Paradoxonok könyve – Összegzés

Szép lenne a paradoxonok egy kerek számához érve leírtnak tekinteni mindet, de ez nem sikerülhet. Csupán abbahagytuk a sort egy önkényes ponton, az 59. paradoxonnál, ami szimbolikus: a létünket paradoxonok szövevénye veszi körül, nem célszerű úgy tennünk, mintha a paradoxonok jól viselkednének, szót fogadnának nekünk, és ha mondjuk, 10-et, 12-őt, 33-at, 77-et vagy 100-at szeretnénk belőlük, akkor jól nevelten szíveskednének épp annyian lenni.

Szintén szép lenne, ha a paradoxonok rendszeréből kialakulna egy összefüggő, nem paradox modell, de a jelek szerint nem alakul ki. Ahogy egyes matematikai problémák megoldási alternatíváinak abszurditásából sem alakul ki egy nem abszurd megoldás. (Ha lenne ilyen megoldás, akkor azt hirdetnénk, és nem az abszurditás levezetésével próbálkoznánk.)

Valahányszor megpróbálunk hidat építeni az elménk és a valóság közé, paradoxonba ütközünk. Akárhányszor kivetítünk egy antropomorf elképzelést a világba, paradoxon tükröződik vissza. A paradoxonok sora a beláthatatlan messzeségbe nyúlik, épp annyira végtelen, amennyire végtelenül nagy a különbség az Élet és az élettelenség, emberi elvárásaink és a rajtunk kívüli valóság között.

A paradoxonok három fő következményét szeretném kiemelni.

Amire egyszer rájöttünk, attól többé nem lehet büntetlenül eltekinteni

• Mondhatjuk, hogy a nap kering a föld körül, de szellemileg hátrányos helyzetbe hozzuk magunkat.
• Mondhatjuk, hogy nincs evolúció, de ez sem előnyös a megítélésünkre nézve.
• Mondhatjuk, hogy Platón kritikai gondolkodásával képesek vagyunk felülvizsgálni a tudomány arisztotelészi axiómáit, de ezzel tudatosan tényszerűtlent állítunk.

Amit szeretnénk a világban, az jobban elérhető a paradoxonokkal szembenézve

• Ha értelmes tudományt szeretnénk, akkor beláthatjuk, hogy a hívő Ockham elve semmit sem mond Isten létéről.
• Ha polgári tisztességet szeretnénk, akkor Isten segítségével és a Jó/Rossz fogalmával racionálissá tehetjük az erkölcsös viselkedést.
• Ha értelmes gondolkodást szeretnénk, akkor beláthatjuk azt is, hogy a mozdulatlan első mozgató nem szükségképpen Isten, hanem egy Isten jellemzőivel rendelkező logikai záró elem, amelynek tőlünk független léte a mi nézőpontunkból eldönthetetlen kérdés, és talán gondosan van épp eldönthetetlenre kalibrálva.
• Ha jól működő közösségeket és megóvott közlegelőket szeretnénk, akkor összhangba hozhatjuk a közösségi és az egyéni érdekeket.
• Ha fenn szeretnénk maradni, akkor megmondhatjuk a nőknek, hogy célszerű átlagban 2,1 gyermeket vállalniuk; a férfiaknak, hogy törekedjenek a monogámiára; és mindkét nemnek, hogy válassza a heteroszexuális irányultságot.

Amit nem szeretnénk a világban, az jobban elkerülhető a paradoxonokat nem tagadva

• Ha nem akarunk vakhitet, akkor merjük leállítani a hit elleni vakhitű hadviselést.
• Ha nem akarunk erkölcsi diktatúrát, akkor az erkölcsi relativitás diktátumát se fogadjuk el.
• Ha nem akarunk lemondani a népirtás büntetéséről, ne tagadjuk a közösségek létét és létjogosultságát.
• Ha nem akarunk közéleti káoszt, ne hallgassuk el politikai korrektségből a kezelendő problémákat.
• Ha nem akarjuk elveszíteni az esőerdeinket és a globális éghajlatváltozással vívott harcot, merjünk betartandó közösségi szabályokat javasolni az egyéneknek, és ésszerű mértékű erkölcsi nyomás alá helyezni őket ahhoz, hogy a közösség jólétét és a saját egyéni jólétüket szolgáló szabályokat igyekezzenek betartani.

Dr Jekyll és Mr Hyde szinte semmiben nem ért egyet, ám mivel egy testben élnek, érdekközösségben vannak egymással, és egymás életét nehezítve igazából a saját életüket nehezítik. Bármikor úgy dönthetnek szabadon, hogy egymást segítve áttételesen segítik önmagukat.

Ezzel az optimista záró gondolattal     VÉGE     a Paradoxonok könyvének.