvethető persze, hogy ha már úgy áll a helyzet, hogy valaki elkerülhetetlenül deviáns lesz, akkor inkább a szigorúak legyenek a deviánsok. Boldogabb a többséget békén és szabadon hagyó erkölcsi diktatúra, mint a többséget eredményesen zaklató változat. Ez azonban nem ilyen egyszerű: ilyen alapon a többséget békén és szabadon lazsálni hagyó társadalom is lehetne boldogabb, mint a többséget eredményesen munkára hajszoló változat. Csakhogy tapasztalatból tudjuk, hogy a güriző többségű társadalom boldog jólétben él, a szabadon lazsáló többségű társadalom pedig állandó válságban van. Az előző részben beláttuk, hogy erkölcsösnek lenni teljesítmény és munka, így érthető ez a párhuzam.

Dr Jekyll emlékeztet rá, hogy Kant számára a szabadság a kötelesség teljesítése volt. Mr Hyde pedig közbeveti, hogy ez inkább perverz szómágia, mint okosság, Kant valójában kiüresítette és értelmetlenné tette a szabadság fogalmát.

A gondolatmenet végére kívánkozik az az érdekesség, hogy a túlvilági jutalmat ígérő kereszténység egyben túlvilági igazságtételt is ígér, így fékezi és ellensúlyozza az erkölcsi totalitarista törekvéseket. Ennek fényében érthető, hogy miért épp a kereszténység tolerálja leginkább a normaszegést, és miért törekszik kevésbé a hegemóniára, mint pl. a vallástalan felfogások, vagy a politikai korrektség. Aki nem hisz a túlvilági igazságtételben, az minden nézeteltérést a földön akar végérvényesen lebokszolni, ebből lesz az ideológiai „kalifátus” a maga gondolatrendőrségével és a másként gondolkodók kiirtásával. Paradox, hogy az elvben szigorú erkölcsöt hirdető kereszténység jobban tűri a gyakorlati másságot a földön, mint bármely másság a tőle akár csak kicsit is eltérő másságot.

Az előző rész tanulsága, hogy aki erkölcsöt akar a földön, az higgyen az erkölcs túlvilági jutalmában. E rész tanulsága pedig, hogy aki toleranciát akar a földön, az higgyen a túlvilági igazságtételben is. Folyt. köv.

39. Az Isten-paradoxon – Isten nincs szükségképpen, csak Isten jellemzői nélkülözhetetlenek mindannyiunk számára

Isten vagy van, vagy ki kellene találni – hangzik a tömör bölcsesség. Pontosabb úgy fogalmazni, hogy miközben Isten létében bölcseleti alapon nem lehetünk bizonyosak, Isten számos attribútuma (jellemzője) nélkülözhetetlen számunkra ahhoz, hogy emberként létezhessünk a Földön. Egy olyan világ, amelyből hiányoznak Isten tulajdonságai, nem csak embertelen és elviselhetetlen, hanem az állati létszinten és a megsemmisülés reális veszélyén keresztül újra Isten felé vezet. Paradox helyzet, hogy aki elvben nem hisz Istenben, az is igényt tart Isten attribútumainak jelenlétére a világban, és – mialatt vadul igyekszik őket kiszorítani a közéletből – megszorultság esetén számít az Istenben hívők támogatására. Istenben nem hinni annyit tesz, mint ellentmondásosan gondolkodni a léthelyzetünkről és a létező földi igényeinkről.

1. példa: egy Isten nélküli világban nem beszélhetünk semminek a személyes okáról, így a létünk okáról sem. Ha az Élet az anyagi világ véletlen jelenségei által jött létre, az Életünknek nincs oka, sem értéke. A véletlent ugyanis nem tartjuk oknak, sem értékesnek. Melyik nem hívő van erre a helyzetre felkészülve? Aki szeretne a holokausztra emlékezni, támogatja a black lives matter mozgalmat, szívesen tenne valamit az afrikai éhezőkért, vagy akár csak fontosnak tartja az állatvédelmet, az bizonyosan nincs felkészülve egy Isten nélküli világra, amelyben random alapon minden mindegy.

2. példa: egy Isten nélküli világnak nincs célja, a semmiből jöttünk, a semmi felé tartunk. Aki így vélekedik, azt nihilistának szoktuk nevezni, és problémának tartjuk a felfogását. Probléma lenne, ha minden ember alapértelmezetten nihilista lenne? Ez alapvetően megváltoztatná az emberiség viselkedését, egy nihilista világ kevéssé hasonlítana az általunk ismert és szeretett világra.

3. példa: mi tartja vissza az atomhatalmakat egymás – és áttételesen saját maguk – elpusztításától? Nem a nihilizmus, annyi biztos.

4. példa: Isten az egyetlen lehetséges mozdulatlan mozgató tényező, állapítottuk meg egy korábbi részben. Isten logikai Lego záró eleme a nélküle végtelenbe nyúló ok-okozati láncnak. A mindennapokban véges ok-okozati láncokban gondolkodunk, nem vagyunk felkészülve Isten hiányára. Ha komolyan vennénk az ok-okozati láncok végtelenségét, le kellene mondanunk a bírósági bizonyításról és minden kauzalitásról – amit nagyon nem szeretnénk.

5. példa: melyik ember van felkészülve egy olyan világra, amelyben befizet a bankpénztárba, ám a pénz nem kerül a bankszámlájára, és kinyomozhatatlan, hogy mi történt a pénztár és a számla közötti végtelen űrben? Egy kauzalitás nélküli világban a pénz létre sem jöhetett volna, bizalmi rendszereink nem működnének, a civilizációnk összeomlana.

