Paradoxonok könyve 38. rész

38. Az univerzalizálhatóság paradoxonja – mindenki egyetemessé szeretné tenni az erkölcsi felfogását, miközben elvben elutasítja az ebből következő erkölcsi totalitarizmust

Kant ismerte fel elsőként, hogy csak az egyetemes erkölcsnek van haszna és értelme. Igaz, a gondolat ősidők óta jelen van, de mint Jahve / Elohim / Allah akarata, amit nem érünk fel ésszel. Kant felérte ésszel, emberi logikával is ugyanerre a következtetésre jutott. A magatartási szabályoknak tértől, időtől és egyéntől függetlenül azonosaknak kell lenniük – állapítja meg a kategorikus imperatívuszai kidolgozása közben. Kategorikus imperatívusz (feltétlen parancs) nála nem csak az ölés tilalma, hanem az igazmondás is (mint láttuk, tragikus következményekkel a legjobb barátjára nézve). Az egyetemesség igényében nem tévedett, csak az ideák abszolutizálásában. Nem arról van ugyanis szó, hogy egyes korok / kultúrák / egyének hazudhatnak, hanem arról, hogy a legjobb barátunkat nem áldozzuk fel egy eszme oltárán, a megmentése érdekében akár szemrebbenés nélkül hazudhatunk is az őt kereső baltás gyilkosnak. Ezzel nem következetlenek, hanem következetesen jólétpártiak vagyunk.

Kant jól látta, hogy minden ember saját magából kiindulva igyekszik általánossá, mindenki számára irányadóvá tenni a saját egyéni erkölcsi felfogását.

1. példa: a talpig becsületes ember értetlenül áll mások becstelensége előtt, felfoghatatlannak találja, hogy úgy is lehet gondolkodni.

2. példa: az erkölcs terén megengedő ember általános szabálynak gondolja, hogy mindenki legyen megengedő, és fel van háborodva, ha valaki nem olyan (vagy nem úgy) megengedő, mint ő. Azt gondolja, hogy az engedékenyéget rá kell kényszeríteni a másként gondolkodókra. Ami látványos öncáfolat, és minden ember ösztönös erkölcsi univerzalizmusát bizonyítja. A következetes álláspont ugyanis az lenne, hogy a sokféle megengedett dolog egyikeként a szigorúbb erkölcsi felfogás is meg legyen engedve. Az erkölcsileg megengedő ember erről hallani sem akar, a szigorú erkölcsi felfogás az egyetlen „kihágás”, ami igazán kihozza a sodrából.

3. példa: a sofőrök hány százaléka hajthat át rendszeresen a piroson úgy, hogy a közlekedés rendszere ne omoljon össze? Maximum 1-2%, nem több. Ha ennél több a gátlástalan normaszegő, a rendszer működésképtelenné válik. Nagyjából ennyi a bűnözők (és a skizofrének) aránya a társadalomban. Ennyit még elviselünk, megfelelő büntetésekkel és gyógykezelésekkel, ennél több deviánst azonban már nem.

4. példa: miért akarják a politikailag korrektek az egész emberiséget politikailag korrektté tenni? Az ösztönös univerzalizálás jegyében viselkednek így. A „sokszínűség” azt jelenti náluk, hogy mindenki legyen olyan színű, mint ők, különben nem nyugszanak.

5. példa: miért fontos a melegeknek, hogy mindenki támogassa a melegséget, miközben a heteróknak nem annyira fontos, hogy mindenki elfogadja a heteró életmódot? A melegek ösztönösen érzik, hogy csak a totális erkölcsi hegemómia hoz számukra megnyugtató megoldást. Nem veszik észre, hogy hegemóniára törekedve már nyomulnak a maguk értékrendjével, vagyis maguk követik el azt, amivel a többséget vádolják. Kant jól látta, hogy minden ember univerzalizálná a saját erkölcsi felfogását.

6. példa: erkölcsi ügyekben senki sem semleges. Vagy tilt, vagy támogat bizonyos magatartásformákat, és sosem tűr saját vélemény nélkül. A látszólagos tűrés vagy helyeslő, vagy rosszalló, de nem ítéletmentes, még akkor sem, ha az ítélet kimondatlan marad. Ahogy a kerekítés szabályai vagy erre, vagy arra billentik el a tört értéket, és nincs olyan érték (pl. 3,5), amely lefelé és felfelé is egyaránt kerekíthető lenne. Kierkegaard szavaival: vagy – vagy. Soha sem is – is. Ezért nem lehet a melegséget semlegesen tolerálttá tenni, csak kisebb-nagyobb mértékben helyeselni vagy helyteleníteni.

Az univerzalizáló ösztönből pedig erkölcsi totalitarizmus következik. Aki hatalmat kap, az megpróbálja a saját erkölcsét rákényszeríteni mindenkire. Ha a felfogása történetesen az engedékenység, akkor az lesz kötelező, az ellenkezője pedig büntetendővé válik. Egy megengedő rendszerben a szigorú felfogásúak az elnyomott „deviánsok”. (Ez teszi érthetővé, miért büntették a liberális rómaiak a kereszténységet.)

Felvethető persze, hogy ha már úgy áll a helyzet, hogy valaki elkerülhetetlenül deviáns lesz, akkor inkább a szigorúak legyenek a deviánsok. Boldogabb a többséget békén és szabadon hagyó erkölcsi diktatúra, mint a többséget eredményesen zaklató változat. Ez azonban nem ilyen egyszerű: ilyen alapon a többséget békén és szabadon lazsálni hagyó társadalom is lehetne boldogabb, mint a többséget eredményesen munkára hajszoló változat. Csakhogy tapasztalatból tudjuk, hogy a güriző többségű társadalom boldog jólétben él, a szabadon lazsáló többségű társadalom pedig állandó válságban van. Az előző részben beláttuk, hogy erkölcsösnek lenni teljesítmény és munka, így érthető ez a párhuzam.

Dr Jekyll emlékeztet rá, hogy Kant számára a szabadság a kötelesség teljesítése volt. Mr Hyde pedig közbeveti, hogy ez inkább perverz szómágia, mint okosság, Kant valójában kiüresítette és értelmetlenné tette a szabadság fogalmát.

A gondolatmenet végére kívánkozik az az érdekesség, hogy a túlvilági jutalmat ígérő kereszténység egyben túlvilági igazságtételt is ígér, így fékezi és ellensúlyozza az erkölcsi totalitarista törekvéseket. Ennek fényében érthető, hogy miért épp a kereszténység tolerálja leginkább a normaszegést, és miért törekszik kevésbé a hegemóniára, mint pl. a vallástalan felfogások, vagy a politikai korrektség. Aki nem hisz a túlvilági igazságtételben, az minden nézeteltérést a földön akar végérvényesen lebokszolni, ebből lesz az ideológiai „kalifátus” a maga gondolatrendőrségével és a másként gondolkodók kiirtásával. Paradox, hogy az elvben szigorú erkölcsöt hirdető kereszténység jobban tűri a gyakorlati másságot a földön, mint bármely másság a tőle akár csak kicsit is eltérő másságot.

Az előző rész tanulsága, hogy aki erkölcsöt akar a földön, az higgyen az erkölcs túlvilági jutalmában. E rész tanulsága pedig, hogy aki toleranciát akar a földön, az higgyen a túlvilági igazságtételben is. Folyt. köv.