6. példa: fizetés nélkül ugyanannyian dolgoznának, ugyanolyan teljesítményt nyújtva, mint fizetéssel? Aligha. Túlvilági jutalom ígérete nélkül ugyanannyian viselkednének erkölcsösen, mint a nélkül? Kant szerint nem. A vallást meghaladóként meghirdetett politikai rendszerek (jakobinizmus, kommunizmus, fasizmus) véresen összeomlottak, amiből arra következtethetünk, hogy Kantnak e téren igaza volt és van.

7. példa: egy túlvilági igazságtételben nem bízó emberiség ugyanolyan toleráns lenne a földön, mint a keresztény civilizáció? Nem valószínű. Ennek alapján belátható, hogy a hétköznapokból ismert világunk fennmaradásához nem egyszerűen egy általános Főisten tulajdonságaira tartunk igényt, hanem konkrétan a keresztény Isten-kép tulajdonságaira. Ez az egyetlen Isten-kép, amely túlvilági jutalommal ösztönöz az erkölcsös magatartásra, és túlvilági igazságtétellel a földi toleranciára.

Dr Jekyll agya vadul oszcillál a között a tudatállapot között, amelyben Isten léte nem szükségszerű, és a másik állapot között, amelyben a kereszténység szerinti Isten jellemzői létfontosságúak. Hogyan lehetséges, hogy akinek minden tulajdonsága szerves része az elvárásainknak, aki nélkül az életünk hétköznapokból ismert formája elképzelhetetlen, az ne létezzék? Pedig a filozófiai helyzet a jelek szerint, hogy a keresztény Istennek csak a jellemzői létfontosságúak, a léte nem szükségszerű. Mr Hyde megkérdezi, mi a gyakorlati különbség a között, hogy valakinek az összes tulajdonságára igényt tartunk, és létezik, kontra nem létezik? Dr Jekyll agya végtelen ciklusban jár körbe-körbe ezen a bölcseleti Möbius-szalagon.

Az Isten-paradoxon a Shakespeare-paradoxon metafizikai változata: elvben feltételezhetjük, hogy a Shakespeare-nek tulajdonított műveket nem Shakespeare írta, hanem a véletlen, amit az utókor Shakespeare-nek hisz. A Hamlet betűi épp úgy hullottak egymás mellé, ahogy. A Romeo és Júlia is véletlen nyomdai folyamatok eredménye. A színházi előadás során átélt katarzis végső fokon indokolatlan, értelmetlen, filozófiailag nem létezik. Most akkor járjunk színházba, vagy ne? Szeretünk színházba járni, szeretjük a katarzist. Szeretjük az állítólagos Shakespeare műveit. Ezt figyelembe véve, mit gondoljunk a szerző létéről hétköznapi és a hétköznapok szintje fölé emelkedett, bölcseleti értelemben?

40. Az Élet paradoxonja – valójában minden eddigi paradoxon abból vezethető le, hogy az Élet minőségileg különbözik az élettelenségtől

Kézenfekvő, hogy azért ütközünk folyton paradoxonokba, mert a személyes létünkre reflektálva egyfolytában a külvilág személytelenségével szembesülünk, és nem tudunk vele mit kezdeni. Akármerről nézzük, akárhogy forgatjuk, az élettelenség idegen az életünktől. Semmilyen tekintetben nem tudunk vele megbarátkozni. Ez minden paradoxonunk forrása.

1. példa: a hal szárazon egy sor paradoxonnal találkozik. Így vagyunk mi a külvilággal: rávetítjük a belvilágunkat, és minden ponton megállapítjuk, hogy a kül- alapvetően más, mint a bel-.

2. példa: valami hozzánk hasonlót várnánk a külső valóságtól, és nem szűnünk meg csodálkozni, hogy a külső valóság nem antropomorf. Mivel makacsul ragaszkodunk az antropomorf szemléletünkhöz, akárhová nézünk a világban, csak csalódhatunk, hogy lám, az a terület sem antropomorf.

3. példa: minden, ami elsőre antropomorfnak tűnik, közelebbről megvizsgálva körkörösnek bizonyul. Vagyis az antropomorf vonások külsőnek vélt bizonyítékai valójában belül vannak, és nem bizonyítékok. (Mint az 1 + 1 = 2.)

4. példa: jobb helyzetben lennénk, ha kitaláltuk volna a mechanikus életet. De nem találtuk ki, és elvi akadálya van annak, hogy valaha kitaláljuk. Nem csak gyártani nem tudunk mechanikus egysejtűt, hanem tervezni sem. Nem a technológiánk hiányzik hozzá, hanem a koncepció.

5. példa: mivel a világot antropomorf módon rendeztük be, és az ettől való eltérést emberiesség elleni bűncselekménynek tekintjük, a külvilág élettelenségével szembesülve meglegyint az antihumánum szele, és ösztönösen visszamenekülünk egy antropomorf tudati stratégiába, amelyben úgy teszünk, mint ha a paradoxonok nem léteznének, vagy nem lennének relevánsak. Valamilyen szempontból, amiről nem igazán tudjuk, hogy mi lenne. Ad hoc ürügyet keresünk, hogy ne kelljen szembenéznünk a paradoxonjainkkal.

Dr Jekyll ezt úgy éli meg, hogy mások élete szempontjából fontosnak tartja a paradoxonokat, a saját életében azonban nem szeretne velük szembenézni, és levonni az ebből adódó következtetéseket. Mr Hyde jót mulat az alteregója önellentmondásain, de paradoxonokkal egyáltalán nem szeretne foglalkozni a mindennapi életben.

Miután feltártuk, hogy az összes paradoxonunk forrása az Élet és az élettelenség közötti szakadék, érdemes közelebbről megvizsgálnunk a logikus ész és a hit közötti szakadékot is. Ezt tesszük a következő két részben.